Szent Imre herceg legendája
(1110 körül)
A nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról (Zsolt. 91,13), Szent Istvántól, Magyarország első királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt. Gyermekkorában gondos felügyelettel nevelték, és először a grammatika egész tudománya itatta át. Szent István király aztán, akit az atyai szeretet lángja serkentett, fiának, Szent Imrének erkölcstanító könyvet szerkesztett. Ebben őszintén, barátian figyelmeztette, és bensőséges szavakkal szólt hozzá. Arra oktatta őt, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le a tiszteletét, kedvelje a főembereket s a vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, s még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája mindig szeme előtt legyen, sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyességet, irgalmasságot meg a többi erényeket előrehaladása érdekében éber gonddal megtartsa.[1]
1. Így Szent Imre megelégedett kevés alvással. Minden éjjel, amikor a többiek már lefeküdtek, ő – mint királyi sarjhoz illik – maga előtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot. Ezt atyja óvatosan, sőt titokban a fal repedésén keresztül gyakran megfigyelte, de családjából senkinek se akarta tudomására hozni.
Mindezekkel kapcsolatban meg kell fontolnunk, milyen kegyesen, milyen irgalmasan gondoskodott Isten gyengeségünkről, mert az igaz élet szabályát nemcsak szóban oktatja nekünk, hanem követésre a szent férfiak életét is – mint egyenes utat – elénk tárja. Senkinek se legyen tehát terhes a szegénység, mivel az Úr választja ki a szegényeket, akikről azt mondja; „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa“ (Máté 5,3). De a gazdagokat se akarja senki az Isten országából kizárni, azokat tudniillik, akik kapzsiság nélkül birtokolják a gazdagságot. Ezért az Úr dicséretére és dicsőségére oly félelmetesen erősnek írják le a szent egyházat, mint egy tábor jól rendezett csatasorát. Ez az egyház az erények igen nagy kiválóságával tündöklik, és a hívők igen nagy változatossága veszi körül, hiszen az isteni látogatás a barbár népeknél sem hiányzik, mivel az igét, amelyet az Úr ezernyi nemzedékre adott (Zsolt. 104,8), már az egész földkerekség befogadta. Pannónia pedig csaknem a mi időnkben tért meg a hitre. Addig a pogányság rút szertartásai szennyezték, de legkeresztényibb királyának, Istvánnak buzdítására és kiváló érdemei által a hit erényében és az istentisztelet növekedésében előre haladt.
2. Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből fiát küldte előre a köszöntésre.[2] A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kegyelem kinyilatkoztatása mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak pedig ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul megcsodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet él.
Ó, minden erényt felélesztő kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek (vö. Máté 11,25)! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! S ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté benne.
3. Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király aztán odament külön-külön mindegyikhez, felfedte elettük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, mely a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan megállt, s reménykedve menekült Istenhez, aki az emberi lelket vizsgálja (vö. Péld. 24,12). Ekkor aztán megismerte Szent István, hagy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.[3]
4. Ezek után pedig Szent Imre korban előre haladva az erények érdemei által folyton növelte dicsősége tanújeleit. Ámbár ezeket hiánytalanul ki nem fejthetjük nektek, hogy hanyagsággal ne vádoljanak minket, egynéhányat mégis gondosan előadunk azok közül, amiket tetteiből hallottunk.
Megtörtént, hogy mikor egyik éjjel titokban, csupán egyetlen szolgát magához véve imádkozni ment abba az igen ősi és ódon templomba, amit Veszprém városában Krisztus drága vértanújának, Györgynek a tiszteletére építettek, hogy ott imádságba merülve magában azt fontolgassa, milyen még kedvesebb dolgot ajánlhat fel Istennek, hirtelen nagy ragyogással világosság árasztotta el az egész templomot. Isteni hang bent a magasban így szólt: „A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!” Ő azonban magában nem bízott, hanem mint igaz gyógyszeréhez, a kegyelemhez menekülve mondta: „Uram, Istenem! Világmindenség gondviselője és az emberi gyengeség segítője, aki a fejedelmek lelkét összetöröd, aki rettenetesnek mutatkozol a föld uralkodói előtt (Zsolt. 75,13), teljesítsd bennem akaratodat, és a káros szenvedélyeket, amik a lélek ellen küzdenek, irgalmasságod harmatával oltsd ki”. Így tehát Szent Imre ebben az órában az isteni vigasztalás igéjével megerősödött, s ezt a titkot magában őrizte. Annak a szolgának pedig, aki ennél az isteni beszélgetésnél és máskor is legtöbbször egyedül volt jelen, könyörögve megparancsolta, hogy ezt a dolgot haláláig senkinek fel ne tárja. Ezek és erényeinek igen sok jele, amiket lelkének titkos kamrájába zárt, Szent Imrében rejtve voltak, míg végül is eltört az edény, és a kenet illata szétáradt, s mindenki felfedezte.
5. Amikor atyai rendelkezésből nemes, mégpedig királyi nemzetségből származó szüzet jegyeztek el Szent Imrével és hoztak hozzá, hogy a két királyi ágból királyi utódok származzanak a jövőre, ő a húsból való népséget – mivel az mulandó (vö. Sirák 14,19-20) – a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte. Testét böjtökkel sanyargatta, lelkét azonban Isten igéjének kenyerével táplálta (vö. 5Mózes 8,3), nehogy a test incselkedése úrrá legyen rajta, és felesége szüzességét romlatlanul megőrizte.
Ó, milyen csodálatra méltó az ifjú magatartása, mely a könnyek patakjával fojtotta el a szerelem tüzét, és bár lángot hordozott keblében, nem égett meg annak tüzétől. Hiszen nagy és szinte a halandó természetet felülmúló dolog a test érzékiségét elaltatni, s a vágyat – amit az ifjúkor fáklyái gyújtottak lángra – a lélek erejével kioltani; az érzéki gyönyörök erejét a szellem fáradozásaival megfékezni; élni az emberi nem szokása ellenére; lenézni a hitvestársi vigasztalást; megvetni a gyermekekkel járó gyönyörűséget; és mindazt, ami a jelen életben érték lehet, semmibe venni a jövendő boldogság reményében. Nagy és – amint mondtam – csodálatos erény ez, és nem méltatlanul igen nagy a jutalom a fáradozás nagyságáért. Nagy ugyan a tisztaságért való küzdelem, de nagyobb a jutalma: ideig tartó a megtartóztatás, de örökké tartó a visszafizetés. Ezekről mondja János a Jelenések könyvében: „Ezek követik a Bárányt, ahová csak megy” (Jelenések 14,4). Azt gondolom, ez úgy értendő, hogy előttük a mennyei udvarban egyetlen hely sincs elzárva, és számukra minden isteni hajlék és lakhely feltárul.
De hogy a szüzesség érdeme még fényesebben ragyogjon és még nyilvánvalóbban megérthessük, mennyire Istenhez méltó, fontoljuk meg azt, hogy Urunk és Üdvözítőnk, midőn az emberi nem üdvösségéért testet ölteni méltóztatott, nem mást, mint szűzi méhet választott, hogy megmutassa mily nagyon tetszik neki ez az erény, és hogy a tisztaság értékét mindkét nemmel megértesse. Szűz volt az anyja, s maga is szűz akart maradni: magában a férfiaknak, anyjában pedig a női nemnek nyújtotta a szüzesség példáját, hogy ezáltal kimutassa, az Isten boldog és sértetlen teljessége méltóztatott lakni mindkét nemben, hiszen egészen megvolt az anyában az, ami a fiúban lakozott.
De mihelyt Szent Imre teste elenyészett még ifjú korában, és megkapta örökségét az élők országában (Zsolt. 141,6), jegyese bizonyította szűzi életét, és az a bizalmas szolgája sem titkolta tovább, amiket gyakran látott vagy hallott.
6. Úgy gondolom, azt sem kell mellőzni, hogy mikor egyszer urammal, Álmos herceggel Konstantinápolyban időztem,[4] a caesareai egyház egy istenfélő kanonokja, akit a görögök császárához küldtek, elbeszélte, hogy ő azt olvasta Szent Euszébiosz élettörténetében, hagy ugyanabban az órában, amelyikben Szent Imre meghalt, Szent Euszébiosz, a palesztinai Caesarea érseke, amikor a papsággal és a néppel együtt körmenetben vonult, angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárva Pannónia első királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülről, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanez a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott.[5] És mivel csodák szükségesek ott, ahol az emberi gyengeség nehezen tud hinni (vö. Lukács 24,25), halálának harmincadik napja az erények oly nagy jeleivel tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol szent testét eltemették, ez nem a bánat és a gyász, hanem az öröm napja volt. És ekkor már atyját sem a fia halála feletti bánat aggasztotta, hanem öröm árasztotta el egészen az örök élet koronája miatt, amit fia kétségtelenül megkapott.
7. Kiemelkedő csodái közül azonban felveszünk még egyet elbeszélésünkbe, amit hitvallójáért később, napjainkban méltóztatott Isten kinyilatkoztatni, ámbár ez és a többi megírásuk nélkül is annyira híres, hagy az ezután születő és felnövekvő nemzedék is ismerni fogja ezeket és el fogják mondani fiaiknak.
Volt ugyanis egy Konrád nevű és német nemzetiségű ember, akit bűneinek utálatos terhe annyira nyomasztott, és akkora szégyen ért, hogy szinte bűzlött, mint sírjában a negyednapos halott. De mivel az, aki Lázárt feltámasztotta a testben (vö. János 11,1-44), naponta támasztja fel a bűnösöket lélekben, az említett bűnöst sem hagyta a bűnök mélységében, hanem hogy megtudja, mekkora nyomorúság övezi, lelki szemeit megnyitotta a töredelem útján. Ez aztán Szent Péter helytartójához, Hildebrandhoz jött, aki akkor a római székben ült.[6] Elkövetett bűneinek sebeit felfedte, és elégtétel kiszabását kérve kereste lelke orvosságát. A pápa azonban eladdig nem hallott bűnei sokaságán elámulva, miután a dolgot jól megfontolta, a sebet elégtétel kiszabásával nem gyógyította meg. De mégis, nehogy reményét vesztve kétségek között hányódjék, tanácsával megerősítette a bűnöst. Ezért aztán páncélt adott rá, és azt öt vaslánccal körülkötötte, hogy erősebben tapadjon testéhez. És átnyújtott neki egy levelet, amire gyónását írta, majd viasszal lezárta és saját gyűrűs pecsétjével lepecsételte. Figyelmeztette és buzdította őt, hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy így ott az isteni kegyelem a szentek közbenjárására meglátogassa. Az isteni látogatásnak pedig az lesz a jele, hogy egyszer a láncok elszakadtával a páncél darabokra szakad és a levél semmi írást sem tartalmaz.
Eltávozva tehát ez az ember igen sok szent nyugvóhelyére zarándokolt el. Legutoljára Jeruzsálembe, az Úr sírjához ment, és ott remélt irgalmat attól, aki meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket (Zsolt. 146,3). De az Úr nem mutatta meg rajta erejét az erős
városban (Zsolt. 30,22), hagy Szent Imre dicséretére és dicsőségére őrizze azt.
Eközben ismertté vált Szent Istvánnak, Pannónia királyának híre. A sírjánál naponként történtek csodák. Zarándokútja végén az előbb említett férfi Fehérvárra ment, ahol Szent István testét eltemetve tisztelték. És mivel Isten ereje és a kiváló király közbenjárása másokban megnyilvánult a gyakori csodákkal, ezt a férfit pedig páncélja egyre inkább szorította bilincseivel, magában esküvel fogadta, hogy a templomból nem távozik addig, míg az Úr meg nem mutatja rajta, hogy előtte mennyi érdeme van Szent Istvánnak.
Az történt azonban, hogy amikor a nap hatodik órája volt, ez az ember teste túlságos meggyötrésétől és szíve töredelmétől a templomban elaludt. Álmában aztán megjelent Szent István, és így szólt hozzá: „Kelj fel, s Isten előtt ne az én érdemeimben bizakodj, mivel nem vagyok elég ahhoz, hagy érted közbenjárjuk. Menj hát fiamnak, Szent Imrének a sírjához, ő legyen a közbenjáród. Ő az, aki szűzi életével tetszett az Istennek, aki nem szennyezte be ruháját, és követi a Bárányt, ahová csak megy. Ő is azok közül való, akik az Isten trónja előtt új éneket énekelnek, amit senki sem tanulhat meg, csak az, aki szűz (vö. Jelenések 14,3-4). És így még ugyanabban az órában álmából felkelve Szent Imre sírjához sietett, amely ugyanabban a templomban volt. S amikor ott leborulva imádkozott, a bilincsek széttörtek, és a páncél hirtelen sok darabra szakadva a földre hullott. A templomban sokan csodálkoztak azon, mitől volt ekkora vascsörömpölés keltette zaj.
Miután pedig a dologra fény derült, a papság és a nép összegyülekezett, a pápa pecsétjét, amit ez az ember már régóta hordozott, Fábián kancellár, ezen templom igazgatója feltörte, és a levél belseje kitárult, de benne az írás semmi nyoma sem látszott.
Akkor aztán az összes jelenlevőkből kitört Isten és Szent Imre dicsérete, és hogy ez a nagy jótétemény emlékezetes maradjon, amit csak láttak és hallottak a dologról, László királynak, aki abban az időben Pannónia uralkodója volt, az ország összes püspökének és főemberének tudomására hozták. László király pedig, aki tudniillik az isteni vallást gyakorolta, miután zsinatot hívott össze és háromnapos böjtöt hirdetett, november 5-én Szent Imre testét tisztelettel felemeltette. Ezen a napon később hitvallója érdemeit a csodák nagy erejével hirdette a mi Urunk Jézus Krisztus, aki az Atyaistennel él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.
Fordította CSÓKA J. GÁSPÁR
[Jegyzetek]
SZENT IMRE HERCEG LEGENDÁJA
Latinul: SRH 2,449-460; magyarul: Árpád-kori legendák, 62-67.
[1] Szent Imre legendája kódexeinkben három különböző bevezetővel maradt fenn. Irodalomtörténeti szempontból ez a változat a legfontosabb, mert hitelesíti az Intelmeket. Annak „De institutione morum” latin címe is innen származik. Ld. a Szöveggyűjteményben Szent István király intelmei Szent Imre herceghez címen.
[2] „Ha történetesen a király vagy a püspök valamelyik apátságba jön, az apát és a szerzetesek ne a templomban járuljanak csókra a királyhoz vagy a püspökhöz., hanem vonuljanak ki a kolostorba, és sorban állva várják a király vagy a püspök csókját.” (Szent László első törvénykönyve 35.)
[3] Ld. Szent András és Benedek legendája 2. jegyzet.
[4] Álmos herceg, I. Géza király fia, Kálmán fivére volt. László Álmos helyett Kálmánt tette meg örökösének, aki börtönbe csukatta és megvakíttatta trónkövetelő testvérét. Álmos 1108-ban járt Konstantinápolyban, Kálmán halála után (1116) pedig végleg idemenekült.
[5] Szent Imre nevét (latinul hol Heinricus, hal Emericus) anyai nagybátyjáról, Henrik német-római császárról kapta. Az ő legendájában is szerepel a hoppon maradt ördög toposza, ha nem egyenesen onnan került ide. Eusebius 313-339 között volt Caesarea püspöke.
[6] VII. Gergely pápáról van szó (1073-1085).