DICSŐSÉGES SZENT ERZSÉBET ASSZONNAK INNEPÉRŐL[1]
(Részletek)
(Érdy-kódex)
Immáran lássok meg, miképpen támada dicsőséges Szent Erzsébet asszon, és miképpen éle ő kisdedségétől fogva tisztaságban, szeplőtelen szízességét megtartván mind házasságáiglan. Kihöz kéröm hallgassanak hozjá mind, kik szizességöt akarnak tartani Krisztus Jézusnak, és vegyenek módot, regulát Szent Erzséböt asszonnak életéből.
Az időben, mikoron Krisztus Úrfiú sziletetnek utána írának ezerkétszáztíz – avagy közel hozjá – esztendőben, adaték ez szent mennyei magzat magyarországbeli András királnak,[2] az ő jámborságának érdemes voltáért. Kinek anyja vala Gertrudis, morvai herceg leánya. És mikoron ez leánzó ötesztendős volna, és esze kezdött neveködni, oly nagy szent malasztot ada őneki Úristen, hogy mindenek csodálkoznak vala rajta. Mert látják vala, miképpen gyorsan fut, siet az szentegyházhoz, mely ájojtatoson hall misét, mely nagy gondot visel az szegényekről, mely nagy tisztösséggel illi az szent innepöket, minden hévolkodás és játék nálkil. Ha mikoron leánytársitúl történt táncba vitetni avagy játékban, mind hamarabb végét szakasztotta Úristenért, és szentegyházban avagy kápolnában futott be, ő mennyei atyjának házában, és ott avagy imádságra adta magát, avagy kenyvet ragadott kezében, és tettette magát, ha mint írást olvasna, hogy csak kivonhatná magát ez világi hévolkodásból.
Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy mint senki ne látná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elében az szegényeknek. És íme, elöl találá[3] az ő atyja, csodálkozván rajta ennenmaga, mit járna és hová sietne. Megszólajtá őtet: „Fiam, Erzséböt, hova mégy, mit vissz?” Az nemes királ leánya, miért felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni : „Ím, rózsát viszök.” Az ő atyja kedég mint eszös ember meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozjá hívá, és meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az aszjú apró portéka.
Ó, nagy ártatlanság, ó, szeplőtelenségnek halhatatlan malasztja, íme, az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgálóleánya beszédét hamisságban, hogy szemérmöt[4] ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné. Azt látván az ő atyja elcsodálkozék rajta. Ez leánzó, ha élhetend, valami naggyá lészen! Annak okáért nem akará mívelködetiben megbántani, látván, hogy mind lelki ájojtatusságában, mind jó mívelködetiben Krisztus Jézusnak ájojtatus szolgálóleánya volna.
Mily nagy isteni félelemmel és ájojtatussággal hallott légyen misét, megismertetik, mert úgy olvastatik róla, hogy mikoron az szent evangéliomot hallotta avagy az oltáriszentségöt felmutatták, azonnal mind karjairól, fejéről mind szépségöt, ékességöt lehányott-vetött, hogy mivel nagyobban magát megalázhatná Krisztus Jézus királyának színe előtt. Asszonyunk Szíz Máriát kedég és Szent János evangélistát ő szizességének oltalmazatjára választotta vala, és oly nagy szeretettel szolgál vala őnekik, hogy soha senkit az ő nevöket emlijtvén héjában és iresen el nem bocsátott.
Mikoron mind elyen szentséges lelki jószágokban gyoropodnék ez nemes királi gyenge magzat, felette igen kedves vala az kegyelmes Úristennek előtte. Viszon ellen dicsőséges szíz Szent Erzsébet asszon es igen felgerjesztötte vala szívét-lelkét Krisztus Jézusnak szent szeretetiben, úgy hogy ha szabad akaratján járhatott volna, soha házasságnak terhét fel nem vette volna. Íme, azért mily nemes példát, módot vehet és regulát minden szizességtartó ez kisded keráli magzatnak életéből. Kiről méltán vehetjök Bölcsnek mondását: Mulier gloriosa inveniet gloriam – Az malasztus asszonyállat dicsőségöt lél”(Péld. 11,16). Bizonyával malasztus lén ez Szent Erzséböt asszon mind ő ifjúságátúl fogván haláláig. Azért nagy dicsőségöt es, hiszjök, érdemlött Úristennek szent országában, mint jobban meghalljok...
Másod része beszédönknek lészen dicsőséges Szent Erzsébet asszonnak házasságában való méltóságus életéről. Látván azért, hogy az szent szizességben meg nem maradhatna, jóllehet nagy lelki bánattal és keserűséggel, az ő tisztölendő atyjának engedelmes lévén, Úristennek szent parancsolatját es belteljesöjtvén, nagy isteni félelemmel és alázatossággal reá méne. Nem bínnek gyenyerűségéért, de az királi magzatosságnak nyomdokáért és az harminc dicsőséges koronának méltóságáért, kit az jó és igaz házasságban jámborul és törvén szerént élőknek szerzött Úristen.
De mi oka légyen, hogy az házasoknak harminc koronát adnak? Doktor[oknak] szavok után szólván: mert Szentháromságnak hitiben élvén tartoznak megtartani az tízparancsolatot, kit ha három tízzé téssz, harmincat tészen. Avagy kedég, mert három szentséges haszon vagyon az szent házasságban, tudnia illik: hit, kinek miatta egybeadják magokat, magasztosság jó reménség alatt, és szentség, azaz anyaszentegyháznak házasságra kiadott szentsége.
Mikoron azért Szent Erzsébet asszon adatott volna házasságra turingia hercegnek[5] és szörzetét szizességről házasságra változtatta volna Úristennek akaratjából, nem változtatá el ő szívének-lelkének ájojtatosságát, de még tovább-tovább addig nagyobban megbévöjti vala ő jószágus téteményének érdemes voltát. úgy annéra, hogy csodálkoznék az ő ura olyan gyenge asszonyállatnak gyorsaságus serénségén, és meg akarván kímélleni, kéri vala őtet, hogy ne törné meg olyan igen magát. De ez nagy malasztos asszonyállat nem tehet vala jó szokásának ellene. Mindennek azért jó példa vala, és bizon tanúság az erek idvességre mindennemő téteménye. Gyorsan felkel vala reggel, hogy mindennek előtte mehetne misére, prédikációra. Ott sem áll vala az fé helyen, de az szegények között és alábbvaló őtözetben, honnem mint tisztössége adta volna. Semmit nem gondol vala ez világi kívül való tisztölettel az nagy alázatusságnak méltóságáért. Amely ruhájában az szentegyházhoz ment, mint hazajött, azt ottan valamely szegén asszonyállatnak adta Úristennek kedvéért. Gyakorta bejtölt, vigyázott és imádkozott sírván-óhajtván mind étszaka. Gyakorta ennen magamagát, néha kedég leányival es cellájában ostorral, vesszővel gyetrette ő gyenge testét Krisztusnak kénjáért. Hogy kedég mindenstül fogva ellene mondhatna ez világnak, egy szegén pap jámbornak, kinek Conrád vala neve,[6] fogadást [tőn] engedelmesség szerént, hogy valamit Krisztusnak képében őneki megparancsolna, abból ki nem hagyna, és mindenben engedelmes lenne, mint lelki konfesszorának.[7] Az jámbor konfesszor kedég nagy gondot visel vala az szent asszonnak idvességéről, úgyhogy valamikoron történt parancsolatját megmásolni, soha penitenciája nálkil el nem engedte, de avagy az leányokkal igen verette, avagy víz-kinyír bejtőt vetött őreája, annak felette nagyon megfeddötte szóval.
Annak felette ez Szent Erzsébet asszon nagy irgalmas vala minden rendbeli szegénekhez. Kiről úgy olvastatik, hogy minden jüvedelmöket az szegényeknek osztogatta, és néha sem magának, sem udvarabeli családinak nem volt mit enni. Ha mikoron pénze nem [volna], ennen ruháját eladta, és a szegényeknek szikségöket megszörzötte. Néha kedég elbement az szegények hispotályában[8] és az rútságus poklosokat tapogatta, fejőket mosta és feresztötte. Történék egy napon, mikoron ura hon nem volna, hogy undok poklost megfereszte ennen házában, és nyugotá el ő urának úrfiú ágyán két lepödő között. Es azonközbe juta haza az ő vitéz ura. Íme, nagy bosszú panasszal elejben esének az irégyök, kezdék nagy erősen vádolni az szent asszont, hogy tékozló volna, és nem tartaná takarékosan ő urának jószágát, szolgáit es megölné éhhel-szoméhal, és mindenestöl fogva gonosz életű volna. Mondának annak felette: „Ha kedég, nemes uram, szavunkat nem hiszöd, ménj el-be ágyas házadban, és egy nagy szernyű undokságus poklost találsz úrfiú ágyadon nyugodni. Ám lássad, hogy mind élyen szertelen dolgokat el kell engedni!” Mikoron az jámbor úr azt hallotta volna, megindula rajta, és nagy hertelen mezejtelen fegyverét ragadá, mondván: „Mi dolog ez, akit hallok! Ha immáran jószágomat nem kíméli, avagy ennenmagamat kíméllene!” Nagy haraggal beité az ajtót, hogy mind az poklost megölje, mind az szent asszont levágja. És mikoron felemelte volna az lepödőt, látá hát, íme, az áldott megfeszült Jézus Krisztus nagy vérbe keverödvén fekszik az ágyon. Ottan mnegrettene, és bocsánatot kére tűle, és elenyészék Jézus Krisztus őelőle. A szent asszon feleségétűl meg azonképpen bocsánatot kére nagy sírván, és áldomást ada őneki mindenre szabadon mukálkodni.
Történék, hogy egy jobbágyfiú Rómában menve tére be az herceghöz, miérthogy útában volna; hogy láthatná az szent asszont, ki[ről] olyan nagy jó hír járna. És az jámbor herceg nagy jó kedvvel fogadá. És mikoron lakozna, kéri az úrfiú, hogy érdemlené láthatni Szent Erzsébetet. Ottan neki izene az ő ura, hogy jőve alá hozjájok. De Szent Erzsébet felesl, hogy nem volna szikség. Oka vala, mert ez világi dicséretöt nem kíván vala, másod kelég, mert tisztösségre való ruhaőtözeti nem vala. Esmeg neki izene az ő ura, hogy egybet benne ne tenne. Az szent asszonnak nem lén mit tenni, el-beméne hamar imádkozó cellájában, és mikoron imádkoznék, íme, Úristennek angyala! és egy szépségő ruhát és nagy drágakevekből fízött koronát hoza őneki, és monda, hogy Úristen kildötte volna. És nagy édes hálaadással és kennyhullatással reá vevé, és leányival el ura elejben nyomoték nagy tisztösséggel. És elámélkodának mind közönséggel színének, személyének, szavának és őtözetinek szépségén és ékös voltán. És bulcsúvétellel esmeg cellájába méne, És az vendégök nagyon dicsérék Úristent és az szent asszont, mert bizon Krisztus Jézusnak szerelmes leánya volna.
Annak utána tudván az ő ura ez jó asszonnak nagy jó érdemes voltát, tanácsot kérde őtőle, mit kellene tenni, ki idvességre alkolmasb volna. És azt tanácsolá, hogy az ígéretnek földére menne, Jeruzsálembe, és ott az pogánok ellen vína, és Krisztusért vérét hullatná. Az jámbor megfogadá szavát, és elmenvén ott viaskodék, azonban kedég ki es múlék ez világból, és az erek dicsőségben méne.[9] Kit mikoron meghallott volna ennen házól, nagy hálát ada rajta Úristennek...
Immáran lássok meg, miképpen lakozék és rnukálkodék az harmadik életének szerében, azaz özvegységnek regulájában. Úgy olvastatik őróla, hogy mikoron megmaradott volna ő társátúl, mint egy ártatlan gerlice, akarák az ő nemzetségi, hogy esmeg házasságra adnák. De az szent asszon Úristent kérvén rajta, hogy semmiképpen ne engedné, de tartaná meg az szent özvegységben, és engedné elvenni az hatvan koronát, kit az tisztaságtartóknak szerzött Úristen, és lenne abban es idvességes útnak és regulának szerzője ez világi népeknek. Az hatvan korona kedég azokat illeti, kik ennenmagokat megszorojtják tisztaságnak miatta, és lelki-testi hat irgalmasságnak jószágában élvén szolgálnak az Úristennek, kiben meg es ítéltetik ez világ Szent Mátéevangéliomának bizonsága szerént. És ha ember részes leend benne, mint dicsőséges Szent Erzsébet asszon, hát az erek bódogságot adják neki érette. Halljok azért továbbá, mit cseleködék Szent Erzsébet asszon ő urának holta után! Halljok ez világi álnokságnak telhetetlenségét!
Látván az irégy urak, kik szomszédságban lakoznak vala, hogy ez szent asszon egyedül maradott volna, reátámadának és kihányák-veték jószágából, mint posztojtót és tékozlót, és megtilták, hogy senki házához be ne fogadná. Ó, gyarló világnak veszedelmes vendégsége! Nem lén ő leányival mit tenni ez nemes királyi magzatnak és Krisztus szolgáló leányának, szorula be egy disznó-barom aklában, hálákat adván Úristennek rajta lett nyomorúságon. Reggel felkelvén méne az Szent Ferenc barátihoz, és kéré, hogy énekelnék meg az Te Deum laudamust[10]őérette. Mikoron az utcán elmenne, egy aggnő[11] elől találá, kivel sok jót tett vala, és ez szent asszont el-betaszítá az sárban. Azon is nagy örömmel hálát ada Úristennek.
Látván azért ez világnak minden állhatatlanságát, közelbben akara jutni az Úristenhez. Gondolá, hogy mindenestül fogva kivenné magát ez világi veszedelmes életből. Választa negyed állapotot, és méne be szent atyánk Ferencnek harmad szerzetében, az szesztrák közé, holott mind lelkével-testével erek tisztaságban, szegénségben, engedelmességben holtig Úristennek szolgálna. Mikoron az ő atyja azt hallotta volna, érette kilde, hogy hazahínák. De az szent asszonyállat semmiképpen nem engede neki, hogy esmeg ez világi dicsőségre vétetnék, de azon szegénségbe akarna megmaradni. Annak okáért, hogy semmi gondja ne lenne ez világiakra, ő szent imádságában kenyerge az ő édes Jézus urának, hogy minden ez világi jókat megutálhatna. Továbbá, hogy az ő magzatinak emléközeti és szerelme ő szívéből kitávoznék, és minden rajta lett bosszúságokat békességgel szenvedhetne. Ezeket kedég az okáért kéri vala, hogy ő elméjét tisztábban felemelhetné az Úristenhez, és minden bántás nálkil szolgálhatna az Úristennek. Mikoron azért elvégezte volna szent imádságát, szózat jöve mennyből hozjá, mondván: „Meghallgattatott az te imádságod, én szerelmes jegyösöm.” Azt hallván nagy lelki eremmel telék bel ő szíve-lelke, és nagy édes könnyhullatással hálát ada rajta az ő szerelmes Jézus urának. És úgy lén, hogy az naptúl fogva sok mennyei jelenetök, édességök, örvendötességök, szózatok és feleletök jöttenek hozjá, kiket sok volna mind előve számlálni: miképpen ennenmagával Úr Jézussal és az szent angyalokkal szólt, beszélött, és minden kenyergésére és kérelmésére megfeleltek őneki. Kiknek vigasztaló színök látásából és édes beszédök hallásából olyanná lett vala immáran ez szent asszonyállat, mintha ingyen ez feldön nem volna...
Végre sok jószágus mívelködetnek utána, kiért idő vala megkoronáztatni, meglátogattaték az áldott Úr Jézustúl és megjelenté őneki, hogy hamar kimúlandó volna ez világból. És úgy monda őneki: „Én szeretőm, ha akarsz énvelem lenni, lakozni?” Reá felele és monda: „Én kegyelmes Uram, úgy akarom, mint te szentségöd akarja.” És azonképpen juta az ötödik életnek állapatjában, tudnia illik életének halandó végére. Ott es lén minden idvözülő léleknek bizon példája, regulája, miképpen ember szerezje magát ő halálához... És mikoron elközelgetne az végső hóra, esmeg neki jelenék az kegyes Jézus, mondván: „Jöjj el immáran, én szerelmes jegyösöm, az tenéked megszereztetött dicsőséges lakodalomba!” Azonközbe fordojtá fejét az fal felé, holott fekszik vala, és kezde imádkozni nagy édességgel. Íme, azonközbe egy igen szép mennyei madárka elejbe jöve, és kezde előtte nagy szép édes éneklést tenni, hogy hozjá képöst Szent Erzséböt es kezde énekleni. És monda leányinak: „Mit tennétök, ha pokolbeli erdeg reátok jőne?” Monda azonkezbe: „Fuss el, fuss el!”, három ízbe. Annak utána esmeg monda: „Íme, elközelgett az hóra, kiben Krisztus Jézus ez világra születött, az éjféli kor.” Es azonképpen ajánlá lelkét az áldott sziletött Krisztusnak, és elnyugovék Úristenben. Íme, azonnal nagy szép mennyei illat ité meg az házat, és az szent test, mint az balsamom olyanná lén. És negyed napiglan eltemetetlen hagyák éjjelés nappal, édesködvén az szép illatban. És mikoron az szentegyházhoz vitték volna, nagy sokságú madarak jövének az szentegyházra, kit soha annak elette nem láttanak vala, nagy csodálatus szép édes éneklést tevén. Mely hórában kedég az bódog lélek testétűl elválék, hallattaték nagy édességgel énekleni az responsoriumot Regnum mundi etc.[12] Lén kedég németországbeli Markburban,[13] mikoron írának Úrfiú sziletetnek utána ezerkétszázharmincegy esztendőben, dicsértetvén mind ez ideiglen nagy sok jegyekkel, csodatételekkel és irgalomtételekkel Úristennek neve dicséretire, ez ő nagy szentséges voltának méltó emléközetire, kinek szent érdeme légyen mi bíneinknek bocsánatja, malasztnak nyerése és az erek dicsőségnek jutalma. Amen.
(Érdy-kódex 639–646 – Nytár 5, 476–487)
[1] Szent Erzsébet az egyetlen Árpád-házi szent, akinek – Türingiából kiinduló – kultusza Európa-szerte elterjedt. Az itt idézett legendaváltozat a Karthauzi Névtelen Erzsébet-napi sermójából van kiemelve; forrása Temesvári Pelbárt De sanctis beszédciklusa.
[2] Erzsébet II. András és a Bánk bán-féle összeesküvésnek 1213-ban áldozatul esett Merániai Gertrud házasságából született 1207-ben.
[3] szembetalálkozott vele
[4] szégyent
[5] 1221-ben vette feleségül IV. Lajos türingiai tartománygróf Erzsébetet, aki már 1211-től a türingiai udvarban nevelkedett.
[6] Erzsébet gyóntatója, lelki vezetője, majd első életrajzírója Marburgi Konrád (meghalt.1233) volt.
[7] gyóntatójának
[8] kórházában
[9] Lajos 1227-ben a Szentföldre igyekeztében halt meg.
[10] A Te Deum ünnepélyes hálaadó és dicsőítő ének, a 4. században keletkezett.
[11] némber
[12] A szüzek közös officiumának, a Commune virginumnakegyik responzóriuma ez: A földi hatalmat és minden mulandó ékességet megvetettem Úr Jézus Krisztusomnak szerelméért...
[13] Marburg