Elbeszélő költészet
Alexandriai Szent Katalin verses legendája[1]
(Részletek)
I. Szent Katalin születése
Mikoron bév vala pogánság,
Köztek vala egy királság,
Costus névvel neveztetött,
45 Sok jóval dicsőültetött.
Kazdag vala nagy sok kénccsel,
Hatalmas számtalan néppel.
Nagyobb vala szomszédinál,
Környül való királyoknál.
50 Jószágosnak[2] nem mondhatom,
De mint őtet jámbornak mondom.
Mert, mint Szent Ágoston mondja:
„Bölcs ember minden jól látja,
Nincsen jószág Isten nékül
55 És az ő isméreti nékül!”
Ő kediglen pogán vala,
És Istent nem isméri vala.
Földön vala bódogsága,
Mert nagy vala nyugodalma.
60 De mind ez nagy uraságban es
Él vala szomorúságban.
Mert ki kéncsnél jobb mindennél,
Küsebb csak az idvességnél:
Magzatbéli gyenyerűség,
65 Nála vala csak ez szükség;
Nem bír vala oly magzatot,
Kinek hadná az országot.
Azért fogá tudakozni,
Hogy miképpen az lehetne,
70 Hogy magzatot nevelhetne...
Az időben és napokban
Hatalmas Geregországban
200 Oly bölcsesség bévelkedék,
Egy bölcs mester hirdetteték,
Kinek neve es jó vala,
Mert Alphorabius nevő vala.
És ennek nagy bölcs tudománya
205 Hogy mind ez világot megfolyá,
És az ő híre Costus királhoz juta,
Úgyhogy csak egyedül volna,
Ki halandó népek közül
Kivált volna igen messzől,
210 Ki az égnek forgását tudná,
És jevendőket sokat mondana.
Kinek hírét, hogy meghallá,
Ő szívében ezt gondolá,
Ha istenek ezt nem bánnák,
215 És nehézzé nem tartanák,
Ez mesternek én megírnám
Én születésemet nyilván,
És asszonnak sziletését,
Hogy ő vetné reá eszét,
220 Hogy ő nekünk azt meglelné,
És meglelvén megizenné,
Hogy mi oka ennek legyen,
Ha természetinktűl volna,
Avagy istenink akaratja
225 Ez magzatnak nem adatja...
Azért az mester fölkele,
Az királnak így felele:
„Uram, beszédemet meghalljad,
És kétség nékül azt tudjad,
335 Nem esmérek oly csillagot
Sem felőletek oly dolgot,
Ki tőletek azt kévánná,
Hogy magzattul megtiltana.
De bizonnyal én úgy képzöm,
340 És mesterségemmel intézöm,
Hogy valamely isten legyen,
Ki ily meddőségöt tegyön.
Ki mielőtt azt engedné,
Hogy ti kedvetöket tenné,
345 Kéván jeles ajándékot,
Tisztességes áldozatot.”
Az királ, hogy ezt meghallá,
Ezt régön meglöttnek vallá,
De mégsem lött volna fia
350 Az oly áldozat miatt.
Alphorabius felele,
És ím, ilyen szerrel beszéle:
„Számtalan az sok istenség,
És egymásnál nagyobb felség.
355 Nem engedi gyarlóságunk,
Hatalmokat, hogy tudnók,
Mert mindenhatóknak látjuk,
De ezt hitünkkel hisszük,
Hogy ezek közül egy legyen,
360 Ki mind az többin úr legyen.
Azt kedig meg nem mondhatjuk,
Ki legyen az, mert nem tudjok.
Azért fogadd tanácsomat,
Nyittassad meg tárházadat,
365 Adj aranyat kéméletlen,
És ne légy ebben hitetlen.
Egy nagy bölcs mestert kerestess,
És egy arany képet öntess.
Azt hirdessed mindeneknek,
370 Hogy ez Istene isteneknek.
Ennek tisztességet tétess,
És áldozatot szereztess,
Kivel neki kedvét lelöd,
És kivel kévánságod veszed.
375 Mert ez ő maga talántál,[3]
Kinek még te nem szolgáltál,
Ki az istenek közül
Tehet neköd szükségedről.”
Ezt az király megtéteté,
380 Es kéncsét el-kiemelteté,
És az mester kezéhez adatá
Kéméletlen sok aranyát.
Ki az példát felállatá,
És mint bálvánt, úgy faragtatá.
385 Sőt az képet, ha megönté,
Az kép őtet nem követé,
Mert nem lőn bálván szabásó,
De krucifixom ábrázatú.
Ez dolog, hogy megláttaték,
390 Rajta az nép csodálkodék.
Félelem őket megijeszté,
Nagy bánat megkerníközé.
Elámula az királság,
Megrémüle mind az ország,
395 És valaki ez képhez mégyen,
Senki nem tudja, mi légyen.
Alphorabius ezt látván
És az királnak ezt mondá:
„Uram, kerály, meghallgassad,
400 És tennen elmédben ne alohhad,[4]
Hogy ez képnek csoda volta
Az mester vétkétől volna.
De ezt az Isten szerette,
Ki ez ábrázt megkedvelte,
405 Azért, ha ő ez ábrázt megkedvelte,
Alkoszik, hogy te es szeressed,
Mindeneknek meghirdessed,
Hogy minden ember eljöjjen,
És neki áldozatot tegyen.
410 Talántán kenyerül rajtad,
És lészen, mint akartad.”
Mene[5] e szót elvégezé,
Király ottan csak elkezdé
Az áldozatot tétetni
415 És az Isten kedvét keresni.
Áldozék nagy tisztességgel,
Mind ő temérdök népével...
Mikort mindez készlile,
435 Az asszony megterhesüle.
Kilenc hónap hogy bégyüle,
Nagyszépségő lejánt szüle.
De ez lejány, ha születék,
Király hon nem leletteték,
440 Mert mind az mestörrel öszve,
Egy várba vala nem messze.
De az mester szokta vala,
Hogy ő éjjel fölkél vala,
Meglát vala csillagokat,
445 És így mond vala jövendőket.
Azért es éjjelre hogy juta,
Királnak hívséget mutata:
Elő álomkor felkele,
Mert akkor igaz lőn helye.
450 Csillagokra föltekinte
És az ég forgása lőn inte.
Őrizőket megköveté
És az királhoz siete,
Kinek nagy vígságot monda,
455 Ilyetén nagy jó hírt hoza:
„Kerály, ha vigyázsz[6] es, víg légy,
Ha alussz es, örömet végy.
Oka vagyon öremednek!
Mert ezt mondom felségednek:
460 Ez éjjel lőn egy leányod,
Kire marad te országod.
Kinek – úgy mond ég forgása –
Hogy nagy lészen országlása.
Mert mesterségemből tudom,
465 És bizonsággal azt látom:
Égben mené csillag vagyon,
Néki minden javára vagyon.
Minden csillag azt jelenti,
Hogy őt sok jó követi.”
470 Még, hogy mester ezt mondaná,
A hírmondó ott dobbana.
Nagyon foga ivölteni
És az várban kéretezni.
Kit mené béeresztének
475 Tűle ottan jó hírt vének,
Mert királnak vígan mondja,
Hogy lett igen szép leánya.
Kit az király hogy meghalla,
És ily bizonnyal megtuda,
480 Álmát ottan hátra hagyá,
És ágyából felszökellék,
Ingyen ottan letérdeplék.
Az nagy Istennek ad hálát,
És neki ajánlja leányát,
485 Kérvén, hogy őt ótalmazja,
És az ő országában magasztassa.
Kit adott vala csodásul,
Mert csak ő ajándékából.
De mené a nap felkele,
490 Király ottan felkészöle.
Siet menni udvarában,
És szépségű palotájában,
Hogy meglássa feleségét
És leánya nagy szépségét.
495 Látá azt, amit kévána,
És meglelé, mit áhíta.
Lőn igen nagy boldogságban,
Lőn mondhatatlan nagy vigasságban...
540 Azért tizenharmad napon
Születése után azon
Mind megegyesülének,
És nagy örömet hirdetének.
Pogánul megköresztelék
545 És Katerinának nevezék.
Kezde testben öregedni,
Jó erkőcsben nevekedni,
Nagy szépséggel ékesülni,
És mindeneknél kedvesülni.
(Bölcsességben nevelkedik)
550 Mikort lén hét esztendeje,
Mert immár vala ideje,
Atyja nagy sok helre külde,
Bölcs mestereket kerese.
Kiknek ada ajándékokat
555 És kiknek monda ilyen szókat:
„Leányomat tanóhátok[7]
És jutalmat tűlem várjatok.
És őtet oly bölccsé tegyétek,
560 Hogy velem azt érthessétek,
Hogy őt istenek szeressék
És őt jámborok kedveljék,
Kiben nekem nagy jót tesztek,
Kiért tőlem sok jót vesztek!”
565 Ezt az mesterek, hogy hallák,
Costus királnak felfogadák,
Hogy őt örömest tanítják,
Téteménnyel bizonyítják.
Megállák azmit mondának,
570 És megtevék, mit fogadának.
Mert őt oly nagyon taníták:
Fénes gyengynek hívattaták.
Valamit ő meghall vala,
Azt mind megtanulja vala.
575 Soha nem feledi vala el
Azt, amit megtanul vala.
Hamar lőn oly nagy mesterré,
És tudománban oly bölccsé,
Hogy széles Geregországban
580 Nevezteték tudományban:
Bölcsességnek szépségének
És mestereknek gyengyének.
(Atyja végakarata)
De időnek folyásában
Atyja esék nagy kórságban.
Megesméré állatjából,[8]
Hogy kimúlnék ez világból.
Mind országát béhívatá,
Akaratját így megmondá:
„Én szerető jó barátim,
590 És bizonságos jó híveim!
Em, esmérem természetemből:
Lelkem megválik testemtől.
Én jó híveim, jól tudjátok,
Mert bizonsággal látjátok,
595 Hogy míg ez világban voltam,
Országomat jól tartottam,
Mert jó voltam mindeneknek,
Kemény tőr ellenségeknek.
Továbbá ezt es akarnám,
600 Hogy tűletek ha megválnám,
Országom békében lenne
És ellenség miatt ne veszne.
Azért néktek ím, ezt mondom:
Leányomat úrrá hagyom,
605 És mindennemő jószágomat,
Ne nézjétek kedig lejány-voltát,
De lássátok nagy tanultát!
Azmit ő hadban nem tehet,
Bölcs tanáccsal megszerezhet.
610 Azonba az nagy Isten hozjá lát
És őneki jó férjet ád.”…
Nem sok idő reátelék,
Anyja is megbetegödék,
Halál miá meggyezteték,
665 Így az is eltemetteték.
Katerina megmarada,
Az királság reá szálla.
Élni kezde igazsággal:
Igen jól bírá országát,
670 Ő hatalmas királságát.
Jobban bírá bölcsességgel
És eszességgel,
Mert Plátó mester úgy monda:
Ez világ hát bódog vala,
675 Mikort bölcsek országlának,
Vagy királyok tanulának...
II. Szent Katalin megtérése
(Találkozik a remetével)
Az időben ha ez történék,
Ennek így lenni kelleték,
695 Felkele ő seregével,
És jelennen vén népével,
Hogy ez önnen jószágának
Végső határira menne,
És ő nagy dolgokat megszerezne.
700 De ez nem lőn ő vétkétől,
Hanem isteni szörzéstől,
Igaz utat elvesztének,
Egy erdőn setétülének.
Az nap immár elnyugodt vala,
705 Ők méges búdosnak vala.
Utat nem találhatának,
Azért nagy búban valának,
Igen sokat tévelgenek,
De mind az éjjel ott lőnek.
710 Ez szíznek szokása vala,
Hogy egyedül nem jár vala.
Vala huszonnégy leánnyal,
És méganné vénasszonnyal.
Vala kezel száz lovaggal
715 És nagy sok vén jámborokkal.
Ezt hogy látá Katerina,
Hogy szerencse vele vína,
Atyja szavát megemlíté,
Tanácsát el nem feledé.
720 Az nagy Istent kezdé kérni,
És őt azon reménleni,
Hogy őt búdosni ne hadná,
De igaz útra iktatná.
Mindezenben megvirrada,
725 És fénes nap feltámada,
Esmeg elkezdének menni
Csak igaz utat keresni.
Hát Katerina felálla,
És távol egy cellát láta.
730 Szolgáit hozjá hívatá,
És nekik ezt parancsolá:
„Ám némi hajlokat látok,
bizony ott embert alítok,
Azért ti odamenjetek,
735 Ha kit leltek, megkérdjétek,
Hogy minemű ember volna,
És igaz út holott volna.”
Ő szolgái elmenének,
Ott egy vén embert lelének,
740 És őt bolondnak ismrék,
Mert nagy sokról megkérdözék,
De úgy nem szól, mint egy vadlúd.
Katerina hogy ezt hallá,
Ő szolgáinak ezt mondá:
745 „Kétség nékül ezt jól tudom,
Mert bizonságát es látom,
Ketten egy Istent imádunk,
Én és az ember, kik mi vagyunk.
Azért én hozjá megyek,
750 És vele erről beszélek,
Hogy életét eszembe vegyem,
És ő hitit megkérdezjem.
Ti engem itt megvárjatok,
És sohova ne búdossatok!”
755 Így Katerina felkele,
És bemene az cellába.
Ott ő egy vén embert láta,
Kinek ilyen kérdést monda:
„Jó bátyám, mi oka annak,
760 Hogy ily bolond vagy magadnak,
Hogy nem lakozol városban?
Mire jöttél ez pusztában?
Te vénséged ezt kévánná,
Hogy lenne már nyugodalma.
765 Mire fogtad ily nagy kénra,
És ily nagy nyomorúságra?
Továbbá mondd meg hitödet,
És jelentsd meg istenödet,
Kicsoda az, kit te imádsz,
770 És kit ily nagy félve hallgatsz.”...
(A remete Katalinhoz)
Hitemet es megmondanám,
850 De előszer azt kévánnám,
Hogy énnekem megmondanád,
És okát te es adnád,
Mit búdosol ez pusztában,
Hogy nem lakozol házadban.
855 Mert szízesség kévánná,
Hogy erdőben ne ballagna.”…
(Katalin a remetéhez)
Katerina monda neki:
„Atyaságod ezt nem érti.
Nagy sok királfiak vótak,
890 Kik énutánam jártanak,
És nagy soktúl követtettem,
De még egyhez sem mentem,
Mert atyám, ha lőn ő halálán,
Nekem őtőle úgy lőn hagyván,
895 Hogy soha férjhez ne menjek,
Hanem ha ily bölcset lelnék,
Ily szépet és ily kazdagot,
Mely bölcs, mely szép és kazdag én vagyok.
De hallod az én gazdagságomat,
900 Mert jól látod országomat,
És engem oly szépnek mondnak,
Kiről sokan csodálkodnak.
Oly nagy kedig bölcsességem,
És tudományban mesterségem,
905 Hogy nincs oly bölcs ez országban,
Ki meggyőzjen diákságban.
Azért soktúl kérettettem,
De hozjám igyenlőt nem leltem.”
(A remete Katalinhoz)
Az- remete mosolyula,
910 És az leánnak így szóla:
,,Jó fiam, magad mit hányod?
Ím, meg kívánod tunnod:
Egy hatalmas császár vagyon,
Kinek csak egy fia vagyon,
915 Ha gondolnád, és neked tetetnék,
Hogy bizon hozjád illenék.”
(Katalin a remetéhez)
Katerina mondá erről:
„Ne gondolj semmit mindebből, jó atyám,
Nekem csak az akaratom,
920 Hogy szizességmet holtig tartsam,
Mert ha bölcsekre tekintenk,
És írást előnkbe veszenk,
Az bölcsek mind úgy beszélnek,
Hogy csak szizességet dicsérnek,
925 És kiknek írásokat tudom,
És akaratjokat jól látom.
De igaz bölcs én nem volnék,
Ha szavok szerént nem élnék.
Az jószágot megtanuljok,
930 És őt megtudni akarjok,
Nem azért, hogy mi csak megtudjok,
De azért, hogy mívelkedjük."...
(A remete Katalinhoz)
„Én jó szerető leányom,
Tudjad, hogy csak jódat kévánom.
Neked ím, én egy új hírt mondok,
Kivel neked nagy sok jót adok,
945 Mert hiszem, fiam, nem hallottad,
Vagy írásban nem olvastad,
Hogy vagyon egy nagy királság,
Kihez hallgat mind mennyország,
Ki uralkodóknak ura,
950 És királyoknak királya,
Kinek oly nagy királsága,
És országának nincsen száma,
Mert naptámadattúl fogván
Napnyugatig elszámlálván,
955 És az tengertől fogva elkezdvén
Föld végéig mind elnevezvén
Mind csak önnen maga bírja.
Ennek vagyon csak egy fia,
Kinek uraságát hallod,
960 Szépségét es mind megtudod,
Mert ő szépségét hogy látják,
Fénes nap és hód csodálja.
És kinél vagyon nagy jó erkölcs,
És kimondhatatlan nagy bölcs,
965 Mert ő bölcsessége szörze téged,
És engem [is] ő teremte.
Ennek az tulajdonsága,
És dicséretes jószága,
Hogy mely jegyest megszeretend,
970 És feleségül magának hozjá veend.
Tartja örek szizességben.
Mert ez így vagyon mi hitünkben,
Hogy ennek még anyja es szíz,
Ki senkit tőle el nem űz.
975 És bír oly szép asszonyokat,
És oly szép szíz leányokat,
Hogy ha te őket láthatnád,
Bizonyában azt kévánnád,
Hogy ő szolgálójuk lennél,
980 És csak hogy szemekben nézhetnél,
Mert ez rajtad való szépség
Ahhoz képest nagy szörnyűség”...
„Ne, fiam, neköd egy tábla,
Kit nem adok neköd kárban.
Ez az király fia képe, kit kévánsz látni,
Imez kedig anyja képe.
1040 Ez táblát te jól őrizzed,
És ez éjjel te ezt tegyed,
hogy felserkenj te álmadból,
El-ki ne menj házadból,
És ez kép előtt letérdepljél,
1045 És ez szíznek esedözjél,
hogy kérésöd meghallgassa,
És neköd fiát megmutassa.
Én hiszem, hogy őt meglátod,
Ha beszédemet így fogadod.”
(Katalin első álomlátása)
1050 Katerina hallá ez szót,
És az baráttúl bulcsút vén,
És szolgáihoz megtére,
És egy igaz utat lele.
Ki-elmene szállására,
1055 És nem lőn kedve őneki vigasságra.
De csak alég várja vala jöttét
És az éjnek setétültét.
Mené kedég éjre juta,
Tőle álom mind elfuta.
1060 És szolgáit mind el-kiküldé,
Ő tábláját leheleté.[9]
Az kép előtt letérdeplék,
És nagy sírásban leletteték.
És kezdé kérni az Szízanya Máriát,
1065 Hogy megmutatná Fiát.
De miért miként ő aléjtá,
Nem lőn ottan, mint ajéjtá,[10]
És kezde tenni nagyobb sírást.
És mint lélönk erről írást,
1070 Ő sírtában elszunnyada,
És élyetén álmot láta,
Hogy Katerina oly mezőn volna,
Kinél szebbön nem volt volna,
És ott ő láta egy lejánt,
1075 Ábrázzal igaz olyatánt,
Mint vala az ő tábláján.
És ez lejány tart vala karján
Egy szépségű királyfiat,
És mint láta igaz olyant,
1080 Mint az arany kép vala,
Kit atyja öntetött vala,
Kit ő otthon hagyott vala.
És kiről neki hagyva vala,
Hogy csak ez egy Istent imádná,
1085 És ettől várna minden javat.
Kit hogy láta, elámula rajta,
És hozjá közelb indula,
És hogy az ő anyját megláthatná,
És ki ez legyen, megtudhatná.
1090 De hogy oda közelített volna,
Úgy lőn dolga, hogy ingyen sem vélheté:
Mert hogy őt az gyermek látá,
Őtőle magát elfordítá.
És Katerina kezdé nézni,
1095 Hogy láthatná, és kerengeni,
De ő mind ellent tart vala,
Idestova forog vala.
Katerina hogy ezt látá,
Az remete szavát tartá,
1100 És az gyermek anyjához esék,
És őneki reménködék,
Kérvén, hogy őneki azt adná,
Hogy ő fiát megmutatná.
Szíz Mária, hogy ezt látván,
1105 Szent Fiához hajla mondván:
,,Én édes, szerető Fiam, Jézus,
Ki testet vél csak éntőlem,
Látod-é ez Katerinát,
Ki tégedet látni kévánt?”
1110 Az gyermek ő anyjának mondá:
„Én jó anyám, hagyj békét annak,
Mert nincs szükségem ez lejánra,
Mert jól tudod bizonsággal,
Hogy mentűl küsebb szolgálóm
1115 És küsebb utánam járóm
Ennél bölcsebb és naggyal ékösb,
Naggyal dicsőbb és naggyal nemösb.”
Ezt meglátván felserkene,
Reggelre jutván felkele,
1120 És hogy már ő távozni készöl,
Siet, megyen csak kevés néppel.
Ott az remetét meglelé,
És mit látott vala, megbeszélé.
És kezdé méges azon kérni,
1125 Hogy méltóltassék őneki azt nyerni,
Hogy az királfiat lássa,
És holtig, hogy őt hallgassa...
(A remete Katalinhoz)
Az remete neki szóla
1285 És erről eképpen monda:
„Az királyfia, kit mondék,
Az az Isten, kit mutaték,
Szíz Mária, az ő anyja,
Ki te kértedet meghallja.
1290 Ez naggyal nagyobb náladnál;
És kazdagb, szebb, bölcsebb mind ez világnál.
Ez mikoron azt akará,
Hogy miértünk halálra menne,
Az keresztfára feszejték,
1295 És szent szívét megöklelék.
És ő szent szívéből vér jára ki,
Nagy bőséggel víz es folya ki őbelőle,
És ebből egy kád förödőt szörze minekünk,
Kit köresztvíznek neveze.
1300 Mert nem elég, hogy hitben legyünk,
De ebbe kell megferednünk.
És ha ez kád feredőt lelhetjék,
De miért ezt énnálam megleljék.
És ez hit után ezt kell tenned,
1305 Hogy meg kell keresztelkedned.
Kit ha megtész, ím azt fogadom teneked,
Hogy őt neked megmutatom,
És hogy tégedet megszeret,
És mennyországban helheztet.
1310 Mert megszépülsz megföredvén,
És meglátod bizonság vevén.”
Katerina ezt megérté...
És ottan megát megkeresztelteté.
(Katalin második álomlátása)
Esmeg álmat láta, mint azelőtt,
Mert láta egy szép mezőt,
1330 És egy szép szíz lejánt az mezőben
És egy szép gyermeket ő ölében,
Mely két személy oly szép vala,
Hogy az napnál fénesb vala.
Katerina csodálkodék,
1335 És hozjájok közelb lépék,
Hogy őket jobban láthatná,
És vigasságokat vallhatná.
Kit Asszonyunk Szíz Mária, hogy megláta,
Szent Fiának ily szót monda:
1340 „Én édes szerető Fiam, Jézus,
Ki vagy mennyben dicsőséges,
Ím, ez Katerinát tekéntsed meg,
Ki szódnak mindenben enged.”
Urunk Jézus megfelele,
1345 Nagy víg szóval így beszéle
„Ez Katerina immár kedves
Nékem és igen kellemetes,
Mert azt látom, hogy megszépült,
Méltán én előmben készült.”
1350 És asszonyunk Szíz Mária szóla
Szent Fiának, és így monda:
„Én jó Fiam, azon kérlek,
Hogy tűled ilyet érdemljek,
Hogy Katerinát hozjád vegyed
1355 És jegyösöddé szerezjed.”
Jézus mondá Szíz Anyjának,
Ki igen jó lén Katerinának:
„Azért jó Asszonyom s Édesanyám, örülvén tészem,
Hogy őt jegyesemmé veszem.
1360 És ennek jelenségére,
És őneki tisztességére,
Ím, gyűrőmet neki adom,
És ím, ma őt jegyesemmé fogadom.”
És ezt megmondván gyűrűjét kivevé,
1365 És az szíz ujjában tevé,
És neki ily beszédet mondván,
És ily szerrel megnyilatkozván:
„Én szerető szép jegyesem, Katerina,
És én választott jó kegyesem,
1370 Ím, látod dicsőségemet,
Ismerjed meg már jegyesödet!”
III. Szent Katalin vértanúsága
(A keresztényüldöző Maxentius császár Alexandriába jön)
Az időben Rómaságban,
És jelennen mind ez világban,
1485 Egy hatalmas császár vala,
Neve Maxencius vala;
Ki jobb részét ez világnak
Vette vala csak ő magának;
De jobb részét idvességének
1490 Hagyta vala mind egyébnek,
Mert nagy vala ő hatalma
És azonnak diadalma.
De ez jó hitet nem tudja vala,
Mert pogánsággal vak vala.
1495 És ez egy gonosz ember miatt
Ördeg gyűjtett vala nagy sok fiat,
Mert ez oly kemény pogán vala,
Hogy mindent megölet vala,
Kit hall vala keresztyénnek lenni.
1500 Sok mártíri ennek tanúi!
Ez egykoron felkészüle,
Mert ördeg miatt rémöle,
És jöve Alexandriában,
Ez szíz lakozó városában,
1505 És hogy Úr Krisztust háborgatná
És bálványát imádtatná...
(Katalin szembeszáll a császárral, aki ötven pogány bölcset hív össze meggyőzésére)
(Katalin a bölcshöz)
„Méltán kezdém el beszédemet
Arról, ki én reménségem,
Az én Uramról, Krisztusról,
2340 Atyaistennek Fiáról;
Ki mindeneknek eleji,
És minden jónak kezdeti,
És ki mind ez szélös világot,
Mind földet, és mind mennyet
2345 Igen nagy bölcsen teremté,
De bölcsebben megépejté.”...
(A bölcs Katalinhoz)
„Leány, hiszem, azt gondolod,
2350 Hogy bolonddal vagyon dolgod,
Mert úgy szólasz, mint bolondnak,
És együgyű gorombá[nak],
Mert ím, úgy mondasz, hogy az te Krisztusod
Teremtette ez világot.
2355 Bizony, ez kediglen nagy hazugság,
Kiről neked ím, bizonság,
Mert Arisztotelesz vallja
És nagy bölcsen bizonyítja,
Ezt, hogy ez világ volt örökké,
2360 Mert őt senki nem teremté.”...
(Katalin a bölcshöz)
„Doktor, az mit néked mondok,
Ím, arról bizonságot adok néköd,
2365 Hogy ez világ nem volt örekké,
Hanem őtet Isten teremté.
Mint Virgilius megírta,
És minekünk írva hagyta,
Hogy mindeneknek előtte
2370 Az Úristen földet és mennyet teremte,
És azután embert szerze,
Kit az ördeg elrekkente.
Ez dolognak ő mely voltát,
És ez teremtésnek folyását
2375 Arisztotelész nem érté,
Mert Istent nem esmeré.”…
(A bölcs Katalinhoz)
„Leány, tahát te azt mondod,
2380 És te hited miatt azt vallod,
Hogy az Isten emberré lött volt,
És így idvességet szörzett.
Nagy csalárdság ezt mondani,
És nagy hazugság vallani,
2385 Mert Isten mindennek ura,
Ember kegyig ő szolgája.
Azért ha ember lett volna,
Ez kegyiglen lehetetlen,
Mindenképpen hihetetlen dolog,
2390 Mert természetnek folyása
Én szómnak bizonyéjtása,
Mert az uraság és az szolgálat
Csak két ellenködő állat,
Kiknek az tulajdonságok,
2395 Hogy nincsen együtt lakások.
Azért ím tőlem mint hallod,
Az te hited hamis, így jól látod.”
Katerina megtérüle,
És az doktornak így felele:
(Katalin a bölcshöz)
2400 „Doktor, hogy ezt megértsed,
És tennen eszedben ím így vegyed,
Hogy Isten azt tehette légyen,
Hogy ember lehetett légyen,
Pogánokkal bizonojtom,
2405 És okossággal es megmutatom:
Mert az Isten oly hatalmas,
Hogy mindenben diadalmas,
Őtet mondják uralkodóknak urának,
És nyilván mindenhatónak.
2410 És azért őfelsége emberré lehete,
És ördegöt meggyőzhete.
Ezt az pogán es mondta vala,
És írást róla hagyott vala,
Hogy Isten emberré lenne,
2415 Kit csak egy szíz leány szilne,
Ki miértünk magát megaláznája,
És az szénán önmagát nyugotná.”
(A bölcs Katalinhoz)
„Csodálkodom leány, rajtad,
Hogy magad elhasonlottad
2420 És te nekünk forgatsz írásokat,
És előttünk szólasz sokat.
Ez mit mondasz, mi es tudjok,
És tenáladnál elébb olvastuk,
De téged hamisnak lelönk,
2425 És igazság miatt megijesztünk tégedet,
Mert az másra szabott szoknyát,
Én hiszem, téteti nyavalyád,
Hogy az te Krisztusodra adnod,
És minekünk így mutatod.
2430 Minem bolondot találtál,
Hogy szóddal elámojtanál,
Ez írásokat ha írák,
Nem az te Krisztusodról mondák.”
(Katalin a bölcshöz)
„Szibilla mikort ezt írá,
Tahát Úr Krisztusról mondá,
Mert az Szíztől ő szileték,
És az ízekön ő fekvék.
2440 És hogy ez őróla mondva légyen,
Virgilius es tanúm légyen énnekem,
Ki mikort Krisztus szileték,
Akkort ő Rómában leleték,
És egyéb írási közé írá,
2445 És Krisztusról ím ezt törlíté:[11]
Szibillának kitölt ideje,
Mert Úrnak eljött sziletése.
Új magzat jött mennyországból,
Egy új szíz jett ez világból.
2450 De hogy nyilvábban megértsed,
És tévelgésed levessed,
Ím, neked megbizonyojtom,
És tennen társid szavából mutatom,
Hogy pogán bölcsek kik vótak,
2455 Mert Szibilla Tiburcia
Az én Istnemről ígyen íra
„Jövendő idő jártában
Támad fel az zsidóságból
Az Mária nevő szíz leány,
2460 Kiről én beszélek nyilván,
És ő jegyöse József lészen,
De ő mindörekké szíz lészen,
Mert firfiú nékül magzat leszen
Szentléleknek szörzéséből.
2465 Ez Istennek fiát szüli
És öt Jézusnak nevezi,
Ki Isten és Ember lészen.”
Mint próféták prédikálák,
És írásokban vallák,
2470 Kiknek tőlem kévánnád,
Írásokat meghallhatnád.
De ím, nagyobb igazságra
Pöresimö vetem vallására,
Mert ezek pogánok lőnek,
2475 De azért hitöm mellé vallást tőnek.
Előszer felelj ezekre,
Ha térned akarsz hitemre.”...
(A bölcs Katalinhoz)
„Mert ím én megbizonyítom,
Okossággal es megmutatom,
Hogy ez nyilván lehetetlen
Hogy Mária szíz lött légyen,
2490 És ő Fiát szízen szülte légyen,
Mert ez igen nyilván vagyon,
Hogy szíznél szilés nem vagyon.
Természet ennek mestere,
Ha nem hissz énnekem, kérdd’ őtőle.”...
(Katalin a bölcshöz)
„Mester, lám megbizonyítám,
Okossággal es megmutatám,
Hogy valami hol vagyon,
2500 Mind fattyig Istentől vagyon,
Azért Isten őket bírja,
És úgy forgatja, mint ő akarja.
Ezt Isten kennyen teheté,
Természetet megterheté,
2505 És természetnek felette
Anyját kennyen szilettette.
Mert az, mit tesz, lám, te es bírod,
Mint akarod, úgy forgatod.
Sőt, ím lássad az üveget,
2510 Kit az napfény meg nem szeghet,
Maga őtet által hatja,
Krisztus anyját ígyen tartja.
Mert lám, őtőle testet vén,
De őrajta szeplő nem lén.”...
(A bölcs Katalinhoz)
Az Krisztusnak csalárdsága,
2580 Ebből tetszik álnoksága,
Mert ő nem vén nagy bölcseket,
Tanítvánnyá, de hittokat.[12]
Azt ő azért teszi vala,
Mert ő igen álnok vala,
2585 Ha bölcseket győjtett volna,
Álnokságát megtudták volna.
De választa halászokat,
És egyigyő gorombákat,
Kiket kennyen megcsalhata,
2590 És lábokról lehazuda.”...
(Katalin a bölcshöz)
„Ebben Krisztus bölcsen jára,
Kiben Ő nagy hasznot valla,
2630 Ez lőn ennek jeles oka,
Hogy Ő bölcseket nem választa,
Hogy hitönknek bizonsága,
megtessék Ő nagy igazsága:
Mert ha bölcsek hirdették volna,
2635 Hát te azt mondhattad volna,
Hogy az hit még hamis lehet,
Mert bölcs mester sokat tehet,
Igazakat hamisojthat,
És hamisat igazojthat.
2640 De hogy hitünk igaz legyen,
És őbenne kétség semmi ne legyen,
Csak egyigyűket választa,
Kikkel sok népet fordéjta meg,
Kik álnokságot nem tudának,
2645 És csalárdsággal nem járának.”...
(Maxentius megégeti a vitában vesztes bölcseket)
2810 „Császár, neked ím megmondjok,
És igazán megjelentjük,
Mert napkeleti sok doktorok
Erről néköd bizony tanók:
Soha nem volt még oly ember,
2815 Avagy oly nagy tanult mester,
Hogy ki magát hányta volna,
És mi miánk meg nem győztethetött volna.
De ez lejány ellen szólnunk,
Mi nem merönk még csak indulnunk.
2820 Mert hogy neked bizont mondjunk,
Lám, igen sok bölcset láttunk,
De ily szókat nem hallottunk,
És ily nagy szégyent sem vallottunk.
Mert hogy őnéki szavát hallók,
2825 És bölcsességét meglátók,
Megindula az mi testünk,
És megrémüle mi szívönk,
Úgyannyira, hogy megnémulánk,
És Krisztus ellen nem szólhatánk.
2830 Mert mi nem ember szól őtőle,
De Szentlélek szól belőle.”...
És az császár hogy ezeket hallva
De csaknem hala búsúlván,
2845 És ő szakállát fennyen szaggatja,
És egy nagy tüzet rakata.
Azután így parancsola,
És szolgáinak így szóla:
„Nosza hamar, kik bánjátok,
2850 Rajtunk-löttét kik szánjátok,
Ez városnak egy utcáján,
És az jeles fő piacán
Igen nagy tüzet tegyetek,
És őket mind elvigyétek,
2855 És mind egyetlen belé vessétek,
És nagy szörnyen égessétek!”...
(Katalin megkínzására kerekeket készítenek)
Azonban egy ördeg-tagja,
Ki Rómában bíró vala,
3420 És neve Tirsates vala,
Ez nagy fittyel előálla,
És az császárnak ígyen monda:
„Ó, császári te nagy felség,
Ez világban nagy erősség,
3425 Nagy kár néköd és nagy szégyen,
Mit ez gennyedt rajtad tészen,
Hogy te őtet meg ne győzhessed,
Mit akarsz, ne tétethessed.
Rajtad teszi, mint ím látjuk,
3430 De bizonnyal mind mi bánjuk.
Császár, azért halljad tanácsomat,
Én megállom bosszúságodat!
Vaj, még evvel pakocsáltál,[13]
És vele ként nem vallattál?!
3435 De hagyjad, hogy siettessék,
Négy nagy kerék készejtessék;
Harmadnapég megkészüljen,
És forgása ilyen légyen:
Hogy ketteji fel forogjon,
3440 És ketteji alá forogjon;
Beretvával bérakassák,
És az lejánt kihozassák.
Tennen magaddal vallatom,
Hogy az lejánt áldoztatom.
3445 Ha kediglen kemén lenne,
Hogy tenéked nem engedne:
Oly nagy kénnal ő meghaljon,
Hogy mindennek példát adjon!
Mely kénra felvétessék,
3450 És foltonként szaggattassék,
Hogy azok, kik ez ként látják,
Tévelgéseket mind elhagyják!”
Mennyé császár ilyet halla,
Székéből ottan leszálla,
3455 És az földre lehajtá magát,
Istenének ada hálát,
Hogy ők ezt engedték volna,
Hogy ily tanácsot tett volna...
Katerina hogy ezt hallá,
Magát Krisztusnak ajánlá,
Nagy szépséggel letérdeplék,
És nagy sírván ígyen imádkozék:
3520 „Ó,én édes Uram, mindenható Isten,
Kiért mastan vagyon igyem,
Ki Tehozjád-kiáltóknak
És szükségben nyavalygóknak
Imádságokat meghallod,
3525 És amit kévánnak, megadod:
Halljad meg én imádságomat,
Hogy ez kén eltörettessék;
Hogy ez nép, ki mast itt vagyon,
Szent nevednek hálát adjon.”...
Még el sem végezte vala,
Ugyan imádkozik vala,
Hogy az ég behomályodék,
Az idő megsötétödék,
3550 És nagy mennydörgés kezde lenni;
Az föld nagyon megindula,
És egy angyal mennyből leszálla.
Az kerekeket megtöré,
Nagy-sebbel az népre veté.
3555 Úgy az kénnak forgása
És nagy sebes találása
Négyezer pogánt öle meg,
Szörnyű halállal rekkente.
Kik egyszörsmind elveszének,
3560 És mind pokolra sillyedének.
Tirsates es ebűl jára,
Szörnyű halállal meghala.
Az pogánok így veszének,
És keresztyének megmenének.
3565 Az császár elrugaszkodék,
És csak alég meneködheték meg,
Kezdé magát bosszontani
És illyen szóval siratni
„Ó, énnékem, nagy felségnek,
3570 Kitűl királyok es félnek!
Ó, én nyavalyás fejemnek,
És búban-szab[d]alt lelkemnek,
Hogy egy lejánt meg ne győzjek,
De miá ily veszélt leljek!”...
(Katalinnak fejét veszik)
„Én ki vagyok Maxencius,
Gonoszokat ki megkénoz,
3905 Ez széles világnak ura,
És igazságnak adója –
Ím, ily szentenciát adok:
Ez leányra halált adok!
Mert Rómában mi ezt szörzők,
3910 És jó véggel megtökéllők:
Hogy, ki isteninket nem hinné,
Avagy őket nem tisztelné,
Hát azt sok kénnal kénzanók,
És őt halállal rnegölnők.
3915 De ez leány ezt elhagyta,
És Krisztust Istennek vallotta.
Az mi hitönket megmevette,[14]
Isteninket nem tisztölte.
Azért város-kívül el-kivigyék,
3920 És őneki nyakát vágják!”
Az latrok, mennyé ezt hallák,
Az szízet ők ottan elragadák.
És mikoron viszik vala,
Szépden ezt énekli vala:
3925 „Ez világot, mind kéncsével,
Megútáltam teljességvel.
Csak én édes jegyesemért,
Az én édes Jézusomért,
Kit én láték és szereték,
3930 Ki nevéért nagy ként vallék!”
Hogy ő ezt énekli vala,
Őt sok nép követi vala,
Az asszonyok sírnak vala,
Az szízek bánkódnak vala...
3950 És mikort oda jutott volna,
Hol az nyakvágó hel volna,
Ott az nyakvágónak szóla,
És őneki ily szót monda;
Kit az sok nép így jól halla:
3955 „Kérlek téged, jó barátom,
Mert immár az én édes Uramat jól látom,
Hogy egy kevéssé várj engemet,
Hogy imádjam már Uramat.”
Kit hogy az hóhér meghalla,
3960 Néki arra időt hagya.
Katerina nagy ékesen letérdeplék,
És ilyenképpen reménködék:
„Ó, énnekem, én idvességem,
És én bizony édességem!
3965 Ó, szízeknek nagy reménye,
És őnékik dicsőségek!
Ó, énnékem nagy ékösség,
Uram Jézus, te nagy Felség,
Földnek-mennynek erőssége,
3970 Én lelkemnek édössége!
Erről néked hálát adok,
Hogy mastan te szolgáló leányod vagyok!”...
4035 Azonba nyakát lehajtá,
A nyakvágó hogy ezt látá,
Egy vágással úgy legyénté,
Hogy ez világból kivégezé.
Holott két csoda jelenék:
4040 Elő, mert hogy fejét vevék,
Vér nem jára ő nyakából,
De tejfolya derekából,
Az szízességnek jegyére,
Kiben lakék, mind míg éle.
4045 Más csoda megent ez lőn:
Hogy mennyből angyalok szállának,
És őneki ennyét szolgálának,
Hogy ő testét el-felvevék,
És Sínai hegyre el-felvivék.
4050 Ki oda oly messze vala,
Húsz napi menőföld vala.
Holott nagy sok csodák lésznek,
Kórok egészséget vésznek.
Lelke kegyég mennyországban,
4055 Oly nagy dicsőségben és bódogságban vagyon,
Hogy nem úgy, hogy megmondhatnók,
Vagy kegyiglen megírhatnók,
De csak meg sem gondolhatjuk,
Mígnem szemünkkel meglátjuk.
4060 Hogy kegyig oda mehessünk,
Az szíznek így reménkedjünk:
Bódog szűz,Katerina,
Kinek testét tartja Sína,
Imádd értünk Teremtőnket,
4065 És nyerjed idvességünket.
Nyerjed minden kévánatonkat,
Igaz jószágban ájétatonkat,
Hogy tevéled dicsőülvén,
Vigadhassunk mindörekké, –
Kit engedjen minékünk,
Atya, Fiú, Szentlélök,
Egy örök élő Isten,
Mindörökül örökké.
Ámen.
Vége vagyon. Ámen.
(Érsekújvári Kódex 447–520 – RMKT I2 246-366)
[1] Az ókori szent vértanúságának története a 10. században keletkezett. A 13. században kiegészítették előbb Katalin megtérésének, majd születésének regényes históriájával. Számtalan változata él, köztük sok a verses legenda. Temesvári Pelbárt Katalin-napi beszédei szolgáltak forrásul a magyar nyelvű prózai fordításokhoz (Debreceni-, Érdy-kódex). A magyar verses legenda szerzője Pelbárttal közös forrást használt. A jó ritmusú, páros rímű nyolcasokban íródott 4074 soros verses elbeszélés szövege a többszöri másolás során sokat romlott. (Bő válogatásunkban a sorszámok az RMKT I2 sorszámaival azonosak.)
[2] jóságos
[3] talán
[4] véld, gondold
[5] mihelyt
[6] virrasztasz
[7] tanítsátok
[8] állapotából
[9] lehelyezte
[10] áhítá
[11] szerezte, alkotta
[12] eszteleneket, balgákat
[13] tréfálkoztál
[14] kinevette