Képes Krónika
(1358)
(Részletek)
1. Az Úr ezerháromszázötvennyolcadik évében, ugyanezen Úr mennybemenetelének nyolcadában, keddi napon kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és gyarapodásukról, győzelmükről és bátorságukról, különböző régi krónikákból szerkesztve egybe, melyeknek igaz állításait belevettem, hamisításaikat viszont teljes egészükben elutasítottam. Az Úr nevében, Amen.
Kezdődik az előszó a magyarok krónikájához
2. „Általam uralkodnak a királyok” – mondja az Úristen Bölcs Salamon szavai által a Példabeszédek könyvének nyolcadik fejezetében (8,15). Dicsőséges az Isten az ő szentjeiben (Zsolt. 67,36), csodálatos fenségében, kimondhatatlan bölcsességének mélysége semmiféle korlátok közé zárva, semmiféle határok közé szorítva nincs; igazságos ítéletű döntésével irányítja az eget és a földet egyaránt. S bár valamennyi szolgáját fölmagasztalja, fenséges jutalmakkal ékesíti, és az égi boldogság birtokosává teszi, mégis – hogy az arra méltókat méltóképpen jutalmazza – magasabb méltóságok jelvényeivel tünteti ki, és a jutalmak bőségesebb áradatával halmozza el azokat, akiket erre méltóbbaknak lát, s akiket nagyobb érdemeik fénye ajánl, mint ahogy világosan kitetszik ez a híres királyok és a magyar királyok által aratott nagy hírű győzelmek fölmagasztalásából. Ők, minthogy az isteni hatalom segedelmében bíztak, királyok és császárok karddal reájuk támadó hadrendjeit fölényesen megfutamítva, táboraikat földúlva hatalmasak lettek a hadban, és senki sem bírt nekik ellenállni a harcban. Ez az, amit egyértelműen kimond az isteni jóslatban leírt ige: „Énáltalam – mondja az Isten – és nem a saját erejükből uralkodnak a királyok”, s fognak uralkodni a magyar királyok. Ebben először is fölülmúlhatatlan erőt adó isteni hatalom nyer megfogalmazást „Énáltalam – mondja –, aki végtelen erejű vagyok, minden vezetőt segíteni képes. Mert én leszek az, aki elpusztít és megelevenít, aki megsebez és meggyógyít, és nincs, aki az én kezeim közül kiszabadulhatna (5Mózes 32,39); a szűkölködőt fölemelem a porból, hogy a főemberek társaságában üljön és a királyi szék birtokosa legyen”(1Sámuel 2,8). Ezért teszi hozzá: „kormányoznak a királyok”, azok, akik rendelkeznek az igazságosság méltányosságával, a bölcsesség világosságával, a béketörés nyugalmával, az irgalmasság könyörületességével, mint ahogy ezt a Példabeszédek könyvének szent kinyilatkoztatása tanúsítja a huszadik fejezetben: „Az irgalmasság és az igazság őrzik a királyt, és a könyörületesség szilárdítja meg a trónját” (Péld. 20,28).
S ismét más helyen ezt mondja az Írás: „A bölcs király trónusán”(Péld. 20,26) ülve „a tekintetével szétszór minden gonoszságot”(Péld. 20,8).Salamon pedig így szól a Bölcsesség könyvének hatodik fejezetében: „A bölcs és könyörületes szívű király erőssége a népnek”(Bölcs. 6,26) „és szétszórja az istenteleneket” (Péki. 20,26) azzal, hogy a neki alávetett népeket kiragadja a zsarnok kezéből. Híven beteljesedik ez a magyar királyok esetében, akik az összes zsarnokot legyőzve gondoskodásukkal elérték, hogy Magyarország népei a béke szépségében és gazdagságot adó nyugalomban éljenek, s mindezt azáltal, hagy valamennyi királynál jobban félték az Úristent. Ezért van írva a Második törvénykönyv tizenhetedik fejezetében: Szólván az Isten, ezt mondja a királyokról: a király, akit megválasztottak, „miután országának trónjára ült, írassa le magának az Isten törvényét, tartsa magánál és olvassa életének minden napján, hogy megtanulja félni Urát, Istenét, és megőrizni az ő szavait, melyek a törvényben vannak előírva, hogy hosszú ideig uralkodhassék ő maga, valamint fiai is a földön” (5Mózes 17,18-20),és övé legyen a dicsőségem mindörökké. Ezen királyoknak, mármint a magyarokéinak eredetét, származását, Szkítiából való kivonulásukat a szentatyák különböző történeti művei alapján a következő sorrendben adom elő:
A magyarok őseredetéről a Szentírás szerint
3. A történetírás tanítómestere[1] ezt írja a Teremtés könyvének tizedik fejezetében: „Ezek Noé fiainak a nemzetségei, és ettől a három fiától, tudniillik Szemtől, Kámtól és Jáfettól a vízözönt követően hetvenkét nemzetség támadt: Jáfettól tizenöt, Kámtól harminc, Szemtől pedig huszonhét.” Ezek szétszóródtak a földkerekség három részére: Szem Ázsiát, Kim Afrikát, Jáfet Európát nyerte osztályrészül. Josephus szerint Jáfet fiai az északi vidéket tartották birtokukban, a szicíliai[2] és szíriai Taurus, illetve Amanus hegységtől egészen a Tanaisz folyóig, ami Szkítiában van. Ugyanezt állítja Szent Jeromos a Zsidó kérdésekről című könyvében.[3] Jáfet fiainak a birtoka Ázsiában az Amanus és a Taurus hegységtől egészen a Tanaisz folyóig. Európában pedig Gadesig terjedt; nevüket népekre és helyekre hagyták örökül; ezen nevek közül később nagyon sok megváltozott, mások változatlanok, vagy az eredetihez hasonlók, vagy közelállónk maradtak.
Jáfet fiai: Gómer, akiről a galatákat, majd később a gallokat elnevezték. A franciákat egy bizonyos Francióról, Parisz fiáról hívják így; Parisz pedig Priamusznak, Trója első királyának a fia volt. Ezek Trójából, annak pusztulása után, Pannóniába jöttek, amit egykor, Nagy Sándor idejében Felső-Görögországnak hívtak, s a Sican-hegy tövében, az Ister folyó mellett – amit németül Donau-nak neveznek – egy igen erős várost alapítottak, és a Sican hegyről a Sicambria nevet adták neki.[4] Az Úr megtestesülése előtti negyvenedik esztendeig ott laktak, majd végül a keleti népektől való féltükben a nyugati részekre költöztek, és a Szajna folyó melletti vidéket szállták meg; ennek vezérükről, Francióról a Francia nevet adták, és a fővárost ugyanezen Francio apjának a nevéről Parisznak nevezték el.
Jáfet többi fia: a második Magóg, Jeromos szerint tőle származtak a szkíták; Madai, akiről a médeket elnevezték; Javan, akitől a görögők származnak, a héberben Görögországot ezért nevezik ma is Javannak; Tubal, akitől a hispánok származnak; Mesek, akitől a kappadókok származnak, ezért hívják náluk ma is az egyik várost Masekabnak: Tirasz, akiről a trákokat elnevezték.
Továbbá Gómer fiai: Askenász, tőle származtak a trójaiak.
Javan fiai: Elysa, róla nevezték el az elyseusokat, akiket később aeoloknak hívtak; Tarsis, akitől a kilikiaiak származnak, fővárosukat ezért hívják Tarsusnak. Itt született Pál apostol, miként azt az Apostolok cselekedeteinek huszonegyedik fejezete tanúsítja. Majd ez következik: Ezek azután népszigetekké különültek el a saját területükön, ki-ki a saját nyelve szerint. Ezt itt Jeromos az eseményeknek elébe vágva mondja, mert ez később történt, a nyelvek szétválásának az idejében.
Kám fiai pedig: Kus, akiről az etiópokat elnevezték, ezért hívják a héberben Etiópiát Kusnak; Micrajim, akitől az egyiptomiak származnak, ezért mondják héberül Egyiptomot Mezarimnak; Put, akitől a líbiaiak származnak, akiket azonban először puteusoknak hívtak: ezért van ott egy folyó, melyet mostanáig Putnak neveznek; Kánaán, akiről a kánaánitákat elnevezték: ezeknek földje később Izrael fiainak adatott.
Kus fiai pedig: Szeba, akiről a szabeusokat elnevezték; Havila, akitől a getulusok származnak; Szabata, akitől a szabateusok származnak.
4. Kus azután nemzette Ménrótot. Ő volt az, aki Noé utódait rávette arra, hogy várost és tornyot építsenek az Úr ellen, amelyről a Teremtés könyvének tizenegyedik fejezetében van szó. Azért mondják róla, hogy „Ő hatalmas kezdett lenni a földön”, mert hatalommal maga alá vetett másokat, és akik ezt ellenezték, azokat kényszerítette az említett munkára. S azért következik, hagy „Nagy vadász”, vagyis az emberek elnyomója „volt az Úr előtt”, mert semmi el nem kerülte a tekintetét. Ezért született meg az a szállóige, vagyis köz-, vagy népi mondás, hogy „Olyan, mintha Ménrót volna”, mert ha valakiben később a nép elnyomóját látták, azt mondták rá, hogy „második Ménrót” vagy „olyan, mint Ménrót”. Uralmának kiindulópontja Babilon volt, majd utódai az óceánig hatalmukba kerítették a vidéket.
Mindezekből látszik, hogy nem igaz azoknak a mondása, akik azt mondják, hogy Hunor és Magor, a magyarok ősatyjai Ménrót fiai voltak,[5] aki Kus fia, aki viszont Kám fia volt, akit Noé megátkozott; egyrészt mert a magyarok Szent Jeromos előadása szerint Jáfet törzséből származnak, másrészt azért sem, mert Ménrót sohasem a Tanaisz folyó mentén – ami keletre van –, hanem az Óceán mellett lakott.
A magyarok tehát, miként a Szentírás és a szent atyák mondják, Magógtól, Jáfet fiától származnak, aki a vízözön utáni ötvennyolcadik évben – ahogyan azt Szent Sigilbertus antiochiai püspök mondja a keleti népek krónikájában[6] – bevonult Havilah földjére, és feleségével, Enével nemzette Hunort és Magort, akikről a hunokat és a magyarokat elnevezték.[7]
A hét kapitány megválasztásáról
27. S midőn ezekben a várakban laktak, mivel féltek a körülöttük lakó uralkodók támadásától, közös tanácskozáson megfontolva, hét kapitányt választottak maguk közül, és hét hadseregre oszlottak, úgy, hogy a szokott módon kinevezett századosokon és tizedeseken kívül minden hadseregnek lett egy kapitánya. Minden egyes hadsereghez – a századosokat nem számítva – háromezer fegyveres férfi tartozott. A Szkítiából történő második kivonulás alkalmával tehát – ha családtagjaik számától eltekintünk – a száznyolc nemzetség mindegyikéből kétezer fegyveres férfi vonult ki.
Az első kapitány
(A fehér ló története)
28. Ezek közül a kapitányok közül Árpád, Álmos fia, Előd unokája, Ügyek dédunokája a többieknél gazdagabb és hatalmasabb volt. Ennek apját, Álmost egyébként megölték Erdélyországban, nem vonulhatott be ugyanis Pannóniába.
Erdélyben tehát kipihenték magukat, és új erőre kapatták nyájaikat. Hallva pedig az ott lakóktól, hogy a föld dús, hogy a Duna a legjobb folyó, és hogy azoknál a részeknél jobb föld a világon sincs, miután közösen tanácskozást tartottak, elküldtek egy követet, név szerint Künd fia, Kücsidet, hogy menjen, fürkéssze ki az egész földet, és ismerje meg a föld lakóit. Kücsid, amikor Magyarország közepére ért, és leereszkedett a Duna melletti részekre, látta, hogy a hely kies, a föld mindenütt jó és termékeny, a folyam jó és legelőkben gazdag – megtetszett neki. Ezután a tartomány fejedelme elé járult – Szvatopluknak hívták[8] –, aki Attila után uralkodott; az övéi nevében köszöntötte, majd előadta az okot, amiért jött. Szvatopluk ennek hallatára nagy örömmel örvendezett: jöjjenek csak, és műveljék a földjét – parasztoknak hitte ugyanis őket, ezért nyájasan bocsátotta el a követet.
Kücsid pedig a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, tarsolyába perjefüvet tett, magához vett a fekete rögű földből, majd visszatért övéihez. S miután mindent elbeszélt, amit hallott és látott, nagy tetszésre talált náluk. Ezután bemutatta nekik a kulacs vizet, a földet és a füvet, Miután ezeket maguk is megízlelték, megbizonyosodtak róla, hogy a föld kiváló, a vize édes, és a rét olyan füvekből áll, ahogyan azt a követ előadta nekik. Ekkor Árpád az övéivel együtt megtöltötte szarukürtjét a Duna vizéből, és az összes magyar színe előtt a mindenható Isten kegyelmét kérte arra a szarukürtre, hogy az Úr ama földet adja nekik mindörökre. Szavai befejeztével az összes magyar háromszor így kiáltott: „Isten! Isten! Isten!” Akkor találták föl ezt a szokást, és ez a magyaroknál mindmáig divatban van.
Ezután a követet közös elhatározással visszaküldték az imént említett fejedelemhez, és földje fejében egy nagy lovat küldtek neki,[9] Arábia aranyával aranyozott nyereggel és aranyozott kötőfékkel. A fejedelem ennek láttán még inkább örvendezett, mert azt gondolta, hogy a földjéért valamiféle vendégajándékot küldtek neki. A követ pedig ekkor a fejedelemtől földet, füvet és vizet kért. A fejedelem mosolyogva így szólt: „Vegyenek csak, amennyit akarnak, ezért az ajándékért!”
Közben Árpád és a hét vezér bevonultak Pannóniába, de nem mint jövevények, hanem mint örökség jogán a föld birtokosai.
Ekkor egy másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezt az üzenetet bízták rá: „Árpád az övéivel egyetemben ezt mondja neked: azon a földön, amelyet megvásároltak tőled, tovább semmiképpen se maradj; mert földedet megvették a lovon, füvedet a kötőféken, vizedet a nyergen. S te örökbér ellenében, azaz ínségedben és mohóságodban átengedted a földet, a füvet és a vizet.” A fejedelem, miután elmondták neki az üzenetet, mosolyogva így szólt: „Azt a lovat üssék agyon fakalapáccsal, kötőfékét vessék a legelőre, aranyozott nyergét meg dobják a Dunába!” A követ ezt válaszolta neki: „S ebből, uram, ugyan mi kár éri őket? Ha a lovat megöleted, az ő kutyáiknak adsz táplálékot, ha a kötőféket a fűbe vetteted, az ő szénát kaszáló emberei találják meg az arany kötőféket, ha pedig a nyerget a Dunába dobatod, az ő halászai teszik partra és viszik haza az aranynyerget. Ha tehát a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.”
Ezek hallatára a fejedelem a magyaroktól megrettenve összegyűjtötte hadseregét, segítséget szerzett barátaitól, majd egész haderejét egyesítve a magyarok ellen vonult. Azok pedig eközben a Duna mellé értek, és pirkadatkor egy gyönyörű mezőn harcba szálltak. Az Úr segedelme a magyarok mellett volt, s a többször említett fejedelem megfutamodott előlük. A magyarok egészen a Dunáig üldözték, ott félelmében a Dunába vetette magát, és mert a víz sodrása gyors volt, belefulladt.
Az Úr tehát visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Szichonnak, az amoriták királyának a földjét és Kánaán valamennyi országát(Zsolt. 134,11).
S mivel ez az Árpád kapitány Szkítiában különleges méltóságot viselt, és Szkítia fölhatalmazásával és jóváhagyásával nemzetségének az az előjoga volt, hogy a hadi vállalkozásra indulóknak ő egymaga járjon az élén, visszatéréskor pedig utolsóként haladjon, ezért – a hagyomány szerint – Árpád a Pannóniába történő bevonulásban megelőzte a többi kapitányt.
Árpád, miután – mint föntebb előadtuk – a többi magyarral együtt legyőzte és megölte Szvatoplukot, tábort ütött a Noé-hegyen Fehérvár mellett. Ez volt az első hely, melyet Árpád kiválasztott magának Pannóniában, ezért Szent István király, aki tőle származott, ott a közelben alapította meg Fehérvár városát.
(A „hétmagyar”)
35. A többi nemzetség is, akik származás tekintetében ezzel egyenlők vagy nagyon hasonlók hozzájuk, saját tetszése szerint szerzett magának lakhelyet és szállásterületet. Ha tehát egyes kódexek azt tartalmazzák, hogy ez a hét kapitány vonult be Pannóniába, és Magyarország egyedül csak tőlük származott és népesült be, honnan jött akkor Ákos, Bor, Aba és más magyar nemesek nemzetsége, hiszen ezeknek egyike sem jövevény, hanem valamennyien Szkítiából származnak. Erre egyedüli érvként azt hozzák föl, hagy a köznép „hétmagyart” emleget. Ha viszont csak hét magyar és házanépe tételezhető föl, s nem pedig több család, feleségeikkel, fiaikkal, lányaikkal, szolgáikkal és szolgálólányaikkal együtt, vajon ennyi családdal meg lehet hódítani országokat? Nem hiszem.
36. Az történt ugyanis, hogy Taksony idejében a magyarok serege zsákmányszerzés végett Galliára támadt. S miután visszatérés közben a Rajnán átkelve három részre oszlottak, közülük két rész dicstelenül, egy dicsőséggel tért vissza Magyarországra. Az egyiket Szászország fejedelme az Eisenach nevű türingiai város mellett hét magyar kivételével mind egy szálig legyilkolta. Azt a hetet pedig, akiket meghagyott közülük, fülüket levágva küldte vissza Pannóniába. „Menjetek – mondta – ilyen külsővel a magyarjaitokhoz, és mondjátok el ezt nekik, hogy többé ne jöjjenek gyötrelmeiknek erre a színhelyére!”
A másik két rész pedig Svábországba vonult. Ezek, amikor meghallották, hogy mi történt bajtársaikkal és rokonaikkal, lemondtak arról, hagy Svábországban zsákmányt szerezzenek, és ami csak az Iller folyótól a Sár folyóig, illetve a Lajtáig az útjukba került, embertől állatig mindent legyilkoltak.
A hét, fülét vesztett magyarról pedig, amiért élve visszatértek, és nem választották bajtársaikkal együtt a halált, a hagyomány szerint a közösség ilyen határozatot hozott: mindenüket elvesztették, amijük volt, ingatlanukat éppúgy, mint ingóságukat; feleségüktől és gyermekeiktől elválasztva, gyalogosan és mezítláb kellett élniök; semmi tulajdonnal nem rendelkezhettek. Egyszersmind arra kényszerítették őket, hogy mindig együtt járjanak, sátorról sátorra koldulva, amíg csak élnek. Emiatt a gyalázat miatt hét Lázárnak hívták őket.[10] Ezekről az ilyen ítélettel sújtott emberekről, és nem ama első kapitányokról emlegeti tehát a nép a hétmagyart.
Azután meg, mert a világi embereknek valamiképpen sajátjuk az öntelt dicsekvés, hagy többet mutassanak magukról, mint amennyit mások föltételeznek róluk, ezért az a hét kapitány énekeket szerzett magáról,[11] s ezeket a maguk körében énekeltették hiú dicsekvésből, nevük népszerűsítése végett, s mintegy azért, hagy ezeknek hallatán az utódaik nagyképűen hetvenkedhessenek szomszédaik és barátaik előtt.
Nyilvánvaló tehát, hogy Pannóniát nem csupán a hét kapitány hódította meg, hanem más nemesek is, akik Szkítiából vonultak ki. A hét kapitány esetében másoknál jobban lehet tisztelni a méltóságot és a hatalmat, de a nemességet illetően egyenlők voltak a többiekkel.
Lél és Bulcsu kapitány haláláról
60. I. Konrád német király uralkodásának tizennyolcadik évében a magyarok kivonultak és földúlták Németország egyes részeit. Amikor Augsburg városához értek, ott Ulrik püspök a polgárokkal és Svábország főembereivel együtt szembeszállt velük. S mivel a magyarok makacsul ostrom alatt tartották a várost, és nem akartak a váras alól eltávozni, Ulrik végül követeket küldött az említett Konrádhoz, hogy gyorsan siessen a városbeliek segítségére. Ő ezt nem is mulasztotta el. S mivel a magyarok a város ostromlása közben elővigyázatlanul viselkedtek, a német és az olasz sereg meglepetésszerűen rajtuk ütött, úgy, hogy ha menekülni akartak volna, sem tehették volna, egyrészt, mert akadályozta őket a Lech folyó, ami azokban a napokban a vízmosásokat elöntve rettenetesen megáradt, másrészt pedig mert az említett hadseregek falként zárták körül és szorongatták őket. Így hát az ellenségtől beszorítva egyeseket elfogtak, másokat kegyetlenül meggyilkoltak közülük.
Elfogták ezen a helyen Lélt és Bulcsut, a két híres kapitányt is, és a császár elé vezették őket. Amikor a császár megkérdezte tőlük, hogy miért ennyire kegyetlenek a keresztényekkel szemben, ezt mondották: „Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött bennünket, hogy az ostorotok legyünk, s akkor ejtetek foglyul és öltök meg bennünket, amikor fölhagyunk üldözéstekkel.” A császár így szólt hozzájuk: „Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok!” Lél ezt mondta neki: „Hozzák hát ide a kürtömet, előbb hadd fújjak bele, s utána majd válaszolok.” Odavitték a kürtjét, ő meg a császár mellé lépve, miközben úgy tett, mintha a kürtbe készülne belefújni – a hagyomány szerint –, a kürtjével oly erősen homlokon sújtotta a császárt, hogy a császár ettől az egyetlen ütéstől szörnyethalt. S ezt mondta neki: „Előttem mész majd, és szolgálni fogsz nekem a másvilágon.” A szkíták hite ugyanis az, hogy mindazoknak, akiket életükben megölnek, szolgálniuk kell őket a másvilágon. Tüstént megkötözték és Regensburgban bitófára húzták őket.
A magyarok legyőzik a görögöket
(Botond kalandja)
62. Ezt követően a huszonegyedik évben kivonultak és Bulgáriába nyomultak; innen Hidropoliszhoz vonultak, majd ennek bevétele után végül Konstantinápolyt vették ostrom alá.
Mármost, amikor a magyarok a város ostromával foglalatoskodtak, a városból kiküldtek egy görögöt, aki akkora volt, mint egy óriás, hogy párviadalt vívjon. Ez azt kérte, hogy egyszerre két magyar mérkőzzön meg vele, mondván, hogy ha nem győzi le mindkettőt, akkor a görög császár legyen adófizetője a magyaroknak. S mivel ez a görög a magyarok számára módfelett ellenszenves volt, találtak neki egy ellenfelet, aki odaállva a görög elé, ezt mondta neki: „Én Botond vagyok, igazi magyar, a legapróbb termetű a magyarok között. Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik az eltávozó lelkedet szolgálja, a másik meg eltemesse a holttestedet, mert egészen biztos, hogy a görög császárt adófizetőjévé teszem a népemnek.”
Ezután a magyarok kapitánya, név szerint Opur, akit a közösség akaratából tettek meg annak a seregnek a fővezérévé, megparancsolta Botondnak, hogy kezében a bárdjával, menjen a város kapujához, mely ércből volt, és bárdjával mutassa meg erejét a kapun. Az pedig odamenve a kapuhoz, a hagyomány szerint akkorát sújtott rá, és akkora rést nyitott a kapun, hagy egy ötéves gyerek azon a nyíláson át kényelmesen ki-be járhatott. Miután a magyarok és a görögök nézőközönsége fölsorakozott, s a város kapuja előtt kimérték a bajvívóteret, alig egyórányi küzdelem után a magyar leterítette a görögöt, és az ott nyomban kilehelte a lelkét.
A görög császár, aki feleségével együtt a város bástyáján állt, ezt az eseményt és szerencsétlenséget nagy megszégyenülésnek tartotta; elfordították arcukat és a palotába siettek.
Amikor azonban a magyarok kérték az adót, amelyért a párharcot megrendezték és megvívták, a görög császár csak nevetett az adó követelésén, ezért a magyarok a város ostromával fölhagyva, földúlták az egész Görögországot, aranyat, drágaköveket és végtelenül sok állatot zsákmányoltak, és így tértek vissza hazájukba.
A magyarok közössége tehát – a hagyomány szerint – kapitányaival, vagyis vezéreivel együtt egészen Taksony fejedelem idejéig ilyen és más efféle dolgokat művelt.
Felicián megsebesíti Erzsébet királynő úrnőt
205. Az Úr ezerháromszázhuszonkilencedik évében meghalt László, a király fia.
206. S miközben ugyanebben az időben Magyarország az óhajtott béke nyugalmának örült, és mindenfelől békességben volt ellenségeitől, a béke gyűlölője, a gyűlölség magvetője, az ördög egy bizonyos vitéznek, név szerint a Záh nembeli Feliciánnak, aki már éltes és deres hajú volt, azt az ötletet adta, hogy kardjával egyetlen napon gyilkolja meg urát, Károly királyt, Erzsébet királyné úrnőt, valamint két fiát, Lajost és Andrást. Ezt a Feliciánt Trencsényi Máté, az egykori nádor emelte föl, de végül Mátét otthagyva a királyhoz pártolt. A király elhalmozta királyi kegyével, s a király ajtaja akadálytalanul nyitva állt előtte, szabad bejárása volt hozzá.
Mármost amikor a király a királynéval és említett fiaival együtt az Úr ezerháromszázharmincadik évében, április tizenhetedikén, a húsvét nyolcada utáni szerdán Visegrád várának a tövében, a lakosztályában reggelizett, ez a Felicián titokban besurranva, a király asztala mellett termett, borotvaéles kardját kihúzta hüvelyéből, és veszett kutya módjára irgalmatlanul le akarta mészárolni a királyt, a királynét és a fiait. De mert az irgalmas Isten irgalma megakadályozta abban, amit akart, nem tudott célhoz érni. A király jobb kezén mindemellett mégis könnyebb sebet ejtett. De ó, fájdalom, a legszentebb királyné jobb kezének négy ujját, amelyeket alamizsnálkodáskor irgalmasan szokott kinyújtani a szegények, a nyomorultak és az elesettek felé, azon nyomban levágta. Ezekkel az ujjakkal varrt különféle kelengyéket számtalan egyház számára, és küldte fáradhatatlanul a drága bíborból készült oltárterítőket, miseruhákat és kelyheket. S amikor az ugyancsak ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, a gyermekek nevelői, úgymint Miklós, Kenecsics Gyula fia és Miklós, János nádor fia magukat közbevetették, és miközben az említett gyermekek elmenekültek, Feliciánt a fején halálosan megsebesítették.
Ekkor János, a Patak vármegyebeli Sándor fia, ez a derék fiatalember, a királyné akkori al-étekfogómestere, rárontott Feliciánra, mint egy vérszomjas fenevadra, és tőrével vitézül a nyaka és a lapockája közé csapva, átdöfte és a földre terítette. A király bajvívó vitézei pedig az ajtókon át innen is, onnan is betódulva rettenetes kardjaikkal összeszabdalták a szerencsétlennek a tagjait, és kardjaikkal úgyszólván szörnyeteget csináltak belőle. Fejét azután Budára küldték, kezét és lábát pedig más városokba irányították.
Egyetlen serdülő fia és egyetlen hű szolgája, bár futásnak eredtek, nem tudtak elmenekülni; ló farkához kötve fejezték be életüket. Mindkettőjük holttetemét a kutyák marcangolták szét a téren csontjaikkal együtt.
207. S bizony méltó dolog is volt, hogy Felicián, aki sok keresztényt – vadállati kegyetlenséggel megcsonkítva – megfosztott tagjaitól, az Isten igazságos ítélete szerint ő maga is megfosztassék tagjaitól, és aki a szegények fáradhatatlan kínzója volt, a közönséges emberi halálból kirekesztve, kutyákhoz méltó és hirtelen halállal haljon, hogy mint valami kutya, a kutyák osztályrészében részesüljön.
Klára nevezetű leányát is, ezt a gyönyörű hajadont, kivonszolták a királyi udvarból, orrát és ajkait rútul megcsonkították, úgy, hogy kilátszottak a fogai, két kezéről levágták nyolc ujját, csak a hüvelykujjai maradtak meg, s lóhátra ültetve több város utcáin és terein végighurcolták, és a félholt szerencsétlent arra kényszerítették, hogy ezeket a szavakat kiáltsa „Mindörökké így lakaljon az, aki hűtlen a királyhoz!” Ezenkívül Feliciánnak a másik, az idősebb, Sebe nevű lányát, aki egy bizonyos Kopaj nevű nemes hites felesége volt, Léva vára előtt, a vár várnagyának, Becsei Imrének a parancsára lefejezték, és maga Kopaj is a fogság bilincsében rótta le a halál adóját. Ennek a fiait pedig a keresztesek az egyik tengeri szigetre szállították, és soha nem látták viszont a szülőföldjüket. Végül Felicián nemzetségéből sok nemest legyilkoltak.
A szerencsétlen Felicián tehát így esett felségsértés bűnébe; az országot fölkavarta, saját magvát kiirtotta, nemzetségét hírbe hozta s elvesztette, kutyák eledelévé válva távozott a másvilágra, a mélységben megkötözték és a pokolba temették, s lett a világnak beszédtéma, hűtleneknek intő példa.
Alig lehet elhinni, hogy egyetlen napon ennyi rendkívüli dolog történjék.
Fordította BOLLÓK JÁNOS
[Jegyzetek]
KÉPES KRÓNIKA
Az úgynevezett 14. századi krónikakompozíció kilenc kódexben és egy ősnyomtatványban (Budai Krónika) maradt fenn. Eltérő előszavaik és kevésbé részletes vagy részletezőbb tárgyalásmódjuk szerint két családot alkotnak: a Budai Krónika-család őse Károly Róbert korára datálható, a Képes Krónikáé pedig Nagy Lajoséra. A krónikakompozíció nem egységes mű, a korlátlan szerkesztői beavatkozás ellenére is megőrizte a 11. századtól folyamatosan művelt királyi udvari történetírás elveszett emlékeinek nyomait (Ősgeszta, Gesta Ladislai regis, Ákos mester stb.). Mint kódex kétségkívül az iniciálékkal és miniatúrákkal gazdagon illusztrált Képes Krónika a legjelentősebb. A Krónikából csak egészen szűk válogatást közlünk, mert egy bő válogatás sem pótolhatja a teljes szöveget, illetve a sok kiadásban hozzáférhető fakszimilét. (Ld. MÁLYUSZ Elemér: A Képes Krónika kiadásai. Középkori kútfőink, 167-186. Azóta megjelent még: A m. középkor irodalma (ebből idézünk); Képes Krónika. Ford. Bellus Ibolya. Jegyz. Kristó Gyula. Bp. Európa K. 1986; Ua. fakszimilével. Bp. Helikon K. 1987.). Olyan részleteket mutatunk itt be, melyeket érdemes összehasonlítani Kézai krónikájával. Ez nemcsak a bibliai eredeztetésre, hanem a magyar mondavilág közismert történeteire is vonatkozik (a fehér ló, a „hétmagyar”, Lehel kürtje, Botond kalandja). Az Anjou-kori kiegészítés feszült hangulatú, jól komponált történeteiből ad ízelítőt Zách Felicián merényletének előadása.
[1] Petrus Comestor (1100 k.-1179 k.) a bibliai történeteket egyszerűsített formában előadó Historia scholastica című népszerű tankönyvéről kapta ezt a titulust. Josephus Flavius véleményét ebből idézi a krónikás.
[2] A kis-ázsiai Cilicia Szicíliára való felcserélését az Anjou-kori Magyarország nápolyi tájékozódásának jeleként fogja föl Mályusz Elemér (Krónika-problémák. Századok, 1966. 748-749).
[3] Szent Jeromost és az itt következő genealógiát Nicolaus de Lyra (1270 k.-1349) bibliakommentárjából idézi a Krónika (vö. TARNAI Andor: A Képes Krónika forrásaihoz. = Középkori kútfőink ... 203-211).
[4] Ld. Kézai: A magyarak viselt dolgai 17. jegyzetét.
[5] A középkori történetírók a népeket Noé három fiától, Sémtől, Kámtól és Jáfettől származtatták. Köztük hierarchikus rend alakult ki: a legelőkelőbb a Jáfettől való származás volt. Az európai népek tőle eredeztették magukat. A Képes Krónika családjának újítása, hogy Ménrótot, aki a Biblia szerint Kám fia, kiiktatja az ősök közül, korrigálva ezáltal Kézai tévedését is.
[6] Ismeretlen szerző.
[7] Ené nem biblikus személy, hanem a ’nőstényszarvas’ jelentésű ünő szavunk egy változata, mely utalás a magyarok szarvasünőtől való származásának totemisztikus hiedelmére. Hunor és Magor a magyar és onogur népnevek megszemélyesítései.
[8] Szvatopluk morva fejedelem (870-894) a honfoglalás idején már halott volt. Attilával kapcsolatban több, mint 400 év a kronológiai csúszás.
[9] A fehér ló színére csak a Budai Krónika családjában történik utalás.
[10] A hét magyar vezér és a hét „gyászmagyar” története itt összekeveredik. A Lázárokon feltehetően kolduló diákokat kell értenünk.
[11] A bél kapitány nem magáról szerzett énekeket, hanem az énekmondók első személyben adták elő a hősénekeket.