8. Korrajz, emlékirat
Julianus barát jelentése második útjáról
LEVÉL A TATÁROK ÉLETÉRŐL
(1237-1238)
Krisztusban tisztelendő férfiúnak és atyának, Isten kegyelméből Perugia püspökének, az Apostoli Szék legátusának Julianus barát, a magyarországi domonkos rend szerzetese, szentségetek szolgája köteles és alázatos tisztelettel.[1]
Amikor a reám rótt engedelmességet követve, Nagy-Magyarországba[2] kellett mennem a mellém adott barátokkal, és a nekünk kiszabott utat bejárni óhajtoltuk, amint Poroszország legtávolabbi végeihez érkeztünk, megtudtuk az igazságot – (óh keserves és mindenkit megdöbbentő dolog!) –, hogy az összes tartarokat,[3] akiket pogány magyaroknak is neveznek, a bolgárokat és számos országot a tatárok teljesen elpusztítottak.
De hogy kik is a tatárok, és minő felekezet ez, a jelen sorokban Nektek egyenesen el fogjuk beszélni, amilyen jól csak tudjuk.
Elmondták nekem néhányan, hogy a tatárok hajdan azt a földet lakták, hol most a kunok tanyáznak, és valójában Izmael fiainak mondatnak, amiért most az izmaeliták is tatároknak akarnak neveztetni.[4] Azt a földet pedig, amelyről korábban kiköltöztek, Gottának mondják; ezt Ruben Gottának nevezte.
A tatárok első háborúja pedig így kezdődött: Gottaföld vezére, név szerint Gürkagán[5] volt, akinek hajadon nővére szüleinek halála után a család feje lett, és úgy mondják, hogy férfi módra viselkedett. Legyőzött egy szomszédos fejedelmet, és javait elrabolta.
Egy bizonyos idő elteltével pedig, amikor a tatár nemzet az említett fejedelmet szokás szerint ismét meg akarta támadni, a fejedelem ezt megelőzve, csatát kezdett az illető leánnyal, legyőzte harcban, majd őt, korábbi ellenfelét elfogva, seregét megfutamította, az elfogott leányt megbecstelenítette, és bosszújának nagyobb jeléül a meggyalázottat csúful lefejezte.
Ezt hallva az említett leány bátyja, a nevezett Gürkagán vezér, követet küldött a mondott férfiúhoz a következő üzenettel: „Megtudtam, hagy elfogott és megbecstelenített nővéremet lenyakaztad. Tudd meg, hogy emiatt velem gyűlik meg a bajod. Ha nővérem neked esetleg bajt okozott, kárt téve ingó javaidban, hozzám járulhattál volna ebben az ügyben, igazságos ítéletet kérve. Vagy ha te a legyőzött leányt saját kezeddel akarva megbüntetni, fogságba vetetted és megbecstelenítetted, feleségül vehetted volna. Ha pedig szándékodban volt megölni őt, semmi módon nem lett volna szabad meggyaláznod. Most tehát kétszeresen büntettél; a szűzi szeméremmel gyalázatosságot követtél el, a halálos ítéletet pedig szánalmasan végrehajtottad. Ezért tudd meg, hagy bosszúból az említett leány haláláért egész haderőmmel meg foglak támadni!” Ezt hallva a gyilkos fejedelem, s látva, hagy nem tud ellenállni, saját földjét feladva, övéivel együtt az ornachi szultánhoz menekült.
Míg ezek történtek, a kunok földjén élt egy Withut nevű fejedelem, kinek gazdagságáról oly mesés hírek keringtek, hogy még barmai a mezőn is aranyvályúból ittak. Ezt egy másik (kun) vezér a Bux folyó mellékéről, név szerint Güreg, gazdagsága miatt megtámadta és legyőzte. Withut legyőzetése után két fiával és kevesekkel, akik a harc veszedelmét elkerülték, az említett ornachi szultánhoz menekültek. A szultán pedig, emlékezve egy jogtalanságra, amelyet ez valaha történetesen vele szemben elkövetett – ugyanis szomszédosak voltak –, befogadta, és a kapujában felakasztotta őt, népét pedig uralma alá hajtotta. Withut két fia azonban tüstént elmenekült, és minthogy más menekvésük nem volt, az említett Güreghez tértek vissza, ki atyjukat és őket annak előtte kifosztotta. Ez vad dühtől hajtva a nagyobbikat lovakkal [vonszolva] meggyilkolta, a kisebbik viszont az előbb említett Gürkagánhoz, a tatárok fejedelméhez menekült és alázatosan kérte, hogy álljon bosszút Güregen, aki atyját kifosztotta, és bátyját megölte, hozzáfűzve e kettőt, tudniillik, hogy Gürkagán tisztessége megmarad, és ő maga bátyja meggyilkolásáért és atyja kirablásáért elégtételt szerez és bosszút áll. Így is történt.
Miután pedig győzelmet vettek, az említett ifjú ismét megkérte Gürkagán vezért, hogy az ornachi szultánon is álljon bosszút atyja szörnyű megöléséért, azt mondván, hogy atyja hátrahagyott népe, melyet itt mintegy fogságban tartanak, seregének segítségére lehet az előnyomulás alkalmával. Amaz pedig a kettős győzelemtől szívében és lelkében megittasodva, készségesen belement abba, amit az ifjú kívánt, és kivonulva a szultán ellen, dicsőséges és tisztes győzelmet aratott felette. Így tehát Gürkagán, a tatárok említett vezére mindenütt dicső győzelmet aratva, teljes erejével hadjáratot vezetett a perzsák ellen némely csatározások miatt, melyeket korábban egymás ellen folytattak; hol is rendkívüli győzelmet vívott ki, és Perzsiát teljesen leigázta.
Ezek után merészebbé vált, és a földön mindenkinél erősebbnek érezve magát, megkezdte előnyomulását más országok ellen, azzal a szándékkal, hogy az egész világot leigázza. Ezért a kunok földjére vonult, a kunokat leverte és földjüket elfoglalta. Innen visszafordulva Nagy-Magyarországra [mentek], ahonnan a mi magyarjaink erednek; harcoltak velük tizennégy éven át, a tizenötödik évben legyőzték őket,[6] amint ezek a pogány magyarok élőszóval elmondták nekünk. Ezek leverése után nyugatra fordultak és egy esztendő vagy valamennyivel több [idő] alatt öt igen nagy pogány országot foglaltak el: Szakszint, Meroviát, leverték Bolgárországot, és hatvan nagyon erős várat foglaltak el, melyek oly népesek, hogy egyetlen közülük ötvenezer fegyverest tud kiállítani. Emellett leigázták mind Vedint, mind Meroviát, Pojdoviát, a mordvinok országát, melynek két fejedelme volt; az egyik fejedelem egész népével és családjával a tatárok uralma alá adta magát, a másik megerősített helyek védelmébe menekült népének töredékével, hátha ellen tud állni.
Most pedig, amikor Oroszország végein várakoztunk, megtudtuk a való igazságot, hogy a tatárok egész serege, nyugat felé vonulva négy részre oszlott. Az egyik rész az Etil folyó mellett, Oroszország keleti végeinél Szuszdal felé közeledik; a másik rész dél felé már [elérte] Rjazany határait; ez egy másik rutén fejedelemség, melyet mindeddig nem győztek le; a harmadik rész a Don folyóval átellenben Orgenhusin váránál táborozik, ez szintén egy orosz fejedelemség. Azok a ruténok, magyarok és bolgárok, akik előlük menekültek, élőszóval mesélték nekünk, hogy [a tatárok] arra várnak, hogy a következő télen, amikor a föld vizei és mocsarai befagynak, egész Oroszországot teljes sokaságukkal olyan könnyen feldúlják, mint az egész rutén földet.
Tudjátok meg így még mindezeket, hogy maga Gürkagán az első vezér, aki a háborút elkezdte, meghalt, most pedig az ő fia, a Kán uralkodik a helyén,[7] és a Nagy Ornach városban székel, melynek országát atyja az első hadjáratban foglalta el. Székel pedig a következő módon:
Akkora nagy palotája van, hogy ezer lovas lép be egy kapuján, és meghajolva neki, a lovasok ugyancsak lovon ülve ki is mennek. Az előbb említett vezér meg készíttetett magának egy roppant nagy és magas, aranyoszlopokon nyugvó ágyat, mondom, aranyágyat, a legdrágább mennyezettel, amelyben dicsőülten és dicsőítve ül drága ruhába burkolózva. A palota kapui pedig mind aranyból készültek, melyen át lovasai épen és sértetlenül haladnak át. Idegen követek pedig akár lovon, akár gyalog mennek át a kapun, ha lábukkal érintik a kapu küszöbét, ott helyben karddal lekaszabolják őket; bárki idegennek a legnagyobb tiszteletadással kell itt átmennie.
Ilyen pompában ülve küldte hadseregét a különböző tájakra, mégpedig – úgy hisszük – a tengeren túl, és mit vitt itt végbe, ti is hallottátok. Egy másik hatalmas sereget a tenger mellett mindazon kunok ellen küldött, akik a magyarországi részekre menekültek. A harmadik sereg pedig – mint említettem – az egész Oroszországot támadja.
Hanem hogy hadviselésükről tudósítsalak Benneteket, azt mondják, hogy messzebbre nyilaznak, mint más népek. Az első összecsapáskor, mintha nem is nyilaznának, hanem úgy látszik, hogy nyílzápor esik. Karddal és lándzsával nem bánnak olyan jól a harcban. Seregüket meg úgy rendezik, hogy tíz ember élén egy tatár áll, száz ember felett pedig egy százados van. Ezt azért csinálják ilyen fortélyossággal, nehogy befurakodó kémek valami módon meglapuljanak köztük, és ha történetesen számuk lecsökken, a csatában, tüstént ki tudják egészíteni, és hogy a sokfelől összegyűlt nép, amely különböző nyelvűek és nemzetiségűek közül verődik össze, ne tudjon valamilyen hűtlenséget elkövetni. Minden elfoglalt ország királyait, fejedelmeit és főurait, akikről feltehető, hogy valamikor ellenállást szerveznek. haladék nélkül megölik. A katonákat és erős parasztokat meg a csatába maguk előtt küldik felfegyverezve, harcra kényszerítve őket. Más parasztokat pedig, akik harcra kevésbé alkalmasak, meghagynak földművelésre, és mindegyik csatába hajszolt vagy megölt ember feleségét, leányait és nőrokonait szétosztják a földművelésre meghagyottak között, némelyiknek tízet vagy többet juttatva, és kötelezik őket, hogy azontúl tatároknak nevezzék magukat.
Azok a katonák, akiket harcra kényszerítenek, ha jól harcolnak és győznek, kevés kegyben részesülnek – ha viszont csatában elesnek, semmi gond nincs velük. Ha azonban harc közben meghátrálnak, a tatárok tüstént megölik őket; így hát a harcolók inkább törekednek arra, hogy harcban essenek el, semmint, hagy a tatárok kaszabolják le őket. Tehát nem azért küzdenek vitézebbül, hogy a jövőben éljenek, hanem, hogy gyorsabban meghaljanak. Erős várat nem ostromolnak; hanem előbb a földet elpusztítják, és a népet kifosztják, ugyanazon föld népét egybegyűjtik, és ezeket hajtják csatába és a saját váruk ostromára. Ennek a seregnek a sokaságáról nem írok Nektek egyebet, mint hogy minden elfoglalt ország fegyverfogható katonaságát maga előtt hajtja és harcolni kényszeríti.
Többen mint biztos dolgot beszélik, és a szuszdali fejedelem megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miképpen győzhetnék le és keríthetnék hatalmukba a keresztény Magyarországot. Állítólag tervbe vették, hogy tovább nyomulnának, és elfoglalnák Rómát és a Rómán túli területet.
Ezért követeket küldtek Magyarország királyához, akiket – mikor Szuszdal földjén át mentek – a szuszdali fejedelem elfogott, és a királynak küldött levelet a fejedelem elvette tőlük. Ezeket a követeket mellém adott társaimmal együtt láttam is. Az említett levelet, amelyet a szuszdali fejedelem nekem adott át, elvittem Magyarország királyának. A levelet pogány betűkkel írták,[8] de tatár nyelven. Így hát a király sokakat talált, akik el tudták olvasni, de nem akadt, aki megértette volna. Mi pedig midőn áthaladtunk egy Kerman nevű nagy pogány városon, találtunk valakit, aki lefordította nekünk. A fordítás pedig így hangzik:
„Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldtem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem. Megtudtam ezen felül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban laksz, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”
Nem mellőzöm a továbbiakat sem. Ismét, midőn a római udvarban tartózkodtam, előttem elment Nagy-Magyarországba négy rendtársam,[9] akik átkelvén Szuszdal földön, ennek az országnak a határain találkoztak néhány pogány magyarral, akik a tatárok elől menekültek. Ezek készségesen felvették volna a katolikus hitet. És mielőtt a keresztény Magyarországra jöttek volna, meghallotta ezt az említett szuzdali vezér, felháborodva visszahívta a mondott barátokat, és megtiltotta, hogy a római hitet prédikálják azoknak a magyaroknak, és emiatt kiűzte őket földjéről. Mégis, ezek a kellemetlenség megszűntével nem akartak visszatérni, és a megtett utat könnyen feladni, tehát elkanyarodtak Rjazany városához, hátha onnan utat találnak Nagy-Magyarországba, vagy a mordvinokhoz, vagy magukhoz a tatárokhoz. Két szerzetest itt hagytak maguk közül, és tolmácsok vezetésével az imént elmúlt Péter és Pál apostolok ünnepén[10] elérkeztek ahhoz a másik mordvin fejedelemhez, aki azon a napon, amikor érkeztek, egész népével és családjával felkerekedvén – mint fentebb mondottuk –, a tatároknak vetette magát alá. Hogy azután mi lett ezzel a két szerzetessel; vajon meghaltak, avagy az említett fejedelem a tatárokhoz vezette őket, senki sem tudja. A két visszamaradt barát, csodálkozván ezek késésén, a következő Szent Mihály ünnepe körül elküldtek egy tolmácsot, hogy megbizonyosodjanak életbenmaradásukról, ezt azonban rátámadó mordvinok megölték. Én pedig és társaim, látván a tatárok által elfoglalt földet, és megszemlélvén a megerősített vidékeket, mivel már semmi gyümölcsöt nem szüretelhettünk, visszatértünk Magyarországra. Jóllehet sok hadsereg és rabló között haladtunk át, mégis az anyaszentegyház imáinak és kegyelmének a támogatásával épen és sértetlenül eljutottunk szerzetestársainkhoz és a kolostorba.
Egyébként, hogy mi a teendő és cselekedni való, mikor ilyen Isten ostora érkezik és közeleg a Krisztussal eljegyzett egyház fiaihoz, Szentségetek kitűnősége gondterhesen előrelátni méltóztatik.
Azután, hogy semmit el nem mellőzzek ezekből, Atyaságodnak megjegyzem, hogy midőn egy rutén pap nekünk valamit idézett a Bírák könyvének történetéből, mondotta, hogy a tatárok midiániták, akik Cethymmel együtt Izráel ellen harcolva legyőzettek Gedeon által, miként a Bírák könyvében meg van írva (vö. Bírák 6,7). Innen az említett midiániták elmenekülve a Tatár nevű folyó mellett laktak, s innen nevezik őket tatároknak.
(A tatárok azt is állítják, hogy akkora tömeg harcosuk van, hogy negyven részre lehet osztani, és nem akad hatalom a földön, amely egy részének is ellen tudna állni. Azt is mondják, hogy seregükben van hétszázhatvanezer, nem az ő felekezetükből való szolga, és százharmincötezer fajtájukbeli legválogatottabb a csatasorban. Mondják, hogy asszonyaik ugyanúgy harcolnak, mint ők; nyilaznak, megülik a csődört és a kancát, mint a férfiak, az ütközetben pedig lelkesebbek a férfiaknál, mivel soha nem menekülnek el a férfiak elől. Mert amíg a férfiak néha meghátrálnak, ők soha nem futamodnak meg, sőt inkább minden veszélynek kiteszik magukat. Vége a tatárok életéről, felekezetéről és eredetéről szóló levélnek.)
(Adassék tudtul minden Krisztus-hívőnek, hogy ezt az írást Magyarország királya elküldte az aquileiai pátriárkának, a pátriárka pedig továbbította a brixeni püspöknek és Tirol grófjának, hogy abból minden Krisztus-hívőnek küldjenek; figyelmeztetve őket, hogy igyekezzenek Istent könyörületre bírni az egyházért. Továbbá tudatni kívánjuk mindenkivel, akihez ez az írás elérkezik, hogy a jelen sorok vivője igaz és szavahihető.)[11]
Fordította GYÖRFFY GYÖRGY
[Jegyzetek]
JULIANUS BARÁT JELENTÉSE MÁSODIK ÚTJÁRÓL
Latinul: A. Fr. GOMBOS; Catalogus fontium historiae Hungaricae... Bp. 1932. II. 1363-1367; magyar fordítása: Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Györffy György. Bp. 1986. 71-82.
[1] Julianus domonkos barát első keleti útjának (1235-1236) célja az őshazában maradt magyarok felkutatása volt. Julianus tapasztalatait Riccardus fráter foglalta írásba a pápai kúria számára. Második útjára 1237-ben került sor, ekkor azonban csak Szuzdalig jutott el. Levelében ő ismertette meg elsőként Európával a tatárokat. A levél címzettje Salvius de Salvis perugiai püspök, akit IX. Gergely pápa 1237. május 31-én kelt bullájával küldött legátusként IV. Bélához és Aszen bolgár cárhoz.
[2] Magna Hungariát a korabeli szerzők Baskíriával azonosították, ez azonban Julianus korában a mai Baskíriától nyugatabbra, a Volga bal partján feküdt.
[3] Szövegromlás eredménye lehet, nehezen értelmezhető.
[4] A középkorban Izmael fiaival (1 Mózes 16,11-12) a vad természetű keleti népeket azonosítják, az Orosz Évkönyvek pedig az 1223-ban támadó mongolokat nevezik így.
[5] Dzsingisz kán.
[6] 1237-ben.
[7] Dzsingisz kán 1227-ben halt meg, utóda Ögödej kán lett.
[8] Feltehetően arab betűkkel, mivel Julianus „pogányon” gyakran mohamedánt ért.
[9] Julianus első és második útja között tartózkodott Rómában. A négy ismeretlen domonkos az ő útját követve kívánt eljutni Magna Hungariába.
[10] 1237. június 29-én.
[11] A két utószó nem Julianustól származik.