7. Dramatizált szövegek
[Jegyzetek]
Legkorábbi dramatizált szövegeink inkább dialógusok, s nem valóságos drámák. Az Élet és a Halál párbeszéde két középkori latin vers fordítása. A Haláltánc forrása ugyancsak egy több változatban fennmaradt latin vers. (Mindkettőt ld. a Példák Könyve idézett kiadásában) Pergő párbeszéd azApostolok vetekedése, mely egy hazai (?) domonkos traktátusából való fordítás. Legismertebb drámai emlékünk Hrotswitha gandersheimi kanonissza Dulcitiusának a 15. században a német Konrad Celtis által modernizált változatából készített fordítás, a Három körösztyén leány.
Az Élet és a Halál párbeszéde
(Példák Könyve)
Az Élet kérdözi az Halált, mondván:
– Ki vagy te, kit látok ez ábrázatban állani, nézésben rettenetös és termetödben szomorú? Mind az te testedben tetszik setét ösztövérség, az te éktelen termetöd engemet igen megrettente.
Felel az Halál ezek ellen az Életnek, mondván
– Én vagyok, kitől fél minden teremtött állat. Félnek engemet mastaniak és jövendők, mert én bíró vagyok és nagy erős törvént teszök. Nem használ az törvénnek én előlem elvétele, mert nagy kemény kénnal kárhoztatok mindeneket.
Az Élet kérdözi az Halált, mondván:
– Igen csodálom, hogy te honnét jössz, mert nem láttam tehozzád hasonlatost, oly rút állad vagyon és szörnyű csonka orrod vagyon. Ha sokáig téged nézendlek és tehozzád közelgetnék, netalántán az földre esném és onnét fel nem kelhetnék.
Felel az Halál az Életnek, mondván:
– Én jövök sok révás-sívásnak és iszanyosságoknak, bánatnak és keserőségöknek és nagy kénoknak tartományából.
Az Élet kérdé az Halált, mondván:
– Mire vagy ilyen rút és éktelen, és az te nézésöd mindenestől fogván szomorú, az te fejed kopasz és miden tagaid szörnyek? Bánom, hogy reád néztem, mert félök, hogy meg ne döglessem.
Felel az Halál az Életnek, mondván:
– Ha nem volnék rút, éktelen és szomorú, nem volnának félelmesök. De úgy kell, hogy ebben esmérjétök meg az ti kimenéstöket és haláltokat, kin én tanú vagyok, mert ti es ilyek lesztök, kik mastan vígak vagytok.
Az Élet kérdé az Halált, mondván:
– Mondd meg azért, micsoda oka ez iszanyosságnak, mert oly szörnyő fogas vagy, hogy egy szál ajakid sincsenek, de az te fogaid mind kinn vannak. Párolkodik az te torkod és teljes dohosságval. Megkörnyköztettél férgekvel belöl és kívöl.
Felel az Halál az Életnek, mondván
– Amit kérdesz, tennenmagadon megesmérhetöd bizonságval, mert erős embereket én hatalmamnak miatta lehajítok és lehullatok. Az négy nedvességekből szerzett testekből lesznek ez férgek, mikoron az sérben helhöztetik.[1]
Az Élet kérdé az Halált, mondván:
– Nemde mi földi emberek állhatunk-é te hatalmasságodnak ellene az mi tudományunknak miatta, hogy szöntelen élvén az földön lakozzunk, és semmiképpen tetőled ne féljönk?
Felel az Halál az Életnek, mondván:
– Bolondul kérded, mert nálatoknál naggyal erősb vagyok. Nem árthatnak én ellenem, valamik kertben terömnek, de valami sziletik, mind én részem és engemet illet. Mert senki sincsen, hogyki az halálnak poharát meg ne igya.
Az Élet kérdé az Halált: mondván:
– Micsoda az, akit az te aszú kezeidben tartasz? Egyfelől horgasnak és élösnek tetszik, másfelől kedéglen tonka[2] szabású. Akarnám megtudnom, mi haszna vagyon ennek.
Felel az Halál az Életnek, mondván:
– Láttál-e valaha ilyen szerszámot, ki kaszának mondatik? Aratónak es jó. Ezt én vetöm napnyugat felé, én magam állván napkeletre. Néha délfelől valókat véle fenyögetök és néha északra csavaréjtom.
Az Élet szól az Halálnak, mondván:
– Miért te kaszás vagy, azért te énnekem ne kaszálj, mígnem megérnék. És némikoron meg es szőnjél. Ha ennek ellene tennél, nem jó kaszás volnál és énnekem mindenkoron ellenségem lennél.
Felel az Halál az Életnek, mondván:
– De higgy énnekem, hogy én ezzel semmit nem gondolok. De ha énnekem kellend, mind éretlen gyömölcsében levág az én kaszám mind éjjel és nappal. Én ellenem nem állhatnak meg erős vár-fogak es, de mindeneket megszaggatok az én kemény fogaimmal.
Ezeket hallván, kezde kenyergeni az Élet az Halálnak, mondván:
– Azért kérlek tégedet, hogy kedvezz énnekem. Esmérlek immár tégedet, és láttam sokakat, kiket lehullattál, kik csak alég hiszik vala megholtokat, és láttam, hogy sírva tötték az sérben. Kiket látván, csikorgattam fogaimat.
Felel az Halál az Életnek, mondván:
– Nem tudok nektök engedni az ti bínötökért, de néha lészen jelöl malasztból az időnek elhalasztása, bínről alkolmas penitenciának tartására. Azért vigyázzatok, mert nem tudjátok, mikoron meghaltok.
Ezeket hallván az Élet kezde méges könyörgeni az Halálnak, mondván:
– Ki minden lelkes állatokon tudsz bosszút állanod és szoktál az énalattam valókon uralkodnod, akár az égben legyenek, akár az földen, akár az vízben. De mastan kéröm tetőled az én időmet meghosszabbulni.
Felel ezekre az Halál az Életnek, ezenképpen mondván:
– Eleget hallottál immár, kiket néked megjelentettem, hogy kemény bíró vagyok, és senkinek én bosszút nem töttem és nem szerzettem előszer, de inkább gyakorta megtagadtam azoknak es, kik aléjtották vala magokat uraknak és asszonyoknak lenni, de maga semmi voltak... Én nem nézöm az ti ifjúságtoknak virágzó szépségét, és én nem hagyok tinéktök szabadságot továbbá élnetek ez világban. És én nem gondolok továbbá az ti kéréstökkel, sem keserves kiáltástokkal, mert bizonyval tudjátok, hogy tinéktek mind el kell vitetnetek az én kosaramban.
Ezeket hallván az Élet mondá az Halálnak:
– Ó te rettenetes, keserő Halál és kemén kén! Hagyj minékönk továbbá való szabadságot, hogy ez világban többet vigadhassunk!
(Példák Könyve 47–56 – Nytár 8, 110–112; CodHung 4, 236–256)
Haláltánc
(Példák Könyve)
Néminemő bölcs, hogy az halált jonkább eszében tarthatná, ez bölcs szerzé ez verseket, ezenképpen mondván:
Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizontalanabb. Jóllehet bizontalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Mire szeressem én azt, azki keserő végezetöt ígér? Kinek szerelme héjában való, mire szeretöm azt? Inkább elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni, mert mindennek ezre kell jutni, és semmi meg nem bántja, hogy kinek ez rész meg nem adatnéjek.
Elmegyek meghalni. Én, ki mastan jelönvaló ember vagyok, az elmúltakhoz hasonlatos leszek. Ha el nem mentem, de maga még elmegyek meghalni.
Lássadsza, hova megyen minden jelenvaló élő ember, mert az folyár énvelem mondatja: elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni, mert az halált valahányszer megérzöm bizonnak lenni, halálos bínt inkább elhagyok.
Elmegyek meghalni. Kemény szentencia az gonosznak, és az jónak kellemetes adatik. Az élést halál követi. Azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni; hamuvá lejendő vagyok, miképpen szilettem, ezenképpen megvégeztetöm.
Elmegyek meghalni, egyebeket követvén, még énutánam es többen jönnek, mert sem első, sem utolsó én nem vagyok. Azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Király vagyok, de micsoda az tisztesség, micsoda ez velági dicseködés, mert az embernek király uta az halál. Azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Pápa vagyok, de az halál engem nem hagy sokáig pápálkodni, de befogja számat.
Elmegyek meghalni. Pispek vagyok, de az botot, az sólyát[3] az kófiomot,[4] az pispeksiveget, akár akarjam, akár ne, de elhagyom, és elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Semmi viadalomval meg nem győztetöm esetben. Vitéz vagyok, de az halált nem tanultam meggyőzni.
Elmegyek meghalni. Bajnak vagyok, küzdést jól tudom, de az halált meg nem győzhetöm. Azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni, mert az vénség engem tovább nem hagy élni.
Elmegyek meghalni. Vén vagyok, és immár az én időmnek vége közel vagyon és az halálnak kapuja megnyílt, azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Bölcs beszédő vagyok. Egyebeket beszédemmel megrekesztöttem, de az halál megrekeszte engemet, azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Gazdag vagyok, de az arany avagy az marháknak sokasága nekem semmit nem használ.
Elmegyek meghalni. Szegény vagyok és semmit velem el nem viszök. Ez világot megutálom, mezejtelen belőle kimegyek, és elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Bíró vagyok, ki immár sokakat megfeddtem, de az halálnak ítéletit rettegöm, és elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Az gonosz gyenyerőség engem meg nem tart, sem az bujaság az én életömet meg nem hosszabbéjtja.
Elmegyek meghalni. Nemes nemből szilettem, de az nemzetség az én időmet el nem halasztja. Azért megyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Látásra szép vagyok, de az halál az szépségnek és az nemes termetnek nem tud kedvezni.
Elmegyek meghalni. Bölcs vagyok, de vajon minemő bölcsesség tudja az halálnak okosságát meggyőzni? Olymint azt mondanája: egy sem.
Elmegyek meghalni. Bolond vagyok, de az halál sem az bolondnak, sem az bölcsnek nem nyújtja békességnek frigyét avagy szegődségét, de mind egyetemben elmennek az halálra.
Elmegyek meghalni. Kilönb-kilönb jó étkekvel és borokval megteljesölten élvén. Ezek felett mégis mondhatom: elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Barát vagyok, ez velágnak szerelmének meghalandójul és jó életet veendőjül. Ezenképpen jól megyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Urvos vagyok, de az urvossággal meg nem szabadulok, mert akármit míveljenek az urvosok, azért én elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Mit vigadok? Az homályos szerencse megcsalja az vigadozót, miért hogy meghal az vigadozó. Azértén mit vigadok? Inkább elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Sok pénző vagyok, de az pénznek soksága soha az halált el nem távoztatja.
Elmegyek meghalni. Alejtván[5] hosszú ideig élni és netalántán ez az utolsó nap, azért készülök meghalni.
Elmegyek meghalni. Örülvén nem örölök sok ideiglen, de ez világnak öremeit elhagyom és az halálra megyek.
Elmegyek meghalni. Engem nem siratnak, sem énértem nem imádnak, de elfeledtetöm még az enyimtől es, mikoron én meghalok.
Elmegyek meghalni, de nem tudom, hova megyek, sem tudom, mikoron megyek el, de akárhova fordóhham magamat, ha azért az halálra megyek.
Elmegyek meghalni. Látván, hogy az halál mindeneken uralkodik és igen sirő és gyakor az ő hálója.
Elmegyek meghalni. Azért kérlek téged, kegyelmes Krisztus, hogy irgalmazz énnékem, megbocsátván minden én bíneimet, mert meg kell halnom.
Elmegyek meghalni, kérvén az én Uram Krisztust, hogy mindenek esedözzenek énérettem és bocsánatot nyerjenek énnékem, – ezenképpen jól megyek meghalni.
Elmegyek az első halálra, hogy az én Uram Krisztus az másod haláltúl megmentsen engemet, – ezenképpen jól megyek meghalni.
Elmegyek meghalni : remélvén az örökké megmaradandó életöt, kiért ez elmulandó életöt megutálom, – ezenképpen jói megyek meghalni.
Ez verseket szerzette néminemő meghalandó bölcs, mert az halálnak gyakorta való meggondolatja igen megvoszon bíntől, hogy az setét vermöt, azaz az rettenetes poklot, ő ne lenne látandó...
(Példák Könyve 56–64 – Nytár 8, 113–115; CodHung 4, 256–272)
Az apostolok vetekedése
(Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról)
…Mikoron menne Urunk egyszer az ő szerető tanítványival Kafarnaomba, disputálnak vala az tanítványok, melyik volna nagyobb. Mi módon disputálnak vala? Úgymond Szent Vince doktor atyánk:
Eléálla Szent Péter és monda:
– Én vagyok fejedelmetek, mert énnékem ígéré Urunk, mikor mondá énnékem : „Te hívattatol Kéfásnak, ki magyaráztatik főnek” (János 1,42).
Mondá Szent András:
– Állj hátrább, Péter! Nemde bátyád vagyok-e én tenéked?
Mondá Szent János evangélista:
– Mit szóltok tü? Vesztegjetek! Sőt én leszek fejedelmetek, mert én szűz vagyok, és az szüzek igen kellemetesek Istennek!
Mondá nagyobb Szent Jakab:
– Vesztegj te János, csoda hogy szólhatsz ! Nemde bátyád vagyok-e tenéked? Szűz vagy-e te? Én is szűz vagyok és Krisztusnak szekretáriusa.[6]
Eléállának az középső Máriának három fiai: küsebb Szent Jakab, Tadeus és Simon, mondván:
– Mi ezen csodálkozunk, hogy csak szólhattok tü, s nem tudjátok-e, hogy mi vagyunk az Krisztusnak közelb való rokonsági? Hallgassatok azért, mert mi leszünk nagyobbak tőleteknél.
Hallván Szent Máté, mondá:
– Sőt én leszek, mert én sokakat hagytam el az Krisztusért! Mit hagytatok tü? Egy rossz hálót, lukas csolnakot.
Mondá Szent Filöp:
– Állj hátra, Máté, vesztegjetek tü mind! Nemde engem híva-e először rnindenteknél az Krisztus az ő tulajdon szájával? Azért ingyen se szóljatok, mert én leszek fejedelmetek!
Eléálla Szent Bertalan, mondván:
– Álij tovább, te Fülöp! Tudjátok-e ki vagyok én? Nemde király sive[7] ? Hát csoda, hogy szólhattok: én leszek [fejedelmetek]!
Mondá Szent Tamás:
– Nemde az bölcseknek kell-e uralkodniok?„Sapiens enim dominabitur astirs” – úgymond Ptolomaeus – „Az bölcs uralkodik az egeken.” Mit tudtok tü szegén gorombák.[8] Csak az ábécét sem tudjátok, én kediglen doktor vagyok, azért én leszek!
Hallván ezeket Júdás, közikbe esék nagy haraggal, mondván:
– Csoda, hogy nem szégyenlitek, amit szóltok! Nemde én vagyok-e sáfárotok? Addig sem ehettek, sem ihattok, míglen én megszerzem. Vajh nem lesztek, hanem én, mert még mostan kezem alá adattattatok!
(A másoló megjegyzése: „Léssz, de pokolban!”)
Urunk Jézus mendegél vala előttök az úton, és tetteti vala, ha ingyen nem hallaná. Kik mikoron az szálláson volnának, megkérdé Urunk őket, miről disputáltanak volna (Márk 9,32). Kik szégyenletekben nem merik vala megmondani, hanem mondának, miként Szent Máté írja 18,(1) capitulo[9] : „Járolának az tanítványok Jézushoz, mondván:
– Kicsoda nagyobb mennyeknek országában?”
Mondá Urunk:
– Ó nagy kérdés ez, és jobb annál, amit tü szóltok vala az úton. De no, mit végezétek?
Mind veszteg hallgatnak vala, mert szégyenlik vala megmondani. Mondá azért Urunk először Péternek:
– Péter, te azt mondod, hogy te léssz nagyobb, mert fejedelem és fő vagy. S nemde Lucifer fejedelmek vala-é az angyaloknak, s nám[10] kárhozék! András, te azt mondod, hogy nagyobb vagy és első, s nem hallottad-e éntőlem, hogy az elsők utolsók lesznek és az utolsók elsők (Máté 19,30). János, te azt mondod, hogy szűz vagy. Nemde Ádám és Éva szűzek valának-e, mikoron Paradicsomból kiűzettetének?
Ezenképpen szóla mind az többinek es. Ennek utána mondá:
– Valamelyitek nagyobb akar lenni közöttetek, legyen tű szolgátok. Mert valaki megalázza magát, felmagasztatik (Máté 23,11–12).
Hogy kegyiglen az ő édes tanúságát inkább szívökbe tőnék, közikbe hívá az küs gyermecskét[11] és mondá:
– Bizon mondom tünéktek, hogyha meg nem fordolandotok és olyanok nem lesztek, mint az küs gyermecskék, be nem mentek mennyeknek országába! Valaki azért megalázandja magát, miként ez küs gyermecske, az nagy lészen mennyeknek országában (Máté 18,3–4).
Íme azért, az apostolokban kevélséget találunk, mert az fejedelemségnek kívánsága mindenkor kevélségből vagyon...
(Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról 35–39 – Nytár 8, 142–144; RMKód 1, 91–99)
Három körösztyén leán
(Sándor-kódex)
Három körösztyén leánt ragadtak volt el az törökök, és vittek volt császárnak elejiben. Az egyiknek volt Agapes neve, másiknak Cionia, a harmadiknak Hirena. Íme, én nektök megírom, miképpen űk az császárral veteködtenek az körösztyén hit mellett és az ű szüzességöknek megtartásáért. Ez okáért, hogyha mikort titöket is oda ragadandnak, tahát ti es úgyan tegyetök, mint ők tettek az hitért és az szüzességért – jó volna az kitől lehetne!
Mikort császár elejiben vitték volna őket, látá, hogy igön szépök volnának.
Mondá nekik császár
– Ha az Krisztust megtagadjátok és az mi törvényönkre állotok és az mi isteninknek áldoztok, tahát az én császári házamba elsők lesztök és magamnak jegyösöl választlak, és nektök császári menyegzőt szörzök, mert nömös voltotok és szépségtök ezöket illeti lenni.
Felelé Agapes nevő szíz, mondá az császárnak:
– Légy bátor dolgodban ! Ne legyön gondod az mi menyegzőszerzésönkre, mert mi soha az körösztyén nevet meg nem tagadjok, és szüzességönket egészen megtartjok. Mondá az császár:
– Mit akar ez? Micsoda bolondság vagyon veletök?
Feleié Agapes:
– Minemő bolondságnak jegyét esmeröd mibennönk lenni?
Mondá az császár:
– Nyilvánvalót és igön nagyot!
Felelé Agapes:
– Micsoda az?
Mondá az császár:
– Ímez az, hogy az mi törvényönket nem akarjátok tartani, de használatlan[12] körösztyén törvéntartás után jártok, kiben semmi haszon nincsen.
Felelé Agapes:
– Ez elyen beszédödért elveszt Isten tégödet és mindön hozzád tartozót.
Mondá az császár:
– Ez megbolondult. Vigyétek el előlem!
Mondá az másiknak, Cionia nevő szíznek:
– Te mit mondasz?
Felelé Cionia:
– Az én néném nem bolond, de méltán az te bolondságodat feddi.
Mondá az császár:
– Ez még a másiknál is bolondabb. Vigyék el előlem! Jöjjönelőve az harmadik, az Hirena.
Előve álla Hirena nevő szíz [és] mondá az császárnak:
– Az harmadik amazoknál keménben szól, és azt mutatja, hogy mindönben neköd ellent tart.
Mondá az császár
– Hirena, noha kisebb vagy amazoknál, légy nagyobb méltósággal náloknál.
Felelé Hirena:
– Mutasd meg, kérlek, mi módon lennék.
Mondá az császár:
– Hajtsd meg nyakad az istenöknek és légy az te nénéidnek tanóságnak példájául és szabadétásnak.
Felelé Hirena:
– Azok tisztöljék az bálványokat, kik Istennek haragjában akarnak esni. Én az én királyi kenettel megkent nyakamat meg nem szörnyőtöm, azaz szörnyővé nem teszöm az bálványoknak lábokra esvén.
Mondá az császár:
– Az istenöknek való tisztösségtétel nem szégyönét meg, de inkább igön tisztöl.
Felelé Hirena:
– Mi lehet éktelenb tisztöletlenség, és mi lehet nagyobb éktelenség, mint szolgákat úgyan tisztölni, mint urakat?
Mondá az császár:
– Én azt adom tanáccsá: tisztöljed uraknak és fejedelmeknek istenöket és ne mondd őket szolgáknak.
Felelé Hirena:
– S nem szolga-e az, aki emböri kéztől csináltatott és jutalmon[13] megvétetött? Mondá az császár:
– Efféle vakmerőséggel való szókat kénokkal kell eltávoztatnonk!
Felelé Hirena:
– Azt kévánjok mi, hogy az Krisztosnak szerelméért kénokkal szaggattassonk.
Mondá az császár:
– Ez vakmerők, mi parancsolatinknak ellenttartók, láncokkal megkötöztessenek Fábius fejedelemnek vitessenek, hogy őket az tömlöcben vesse és ott tartsa.
Mondá Fábius fejedelem:
– Legényök, vigyétök az tömlöcben őket!
Azok ottan elvivék.
Hogy immár ott tartatnának, mondá Fábius egyször nekik:
– Hozzátok előmben őket, hadd lássam szömeimmel.
Azok ottan kihozák az tömlöcből. Mondá Fábius, hogy látá őket, mely szépök, mely nömös leányok ezök. Mondának az legényök:
– Bizonyával, hogy szépök!
Mondá Fábius:
– Megfogattattam nekik szépségökkel.
Mondának az legényök:
– Hisszök azt.
Mondá Fábius:
– Alétom, hogy szeretségömre vonhatom őket.
Mondának az legényök:
– Nehezen tehetöd szerét.
Mondá Fábius
– Mi okáért?
Mondának amazok:
– Mert erős hitűek, azaz erős hitök vagyon.
Mondá Fábius:
– Szépön szólok én nekik.
Mondának amazok:
– Nem gondolnak véle!
Mondá Fábius:
– Én ottan kénnal fogok hozzájok.
Mondának amazok:
– Avval sem gondolnak!
Mondá Fábius:
– Hát megyönk?[14]
Mondának amazok:
– Lássad!
Mondá Fábius:
– Vessétök űket ím ez palotában, hadd nézhessem űket gyakran.
Azok ottan odaveték.
Mikort immár ott tartatnak, kérdé az őrzőket Fábius, mit mívelnének éjjel.
Mondának űk:
– Mind imádkoznak.
Mondá Fábius:
– Menjönk el oda hozzájuk!
És hogy odamentenek volna, mondá Fábius:
– Íme, én bemegyök hozzájok, várjatok meg itt ti engömet az ajtó előtt, mert én ma velök akarok lennöm, és én kévánságomnak eleget akarok tennöm!
Mondának amazok:
– Menjél, megváronk.
Hogy bé kezdött volna menni, mondá Agapes nevő szíz:
– Valaki az ajtón vagyon.
Mondá Hirena:
– Az bódogtalan Fábius akar bejőni.
Mondá Cionia:
– Úristen oltalmazzon!
Mondá Agapes:
– Ámen.
Azonközben igön kezdének az fazokak és az födők egymásra szökdösni, kik ott tartatnak vala az háznak egy szegeletiben.
Mondá Cionia:
– Mi dolog ez?
Felelé Hirena:
– Ím, meglátom.
Látá űtet, hát igön ölelgeti és apolgatja az fazekakat.
Mondá az többinek:
– Ímé, ez bolondnak elveszött esze! Alétja azt, hogy mivelönk vagyon, mit ott cseleködnéjek, Fábius.
Nem tűrhették ím ezök mivetetlen.[15]
Mondá Hirena:
– Mind arcája, mind keze olyan, mint szerecsönnek. Ruhája ondok, szörnyő!
Mondá Agapes:
– Illik, hogy kővül es olyannak láttassék, miképpen belöl bírtatik ördögtűl, lelkében.
Mondá Hirena:
– Ám, ki akarna menni. Lássok, mit szólnak szolgái, hogy látják ezképpen kimenni űtet. Hogy láták az legényök, mondának:
– Mi ördög ez, ki reánk jő? Fussonk el!
Mondá Fábius:
– Hová futtok? Várjatok meg, és vigyetök az világgal az én házamban!
Mondának az legényök:
– Szava olyan, mint uronknak, de az képe olyan, mint ördögnek. Fussonk azért!
Mondá Fábius nekik:
– Császár elejiben megyök, és mit rajtam tettenek, néki megpanaszlom.
Hogy az ajtótartók látták volna, megijedének tőle. Alá verék az grádicson és meghagyák neki, hogy többé oda ne mene.
Fábius nagy jajgatással ezt kezdé mondania:
– Íme, mely szép testtel én valék! Mely igön tisztöltettöm valék! Ím, mast valaki lát, mindön utál, mindön fut tűlem. Elmegyök feleségörvhöz és megkérdöm tűle, mint vagyon dolgom.
Hát ím, elejibe jő [felesége] nagy jaj-veszíkkel, hogy látá, mondá neki:
– Mi lelt? Lám, bolond vagy, hogy mindönnek tégöd mivetnek!
Mondá Fábius:
– Immár értöm, hogy ű ördögségökkel csalattam meg!
Mondá felesége:
– Ez énneköm nagy szégyön. Ezön én igön bánkódom, hogy én nem tudtam, hogy ígyen vagyon dolgod.
Mondá Fábius:
– Azt parancsolom, hogy előve hozassanak az gonosz leányok és ruhájokat rólok levonják, és ez ély dolgokért tőlönk nyilván megmivettessenek és megtöressenek.
Elmenének az legényök és megjövének, mondának:
– Csak hejában munkálkodonk, mert ruhájok testökhöz ragadott, uronk kedég igön aluván, hortyog. Menjönk el az császárhoz, mondjok meg neki mindezöket.
Hogy megmondták volna, mondá az császár.
– Igön bánom, hogy így vagyon az dolog. De hogy ez hitván szömélyök el ne higgyék magokat, és hogy az istenöknek csúfolást ne merjenek tenni, Variust választom hozzájok, hogy ű kénzassa űket.
Mondá Varius az legényöknek:
– Hol vannak az hitván leányok, kiket neköm kénzatnom kell? Hozzák előmbe az kettejit, Hirenát hagyják ott. Netalán hamarban megtér, ha irriezöknek kénjokat nem látja.
Elhozák űket. Mondá nekik Varius:
– Agapes és Cionia, engedjetök én tanácsimnak, áldozzatok az istenöknek.
Mondának űk:
– Az örök Atya Istennek és Fiaurak és Szentlélöknek szönlen áldozonk.
Mondá Varius:
– Azt én tinektök tanáccsá nem adom, sőt még kénnal es attól tiltalak!
Mondá Agapes:
– Ne tilts, mert soha nem áldozonk az bálványoknak.
Mondá Varius:
– Ne legyetök kemén szívűek! Áldozzatok az bálványoknak! Ha kedéglen azt nem akarjátok, megöletlek titöket, császárnak hagyása szerént.
Mondá Cionia:
– Illik, hogy császárnak engedj az mi halálonkra, kinek mi parancsolatit utáljuk.
Mondá ottan Varius:
– Legényök, fogjátok ez káromlókat és vessétök a tőzben!
Fogák ottan szegényöket, és kezöket, lábokat megkötözék és az tűzben veték. De az Úristen ím élyen nagy csodát tőn velök, hogy sem ruhájok, sem hajok, sem testök meg nem ége, de ha mint csak elaludtak volna, lelköket Istennek megadák.
Mondá Varius:
– Hozzátok ki Hirénát is!
Hogy kihozták volna, mondá neki Varius:
– Ijedj meg azt te nénéidnek halálokon és ne akarj úgyan elveszni, mint űk.
Mondá Hirena:
– Akarom én az ű példájokat hallván azt követni. Kinek miatta érdömljek űvelök örökkön örökké vigadni.
Mondá neki Varius:
– Én azt mondom, fogadj szót, engedj én tanácsomnak.
Mondá Hirena:
– Nem engedök én bűnre tanácsozónak.
Felelé Varius:
– Ha nem engedsz, nem hamar öletlek meg, de nagy, hosszú kénokat tétetök rajtad.
Mondá Hirena:
– Mennyével nagyobban gyötretöm, annyéval nagyobban felmagasztatom.
Mondá neki Varius:
– Az kénokat nem félöd? Olyat teszök rajtad, hogy kitől félsz!
Mondá Hirena:
– Valamit én rajtam téssz, mind meggyőzöm Krisztus segétségével.
Felelé Varius:
– Én az bordélban vitetlek tégödet, és az te testödet ott igön megförtőztettetöm.
Mondá Hirena:
– Jobb, hogy az test megförtőztessék akárminemű bosszúságokkal, hogynem mint az lélök bálvánimádásokkal.
Mondá Varius:
– Ha társok léssz az kurváknak, nem számláltathatol ozton az szízeknek társaságokban.
Mondá Hirena:
– Az gyönyörűség nemz ként, az szükség koronát. Nem mondatik az bűnnek, mire nincsen akaratja az lélöknek.
Felelé Varius:
– Hejában kedveztem az ű ifjúságának, hejában könyörültem rajta!
Mondának az legényök:
– Azt mi jól tudtok, hogy semmiképpen el nem hajol az ű hitiről.
Mondá Varius:
– Nem kedvezök többet neki! Vigyétek el űtet az bordélban!
Mondá Hirena:
– Nem visznek!
Felelé Varius:
– Ki tilt meg?
Mondá Hirena:
– Az, aki ez világot bölcsességével bírja.
Mondá Varius:
– No, majd meglátom, ha segél?
Mondá Hirena:
– Bátor!
Parancsolá Varius hogy elvinnéjek. Azontúl két ifjak jüvének és Variusnak szolgáitúl Hirenát megvevék és ottan közel való hegynek tetejére felvivék. Varius szolgái megtérének; kérdé űket urok, mire hogy oly hamar megjüttek volna, és hogy hol volna Hirena?
Mondának amazok:
– Ímez hegy tetén vagyon.
Mondá Varius:
– Ó ti hétók![16]
Kezdé űket szidnia és fenyögetni.
Mondának amazok:
– Mit szidsz? Mit fenyögetsz? Istenök tégöd elveszessenek! Nám, mindönben engedtönk tenéköd, semmiben meg nem törtük megparancsolatodat.
Felelé Varius:
– Lám, parancsolám, hogy ezt a szófogadatlan, dagályos leánt az bordélban vigyétök. Mire nem vittétök?
Mondának amazok:
– Mert két ifjak jüvének, azt mondák, hogy te küldted űket, hogy Hirenát az hegytetére vigyék.
Felelé Varius:
– Nincsen hírömmel!
Mondának az legényök:
– Mi jól esmerjök, minéműk valának, mert fénös ruhájok vala és igön szép orcájok. Utánok menénk és egyik jogja felől, másik balja felől vagyon Hirenának. Minket hazatérétének, hogy neköd hírré tennőjök.
Mondá Varius:
– Illik, hogy lovamra feliljek, és hogy kik voltanak, kik minket ígyen megcsaltanak, megkeressem.
Az legényök is elmenének véle. Íme, hogy az hegyhöz juttanak volna, mind elvesze eszök. Kezdék kerülni az hegyet, de semmiképpen az tetére fel nem mehettenek. Megláták Hirenát. Mondá Varius egy szolgájának:
– Lűdd által űtet!
Az ottan meglüvé. Mondá Hirena Variusnak:
– Bódogtalan, szégyönültessél meg, hogy élyen gyenge szűzet te fegyver nélköl te meg nem győzhetél!
Mondá Varius:
– Valami szégyönt vallottam, mind kinnyen szenvedöm, mert tudom, hogy ebben meghalsz.
Mondá Hirena:
– Ezön énnéköm igen kell örölnöm, tenéköd igön bánkódnod, mert az te kegyötlenségödért pokolra kárhoztatol. Én kedég a mártíromságnak pálmáját és szizességnek koronáját Krisztus Jézustúl, én Jegyösömtűl vejendő vagyok, kinek tisztösség és dicsőség mindörökkül örökké.
(Sándor-kódex 21–31 – Nytár 2, 227–232; RMKód 3, 67–87).