9. AZ EGYHÁZTÖRTÉNET-ÍRÁS KEZDETEI
Az obszerváns ferencesek krónikája
(Részletek)
Boszniában megalakul a minorita obszervánsok vikáriája[1]
Az Úr 1339. évében tehát összeült Assisiben a rendi nagygyűlés. Amikor a nagygyűlés után a rendfőnök Szlavónián keresztül Magyarországra utazott, átment Bosznián, és látta, hogy majdnem az egész tartományt eretnekek lakják, ezért lángoló hitbuzgalmában felkereste Bosznia fejedelmét, a bánt, és az igaz hitre térítve visszavezette őt a római egyház egységébe. Ezután a rend különböző vidékeiről sok testvért küldött oda, hogy prédikáljanak az eretnekek között. Ezek a testvérek aztán sokakat visszatérítettek Krisztus hitére, templomokat emeltek, s miután különféle kolostorokat megszereztek, megalakult a minoriták családjának első és egyetlen vikáriája, amelyet ma boszniainak neveznek, s amelynek jó híre oly mértékben növekedett, hogy később, tudniillik Lajos, magyar király idejében, a hívő magyar főurak a családban levő testvérek számára őszinte szegénységük, mindenki által csodált, dicsért és sok isteni csoda következtében tündöklő életük miatt Magyarországon több kolostort emeltettek, amelyek közül az első Cseriben[2] volt, ezért van az, hogy Magyarországon a minorita obszervánsokat mind a mai napig cseribarátoknak hívják, amint ez majd kitetszik Bosznia hatodik vikáriusának, Franciscus de Florentina testvérnek gesztáiból.
Lajos, Magyarország királya ugyanis az ő működése idején kért és kapott a pápától minorita obszervánsokat, akiket tehát ekkor vitt be Magyarországba és a vele szomszédos tartományokba. Ez meggyőző érv azok ellen, akik azt mondják, hogy az említett király először konventuális testvéreket hozott be Magyarországba, holott az említett király előtt már jó száz évvel éltek konventuális testvérek Magyarországon, amint ez majd még világosabban kitűnik az alább idézendő helyen. Amikor tehát az előbb említett rendfőnök, Gerardus testvér Magyarországra jött, hogy meglátogassa testvéreit, tudniillik a konventuálisokat,[3] mert hiszen akkor még obszerváns minoriták sehol sem voltak a világon, akkor az Úr 1339. esztendejét jegyezték.
Nos, amint mondtam, ez a rendfőnök ebben az évben utazott Bosznián keresztül Magyarországra, és ekkor alapította Boszniában az első vikáriát, első vikáriusnak pedig útitársát, Peregrinus testvért nevezte ki, aki eltemetve Diakováron[4] nyugszik. Amikor tehát Lajos, Magyarország királya, a pápától megkapta az obszerváns testvéreket, akkor már az Úrban 1366-ot írtak, amint ez kitűnik a rendfőnökök, legfőképpen pedig a bolognai Márk testvér krónikájából. Ezek a krónikaírók konventuálisokról beszélnek, tudniillik, hogy amikor Lajos király fehér zászló alatt behozta a konventuális testvéreket Magyarországra, akkor ezek a testvérek mindössze nyolcan voltak, és a jámbor király a lippai Szent Lajos-egyházban telepítette le őket. A krónikaírók azonban nem ismerték a történeti időrendet, ezért tájékozatlanságukban könnyen összetévesztették őket a boszniaiakkal.
Az obszerváns minoriták első vikáriusa
Gerardus testvér, Szent Ferenc után a tizennyolcadik rendfőnök Peregrinus de Saxonia testvért nevezte ki a boszniai obszervánsok első vikáriusává, Gerardus István bánnak, a magyar királyné atyjának idejében[5] személyesen érkezett Boszniába, ő kezdte ott szervezni a minorita obszervanciát, és említett útitársát, Peregrinus testvért az Úrnak 1339. évében, október 5-én nevezte ki vikáriussá. Peregrinus aztán tíz évig vezette családját (amint mondják); Bosznia püspöke lett, és eltemetve a diakovári obszerváns minoriták templomában nyugszik. Második vikárius Martinul de Asth testvér volt, őt április 8-án nevezte ki Gulielmus az Úrnak 1349. évében. Harmadik vikárius Franciscus de Florentia lett, őt is az említett Gulielmus nevezte ki az Úr 1350. évében, május 10-én.
Negyedik vikárius a magyarországi Lukács testvér lett, ugyancsak az említett Gulielmus nevezte ki az Úrnak 1361. évében, Márk testvér pedig megerősítette. Ötödik vikárius Zoltaldus de Florentia testvér volt, az említett Márk rendfőnökhelyettes nevezte ki az Úrnak 1363. évében; vikáriussága alatt két zendülés is történt. Hatodik vikárius az említett Franciscus de Florentia volt. Magyarország királya, a legyőzhetetlen és jámbor Lajos az ő idejében, tudniillik az Úr 1366. évében, leverte és hatalma alá vetette Bulgáriát és más, Magyarországgal szomszédos tartományokat.
Az említett boszniai vikáriussal ekkor küldött levelet a római pápának, hogy Bulgáriába, valamint más, az általa meghódított és Magyarországgal határos tartományokba küldjön nagy számban testvéreket. Ebben a levélben elmondja, hogy az említett vikárius nyolc testvért küldött már neki, hogy a szakadárok és az eretnekek között prédikálással elhintsék az élet igéit, s akik általuk megtérnek, azokat kereszteljék meg. Urunk Jézus aztán ezen testvérek igehirdetését, mint az ősegyházakét, úgy elárasztotta az ő mérhetetlen jóságának kegyelmével, hogy a nyolc testvér már nem volt elegendő ezekben a tartományokban a szakadárok és más eretnekek megkeresztelésére.
Pápai levél a rendi nagygyűléshez[6]
Akkor a pápa módfelett megörült, és a rend főnökéhez, Márk testvérhez, ezt a levelet küldte:
Szeretett Rendfőnök! Nagy örömmel olvastam tegnap Magyarország nemes királyának és Bosznia vikáriusának minden lelki kellemmel teljes levelét. Valóban hatalmas lángnak kell fellobbannia bennünk, ha a hitetlen népek ilyen tömeges megtéréséről elmélkedünk, és megvan a lehetősége annak, hogy bizonyos dolgok a buzgalom szikrájának csodálatos fellángolásából történhettek. Mert azokban a levelekben jelentették nekem, hogy az Úr a boszniai vikária minorita testvérei által olyan nagy és csodálatos dolgokat hajt jelenleg végre, hogy bár szám szerint sokan vannak, semmiképpen sem elegendők arra, hogy a szent megújhodás vizéhez sereglőket megkereszteljék, és a szentségeket mindegyiküknek kiszolgálják.
Ezért többeknek tudtára kívánom adni, Magyarország legkeresztényibb és legjámborabb királyának kérésére az én boszniai helyettesem az említett országgal és vikáriával szomszédos tartományba rendetekből nyolc testvért rendelt neki alá, akik ötven nap alatt közel kétezer embert kereszteltek meg. És hogy a megtértek számát senki se vonhassa kétségbe, királyi parancsra minden megkereszteltet nyilvános jegyzékbe vettek föl, de a tartománynak még így is csak egyharmada tért meg, igen-igen remélik azonban, hogy a többieknek is föltárul a hit kapuja, és a mi Urunk Jézus Krisztus a maradékot is betereli aklába. A hitetlen nemzetségek könyörögve sereglenek, ifjak és leányok, öregek és fiatalok csapatokban özönlenek a keresztvíz alá; az eretnekek és a szakadárok visszatérnek az igaz vallás és a római szent egyház igazságába; papjaik és kalugyereik a hit igájában alázatosakká válnak, és akik eretnekségükben ezelőtt túlságosan makacsak voltak, most rendeteknek egyre több kolostort akarnak építeni, hogy az egység gyümölcseit a hit számára megőrizzék. Örvendezzenek hát az egek, ujjongjon a föld, és minden nyelv dicsőítse az Urat, mert megrendült a föld, és az egek harmatoztak. Sínai Istenének arca előtt ezekben a napokban a szokottnál bőségesebben hullott a jó eső, amelyet különválasztott az Úr az ő örökségének, mármint a minorita testvérek örökségének, úgyhogy Krisztus fénye nem bizonyul hiábavalónak bennük, sőt inkább megtelítődik a kezük a megtért népek sokaságával.
Csak egyetlen dolog van, ami ebbe a különös örömbe beleereszti a .fájdalom fullánkját, az, hogy itt van az aratás, és kevés a munkás; íme a vidék már sárgállik az aratásra, de nincsenek elegen, akik arathatnának, és a termést az örök életre összegyűjthetnék. Ezért sírva jelentették nekem, ha a testvérek száma nesz növekszik, a hit aratása elhanyagolódik, és elvész egészen az a népes Bulgária, amelyet a magyarok legyőzhetetlen királya, Lajos, elfoglalt, de különösen a híres és hatalmas Bodony városa, és ha nagyobb számban nem küldenek oda testvéreket, akkor a patarenusokat és a manichaeusokat kell a szokottnál gyakrabban megbízni azzal, hogy megkereszteljék a Krisztus igaz fényéhez megtérni szándékozókat, mert ha nem, akkor hiányozni fognak azok, akik a fény útját megmutathatnák. Amikor az említett jámbor király látta, hogy számos országban és nemzetben sok ilyen szent szándékú ember van, csodálat és öröm töltötte el, és áhítattal várta, hogy ezen országok különböző részeiből legalább kétezer testvért küldenek hozzá, akiket ő a leglelkiismeretesebben óhajt elhelyezni, s a katolikus vallás, valamint a hitetlenek megtérítése iránti buzgalomtól annyira föllelkesedett, hogy saját magát is egészen ennek az ügynek akarja szentelni. Menjenek hát a jámbor férfiak, Isten fiának követői és Szent Ferenc hűséges fiai; bátran gyürkőzzenek neki az aratási munkának, s arassanak lelkesedéssel, majd hittel kezdjék el a vetés munkáját, hogy mind a vetők, mind az aratók az Isten csűrében összegyűjtött tiszta magokért megdicsőülve a legkellemesebb kenyeret ehessék Isten országában Krisztus asztaláról.
Te pedig, rendfőnök, mindazoknak a testvéreknek, akik a szent búcsúra Portiunculában összejönnek, ezeket a leveleket külön-külön, érthetően olvastasd föl vagy olvasd föl, és a testvéreket, amennyire csak tudod, lángolóan és hathatósan buzdítsd, és állhatatosan bírd rá őket, hogy minden készségükkel határozzák el magukat e nagy kegyelem elnyerésére. Ami pedig engem illet, hirdesd ki nekik, hogy akik Isten szent lelkétől megérintve oda szándékoznak utazni, azok késedelem nélkül és bátran jelenjenek meg előttem, hogy miután engedelmességet fogadtak és áldásomat megkapták, gondolataikat pedig az Úrba helyezték, az isteni sugallatot szabadon és még bátrabban követhessék.
Miután tehát a rendfőnök, tudniillik Márk testvér, az említett dolgokat a pápa parancsa szerint végrehajtotta, hitük szeretete vagy mások üdvössége miatt lángra gyúlva nagyon sok testvér érkezett a legfőbb főpap elé. Miután az áldást megkapták, alázatos engedelmességgel és örömmel vonultak a magyarok jámbor királya és a boszniai vikárius atya színe elé. Ezeknek a testvéreknek aztán szegénységük és óhajuk szerint a magyarok örömmel építettek több kolostort a szomszédos országokban, mégpedig: Orsován, Hátszegen, Köviben, Alsánon vagy Lukón és Harapkón; Magyarországon pedig: Cseriben, Karánsebesen és Jenőn.
Az egyszerű nép aztán erről a helyről, tudniillik Cseriről nevezte el őket más testvérektől, elsősorban a konventuálisoktól való megkülönböztetés végett, és nem is szűnt meg őket mind a mai napig cserieknek nevezni. Íme, a magyarországi minorita obszervánsok igazi engedelmessége indulásuk kezdetén! Hallgassanak el tehát, és tegyenek lakatot szájukra azok, akik azt mondják, hogy egyes testvérek elöljáróik akarata ellenére saját elgondolásuk szerint építették fel Cseriben a kolostort, és ezért nevezték cserieknek a magyarországi obszerváns minoritákat. Hetedik vikárius Bartholomaeus de Alverna testvér volt az Úrnak 1368. évében. Bartholomaeus testvért ugyanaz a Márk testvér nevezte ki, aki akkor kardinális volt, és a rendfőnök helyettese, míg meg nem választották rendfőnöknek, és vezette a rendet egészen az Úr 1380. évéig, ami összesen harminckét esztendő.
Az ő idejében volt Magyarország szomszédos tartományaiban a nagy szerencsétlenség, mert miután a hűséges Lajos király meghalt, mindazok az országok, amelyeket teljesen meghódított, fellázadtak Magyarország ellen, és minden oldalról elkezdtek ellene háborúzni. A boszniai vikáriából akkor lett öt minorita testvérünk mártírrá a bulgáriai Bodonyban, mégpedig a következő módon.
Öt obszerváns testvér kínszenvedése Bodony városában
Ugyanezen évben Bulgária Bodony nevű városában az igaz hit védelméért kínhalált szenvedett öt feddhetetlen életű testvérünk, mégpedig: a tüzes szavú, széles látókörű és elragadtatott Antonius de Saxonia; az igaz vallás buzgó és lelkes híve, a mélységesen alázatos, jeles írásmagyarázó és pap, Georgius de Tragurio testvér; a magyar Miklós testvér, fölszentelt pap, aki tizenhat évig nem evett mást napjában, mint alkony után kenyeret és vizet, testén pedig állandóan vasövet és vaspáncélt hordott; a szigorúan vezeklő és nagy buzgalmú laikus, Thomas de Fulgineo testvér.
Amikor Magyarország legkeresztényibb királya, Lajos, átkelt a Vaskapun, elfoglalta az említett Bodony városát. Ez a város a Duna partján fekszik, és amint ezt már világosan elmondtuk, benne a mi testvéreink nagyon sok embert megkereszteltek, és egyesítettek az igaz egyházzal. Idő múltával azonban a szakadár Bazarád király összejátszva néhány városi polgárral, árulás folytán elfoglalta a várost; ez a király ugyanis a Duna túlsó partján, a Bodonnyal szemközti területen uralkodott. Abban az időben Bodony városában tíz feddhetetlen életű minorita testvér tartózkodott, nap mint nap vitázva a papokkal és a kalugyerekkel,[7] azaz az eretnek barátokkal. Amikor tehát a város elfoglalása megtörtént, a tíz testvér közül öten, sok más kereszténnyel együtt, Magyarország említett királyának két várába menekültek, hogy életüket megmentsék.
Az említett öt testvérünket azonban a hit ellenségei az egyik templomban találták meg, amint éppen imádkoztak. Őrjöngve rájuk rohantak: az egyiket egy ablakfülkében felkoncolva kegyetlenül megölték, a többi négyet pedig összekötözött kezekkel Bazarád király elé hurcolták. Amikor az említett kalugyerek, a katolikus hit ellenségei, meglátták őket, nagyon megörültek, aztán gúnyolódva így szóltak hozzájuk: Most jött el az órája annak, hogy vitatkozzunk a vallásról, most majd merünk nektek válaszolni!
A mi szent minoritáink pedig a Szentlélek sugallatára, amelynek, hogy úgy mondjam, mintegy a bilincseiben bátrabbakká válva hősiesen védelmezték a katolikus vallást, és minden erejükkel, nagy-nagy merészséggel kárhoztatták a kalugyerek tévelygését. Ezek viszont úgy ítélték meg őket, mintha őrülteket hallgatnának, és a nagy állhatatosság, a földi élet csodálatos megvetése miatt még inkább őrjöngeni kezdtek ellenük. Amikor tehát a mi szent testvéreink nem akarták hitüket megtagadni, a hit ellenségei azt kérték Bazarád királytól, hogy megölhessék őket. A király azonban többet törődött a hadizsákmánnyal és a város megszállásával, ezért elfordulva tőlük nem is válaszolt nekik.
Erre az ördög szolgáinak nevezett kalugyerek tüstént a városon kívülre, a Duna partjára hurcolták szent testvéreinket, s amikor meggyőződtek arról, hogy vallási meggyőződésüktől nem lehet őket eltántorítani, fejüket vették. A vértanúság pálmájával így adták vissza Istenüknek lelküket. Később testük fölé igen erős fénysugár ereszkedett le az égből, és mintha daloló gyermekek éneke is hallatszott volna. Aztán a Duna vize megáradt, és az említett négy testvér holttestét elragadta a partról, majd a jelenlevőknek nem kis csodálkozására négy sír volt látható a sírok fölött egyébként mindig zavaros Duna mélyén. Az Úr pedig még sok más csodajellel is felmagasztalta az ő szentjeit, akik vele fognak uralkodni örökkön-örökké az idők végezetén túl is.
Lajos halála után azok közül az itáliai testvérek közül, akik rendünk főnökének, Márk testvérnek parancsára s a pápai áldás elnyerése után Magyarországra és a vele szomszédos tartományokba érkeztek, a hitetlenek és a szakadárok közt végzett munkájuk érdeméül, valamint a szerzetesi obszervancia megtartásáért – mert akkor még csak a boszniai vikáriát nevezték a minoriták obszervánsnak – sokan visszatértek hazájukba, Itáliába. A visszatérők között volt egy nagyon jámbor testvér, aki harminc évig működött a boszniai vikáriában, minden erényben kitűnt, életszentsége ragyogott; mikor tehát megöregedett, visszatért szülőföldjére, Sienába. Ez a szent élete miatt híres ember annyira díszére vált Siena városának, hogy amikor híre elterjedt, nagyon sok vallásos ifjú ment hozzá alázatosan kérve őt, hogy vegye fel őket a rendbe.
Ezek között volt egy nagyon jámbor, nagy tudású, szép formájú ifjú, Bernardinus de Senis, akinek nemesi származását csak erényeinek nemessége múlta felül, s aki már azóta maga is megdicsőült az egekben. A többiekhez hasonlóan ő is ezt a tiszteletre méltó aggastyánt kérlelte, hogy vegye be őt a rendbe, sorozza be a szeráfi Ferenc seregébe, és az említett öreg be is vette, mert sok szépet hallott már Bernardinusról. Megpillantva tehát ezt az ifjú korú, erős testű, kellemes külsejű, ragyogó tudású, s ami mindennél értékesebb, tiszta hitű, lángoló buzgalmú, állhatatos növendéket, Mária születése napján nagy örömmel és reménységgel bevette a rendbe. Hogy aztán Szent Bernardinus miket cselekedett, az mind megtalálható a róla szóló legendában. Az ő példájára aztán sok más ifjú is felvétetett rendünkbe ez által a tiszteletre méltó öreg által. Ekkor lépett be az előbb említett rendbe egy bizonyos ifjú is, aki maga is boldog lakója már az egeknek, amint azt sok csoda bizonyítja. Ez az ifjú Kapisztrán János volt, aki később a világ nagy részén fellépett az eretnek gonoszság ellen, és igen erőteljesen védelmezte a katolikus hitet. Amint ez meg van írva életrajzában, ahol nyugszik, Újlakon.
A nyolcadik vikáriust, Petrus de Senis atyát Antonius de Paretho testvér nevezte ki az Úrnak 1408. évében, akit az Úr 1411. esztendejében temettek el Diakováron, Szent Márk evangélista ünnepén. Ugyanott választották vikáriussá Ambrosius de Senis testvért, akinek megválasztása után súlyos válság és viszály keletkezett a vikáriában, nem is érdemelte meg, hogy tisztében megerősítsék, helyette megszégyenítve leváltották, és elhagyta a vikáriát. De hogy miből keletkezett ez a válság, arra a rendfőnökök krónikájában nem találok feleletet, mert nem minden rendfőnök története van meg nekem, csak ötvennégyé, az övékét viszont már átnéztem. De véleményem szerint, ahogy Márton pápa[8] egyik bullájában találtam, amelyet Szalkai Balázs testvér, a boszniai család tizenegyedik vikáriusa a boszniai nagygyűlésnek bemutatott, melynek másolatát ugyanez a nagygyűlés átadta az említett vikáriusnak és a testvéreknek, hogy védekezhessék a rendfőnök ellen, mivelhogy a rendfőnök magának akarta alárendelni a boszniai vikáriát.
Ugyanez látszik Bernardinus de Senis és Szent Kapisztrán János krónikájából is, mert ebben az időben az említett rend egyes buzgó tagjai, akik a szerzetesi obszervanciában nőttek fel, és azt szokták meg, hogy a szabályok szerint éljenek, hogy a felesleges dolgokat elvessék, hogy Szent Ferencet utánozzák, ezek korholni kezdték a kevélykedőket, a szegénységi fogadalom ellen vétőket, és főleg a rendfőnököt támadták, mert a rendfőnök még a vikárius nevet is tartományfőnök névre akarta változtatni; és lehetséges, hogy ezzel a szándékkal az előbb említett Ambrosius de Senis testvér is egyetértett, ezért aztán szégyenszemre leváltották, és helytelen szándéka miatt arra kényszerítették, hogy mint méltatlan a vikária területét elhagyja.
Kilencedik vikárius Henricus de Polonia testvér volt, őt is ugyanaz a rendfőnök, Antonius de Paretho nevezte ki az Úr 1411. évében, de mire a jóváhagyó levél megérkezett, meghalt.
Tizedik vikárius Mathias de Anglia testvér volt, őt is ugyanaz a rendfőnök, Antonius testvér nevezte ki.
Tizenegyedik vikárius a magyarországi vagy Szalkai Balázs testvér volt, őt az Úr 1420. évében, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén választották meg Diakováron a vikáriabeli testvérek, és végre az előbb említett rendfőnök, Antonius de Paretho testvér meg is erősítette. Balázs testvér a pápa egyetemes rendelkezéseit és a magával hozott boszniai obszerváns szabályokat a temesi Pipo gróf[9] által újonnan alapított Ozorán kihirdette. Ő ugyanis a szent obszervanciáért nagyon sokat hadakozott a rendfőnökkel, V. Márton pápai bulláját a boszniai nagygyűlésnek bemutatta, és a másolatát átvette, amely Kusalyon a minoriták birtokában van.
Akkor ragyogott fel ugyanis nemcsak az obszervánsoknak, hanem az egész rendnek is két fényes csillaga, tudniillik Bernardinus de Senis testvér és Kapisztrán János testvér, ezek a testvérek elszánták magukat arra, hogy a szent obszervanciáért sok mindent eltűrjenek, és lángoló buzgalmukban a pápához fellebbeztek a rendfőnök ellen. Amikor Szent Bernardinus a kúriában szenthez illő mézédes beszédben és szelíd hangon a pápa jelenlétében előterjesztette a szent családjáért tett intézkedéseit, s amikor a rendfőnek a szent obszervancia eltörlésére törekedve ügyvédek szokása szerint illő és illetlen bőbeszédével ellentmondott, akkor Kapisztrán János, az igazság doktora a pápa és a jelenlévők előtt nyíltan kijelentette: Magatartásod bizonyítja új rendfőnökséged szokásait, s talán még egy év sem múlt el, a rendi tökéletességet máris aláástad. És a szavait tényekkel igazolta.
A fővikáriusi tisztség kezdete
Miután a pápa megvizsgálta ezeket a dolgokat, testvérei javaslatára, Péter és Pál apostolok tekintélye alapján megengedte és megerősítette, hogy a Szent Ferenc regulái szerint élő minorita testvérek közül azok, akik a szerzetesi obszervanciát követik, Itáliában egy fővikáriust kapjanak, és a boszniai, valamint más obszerváns vikariátusok mindörökre ez alá a fővikárius alá tartozzanak. Így került sor az Úr 1433. évében az első fővikárius megválasztására Bernardinus de Senis testvér személyében, aki már megdicsőült az egekben.
Tizenkettedik vikárius Joannes de Korsula testvér volt, akit rendünk főnöke, a főtisztelendő Gulielmus atya erősített meg tisztségében, s akit végül is Várad püspökévé választottak. Ez a püspök ugyanis – ha igaz, amit ennek az egyháznak Farkas nevű püspöke mesél[10] – 1497 vagy 98 táján mint szellem megjelent neki. Amikor az említett Farkas nevű váradi püspök az étkezés után ágyában pihent, odament hozzá egy ismeretlen férfi minorita csuhában, kötéllel övezve, püspöksüvegben, és az említett váradi püspököt, Farkast, megkorbácsolta, majd a verés után ott hagyta az ágyban. A rögtöni halált ugyan elkerülte akkor, de végül is az ettől való elgyengülésben hunyt el, befejezve élete napjait.
Tizenharmadik vikáriust, Jacobus de Marchia testvért, ugyanaz a rendfőnök, Gulielmus testvér küldte. Jakab meglátogatta a vikariátust, és mindkét nembeli vezeklőkből megszervezte a harmadrendet,[11] s amikor vikárius lett, és ebben a pápa is megerősítette, feladatul kapta az eretnekek üldözését, majd inkvizíciós munkája miatt lemondott vikáriusi tisztéről. Ekkor ment el Kamancra és a Duna mindkét partján fekvő városokba és falvakba, ahol sok huszitának nevezett eretneket megtérített, kiásatott és máglyára vitetett. Az említett Kamancban a kápolna papja, Balázs mester is ekkor futott el előle, Bácsba érkezve azonban, ahol nagy prépost lett, megtagadta korábbi életét, s dicséretre méltó erényességben fejezte be napjait. Ugyanez a Jakab testvér a szentmártoni plébánost is kiásatta sírjából és elégettette, Kamanc felé haladtában még sokak ellen tett hasonló intézkedéseket. Így tett például a Futakkal szemben levő Belcsény plébánosával is, meg más halottakkal is ugyanott.
Ez a huszita eretnekség (ahogy beszélik) így jött be Magyarországba. Mivel annak idején az említett Balázs mester tanulékony gyermek volt, Kamanc polgárai segítségére sietve elküldték tanulni, egyúttal megígérték neki azt is, hogyha érdemes lesz rá, a kamanci plébániát neki ajándékozzák. Ekkor a tanulni vágyó gyermek átment Csehországba, és bement a husziták nagy városába, Prágába. Miután ott megszerezte a humán műveltséget, és a huszita eretnekség ördögi gonoszsága is megfertőzte, alkalmas időben néhány társa kíséretében visszatért magyarországi szülővárosába, tudniillik Kamancra. Ott aztán el is terjedt ez a huszita eretnekség, de – amint önmagát vádolva maga Balázs mester vallotta az előbb említett inkvizítornak – azon a vidéken nem ő, hanem a társai terjesztették el, és amint mondtuk, ezért fejezhette be ő dicsérendő módon élete napjait.
Ebben az időben még két tanult ember is távozott innen Kamancról, tudniillik Tamás és Bálint, akik miután ezt néhány megszállott férfival és asszonnyal megtanácskozták, éjnek idején Moldovába szöktek, ahol aztán ez a két pap elterjesztette az említett eretnekséget, és mindkét testamentum írásait lefordította magyar nyelvre.[12] Hogy aztán ezekben az írásokban mennyi és milyen eretnekség nyilvánul meg, amint én magam is olvastam, azt senki sem tudná megszámolni, mert ugyancsak egyszerű írástudók voltak ők, márpedig a közszájon forgó mondás szerint: az együgyű teológus színtiszta eretnek, hiszen ezt a kifejezést is, hogy: spiritus sanctus, így adták vissza: szent szellet. És amikoraz előbb említett tanokat így elhintegették, a két klerikus újra tanácskozott (bocsánat a szóért: mint Krisztus tanítványai), hogy egyikük, tudniillik Tamás, tanítás céljából visszamarad annál a népnél, amelyet ők vezettek az eretnekség útjára, a másik pedig, azaz Bálint, átmegy Törökországba, hogy amikor ott a török írást megtanulja, akkor a társát is maga után hívja. Ott aztán neki is kezdett a munkának, úgyannyira, hogy híre a török császárhoz is eljutott.
A császár pedig, nehogy törvényeikben valami kár is keletkezzék, tanácsosai javaslatára megparancsolta, hogy Bálintot elevenen nyúzzák meg, ami aztán meg is történt. A másik pedig, azaz Tamás, híveivel azon a helyen maradt, és amikor végre meghalt, a tetteivel szerzett érdemei szerint lelkét átadta az ördögnek, akinek egyébként is szolgája volt, de hogy milyen bűnhődésben részesült, azt senki sem tudná megmondani.
Tizennegyedik vikáriussá a magyarországi vagy vajai János testvért választották, és tisztében ugyanaz a Gulielmus rendfőnök erősítette meg.
Fordította CSONKA FERENC
Bányai Ferenc fráter idejében,[13] aki az előbb említett Pályi Gábor fráter helyére lépett, volt egy bizonyos Szentmiklósi Mihály fráter, aki már akkor is doktor volt, mikor még világi öltözéket viselt; csodálatosan alázatos és egyszerű volt, s az esztergomi konventben az arra alkalmas frátereknek a Sententiák-róltartott előadásokat.[14] Továbbá őt [Bányait] mint vikáriust nagyon szívükbe fogadták a páterek és fráterek, s újólag megválasztották Budán, az Úr 1483. évében tartott káptalanon. Ebben az időben tartott előadásokat a Sententiák-róla budai konventben az arra alkalmas frátereknek a jó emlékezetű Pelbárt páter is,[15] a teológiában átlagon felül képzett, ünnepelt hitszónok.
*
Ezenfelül ez a vikárius páter, az igen ájtatos Ozsvát fráter[16] a Szentírással foglalkozván a hívek épülésére és ájtatosságuk előmozdítására igen sok könyvet adott ki a hitszónokok részére, (ezeknek a Biga salutis címet adta), tudniillik a vasár- és ünnepnapokról, a szentekről, s összeállított nagyböjti szentbeszédeket is a parancsolatokról, valamint egy nagyon hasznos művet, amelynek Gemma fidei a címe. Budán, Szent János konventjében nyugszik.
*
Továbbá, másodszor is megválasztották őt (ti. Nyári Balázst) Budán, az Úr 1503. esztendejében. S akkor, a következő évben, Szent Vince vértanú ünnepén Tömösvári Pelbárt, a szent teológia magisztere Budán, Szent János konventjében mintegy mosolyogva elszenderedett az Úrban. Emlékezetére itt következik egy dicsőítő vers:
Pelbárt: plebs-nek az ars-a; nevében: jó lovag, Artus.
Nép tanítója, legyőzte az ellent, jussa a hírnév.
Kétszer hat Stelláriumában a Szűzről az ének,
Szentek napjairól olvass a Pomériumában,
S négy részben föltárva mutatja be nékünk a Mestert.
Sok más tetted, Atyánk, mik Téged az égig emelnek,
Ékesszólásunk, ami van, sem elég elmondani mindet:
Népünk dísze Te vagy, s Te dicsőségünkre minékünk!
Látod már, amiben hittél, s élsz égi honodban.
Istennél könyörögj értünk a Szeráfi Atyával![17]
Fordította DÉRI BALÁZS
[Jegyzetek]
AZ OBSZERVÁNS FERENCESEK KRÓNIKÁJA
Az 1339-ben alapított bosnyák, majd az ebből 1448-ban kivált magyarországi vikária története 1533-ig több egymást követő szerző munkája. (Ezt követően csak feljegyzések formájában vezetik a krónikát.) Az anyaggyűjtést Szalkai Balázs, a provincia tizenegyedik vikáriusa (1420-1433) kezdte el. Az alapítás előzményeit Arnoldus de Serano egyetemes rendtörténetéből vették át. (Ezt most elhagyjuk.) A krónikát a huszita eretnek Tamás és Bálint fellépéséig folyamatosan közöljük, ezt követően csak az irodalomtörténeti szempontból fontos részleteket emeljük ki.
Szakirodalom: Tarnai A., „A magyar nyelvet írni kezdik”, 91–103. Latinul kiadva: Fr. Toldy: Analecta monumentorum Hungariae historica. Pest 1860. 213–315, reprint 1986. Magyar fordítása: A m. középkor irodalma, 639–669. (Csonka F. ford.) és A magyar kritika évszázadai. Rendszerek a kezdetektől a romantikáig. Tarnai A. és Csetri L. Bp. 1981. 30–31. (Déri B. ford.).
[1] A vikária a szigorított rendtartású, ún. obszerváns ferenceseknél a rendtartomány elnevezése, élén a vikárius, az egyetemes rendfőnök „helytartója” áll.
[2] Cseri kisebb település Hont megyében, ma Čerovo (Cs.)
[3] A konventuálisok a ferencesek enyhébb regulát követő ága, belőlük váltak ki az obszervánsok.
[4] Diakovár a boszniai püspökség székhelye az egykori Valkó megyében.
[5] Nagy Lajos király második felesége Kotromanics István bán Erzsébet nevű leánya (megh. 1387).
[6] V. Orbán pápa levele, majd az öt obszerváns testvér kínszenvedése az említett bevezetéshez hasonlóan Arnoldus de Serano rendtörténetéből került a magyar krónikába.
[7] A kalugyerek görögkeleti szerzetesek.
[8] V. Márton pápa (1407–1431).
[9] Ozorai Pipo (1369–1426).
[10] Farkas Bálint 1490 és 1595 között volt váradi püspök, „97 vagy 98 táján” (1495–1501) már Kálmáncsehi Domonkos az.
[11] A rendi fegyelmet vállaló világiak.
[12] A fentiek alapján vallja irodalomtörténészeink többsége legrégibb fennmaradt bibliafordításunkat (Apor-, Bécsi-, Müncheni Kódex) huszita eredetűnek. Ezzel szemben ld. Szabó Flóris: Huszita-e a Huszita Biblia? ItK 1989. 118–126.
[13] Bányai Ferenc 1481-től 1485-ig volt vikárius.
[14] A teológiai stúdiumok középpontjában – a Biblia mellett – Petrus Lombardus (1095 k.–1160) Szentenciás-könyvének magyarázata állt.
[15] Temesvári Pelbárt (1440–1504).
[16] Laskai Osvát (1450–1511).
[17] A verses sírfelirat 1504-ben készült.