Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000-1530)

2. Világi költészet

Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok elpusztították

(1242)

Istene a mindenségnek,
ki megítélsz minden vétket,
a jó dúskál javaidban
s nem tűrsz bántást bosszulatlan

igazságod mérlegén.

Már apáink bűnben éltek,[1]
mi is vétkeztünk előtted
s bűneinknek sokasága
mi fejünkre visszaszálla

nyomorúság idején.[2]

Mind hanyatlunk a halálba,
híres harcosok levágva,
népünkön a rabság járma –
mért is jöttünk a világra,

ennyi bajra, gyászra itt?

Vére omlik asszonyoknak,
kisfiúk már nem zsibongnak,
szenny és szégyen vár a lányra,
agg és aggnő kardra hányva,

mindnek vére ontatik.

Saul háza filiszteustól,[3]
Jákob magva ahogy pusztul,[4]
sabeustól Jóbnak nyája,[5]
Isten ártatlan báránya,

akként hullanak ezek.

Anyát, hitvest felkoncolnak,
tiszta szüzet bemocskolnak,
a papokat nem tekintik,
irgalom a vénnek sincs itt

nem kímélnek kisdedet.

Milyen földnek, milyen nemnek
sarjadéka ez a nemzet,
ölni gerjedt, bősz, kegyetlen,
fürge minden rettenetben,

vasban élő sokaság?

Rideg anya, ó, természet,
miért szülted ezt a népet,
vért szomjazót, dúlót, vadat,
halálhozó tatár hadat,

nemzeteknek ostorát?

Anyjuk méhét mért nyitottad,
megfoganni miért hagytad,
ilyen sarjak miért lettek,
kik most a világnak estek,

s Krisztus-vallók hullalak?

Mi szemünkbe elég vizet,
sírnivalót, jaj, ki vezet,
ki ad könnyet koponyánkba,
elegendőt ennyi gyászra,

bajra, ami ránk szakadt?

Jajgass, anyánk, Jeruzsálem,[6]
jajszavad az égbe menjen,
sóhajodat küldd magasba,
darócruhát ölts magadra,

hamuval hintsd fejedet.

Ülsz gyászolva, fájdalomban,
minden színed távozóban,
mély, keserű könnyek kútja,
panaszodat záporozza,

ó, te sebbel veretett.

Minden fiad, minden lányod,
szépek, hívek, daliások,
ellenségtől leteperve,
sebesülten láncra verve –

rád tör roppant szégyened.

A holtakat nem temetik,
a sebeket be nem kötik,
várhat a rab szabadítót,
a menekült gyámolítót:

félnek minden nemzetek.

A vezérek fegyverkeztek,
a vitézek gyülekeztek,
ellenséget lesújtani,
ellenségtől elhullani,

két egyenlő had között.

Hajnalodott a nap harcra,
fölkélt az ellenség Marsra,
 magyaroknak szíve rémült,
táborukon rettegés ült,

ész és lélek megszökött.

Megreng az egész királyság,
Mars s Bellona járja táncát;
Nyilat röpít, kopját hajít,
gyilkolással torkig lakik

itt is, ott is tetemek.

A főurak, az érsekek,
hullnak a víg énekesek,
jó vitézek földre rogynak,
nyoma vész a csapatoknak,

kemény idő fenyeget.

Akik ott a porba hulltak,
vajh ki tudja, hányan voltak?
Alig győzte a két párka,
aki nyújtja, aki vágja

a veszendők fonalát.

Magyarország ennyi vészből
riadtan az égre néz föl,
pusztulás zúg tajtékozva
mintha csak az ős káoszba

hullna vissza a világ.

Betelt, amit Dávid hajdan
énekelt a gyászos dalban,[7]
nincs, ki holtakat temessen,
ott hevernek temetetlen

nagyurak és főpapok.

Oszladoznak, elrohadnak,
jóllaknak a vadmadarak,
csattognak a kutyafogak,
széthordják a csontjaikat

büntetlen a farkasok.

Nem csoda, hogy leverettek,
halálnak prédái lettek,
mert a köznép s a nagyobbak
jó erkölcsöt megrontottak

s bűnben éltek mindenütt.

Kemény nyakú népség, konok,
nem tekintett törvényt, jogot,
esküszegők és hazugok,
rablók, epikúreusok,

a hordó az istenük.

Jövevények elnyomói,
özvegyeknek prédálói,
ínségeseket üldöznek,
árvákat kisemmiznek,

igazság hóhérai.

Köntösökkel büszkélkedők,
páváskodni serénykedők,
fennhéjázni nem lankadók,
dorbézolni buzgólkodók,

s álnokságot ontani.

Jajgat Ráchel sírván sírva,[8]
fájdalmának nincsen írja,
tatároknak vad dúlását,
fiainak gyors hullását,

elzokogja panaszát.

Ül az úton elhagyatva
Sion, sarjait siratva,[9]
fia, lánya nem jön egy sem,
a veszélyben, förgetegben

vígasztalni az anyát.

Az ellenség szerteárad,
az egyházak lángban állnak,
és bennük az ünnep fényét
elborítja gyász-sötétség,

szenny és vér és fájdalom.

Templomokban nem miséznek
azokért, kik testben élnek,
és ha búcsúzik a lélek,
nem hangzik halottas ének,

nincs beszentelt sírhalom.

Fertőztetik Isten házát,
a szentjeit meggyalázzák,
miseruhák bemocskolva,
szentségtörő, hetyke horda

dúlja az oltárokat.

Isten szolgái leölve,
széttépve az élet könyve,
kehely, kereszt elrabolva,
szent edények megcsúfolva,

nincs többé szent áldozat.

A remeték elűzetnek,
szerzetesek elszélednek,
és a béke házaiban
katonaság toroz vígan –

szent szabályt ki tartana?

Nem szól hajnali dicséret,
vége már a vecsernyének,
zsolozsma se zeng, mint hajdan,
elnémult itt minden dallam,

klastrom volt, most bűntanya.

Nem marad a helyén senki,
mindenki csak magát menti,
aranyat is prédára hagy,
ott jobbágyot, fegyvert, lovat,

ami kincs volt, most szemét.

Kastélyoknak kényes hölgye
ritkán lépett puszta földre,
de most retteg halálosan,
 nagy utakat végigrohan,

csak hogy mentse életét.

Magyar nemzet végínségre
jutott immár, nincs, ki védje,
határain körös-körül
magyarok vesztének örül

minden szomszéd álbarát.

Ki pogánytól megszabadul,
szolganépség ejti rabul,
elszedi a nemeseknek
kincseit, bár keseregnek,

testéről is a ruhát.

Rang, becsület, erő lankad,
vége minden hatalomnak,
minden törvény, jog kipusztul
és az ősi birtokostól

elrabolják birtokát.

A hit sorvad, remény ernyed,
a szeretet holttá dermed,[10]
szűz szemérem szégyenkezik,
paráznaság pöffeszkedik,

elbukik a tisztaság.

A természet jó törvény
e merül immár gyermekvérbe
kisdedeket a szüleik
vízbe fojtják, tűzre vetik –

szörnyeteg bűn tört miránk.

Judeát s a Nílus völgyét,
gyermekirtás régi földjét[11]
kisdedeket ölve újra
förtelemben fölülmúlja

ez a mi Pannóniánk.

A keresztény bújdokolva
menekül a templomokba,
anyjától kér menedéket –
hiába kér - egy tűz éget

porrá anyát s gyermeket.

Ellenség kit kézre kapott,
hajtja, szíjra fűzött rabot.
Hiába volt főnembeli,
az igát most elviseli,

a lovagból szolga lett.

Erős voltál, Magyarország,
jószerencse ragyogott rád,
hatalmasabb mindeneknél,
dicsőségben tündököltél,

ékességben, gazdagon.

Birodalmad nagy volt, tág volt,
derekas volt sok királyod,
bajnokaid vitézsége,
tenger néped volt és béke

mindegyik határodon.

Országokat pusztítottál,
győztes mindig te maradtál,
gyarapodtál hírben, névben,
olyan voltál, mint az Éden,

bőviben volt mindened.

De most állsz a zivatarban,
pusztasággá letaroltan,
állsz kifosztva és szegényen,
férfi nem maradt, ki védjen,

s rád törnek a nemzetek.

Így szakadt rád, ami történt,
ilyen dögvész nem gyötört még,
így jártál, mert bűnbe estél,
úgy aratsz, amint vetettél,

más jutalmat ne keress.

Hír virágát elvesztetted,
vége már a becsületnek,
szentségeid bemocskolva,
szent helyeid lerombolva

romlottságod díja ez.

Ki gazdag volt, jut ínségre,
aki pompázott, most pőre,
kényes urak dideregnek,
egy morzsáért könyörögnek,

mert a kenyér oly kevés.

Rák havában[12] elbujdostak,
januárban elpusztultak,
s ha kit kopja, nyíl nem ért el,
nem birkózik meg a téllel,

ki-ki más veszélybe vész.

Kik selyemben nőttek nagyra,
hosszú úton elfáradva,
elcsigázva nyomorodnak,
dögkutyákra fanyalodnak

úgy töltik meg gyomrukat.

Nem csitul Isten haragja,
fölcsap inkább magasabbra:
olyan éhség tör ki végül,
foguk, ajkuk belekékül,

mert már emberhúst harap.

Thereusok sokan lettek,[13]
s Thereusnál bűnösebbek
szülő gyermekét levágja,
feni fogát önhúsára,

ki belőle vétetett.

Éhség tombol, őrült, véres,
testvér a testvérre éhes,
jó barát a jó barátnak,
az idegen bárki másnak

húsából nyer életet.

Ami szép volt veszni hagyták,
ha érték volt olcsón adták,
kisgyereknek, nőnek, aggnak
segítői nem akadnak,

itt a döghalál arat.

Serkenj föl már legfőbb virtus,
üdvösség reménye, Krisztus,
pajzsot, fegyvert ragadj végre,
vesd kezed az ellenségre,

királyi hatalmadat.

Mentsd meg hát Hungáriánkat,
kit halálos vészek hánynak,
fojtogat a tatár nemzet –
tedd, az égi kegyelemnek

áradjon ránk balzsama!

Kérd Fiadat, szánjon minket,
bocsássa meg bűneinket,
hogy már több gyászt ne érjünk,
engeszteld meg őt, miértünk

könyörögj te, Szűzanya!

Vad ellenség porba hulljon,
ez az ország felviduljon,
nyíl és kopja kettétörjön,
igaz békét magyar földön

adjon nekünk szent Fiad.

Kérésünket halld meg, Isten,
pusztítsd ezt a rontást innen,
tedd, hogy gyászunk véget érjen,
s fölnézzen rád jókedvében,

ki e népből megmarad.

Fordította VAS ISTVÁN

[Jegyzetek]

SIRATÓÉNEK MAGYARORSZÁGRÓL, MIKOR A TATÁROK ELPUSZTÍTOTTÁK

Latin címe: Planctus destructionis regni Hungariae per Tartaros. Kiadása SRH 2,593-598. Magyar fordítása: A m. középkor irodalma, 827-837. (A költemény terjedelmére és jó fordítására való tekintettel itt lemondtunk az eredeti közléséről.)