Szent István király Kis legendája
(1083 után)
1. Ha felismerjük, hogy a szentek érdemei fel vannak jegyezve az élet könyvében (Fil. 4,3), és így az állandó emlékeztető lesz az Úr előtt (2Mózes 28,24), bizony felette üdvösnek nyilvánítjuk, hogy valamit a jók életéről és tetteiről példának az utódok nemzedéke számára írásba foglaljunk. Ezek Krisztusért hűségesen harcoltak, s harcukért szerencsésen megkoszorúztattak; ha mi munkálkodásuk utánzására törekszünk, miként Pál mondja: „Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei leszünk” (Róm. 8,17). A vértanúk viadala az anyaszentegyházat nap mint nap megkoszorúzza, a hitvallók hív nyeresége megújítja, s ennyi sok fényességgel felcifrázva csillog a föld forgandó tengelye körül. Sok olyan dicsőséges harcukat látta egykor a világ, melyet elzárt az idők vénsége, a hívők emlékezete pedig nem őrizte, mert sose zengte meg égi dalnok.[1] De hallgassunk a régiekről, melyeket már számba venni nem lehet – tudjuk úgyis, Isten előtt az örökkévalóságban dicsőségük soha el nem évül –, térjünk azokra, amikből előadásunk szövődik.
A felette szent István hitvallónak, vagyis Pannónia híres királyának életét és cselekedeteit, miként az akkori idők tanúinak hiteles és igazmondó elbeszéléséből meghallottuk, úgy érezzük, az utókorra hagyományozni méltó és tisztelendő feladat. Sem a grammatikusok tudós összemesterkedett rendjét, sem a filozófusok magyarázatait vagy tudálékos szőrszálhasogatásait nem utánozzuk, mert balgaság a nyílt tengerre szállni, ha nem tudsz a révhez sem beállni. Ezt csak olyanok helyeselhetik, akik a költői mesék szerint a Pegazus-ütötte forrásból ittak, és azzal dicsekszenek, hogy a Parnasszus szent hegyén álmodoztak.[2] Ezeknek bölcsessége hiúságból hiúságba hiúsult, s mivel belőle saját épülésükre semmi hasznot sem meríthettek, oktalanná váltak (Róm. 1,22). Ti tehát, megértve, ami az író szájából hangzik, törődjetek bele csekélységébe, mert azt mondja el, amit szavahihető emberektől hallomás útján tudott meg. Bizonnyal úgy ítéli, hogy a terhet erejével fel nem éri, mert távolról sincs meg benne a ragyogó ékesszólás s a jó felfogóképesség. Kiváltképpen fél az irigykedők mardosásaitól, akik a magukét hanyagul rakják össze, a mások írásait viszont ízekre szedik. Így hát, bár forgathatjátok ugyanezen tárgy hiteles első szövegét, olvassátok mégis ezt a rövidebbet, s ha netán szabálytalanságot, ha netán kevésbé ékes előadást találtok benne, nézzétek el parasztságát.
2. Nos, midőn a magyaroknak barbár nemzete a hitetlenségben már régóta tévelygett, s a pogányok szokása szerint hiú és szentségtörő babonákat követett, úgy tetszett az Üdvözítő irgalmának, hogy bűneiknek véget vessen, s ha az ördögi csalatás eloszlik, e nemzetnek legalább maradéka üdvözüljön. Mert mint fénysugarat a sötétségből, a boldogságos királyt, Istvánt úgy élesztette; s a katolikus hit igazsága szerint kiművelve a nép megnyerésére alkalmassá tette. István Esztergom városában született, s már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya. Apja ugyan király volt, de eleinte pogány. Később megvilágosítva a Szentlélek kegyelmétől, felismerte az út és az élet világosságát, s követve az evangéliumi tanítást, az igazság nyomába szegődött. Közben pedig Isten színe előtt igen dicséretessé tette magát azzal, hogy katonaságának vezéreit az igaz Isten tiszteletére térítette. Akiket pedig rajtakapott azon, hogy más utat követnek, fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába. Mikor már megöregedett, s érezte, hogy testét felbomlás fenyegeti, az ország élére emelendő fiának a római császárok kiterjedt nemzetségéből származó felette nemes feleséget hozott.[3]
Eközben költözött el a keresztény nevet kedvelő király, leróva a természetnek adóját, s mint hisszük, az Istenséget vallván elnyerte az örök boldogság dicsőségét.[4] Halála után a még gyermek István a főemberek és a köznép kegyéből dicsőségesen az ország trónjára emeltetvén, lángoló lélekkel kezdte terjeszteni az igazságot, mert ámbár még gyermekéveinek virágjában állt, nem a száján volt a szíve, hanem szívében volt a szája (vö. Sirák 21,29). Nem feledve a Szentírást, melyért szerfölött hevült, a megfontoltságot és az igazságot tartotta szeme előtt Salamon szavai szerint: „Ha bölcs hallgatja őket, gyarapítja tudását, az értelmes megtudja, hogyan kormányozzon” (Péld. 1,5). Igazságtalanságot elkövetők és azzal egyetértők nem állhattak meg szeme előtt, hanem minden rendeletében Isten hű sáfárának (Lukács 12,42-43) mutatkozván azon kezdett elmélkedni, hogy ha a szent keresztségben már újjászületett népről leveszi a fegyelem gyeplőjét, utóbb könnyen visszatér az hiú tévelygésébe. Így az egyház tanai szerint oktatta, rárakta nyakára a fegyelem igáját és törvényeit,[5] s a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.
3. Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt, látván, hagy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra elvetették a király meggyőződését, és a korábbi élvezetekre adva ismét lelküket, fegyvert ragadtak ellene. S már pusztították is városait, majorságait irtották, fosztogatták birtokait, szolganépét gyilkolták, s hogy a többiről szót se ejtsek, már a királyt is bántalmazták. Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük nem csillapult, a király bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén. Ezek e napokban éppen a köznyelven Veszprémnek mondott várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak le ugyanis, ahol a király szokott megszállni és tartózkodni, hogy könnyebben nyíljon út más erősségek elfoglalásához. Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött; ezek hitükben, azok bizony csak a fegyverekben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket.[6] Ezenfelül birtokaikról – mind a földekről, mind a falvakról – bölcsen rendelkezett, nem úgy, mint egykor Saul, aki legyőzvén Amaleket, az Úr tilalma ellenére a zsákmány javát válogatta ki magának (vö. 1Sámuel 15,1-9). Mert mindebből semmit sem tartott meg a maga szükségére, hanem elmenvén, Szent Mártonnak szentelte, akinek tiszteletére bazilikát is épített. Őket pedig és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgáivá tette. Később főembereinek közbenjárására elhatározta, hogy csak tizedet adjanak abból, amijük van, nehogy szorongattatásukban szétszóródjanak a földről.[7]
4. Támadóinak tömegét leigázva, s királyi trónját békében megerősítve a szent vallásnak egyre inkább bajnoka lett, s minden Krisztusban jámborul élőt egyre inkább megszeretett. Okosságának híre az emberek fiainál igen nagy tiszteletben állott. Napról napra növekedett a hívők egyháza, és a világ különb-különb vidékeiről, hallván tudománya felől, sokan özönlöttek hozzája. Míg a szent Isten tisztelői széltében-hosszában sokasodtak, a király, hogy a jótettekben még szívósabban serénykedjék, eltökélte: kibővíti a szentegyház csarnokait, mit is a legalázatosabban teljesített. Mert megújította a dicsőséges szent Szűz Máriáról elnevezett templomot Fehérvárban – a város kivételes nemességéről kapta nevét –, s ide többek közt tarka drágakövekkel ékes, színaranyból kalapált ereklyetartókat helyezett el a tárház szükségére.[8] Majd mindenféle javaiból részt ajánlott fel – mind földekben, mind szőlőkben –, és megszabta az ott majdan Istennek szolgáló papok kötelezettségeit. Észrevéve, hogy a híveknek milyen fáradságos, ha az ünnepi misére távol eső helyekről özönlenek, megparancsolta, hogy tíz falu népe egy templomot építsen,[9] annak kerületébe tartozzon, nehogy a fáradtságtól elgyötörve a vallás kötelezettségeivel kevésbé gondoljon. Élükre életük érdeme szerint püspököket és papokat állított, hogy a népet az apostoli hagyomány tekintélyével oktassák.
Nem sokkal utána másfelé fordult erőt nyerve Istennek e szózatából: „a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy [jótetteiteket látva] dicsőítsétek mennyei Atyátokat” (Máté 5,16), és néhány kiválasztott emberét Rómába küldte, szerfölött sok kincset bízva rájuk, hogy ott István első vértanú tiszteletére egyházat alapítsanak.[10] Ez meg is történt. Azonkívül még mást is kiosztott, hogy azon vegyenek házakat, falvakat, birtokokat és egyéb hasonló dolgokat, melyek az egyház szolgáinak kiadásait fedezik. És minden egyes évben, ameddig csak élt, tetézte az ajándékokat és a megajánlásokat, nehogy valamit is kívülről kérjenek, akik a tárház ügyeit igazgatják. A jeruzsálemi monostorban is, melyet épített, szerzetesi közösséget alapított, ennek minden szükségéről hasonló rendelkezéssel gondoskodott.
Ó, igazán boldog István, hagy lakása legyen a mennyekben felépítve örökkön, magát formálta az Úr hajlékává a földön!
5. Hogy Istennek szent egyházát békében megtelepítette s római jóváhagyással méltón megszervezte, a besenyőknek a hittől jócskán idegen és szinte vadállati balgaságú, értelem híján való népe rombolni tört országának határaira. A király pedig a megelőző napokban távoli vidékeken vadászgatott, hogy elnyűtt tagjai a sok szorongató gond után legalább valamennyire felfrissüljenek. Mikor tehát a déli órákban álomra hajtotta fejét, Isten akaratából, ki a jövőt szellemlátás útján nyilvánítja ki és tudatja híveivel, úgy tetszett neki, mintha szemtől szembe tárgyalna a haza elébe álló ellenségeivel, s hogy megrémítse őket, ilyen szavakat szólna: „Miért akarjátok hitvány seregetekkel letörni a szentegyház zárait? Miért jöttetek pusztítani a nagy pásztor nyáját és aklait? Távozzatok, távozzatok, mert parancsolómtól elnyertem védelmezőm és vezérem, vagyis Mártont, aki nem fogja tűrni, hogy harapásotok az igazak legelőit marcangolja.” Felébredvén friss kedvvel hívatott egy hírvivőt. Mikor az előállt, így szólt hozzá: „Te nem töltheted be követségem tisztét, jöjjön más, akit hívebbnek találok.” Ugyanezekkel a szavakkal küldte el az új jelentkezőt. Harmadikat is szólított, mondván: „Rajta, fel útra, siess hamarjában, vidd el a parancsomat, mondd meg a túlsó végeken mulató hadnagynak, hogy mindent ellásson, a csatára férfiakat válasszon, és a rám zúduló ellenség ékeit verje vissza!” Lóra kapott az tüstént, repült a mondott helyre, a parancsot jelentette, s azt serényen teljesítették is. Az ellenség már közeledett, városfalat már bekerített, mikor váratlan rajtaütéssel a hadnagy serege rajtavert. Akkor mindkét részről viaskodni kezdtek. Ezekre Isten oltalmának ereje kötött kardot, amazok esztenlenségük súlya alatt elejtik a kardot. Végül hátat fordítva menekültek, többen azonban elterültek, s többen fogságba kerültek. A vérontás végeztével, aki a királytól jött, visszatért, hogy hírt vigyen. Hallván a háború kimenetelét, hálát adott a király a Mindenhatónak, hogy megadta híveinek ellenségei fölött a győzelmet. Úgy hisszük, kétségtelenül égi kegyelem látogatta meg őt: hogy az ellenség körül ne vegye, mennybéli szabadítót érdemelt vezéréül és oltalmazójául. Mert miként Isten az ő felkentjét, Dávidot egykor angyala pártfogásával szabadította meg a filiszteusoktól, őt is így ragadta ki üldözőnek kezéből, kivezetve és elvezetve az üdvözülésre (vö. 2Sámuel 22,1).
6. Miután nevének híre eljutott az egész világ fülébe, és a szájából szóló ítéletek általános elismeréssel mindenütt híressé váltak, hatvan férfi a besenyők közül, akiket fentebb említettem, minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal, ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett. De sokan a szolgák közül, kiknek lelke hajlik a bűnre, akár a viasz,[11] a fenekedés fáklyájától fellobbantva elébük mentek, karddal levágtak egyeseket, a többieknek elrabolták mindenüket, és kifosztva, félholtan otthagyták őket. Ezek a király ítéletére tartogatva, ami történt és amit elszenvedtek, folytatták a megkezdett utat, egyenesen hozzá siettek és lába elé borultak. Láttukra így szólt: „Mi az oka bajotoknak?” „Uram – felelték –, mi, a te szolgáid semmi rosszat nem forralva, ítéleted tudományát jöttünk meghallgatni, és egyesek – bár okot nem adtunk rá – elragadták mindannyiunktól a magunkkal hozott vagyont. Ezenkívül, akit elkaptak, lemészárolták, és mi épp hagy életben maradva eljöttünk, hogy ezt hírül adjuk.” A király, amilyen okos lelkű volt, sem tekintetével, sem szavával nem fenyegetőzött, hanem tartóztatva magát – ahogy írva van: „mérgét a bölcs végül is lecsillapítja” (Péld. 29,11) – tüstént elküldött azért a hadnagyért, aki alatt a vendégpusztítók katonáskodtak, s elrendelte, hogy meghatározott napon állítsák színe elé valamennyiüket. Úgy lett, ahogy parancsolta, és vallatni elébe vitték őket. így szólt hozzájuk: „Miért hágtátok által az Istentől rendelt törvényt? Miért nem ismertetek irgalmat, és ártatlan embereket miért büntettetek? Mert nem azokat kell sújtani, akik a törvényt hallgatják (Róm. 2,13), hanem akik áthágják. Ahogy ti cselekedtetek, úgy cselekszik ma az Úr is színem előtt veletek.” Miután ítéletüket elnyerték, valamennyit elvezették, és az ország minden táján az utak mentén kettesével felakasztva elvesztették. Ezzel akarta hát megértetni, hogy aki nem nyugszik meg az Úr által meghirdetett igazságos törvényben, az így jár. Hallották a föld lakói az ítéletet, mellyel a király intézkedett, és megrettentek.
7. Nem sok idő múltán betegségbe esett, melytől utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már lábára sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett, mielőtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerően behatolt, és a gyilkos tetthez egy csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban felriadt a király és kérdezte, mi az, bár tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért könyörgött. A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette, az pedig parancsára cinkosait az árulásban leleplezte. A következő napon a király rendeletére a felkutatott gyilkosokat elővezették, és ő fejükre ítéletet mondott. Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaz vér (vö. Máté 27,4) ellen fondorkodtak, igazságos ítélettel bajos életre jutottak.
8. Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben,[12] Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá. Majd, hogy elszaladt sok esztendő, akár a népben megsokasodott gonoszság, akár az egyházban történt valamely meghasonlás miatt, e szerfölött gazdag kincs a földben lappangott, és a halandók tudomása elől elrejtve, egyedül az Úr szeme előtt mutatkozott. De mert az ő felfoghatatlan jósága fel akarta fedni, mennyit ér ő Isten előtt, csodák felcsillanó sokaságával megdicsőítette az emberek szemében, és miként ő dicséretekkel és énekekkel szolgált az Úrnak a mennyekben, úgy őt is az Úr egyházának dicséretével és énekével méltó módon és emlékezetesen felékesítette a földön. Mert miként az új fényforrás sugara, úgy ragyogta be szentsége az összes környező vidéket, mint az illatos kenőcs édessége, töltötte meg a hallgatók szívét. Özönlött minden különb-különbféle kórban senyvedő ember, jámborságának orvosszerétől érintésre meggyógyultak, akik a rontás nyavalyájában majdnem elsorvadtak, talpra állva tértek vissza. Mikor a jámbor emlékezetű László király[13] ült a királyság trónján, a püspökök és apátok, s kik a szentegyház élén álltak, szentségét tanújelekből megfigyelvén, közös határozatban háromnapos böjti sanyargatást hirdettek, s maguk imádkozással töltve az időt, várták, hogy az égi kegyelem lelátogat a népre. Majd Istenhez emelve szívüket, himnuszok hangjaival zengték imába nevét, s így érkeztek arra a helyre, ahová a fenséges test volt zárva. Mikor ezt felbontva felnyitották, oly hatalmas illatár szállt fel, amilyen a körülállókat még sohasem lepte meg, s minden betegnek, aki odafutott, meggyógyultak a tagjai. A vakok visszakapták szemük világát, a sánták lábuk szilárdságát, a poklosok tiszta bőrüket, az inaszakadtak épségüket; bármiféle baj lakozott bárkiben, gyógyulást érdemelt. Felemelték a felbecsülhetetlen értékű terhet, hálát adtak a mindenható Istennek, elvitték, s ezüsttartóba zárván, reá pecsétet ütöttek.[14]
Fordította KURCZ ÁGNES
[Jegyzetek]
SZENT ISTVÁN KIRÁLY KIS LEGENDÁJA
Latinul: SRH 2,393-400; magyarul: Árpád-kori legendák, 16-22.
[1] Horatius, Ódák, IV,9,28.
[2] Utalás Persiusra:
Ajkam nem ízlelé Hippocrene vizét,
Nem álmodoztam én Parnass kettős hegyén.
(Satirae, Prologus 1-2; Barna Ignác ford.)
Pegazus, a szárnyas ló rúgása nyomán fakadt egy forrás (Hippokréné = lóforrás) a Helikon hegyén, melyből ha isznak a Múzsák, ihletet nyernek.
[3] Ld. Nagy legenda 13. jegyzet.
[4] Ld. Nagy legenda 1. jegyzet.
[5] Szent István két törvénykönyvét ld. a jelen kötetben.
[6] Koppány Géza fejedelem halálakor (997) – mint a legidősebb Árpád-leszármazott – magának követelte a fejedelemséget és Géza özvegyét, Saroltot. István azonban nyugati lovagok segítségével legyőzte Koppányt és kivégeztette.
[7] Ld. Nagy legenda 11. jegyzet.
[8] Ld. Nagy legenda 15. jegyzet.
[9] Ld. Második törvénykönyv, 1.
[10] Ld. Nagy legenda 16. jegyzet.
[11] Vö. Horatius, Ars poetica 163.
[12] Az évkör (indictio) római eredetű időszámítás, tizenöt évenként újrakezdődő ciklusokra szakaszolja az éveket. Az 1038. esztendő az 1033-ban kezdődő és az 1047-ben befejeződő 15 éves ciklus hatodik éve volt.
[13] Szent László király (1077-1095) életére vonatkozóan ld. a kötetben található legendáit.
[14] István királyt 1083. augusztus 20-án avatták szentté.