Kálmán király törvénykönyve
(1100 körül)
(Részlet)
Albericus ajánlólevele Seraphin érsekhez
Seraphinnak, az isteni erények tüzével égő érseknek, Albericus, ámbár csak egyike a legkisebbeknek, mégis az égi szemlélődés palotájában az istenségnek elhivatott szolgája.
Mivelhogy ilyen bizodalmunk van Krisztus által: nem mintha elegendők lennénk valamit is magunktól gondolni, mintegy magunktól, hanem a mi erősségünk az Istentől van (2Kor 3,4-5)
– a lelki sugallat kegyelme a te elmédet mennyei bölcsesség kincseivel gazdagította, és palotád fényes termeit igen sok ékesszólású és nagytanultságú férfiúval, mint megannyi drágakővel ékesítette, az én csekély tehetségem a maga csiszolatlanságával nem kis mértékben aggodalmaskodik, amikor azt parancsolod, ó, főpap, hogy én, akinek hogy úgy mondjam, nyelvem sincs, és csaknem minden csiszoltságot nélkülözök, a királyi rendelkezések gyűjteményeit átvizsgáljam, és az egész ország szenátusi határozatait az én vézna, mintegy böjttől legyengült előadásommal egybefoglaljam.
Engem ugyanis a királyi tanácskozásokra sem tanácsadói bölcsességem műveletlen volta nem hívhat meg, sem szerény állapotom és lenézett szegénységem nem kérhet bebocsátást, mikor az ajtók előtt állok; mivel azonban inkább óhajtok az engedelmességnek eleget tenni, mintsem a szeretettől, mely mindent remél, valamit megtagadni, inkább akarok az engedelmességben erőmön felül merészkedni, semmint merészen egyáltalábann nem engedelmeskedni. Ezért, bár járatlanságom a fogalmazásban nem mutat semmi ékesszólást, mégis a szeretet nem tagadhatja meg az engedelmességet; egyébként is ebben a munkában nem saját elgondolásom szerint lépdelek, hanem mások útjának előttem levő nyomain haladok, s ezért, ha olykor a bizonytalan nyomokról messzebb tévedve, valamiben hibát követ el tollam, nem kételkedem, hogy nálad könnyű lesz a megbocsátás, s ez a körülmény adott ösztönzést eme tanácskozás lassú késedelmeskedésének is.
De talán vannak némelyek, akik a dolog kellő meggondolása nélkül ezt a tarcali gyűlést – amelyről szó van – fölöslegesnek állítják, kevésbé bölcsen azt állítván, hogy inkább az elődök régi kezdeményezéseinél kell megállni. Hogy ezeknek az ellenvetése valóban mily csekély értékű és mennyire megfontolatlan, nem lesz hiábavaló kissé megvizsgálni; mivel az országnak eme ócsárlói inkább a saját véleményükkel tőrödnek, semmint azzal, hogy az ország előrehaladását közösen szolgálják. Ugyanis ki kételkedik abban, hogy az a törvény, melyet a mi Szent István atyánk, amaz apostoli férfiú, népünknek adott, némely dolgokban keményebb volt, némely dolgokban pedig könnyebben elviselhető: amazokban szigorúbban torolván meg a bűnt, és másokban szelídebben engedékeny lévén, azonban senkit sem bocsátott el a fegyelemnek vesszeje nélkül, mivel az eleve elrendelés ideje akkor még nem hozta meg a hitnek egyetlen igaz megvallóját sem, és mégsem szabad azt hinni, hogy mindez az isteni elrendelés tervén kívül történt volna.
Ugyanis, midőn az említett atyánk idejében, az ő egész országa barbár műveletlenségnek hódolt, és a tudatlan és kényszerből lett keresztény a szent hit figyelmeztető ösztökéje ellen rugódozott, sőt a fenyítő vessző büntető ütései ellen még visszavicsorított: nagyon is szükséges volt, hogy a szent fegyelemnek kényszere a hívőket a hitre térítse, a megtérteknek pedig a bűnbánat megigazulására szolgáljon. De a legkeresztényibb királyunk, Kálmán, aki a galamb szelídségének kegyességével és minden erény jelességével van felruházva – miután látta, hogy a felserdült hit elérte a tökéletes vallásosság erejét, bölcsen úgy gondolta, hogy a törvény bilincsének a szorítását meg lehet lazítani, vagyis méltatlannak találta, hogy a hitnek önkéntes vitézét még mindig a törvény büntetésétől való félelem gyötörje, akit a megismert hit megvallásától már maga a halál sem tudna visszatartani.
Ő – miután látta, hogy a belső háborúskodások miatt, melyek egészen az ő koráig tartottak, az ősi hagyornányokból már nagyrészt kivetkőzött ország törvényes rendje hanyatlásnak indult, a királyi udvar tisztelete szétfoszlott – félve, hogy a harcos, aki a békétől elszokott, s az otthoni polgár, aki viszont a hősi erénytől idegen, kiegyenlíthetetlen ellentétet fog eredményezni: az ország főembereit összehíván, az egész tanács hozzájárulásával az előbb említett, szent emlékű István király törvénykönyvét felülvizsgálta; s abból, ha a dolgot jól megnézed, semmit el nem vett, hanem (inkább) növelte; nem úgy mint alapító, hanem mint továbbépítő, hogy a zsenge oltványok mintegy áldásos öntözés vizével felüdítve, az igazság növekedését érjék el. És amíg amaz (– Szt. István) a hitetlenek lerontója volt, s a törvény ellenőrzője az áthágókkal szemben, emez (– Kálmán) már a helyes életet követő híveknek a támogatója a megigazulásban. Amaz a hit pajzsával látta el a népet, emez a fölösleges földi hiúságot az igazság övével övezte körül; az a lelkeket az Isten szavának kardjával félemlítette meg, ez az üdvösség sisakjával díszítette.
Végezetül: mindkét király azt tűzte ki célul, hogy miként a megérdemelt, bosszuló büntetés a kárhozat fiait emészti, az üdvösség fiait gyámolítsa. Nem ok nélkül hord ugyanis a király kardot, ugyanis az Istennek a szolgája ő, haragos megbosszulója annak, aki gonoszt cselekszik, mivel a fejedelmek nem a jó cselekedetnek szolgálnak félelmére, hanem a gonosznak. Ki az ugyanis, aki árthat nektek, ha jóban vetekedtek egymással? (1Péter 3,13). Eddig ezekről.
Ennek a gyűlésnek fent említett gáncsolóival szemben ugyan minden egyes fejezettel kapcsolatban, melyeket haszontalannak állítanak, meg tudnék írásban is felelni, ha nem félnék attól, hogy eme levélbeli előadásnak a mértékét túlhaladva, a te szerénységednek, ó főpapok dísze, untatására leszek. De mind azokat meg lehet érteni ezekből is, melyeket eléggé mérsékelten és röviden megírtam.
Mindazonáltal tőled, uram, aki tudod, hogy ennek a népnek a nyelvében kevésbé vagyok járatos, ha tollam a megkezdett út ösvényétől valahol eltér, azt kérem, hogy irántam való szokott jóakaratoddal egyrészt a fölöslegeseket nyesegesd le, másrészt a hiányosságokat egészítsd ki, a tévelygéseket javítsd ki, a helyesen mondottakat pedig atyai kegyelmességgel támogasd, és mielőtt a nyilvánosság füleihez jutnak, a te gondoskodó ujjaiddal érintsd kegyesen, hogy legalább az, amit a legbölcsebb vizsgálatod szerint helyesen alkottam: ítéleted alapján az ócsárlók irigységével szemben is védelmet nyerjen.
[Jegyzetek]
KÁLMÁN TÖRVÉNYKÖNYVE
Kálmán király törvényeit Seraphin érsek (1095–1104) parancsára Albericus írta össze. Az ajánlólevél, melyben mélyérzelmű alkotmányjogi fejtegetések tudatos stílusművészettel párosulnak, kora egyik legműveltebb írójaként tünteti fel.
Irodalom: HORVÁTH János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954. 107-109. Latinul: ZÁVODSZKY Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. (Függ. a törvények szövege). Bp, 1904, 181-182. Magyar fordítása: Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból. Szerk. Bolla Ilona és Rottler Ferenc. ELTE Egyet. jegyzet. Bp. 1974. 43-45.