Küküllei János
LAJOS KIRÁLY VISELT DOLGAI
(1389 körül)
A királyok királya, a földkerekség uralkodóinak ura (Jelenések 19,16) akié a hatalom a magasságban mindenek fölött, ő ad létet a dolgoknak, ő osztja szét tetszése szerint a fő-fő méltóságokat; övé a bölcsesség és az erő; ő változtatja meg az időket és a korokat, szüntet meg és hoz létre királyságokat; erős és hatalmas úr, a hadakban hatalmas úr (Zsolt. 23,8); tőle származik minden hatalom, akár a naptól a sugarak; az ő fennhatósága alatt országolnak a királyok és uralkodnak a fejedelemségek (vö. Péld. 8,15-16). S bizony ő a seregek ura is (Izaiás 14,22), a hadsorok rendezője (vö. 2Sámuel 10,9), a lelkek megerősítője, a kéz csatára tanítója (vö. Zsolt. 143,1); hatalmas erejével feddhetetlenül igaz ítéleteket hoz, és akiket alá akar vetni, azokat aláveti az uralkodók hatalmának. Úgy kell tehát lennie, hogy a dicsőségesen országoló és győzedelmesen diadalmaskodó uralkodót az Isten magasztalta fel a legfőbb hatalommal, díszítette a jó hír illatával, ékítette lovagok csapatával, hogy magasztos nevének híre a földkerekségen szétterjedve, és dicséretes tettei miatt a magasságba felhatolva, az Isten előtt kiérdemelje a dicséretet, a különböző népek részéről pedig a dicséretes magasztalást.[1]
Ezért van az, hogy a filozófusok nagy tudású fejedelme, Arisztotelész, a Nagy Sándorhoz intézett Titkok titkáról című könyvében[2] így ír: „Az értelem első tanítása a jó hírnév utáni vágyakozás: mert aki a jó hírnevet igazán kívánja, az híres lesz és dicső. A hírnév tehát az, ami az uralkodásban főként és önmagáért kívánatos, mert az uralkodás nem önmagáért kívánatos, hanem a jó hírnév miatt. A bölcsesség és az értelem kezdete tehát a jó hírnév utáni vágyakozás.” Majd buzdítólag hozzáfűzi: „Törekedj tehát, Sándor, a jó hírnév utáni vágyra és tartsd becsületben, mert nincs az a pénz, nincs az a kincs, amellyel a jó hírnevet meg lehetne vásárolni.”
Továbbá a bölcs és ékesszóló Vegetius a Hadtudományról című könyvében[3] – úgy látszik – mindennél jobban ajánlja a vitézséget és a hadakozásban való serénységet. Szerinte ugyanis ez az, ami leginkább naggyá tette a rómaiakat, mivel leginkább ők foglalkoztak a hadi dolgokkal, és minden erejükkel arra törekedtek, hogy maguk alá igázzák a népeket. Következésképpen őszerinte az uralkodó erőfeszítésének leginkább arra kell irányulnia, hogy bőviben legyen a honi haderőnek, és hogy ezáltal maga alá igázza a népeket.
Ismét másutt az egyik bölcs ezt írja: „Midőn az uralkodók és a vitézek dicséretes és az emlékezetre méltán méltó vitézkedéseit és viselt dolgait, hadi vállalkozásaikat, diadalmaikat, sorsszerencséiket és sikereiket az utódok emlékezete számára megírjuk, mi mást teszünk, ha nem azt, hogy a háborús kedvet fokozzuk. Ez által hallgatóink vitéz lelkét hadjáratok vívására tüzeljük, hogy e példák alapján még vitézebbekké és még lelkesebbekké váljanak a fáradalmak és a hadi törődések elviselésére: mivel a múlt eseményeinek előadása az utódok oktatása.”[4]
Ezért tehát úgy döntöttek, hogy én, János, az erdélyi egyházhoz tartozó Küköllő főesperese, lelkipásztorként általános esztergomi helytartó, aki egykor – jóllehet méltatlanul – Lajos király belső személyi titkára voltam, lejegyzem az utókor emlékezete számára a fényességes uralkodónak, a szent királyok nemzetségéből származó Lajos úrnak, Isten kegyelméből Magyarország stb. királyának, valamint hadinépének és lovagjainak hadi vállalkozásait – igaz, a sok közül csak néhányat –, nehogy azok a hanyag nemtörődömség miatt feledésbe merüljenek. Az események sorrendjét követő előadásomat meghatározott címekkel ellátott fejezetekre és részekre osztattam, az olvasók érdekében, hogy nyomban megtalálhassák, amit keresnek, továbbá négy nagy részre választottam szét és különítettem el az anyagot, mint ahogy a következőkben majd minden részről világosan ki fog derülni, hagy mi van benne. Ha pedig valami helytelennek vagy nem megfelelően előadottnak találtatnék, sértődés nélkül kérem, hogy a figyelmes és jóindulatú olvasó egészítse ki a kiegészítendőket, és helyesbítse a helyesbítendőket.
1. Lajos király megkoronázásáról, életéről és hadjáratairól
Lajos királyt, miután a dicsőséges uralkodó, Károly, Magyarország királya, az ő boldog emlékezetű atyja az Úr hívására eltávozott az evilágról, az Úr megtestesülésének 1342., életének pedig tizenhetedik esztendejében, az apostolok szétoszlását követő vasárnapon[5] a királyi székvárosban, Fehérvárott az országnagyoknak, főuraknak, báróknak, lovagoknak és Magyarország nemesei közösségének egyhangú akaratából és előzetes tetszésnyilvánításával, ünnepélyesen és szerencsésen királlyá koronázták, és a királyi trónon, mely a természetjog folytán megillette, atyja örökébe lépett.
Meglehet, ifjúságának virágában kezdett uralkodni, ám mint derék jellemű ifjú, az ifjúságnál az érettséget többre tartva, miközben növekedett, magáévá tette a bölcs gondolkodást. Nagyot gyarapodott az erényekben, s emlékezetébe idézvén sok derék férfi mondását, hogy a hazáért akár vérünket is kell ontanunk – s nem is haboztak ontani, hogy haláluk után az utódok előtt dicsőek legyenek –, azon kezdett gondolkodni, s azt forgatta lelkében, hogy királyságának jogait, melyekre a határain lakó szomszédok és uralkodók rátették kezüket, valamint a lázadók és a hitszegők meggondolatlan vakmerőségükben a szent korona kárára az országtól elraboltak és bitoroltak, hogyan és mi módon szerezhetné vissza, és állíthatná vissza abba az állapotba, mely őt megilleti.
2. Lajos király első hadjáratáról, melyet a szászok ellen indított
Közben az történt, hogy országában, az erdélyi részeken az egyik szász nemzet zavargásokba kezdett, megtagadta a szokásos adó és a királyt megillető jövedelmek megfizetését. A király erre nagy létszámú hadsereget mozgósított, és báróival, lovagjaival, nemeseivel és országának lakóival együtt személyesen vonult vakmerőségük letörésére, majd miután megzabolázta és az engedelmességre visszatérítette őket, dicsőséggel és diadallal hazatért.
3. Sándor, havasalföldi vajda engedelmességre téréséről
S midőn ezeken a részeken tartózkodott, az egyik fejedelem, vagyis egy igen nagy hatalmú báró, az ő fennhatósága alá tartozó Sándor, havasalföldi vajda, aki egykor atyjának, Károly királynak idejében a hűség útjáról letérve, fellázadt, és hosszú időn át megmaradt lázadásában, miután Lajos király kegyességének s egyben hatalmának is hírét vette, önként, személyesen eljött hozzá ama részek határvidékére, földre borult a királyi felség lába előtt, s visszatért a köteles engedelmességre és hűségre. Miután ő visszahelyezte régi méltóságába, az ünnepélyes ajándékokat, adományokat és ékszereket adott, elismerte urát és a szent koronát, majd örvendezve és vidáman hazatért, és attól az időtől kezdve kitartott hűsége mellett.
4. Erzsébet királynénak, Lajos király anyjának zarándokútjáról, a pápai udvarban és Apuliában viselt dolgairól
András király pedig ténylegesen még mindig nem uralkodott Apuliában. Erzsébet úrnő tehát, Magyarország királynéja, az említett királyok anyja, mivel Károly király halála után fogadalmat tett, hogy meglátogatja a szentek ereklyéit, és megtiszteli Péter és Pál apostolok küszöbét, és mert nem tartotta vissza őt ettől sem asszonyi mivolta, s a hosszú út fáradalma sem riasztotta, és a tenger sokféle veszedelme sem keltett félelmet benne; férfias lelkületére támaszkodva, az Isten oltalmában bizakodva és égi vágyakozástól hevülve, az Úr 1343. évében, Szentháromság ünnepén Visegrádról útra kelt Itália felé. Tisztességes háznépével, az úrnőknek, nemes leányoknak, báróknak, lovagoknak sokaságával, nagyszámú és fényes szolganéppel indult el és vonult, mint ahogy az a királyi felséghez illik. Költségeinek fedezésére magával vitt huszonhétezer márka színezüstöt és tizenhétezer márka színaranyat, Lajos úr pedig, Magyarország királya, a fia, utána küldött még négyezer márka válogatott aranyat. Volt nála forint is, csaknem fél mérővel, valamint sok apró dénár is, egészen az ország határáig.
A királynénak a velenceiek is nagyon tisztes és hasznos szolgálatot tettek; két saját költségükön kiállított gályával ugyanis az egész tengeren való átkelés folyamán szorgalmasan szolgáltak az említett úrnőnek.
Miután pedig teljes békességben átkelt a tengeren, megérkezett Apuliába. Ott elébe jött András király, a fia, életének társával, a királynéval[6] együtt, és Erzsébet királyné úrnőt nagy ünnepléssel és dicsőítéssel fogadták, majd így, mindenki örvendezése közepette, Szent Jakab apostol vigiliáján Nápolyba vezették.
Mármost, a magyar királyné, miután megszállt Nápolyban, tanácskozást tartott, és ünnepélyes követekként az Apostoli Szentszékhez küldte Miklós nádort, Pál királyi udvarispánt, Rufus Tamást, Vitus barátot, a nyitrai püspököt, Péter fia Tamást, nemkülönben a beneventói érseket és igen sok más nemest, kérve, hogy a pápa úr áldásával tegye lehetővé, hogy András király urat a királyi koronával ékesítsék.[7]
Eközben Erzsébet királyné úrnő, az Istennek és szentjeinek tett fogadalmát valóra váltani szándékozván, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, egész kíséretével, valamint a nápolyi érsekkel és több apuliai nemessel együtt elindult Nápolyból Róma felé, hogy meglátogassa Szent Péter és Pál apostolok küszöbét. Átvonult a városokon és várakon, nagy nyugodalomban és békében: az övéi közül senkivel szemben sem követett el senki erőszakot vagy jogtalanságot. Hanem az ott lakók, midőn meghallották, hogy Erzsébet királyné – aki erényei, erkölcseinek tisztessége és lankadatlan buzgósága miatt úgy ragyog, mint egy tündöklő csillag – valamint az övéi haladnak át vidékükön teljes tisztességben, kifutottak az utcákra és a terekre, hogy láthassák és alaposabban szemügyre vehessék, s midőn csodálattal és örvendezve látták, egy lélekkel dicsérték az Istent, hogy egy ilyen nemes úrnő, és egy ily fényes királyné, országát és házát otthagyva, akárcsak Sába királynője,[8] eljött a világ legvégéről, hogy kérje és kiérdemelje Megváltónk kegyelmét.
Miután néhány nap múltán szerencsésen megérkezett Rómába, jövetele az egész várost lázba hozta: a Tiberis egyik partján a Colonnák, a másik partján az Ursinik[9] fogadták királynéként, nagy-nagy tisztelettel. A nép pedig, kicsinyek és nagyok, asszonyok és leányok oda futottak, ahol a királyné áthaladt és fennhangon kiáltozták: „Éljen Magyarország királynéja!” És visszhangozta a föld kiáltásaikat. S úgy látszott, hogy az egyébként szokatlan esemény általában lelki örömmel töltötte el az egész népet.
Midőn azután Szent Péter apostol egyházának ajtajához ért, az egész pápai udvar körmenettel fogadta a királynét, nagy dicsőítéssel és tisztelettel. Ő azután fölajánlotta Szent Péter apostol oltáránál és ereklyéinél ünnepi ajándékait, kelyheket, ékes miseruhákat és forintokat, királynéhoz illő bőkezűséggel. Sok monostort, egyházat és sok szent küszöbét is meglátogatta, ezeket bőkezű adományokkal és kegytárgyakkal tisztelte meg. Kétszer engedték meg neki, hogy fölmenve a lépcsőn, közelről láthassa Krisztus képmását, vagyis Veronika kendőjét,[10] s ő áhítatosan járult oda hozzá, s nagy-nagy tisztelettel és alázattal imádta. Miután pedig ezeket megtette és befejezte, elköszönt, és Szent Ferenc nyolcadában visszatért Nápolyba, ujjongás és örvendezés közepette; hitbuzgósága ugyanis mindenki számára ragyogó példává lett.
Amikor azután a királyné megszállt Nápolyban, és látta, hogy a menye, Johanna úrnő gőgös és nagyravágyó, úgy jár-kel; mintha már nem is ember volna, mohón vágyik az evilági dicsőségre, s férjének, András királynak sem adja meg a királyi tiszteletet, hanem mindent magának akar még a lehetőségeken túl is, és arra törekszik, hogy fiát megfossza a koronától és a királyságtól – mint azt később az ügy végkifejlete bizonyította –, egész bensőjében fölindult, és a fájdalom hegyes tövise szurkálgatta. S mivel a követek és a hírvivők hosszú időt töltöttek Avignonban a pápa úr fondorkodása miatt, aki az említett király koronázásához nem akarta hozzájárulását megadni, a királyné úrnő és tanácsadó testülete úgy látta, hogy hasznosabb lesz hazájukba visszatérni, mint hiábavalóan és feleslegesen, sőt viszolyogva ott maradni.
Az Úr 1344. esztendejében fiát, András királyt, egészségesen és épségben Apuliában hagyta, és Szent Mátyás apostol ünnepe táján valamennyi kísérőjével együtt elindult Nápolyból Magyarország felé. Bariban megállt, s miután ott Szent Miklóshoz imádkozott, s megtisztelte adományokkal és ajándékokkal, nagyböjt közepe táján Manfredóniába ért; mivel nem álltak rendelkezésére hajók és gályák, rákényszerült, hogy ott ünnepelje húsvét ünnepét. A következő napon azután négy gálya érkezett, melyeket András király küldött anyjának, Magyarország fényes királynéjának szolgálatára; ezek fölvették az összes málhájával és kíséretével együtt, majd több más hajó kíséretében átkelt az Adriai-tengeren, és az Úr segedelmével Zenggbe érkezett. A királyné tehát a korábban említett időpontban indult el Apuliából Magyarországra, és útrakelésének évfordulóján érkezett meg házába, Visegrádra. Ott fiai tudniillik Lajos úr, Magyarország királya, és István herceg úr, valamint az ország főemberei fogadták nagy ujjongással és örömmel.
Közben Lajos király úrnak és édesanyjának a követei a tanácsülésen VI. Kelemen pápa úr elé terjesztették András királynak az egyházjog és a polgári jog által biztosított jogait, és más választott bírák előtt mindkét jog alapján bizonygatták, hogy a szicíliai királyság a királyi örökösödés jogán teljes egészében a király urat illeti. Hiába fáradoztak, munkálkodásukkal semmit sem haladtak előre. És mert az említett követek küldetésüket nem tudták – mint ahogy akarták – az igazság útján járva befejezni, tudva azt, hogy az ajándékok és az adományok még a bölcsek lelkét is elcsábítják, Lajos úrnak és anyjának, a királyné úrnőnek tudta nélkül megígérték, és magukat erős esküvel kötelezték, hogy a pápa úr kincstárába befizetnek negyvennégyezer márkát, csak engedje meg, hogy András király elnyerje a szicíliai királyság fölötti tényleges uralmat. Amikor az erről szóló beszámoló megérkezett Magyarországra, és a király úr és a királyné úrnő elé került az egyezség, ők fölfogva ennek jelentőségét, nem kis zavarban voltak, hogy a királysághoz való jogot, mely Isten és az igazság szerint őket illette, pénzzel szerezzék meg maguknak – de hogy a rosszindulatú és ferde gondolkodású embereknek ne adódjék alkalmuk és lehetőségük arra, hogy bármiben is igaztalanul ítéljék meg s még kevésbé, hogy azzal ócsárolják őket, hogy a királyi méltóságra kapzsiságból és haszonlesésből áhítoznak, továbbá, hogy a követeket se bélyegezhessék meg a hazugság bűnével –, megengedték, hogy kifizessék az említett pénzösszeget. Siettek tehát az adószedők az összes vármegyébe és az összes királyi meg királynéi faluba szerte az ország egész területén, s hiánytalanul beszedték az említett pénzösszeget. Miután behajtották, megbízható követek útján, ígéretükhöz híven elküldték a pápa úrnak, VI. Kelemennek a kincstárába, szilárdan bízva abban, hogy az András király megkoronázására tett ígéret halogatás nélkül beteljesedik.
S miközben a többször említett követek Avignonban a rájuk bízott ügy befejezésével voltak elfoglalva, Lajos úr, Magyarország híres királya az Úr 1345. évében illő kísérettel átkelt Lengyelországba apósához, akinek Margit nevű lányát már megkapta feleségül.[11] S miután az idős lengyel királlyal, akiről már említettem, hogy az apósa volt, valamint annak fiával együtt tanácsot tartottak, vitéz és erős sereget gyűjtöttek, és a Boldogságos Szűz Mária ünnepe táján egyetlen nap alatt átkeltek a jég hátán a tengeren a pogány litvánok ellen azzal a szándékkal, hogy tűzzel és vassal földúlják földjüket. De mert déli szél fújt, a jég megolvadt, s ha tovább maradtak volna, veszedelem fenyegette volna őket, ezért a lehető leggyorsabban visszaindultak, és eredmény nélkül, üres kézzel hazatértek.
5. Arról a segítségről, melyet Lajos király nyújtott a lengyel királynak
Ezt követően a Lengyel királyság megvédelmezése végett, Szécsi Miklóst, serény lovagját Paharos Péterrel és más lovagokkal együtt nagy létszámú hadsereg élén elküldte Kázmér király megsegítésére a fenséges uralkodó, János cseh király ellen, aki nagy erővel rátámadt országára, sőt Krakkó városára. Ezek a cseh király támadásától, zaklatásától és dúlásától megvédték az országot, a várost felszabadították az ostrom alól és szerencsésen visszatérve, a lengyel király hatalmában hagyták.
6. A tatárok elleni hadjáratról
Ezután, mivel a tatár népek a magyar királyság elleni dühükben gyakran rá-rátörtek Erdély részeire és a székelyekre, a király a nemes székelyekkel együtt egy erős sereg élén a tatárok ellen küldte Laczk fia András erdélyi vajdát, ezt a serény és harcias férfit. Ez hatalmas területen behatolt földjükre, ahol laktak, és azokat, akik fejedelmüknek, Athlamosnak vezetése alatt eléjük vonultak a mezőre, hogy ellenálljanak nekik, leverte, magát a vezérüket lefejezte, és sok zászlót és tatár foglyot küldött Visegrádra a királyi felségnek. Ezek után a székelyek is gyakran rátámadtak a tatárokra, s nagy zsákmánnyal tértek haza. Akik pedig a tatárok közül megmaradtak, a messzi távoli tengerparti részekre menekültek a többi tatárhoz.
7. A horvátok elleni hadseregről
Végül tanácsot tartva főembereivel, lovagjaival és báróival, úgy döntött, hogy hadat indít a hozzá hűtlenné vált és ellene fellázadt horvát Cirjék fia Gergely és Nelipic ellen, akik Horvátországot és Dalmáciát, valamint Szlavónia nagy részét bitorló módon a szent korona sérelmére határuk alá vonták. Elindult tehát egy nagy létszámú hadsereg élén más részek uraival – köztük jelesül a kiváló és nagy hatalmú főúrral, István bosnyák bánnal együtt,[12] akinek gyönyörű leányát, Erzsébet úrnőt, a mostani királynét később a házasságban élete társául vette –, hogy visszaszerezze és visszafoglalja Horvátországot.
Eljutott egészen Bikács városáig, és ennek közelében, a Kolkotfő nevű patak forrása mellett letáborozott. S miután ezen a helyen hosszabb időn át tartózkodott hadseregével és nem mozdult tovább, a két zsarnok lázadó, Cirjék fia Gergely és Nelipic fia Iván rákényszerültek, hogy apjuk halála után a szent korona engedelmességére térjenek. Miután megesküdtek, hagy megőrzik hűségüket, a király néhányukat meghagyta méltóságukban, és seregével együtt hazatért. Ekkor ugyanez a Cirjék fia Gergely föllázadt ellene. Vele szemben Lajos király másodízben báróit és lovagjait küldte hatalmas hadsereggel, ezek azután ennek a lázadónak a szemtelenségét megtörve, Horvátországot visszaszerezték, és őt követőivel együtt rákényszerítették, hogy a királyi felségnek engedelmeskedjék, s alávesse magát kegyelmének, majd örvendezve visszatértek hazájukba.
8. A velenceiek elleni hadjárat Dalmáciában
Ezt követően – idő múltával – a király nagy létszámú hadsereget mozgósított Dalmátország meghódítására és visszaszerzésére, melyet már régóta megszállva tartottak a velenceiek. A környező országrészek fejedelmeivel, valamint saját báróival, lovagjaival és országának lakóival egészen Zadar városáig hatolt, mely már korábban a királyi felség engedelmességére várt. Ezért a velenceiek német, francia és olasz zsoldosaikkal ostrom alatt tartották a várost; egy bizonyos Székács nevű erődítményt emeltek mellette, majd miután elhelyezték benne fegyveres hadinépüket, különféle ostromgépekkel és hajító szerkezetekkel mind magából az erődítményből, mind pedig a tenger felől gályáikról igen erősen ostromolták Zadar városát.
A király a város melletti síkon táborozott le seregével, s miután fölállították és fölszerelték az ostromgépeket és a többi különféle hajítószerkezetet, kemény ostrom alá vették a velenceiek erődítményét, hagy megszüntessék a Zadar városa körüli ostromzárat. A király lovagjai és hadinépe állandó rajtaütésekkel zaklatta az ellenséget, és kölcsönösen igen kemény tusákat vívtak egymással. De mert az ellenség az erődítménybe zárkózott, hajítógépeinek csapásaival a király hadinépéből sokakat megsebesített; ám a király katonái, egészen a falakig előrenyomulva, visszafizették nekik a kölcsönt. S valahányszor lehetőségük nyílt rá, a velenceiek katonái váratlanul és hirtelen kitörtek az erődítményből, és meg-megütköztek a király katonáival; mindkét részről sokan elhullottak.
Itt ölték meg harcban Tót Lőrinc fiát, Bertalant, és a német Hersendorfert, a király két serény vitézét. S noha a király serege vitézül küzdött az erődítmény elfoglalásáért, de mert az túlontúl meg volt erősítve, elfoglalni semmiképp sem bírta. A király látva ezt, bár igen nagy személyi és anyagi veszteségeket szenvedett, seregével együtt hazatért.
A velenceiek katonái pedig mind az erődítményből, mind a tenger felől a gályákról folytatták az ostromot, és néhány városbeli árulása révén elfoglalták a várost; sok városbeli polgárt és nemest lefejeztek, illetve különféleképpen meggyötörtek, megkínoztak, megbüntettek, sok nemes férfit, asszonyt és leányt elhurcoltak fogságba Velencébe. S ó, jaj, az Istent nem félve, és sem a kort, sem a nemet nem kímélve, az asszonyokat és leányokat, meg a többi foglyot éheztetéssel és szomjaztatással kínozták, csupán nyomorúságos életüket hagyva meg nekik, majd később börtöneikben a kínzásokkal lassankint elemésztették őket. A király rettenetesen fájlalta ezt, és szilárdan eltökélte, hogy mihelyt alkalom kínálkozik rá, bosszút áll.
9. András királynak, Lajos király testvérének haláláról
Ezt követően, rövid idő elteltével – mivel jóformán semmi sem marad állandó, hanem az idő rohan, mindig új változásokat hozván magával, melyeket nem könnyű sem előre látni, sem megjósolni, és mert semmi sincs, ami ne érezné a változandóságot, és a béke közepén tör ki a háború – bekövetkezett a néhai híres uralkodónak, András úrnak, Jeruzsálem és Szicília királyának, Lajos, Magyarország királya édestestvérének siralmas és természetellenes halálesete, akit az András király udvarában tartózkodó Chensa lovag tervei alapján, Aversa városában (bár nyelte volna el a föld!), az elvetemült Corradi di Catanzo és más árulók meggyilkoltak és elpusztítottak.[13] Lett nagy gyász és siralom Magyarországon. Az árulók is elnyerték azonban bűnük büntetését, és istentelen árulásuk jutalmát. Novelli hatalmas és nagyméltóságú grófja ugyanis, aki a király rokona és hű embere volt, kocsira kötöztette és a grófság összes falujában körbehurcoltatta őket, majd testüket tüzes vasfogókkal tépette, gyötörtette és marcangoltatta, s végső büntetésként gyalázatos halállal emésztette el őket.
Testvérének ily módon bekövetkezett halála Lajos királynak kimondhatatlanul heves szívfájdalmat okozott, s keserűségében és gyötrődésében elkezdett foglalkozni a megtorlás gondolatával, hagy egy ennyire kárhozatos gaztett ne enyésszék el bosszulatlanul. Először Miklóst, Tóth Lőrinc fiát – aki később a Kont melléknevet kapta – küldte oda, hogy tárgyaljon azoknak a részeknek a főuraival, grófjaival és báróival. Ez elutazott Aquila híres városába, s miután tárgyalt Lallóval, ezzel a megfontolt és az András király halála miatt roppant kesergő férfiúval, a város főparancsnokával, megnyerte az ügynek a vezetése alatt álló kis államot, majd ugyanitt, idő múltával, Lalló segítségével igen sok embert a magyar király engedelmességére térített, vagy engedelmességében megerősített.
10. Lajos király hadjárata Nápoly ellen
S miután a királynak levélben és követek útján ezeket tudomására hozta, a király erős sereget gyűjtött, és Itália részein átkelve Nápoly felé sietett. A városállamok urai és a városi tanácsok valamennyi városban tisztelettel fogadták, és átkelése közben bőkezűen vendégül látták. A városállamok urai közül Malatesta di Malatestis, Francesco di Forli, Filippo di Mantova és még néhányan mások szépszámú fegyveres hadinéppel egészen Nápolyig követték, ő pedig lovagi címmel és lovagi övvel tüntette ki őket.
11. Johanna királynénak és férjének, Lajosnak menekülése
Jöveteléről értesülve, Johanna királynő férjével, Tarantói Lajossal együtt,[14] aki a királyi címet bitorolta, titokban elmenekült, és a királytól való félelmében három gályán Avignon tartománya felé igyekezett. Lajos király pedig bevonult Nápoly városába, ahol nagy ünnepléssel és örömmel fogadták. Ettől kezdve használta a Magyarország, Jeruzsálem és Szicília királya címet.
Ott maradt, és nyomozni kezdett, hogy testvérének, András királynak halálában kik voltak részesek, és kik voltak a főbűnősök, majd elfogatta a következő fejedelmeket: Durazzo hercegét, mint bűnöst Aversa városában, András király házában, ahol akkor lakott, és ahol Andrást megfojtották és megölték, lefejeztette. A többi fejedelmet a gyermek Károllyal, az említett András király fiával együtt[15] megbízható bárók és lovagok kíséretében Magyarországra küldte, mivel a felségsértést elkövető bűnösöket elmulasztották megbüntetni, és feltételezte róluk, hogy ehhez a súlyos gaztetthez valamiképpen beleegyezésüket adták; feltételezte róluk, ama elve alapján, hogy nem mentes a titkos cinkosság gyanújától az, aki elmulasztja a nyilvánvaló bűntettel való szembeszállást. Ezekről úgy rendelkezett, hogy Visegrád várában őrizzék őket. S nagy figyelemmel és tisztelettel, jól és bőségesen tartatták őket, mint ahogy az a királyi felség vérrokonainak kijárt.
12. Lajos király visszatér Magyarországra
Végül Lajos király úr, mivel nagy létszámú seregével vissza akart térni Magyarországra, a nagyságos és serény férfiút, Lack fia István erdélyi vajdát kinevezte a személyében saját felségét képviselő főkapitánynak, a német Wolfard von Wolfartot pedig Nápoly városkapitányának, majd visszatért Magyarországra.
13. István vajda csatája és győzelme
A király eltávozását követően azután egyes nápolyiak és az ottlevő capuai lovagok lázadást szítottak, és elűzték Wolfartot, az említett kapitányt, s gőgjükben fölfuvalkodva föllázadtak, hogy magát István vajdát is elűzzék. Aversa és Nápoly között ütköztek meg egymással, és ádáz csatát vívtak. Ebben a csatában – Isten akaratából – a király úr hadseregének élén István vajda szerezte meg a győzelmet; sokan elestek, sok grófot, bárót, lovagot, nemest és nápolyi polgárt foglyul ejtett, hatalmas zsákmányt vett el tőlük és bőkezűen szétosztotta a király katonái között, a foglyokat pedig nagy pénzösszeg lefizetése ellenében szabadon bocsátotta. A győzelemből önbizalmat nyert, és nyugodtan ott maradt az országban.
14. Verner herceg elfogása
Néhány nappal később ugyancsak István vajda Verner herceget, Tarantói Lajos seregének kapitányát, a bandájához tartozó ötszáz fegyveressel együtt foglyul ejtette Cornechium városában.
15. István vajda Nápoly melletti ütközete Lajosnak, Johanna férjének seregével
Ezek után Tarantói Lajos pártja zsoldoskatonák sokaságát toborozva, és az említett szicíliai királyság számos hitszegőjét megnyerve szövetségeséül, ki akarta űzni az országból István vajdát. Nápoly városa előtt felállították a hadrendeket, ütközetbe bocsátkoztak: megfújták a harci riadót, és rátámadtak a vajdára. S bár Tarantói Lajosnak a maga részről seregében sokkal több katonája volt, és noha mindkét részéről egyaránt elkeseredetten vívták az ütközetet, mégis István vajda nyerte el az óhajtott győzedelmet, akinek fegyvere a hűségből fakadó lelkesedés volt, és aki inkább akarta, hogy halála után dicső híre által éljen, mint hogy hátat fordítson az ellenségnek.
Ebben az ütközetben István vajda számos grófot, főurat és sok tehetősebb polgárt foglyul ejtett, s általában több ízben is Lajosnak számos seregét leverte, igen sok városát elfoglalta, sok súlyos öldöklést vitt véghez és súlyos emberveszteségeket okozott Lajos hívei között. Így ennek az országnak tehetősebb polgárait és nemeseit a magyar király iránti hűségre térítette, és szolgálatára kényszerítette, mint ahogyan ezek és sok más egyéb viselt dolgai és szolgálatai bővebben is le vannak írva abban a királyi kiváltságlevélben, mely a Dráva és a Mura kőzött fekvő Asztrag és Csáktornya nevű várak adományozásáról érdemeinek jutalmazásaként kiállíttatott neki.
Az ellenséges katonák pedig, sőt az ország lakói is, az elfogott magyarokat élve megnyúzták, vagy más módon irgalmatlanul meggyötörték.
16. Johanna királynőnek és férjének visszatérése
Az év közepe táján azután Johanna királynő és férje, Tarantói Lajos visszatért Nápolyba, és igyekeztek uralmuk alá hajtani az országot. István vajda erre fegyverbe szólította ellenük a magyar királyt, hogy védje meg az országát.
17. Lajos király második bevonulása Apuliába
A király úr pedig, noha váratlanul érte a hadsereg egybegyűjtése, minden késedelem nélkül, gyorsan áthajózott Apuliába néhány bárójával és lovagjával,[16] akik között a legfőbbek a következők voltak: Gilet fia Miklós, a nádor, fiaival János és Demjén lovagokkal, valamint testvérével Gilet fia Jánossal. Továbbá Tóth Lőrinc fia Miklós, testvéreivel Lökössel és Bertalannal. Továbbá István és György, Bebek fiai; Szécsi Miklós; Kónya, Tamás vajda fia; András vajda a testvéreivel; Miklós, Pál és Mihály, Lack fiai. Továbbá a főpapok közül a Krisztusban tisztelendő Miklós páter úr, zágrábi püspök, akit ott, Aversa városában szenteltek püspökké; a tiszteletre méltó István úr, budai prépost, testvérével, Jánossal, a serény lovaggal, Kanizsai Lőrinc fiával.
A király Manfredónia kikötőjében kötött ki; békés körülmények között, a városi tanács beleegyezésével bevonult a városba; elfoglalta Teanót és Barlettát; ostrommal ugyancsak bevette Bari városát, ahol Szent Miklós püspök nyugszik, és bevonult oda, s miután a város jól megerősített várát visszaszerezte magának, megszállt benne. Itt gazdagon és bőkezűen kiosztotta járandóságukat a német zsoldosoknak, számszerint négyezer bőrsisakos vitéznek, akiknek kapitányuk Konrad von Wolfard, az említett Wolfard testvére volt.
18. A zsoldosok árulásáról
Eközben hajókon nagy számban érkeztek hozzá katonái Magyarországról, és seregének száma sokszorosára nőtt. Ennek láttára a német zsoldosok Konrad von Wolfardnak, kapitányuknak és más parancsnokaiknak akarata ellenére árulást követtek el, és rátámadtak a királyra, magyar seregére, valamint a városra, hogy kifosszák. A magyarok azonban szembeszálltak velük, a városbeliek pedig azokkal a láncokkal, amelyek a házfalak között a föld alá rejtve húzódtak, az utcákon és a tereken bekerítették a zsoldosok sokaságát, majd a láncok közé szorítva sokat megöltek és lefejeztek közülük; lovaikat, íjaikat és fegyvereiket, vállszíjaikat és minden fölszerelésüket elvették, és ha a zsoldosok az egyik kaput biztosításul meg nem szállták és nem őrizték volna, alig menekültek volna meg néhányan közülük. Végül azután a városon kívülre menekültek, és letelepedtek a síkon; majd miután sok követet küldtek, kegyelmet nyertek a király úrtól azzal a feltétellel, hogy mindnyájan hagyják el az országot, és a király ellenségeihez soha ne csatlakozzanak. Közülük azonban néhányat, akikről úgy látszott, hogy ártatlanok voltak a lázadás kirobbantásában, a király úr megtartott szolgálatában.
19. Canosa várának megvívásáról
Később a király, aki seregének előrenyomulása közben pár napon át egyfolytában fegyveresen lovagjainak csapatai között lovagolt, seregét megindítva körülzárta Canosa várát, és ostrommal birtokába vette, vagy inkább visszaszerezte. Ott azonban, miközben maga is fegyveresen fölfelé igyekezett az ostromlétrán, a kődobásoktól súlyosan megsebesült, az árokba zuhant, és súlyos testi sérüléseket szenvedett. Lovagjai és bárói súlyos szemrehányásokat tettek neki ezért, mivel olyasmire vállalkozott, ami nem illik a királyi felséghez.
20. Tarantói Lajos zsoldosainak foglyulejtéséről
Ezt követően elfoglalt néhány kisebb várat, benyomult Luzernbe, és lerombolta falait. A város mellett volt egy igen erős vár, mely megmaradt Lajosnak, Johanna királyné férjének a pártján. S miközben a király ebben a városban tartózkodott, Lack fiai, Miklós és Pál alig ötven magyar zsoldossal a mezőn harcban elfogtak százhúsz zsoldos katonát Tarantói Lajos keverék hadinépéből, és kezüket hátrakötözve, lóháton, fegyveresen a király elé vezették őket. Ezeket a király aznap a kolostorban, a barátok refektóriumában vendégül látta és felüdítette vacsorával, majd a következő napon, lovukat és fegyverüket elvéve – mint az a zsoldosok esetében szokás – szabadon bocsátotta őket.
21. Salerno elfoglalásáról és Aversa városának ostromáról
Ebből a városból az Isten segedelmével továbbvonult, és szerencsésen járva útját, elfoglalta Salernót és Scafatti várát, ezt követően pedig a Nápoly felé eső Somma várát vette be, ahol sok gyalogos zsoldoskatona tartózkodott. Innen eltávozva, Aversa városát vette ostrom alá, melynek akkor még nem voltak teljesen befejezve falai, ám a hajítógépek oltalmában napról napra építették, és közeledtek befejezéséhez. A király itt István vajdát leváltotta, és Kont Miklóst nevezte ki a sereg fővezérévé. Ez a tette sokaknak nem tetszett, magát István vajdát is elkeserítette, és nagyon megzavarta a király ügyeinek előrehaladását.
22. A király Aversa városa melletti megsebesüléséről és a város elfoglalásáról
Midőn a király seregével ostromolni kezdte Aversa városát, és maga is harcba bocsátkozott, egy nyíllövéstől a lábán életveszélyesen megsebesült, és az Isten segítségével, valamint az orvosok ápolásával is alig menekült meg a haláltól.
Az ostrom egyébként jó három hónapig tartott. Tarantói Lajos német zsoldoskatonái, körülbelül háromszáz páncélos vitéz, naponta váratlanul és hirtelen kitört a városból; rohamot indítottak, harcba bocsátkoztak a király német és magyar csapataival, majd miután mindkét fél részéről sokan megsebesültek, ismételten a városba futottak. De mert az ostrom elhúzódott és a városban elfogyott az élelem, az éhínség miatt sokakat kiűztek a városból, a kiűzötteket pedig elfogták a király katonái. Ezért a zsoldosok, mivel tovább nem voltak hajlandók kitartani, a várost az igen jól megerősített várral együtt, melynek kapitánya és várnagya Jacopo di Pignatario volt, feladták, azzal a kikötéssel, hogy mind személyükben, mind vagyonukban bántatlanok maradnak. A király úr bevonult a várba, serege pedig a városba.
A király itt sok magyarországi birtokot adományozott, sok birtokadományt pedig megerősített a pártján lévő bárók, lovagok és nemesek számára; ezek tettei és szolgálatai a nekik juttatott adományokról szóló oklevelekben olvashatók.
Végül a király, miután hosszú időt töltött a várban, és kellőképpen felerősödött, s visszanyerte egészségét, a bátor és harcias férfit, András vajdát, Lack fiát az országban főkapitánnyá, Drugeth Miklóst, Wilhelm nádor testvérét Salerno városának kapitányává, Moriale barátot, a Jeruzsálemi Szent János Rend lovagját, vránai perjelt pedig saját személyének képviseletében Aversa városának kapitányává nevezte ki. Ez utóbbi hitszegővé vált, és a várost a várral együtt visszaadta Johanna királynénak.
Ott azután a király elvált tőlük, és mert jubileumi szentév volt, hitbuzgósággal teli szívvel Capua városán át – melynek kapujára egy díszes kivitelezésű, igen magas tornyot emeltek – és Monte Cassino vára alatt – melynek falai földrengés következtében összeomlottak –, Campánián keresztül útnak indult Róma felé.
23. Arról a tiszteletről, melyet Róma városa adott Lajos királynak
Róma városának polgármestere és a római előkelőségek négy gall mérföldre eléje jöttek ünnepi öltözetben, azaz bíborköpenyben s külön erreaz alkalomra készült egyenruhában, közel száz személyből álló, pazar ruházatú zenekarral, trombitaszó és más zeneszerszámok hangjának kíséretében. Tisztelettel fogadták, majd bevezették Róma városába, melynek terei szőnyegekkel gyönyörűen le voltak terítve és föl voltak díszítve. A rómaiak uruknak is megfogadták, a király azonban ezt visszautasította. A pápa úr palotájában látták vendégül.
A polgármester a római előkelőségekkel együtt naponta meglátogatta, és tiszteletét tette nála; nagy örömmel meghívták házaikba és lakomáikra. A király egyébként minden nap Szent Péternek, az apostolok fejedelmének székesegyházában hallgatott misét, és minden nap megmutatták neki az Úr arcának izzadságtörlő kendőjét a zarándokok és az oda özönlő népek nagy vigasztalására. A király, miután több napot töltött így ájtatoskodással, és a pápa úr hatalmánál fogva feloldozást nyert,[17] négyezer forintot ajánlott fel és helyezett el Szent Péter oltárára.
24. Lajos király visszatérése Magyarországra
Ezután seregével együtt hazaindult Itália részein át; minden városban örömmel fogadták és megtisztelték, így ért Veronába. Ott elbocsátotta a német zsoldosokat, négyezer sisakos vitézt, majd – mivel még nem fizette ki teljesen a zsoldjukat – Wolfarddal és Konráddal, kapitányaikkal örvendezve visszatért Magyarországra, hogy összeszámolják a király számlájára történt kiadásokat, és ezt követően hiánytalanul megküldte zsoldjukat. Az említett Wolfard és Konrád kapitányokat pedig magához hívatta, és szolgálataik jutalmául bőkezű királyi adományokkal tüntette ki őket. Ezek viselt dolgait és szolgálatait a nekik kiállított kiváltságlevelek részletesen tartalmazzák.
25. A Szicíliai királyság visszaszolgáltatásáról a pápa úr kezeihez
Miután pedig András vajda, az ország főkapitánya, Drugeth Miklós, Wilhelm nádor testvére, Salerno város kapitánya, más előkelő lovagokkal és a király úr nagyszámú hadinépével együtt csaknem három éven át ottmaradtak az országban és azokon a részeken, s Lajos katonáit több ízben legyőzték, sőt úgyszólván megsemmisítették, olyannyira, hogy azok csak az erődökbe és várakba zárkózva létezhettek – miként ezt András vajda viselt dolgai és hadjáratai alapján, melyeket a rövidség kedvéért jelenleg mellőzök, a neki kiállított birtokadományokról szóló kiváltságlevélből, aki akarja, ellenőrizheti, hogy nagyobb hitelt adhasson szavaimnak –; Ince pápa úr[18] először az oldala mellől küldött, Krisztusban tisztelendő Guidó úr, Szent Cecília egyházának bíboros áldozópapja, pápai legátus útján, majd utána több ízben is ünnepélyes követekként küldött férfiak által közbenjárt a királynál az említett fejedelmek kiszabadítása érdekében; később pedig Bertalan urat, az egyházjog doktorát küldte hasonlóképpen követként, és üdvös intelmeivel atyailag sürgette a királyt, hogy hadseregét rendelje vissza abból az országból.
Sürgetésére a király, mint alázatos és engedelmes fia, követei, mégpedig a kánonjogban járatos János, választott veszprémi püspök, és mások útján visszaszolgáltatta a pápa úrnak a várakat, városokat, erődöket és földeket, melyeket birtokában tartott, az országhoz való jogot azonban, ami megillette, változatlanul fönntartotta magának. Szabadon engedte az említett fejedelmeket is, akiket Visegrádon tartott őrizet alatt, és hazatérésük közben, egészen Velencéig háborítatlanságot biztosító tisztes kísérettel látta el őket. Ezek nagy örömmel átkeltek Nápolyba a tengeren, óriási ünnepléssel és tisztelettel fogadták őket, majd mindegyiküket visszahelyezték tisztségébe, hercegségébe, fejedelemségébe.
Nem tagadom, hogy az események sorát nem tudtam egészen pontosan és világosan, évekre és napokra lebontva előadni, mivel az időbeli távolság megakadályozott benne; egyes dolgokat ugyanis én magam személyesen tapasztaltam, másokról más, hiteltérdemlő emberektől értesültem, akiknek volt ismeretük róluk. Így bocsáttassék meg nekem, aki tisztességgel mentegetőzöm, hogy megelégedtem az eseménysor puszta elbeszélésével. A többi eset megírását és előadását átengedem azoknak, akik a király szerencsés és szerencsétlen kimenetelű dolgairól többet tudnak írni vagy elmondani, mint ami itt írva van.[19]
26. A velenceiekhez Dalmátország visszaadása ügyében küldött követségről
Ezek előadása és kifejtése után kénytelen vagyok visszatérni választott tárgyam témájához, Dalmátországhoz és a tengermelléki városokhoz.
Mivel a király meg akarta védeni és eredeti állapotukba vissza akarta helyezni a szent korona fennhatósága alá tartozó fejedelemségeket, birtokokat és országának elbitorolt felségterületeit, mint a béke híve, ünnepélyes követek útján levélben és különleges hírvivők által több ízben is megkereste és intette a híres uralkodót Andreas de Agnulo velencei dogét, hogy szolgáltassa vissza neki és a szent koronának Dalmátországot és a tengermelléki városokat, melyeket teljességgel megszállva és a birtokukban tartottak. A doge és Velence urai ezt megtagadták, ellenséges álláspontra helyezkedtek, és elhatározták, hogy ellenállnak a királyi felségnek.
27. A király Velence ellen indított hadjáratáról
A király erre a szomszéd országok tanácsurainál, uralkodóinál, lakóinál, őrgrófjainál és hercegeinél előbb súlyos panaszt emelt a doge és a velencei tanács ellen emiatt a jogsértés miatt, nehogy az legyen a látszat, hogy alaptalanul és jogtalanul támadja meg őket. Majd az őt és országát ért jogsértés megtorlása és kivédése végett, országa jogainak visszaszerzése érdekében, amelyekre azok már régen rátették kezüket, erős hadsereg élén, saját katonaságával, továbbá azokkal a külföldi grófokkal és német lovagokkal, akik a pártján voltak és segítséget nyújtottak neki, személyesen indult Itáliába a velencei doge ellen. Különösen a németeket kedvelte nagyon, akiknek ismerte a nyelvét, bőségesen ellátta őket zsolddal és ajándékokkal, ezért szívesen sereglettek hozzá, és hűségesen szolgáltak neki.
Miután átkelt a velenceiek földjén és birtokain, elfoglalta Serravalle vára melletti Coneglianót; innen Treviso városához vonult, és megszállta a várost. Ezt követően meghódította a városhoz tartozó várakat és birtokokat, úgymint Asolát Roccavernivel együtt, ahol egy apátság van, Crispinacumot, Kewerdet, Gorgoniát, Forgoniát, s még sok más várost is, és katonaságot helyezett el bennük. Majd miután Tamást, a tiszteletre méltó Miklós barát, esztergomi érsek úr testvérét otthagyta saját hadinépe főparancsnokának, fegyveresen visszatért Magyarországra.
28. Castelfranco várának ostromáról
Később a nagyméltóságú és hatalmas férfiút, a már említett Kont Miklóst, Magyarország akkori nádorispánját küldte át azokra a részekre. Ez nagy hadsereggel ostrom alá vette a doge és a velencei tanács Castelfranco nevű várát, de mert a vár jól meg volt erősítve, noha több napon át egyfolytában ostromolta, semmire sem jutott s így visszatért Magyarországra – az említett Tamás lovag azonban ottmaradt. Ez a Tamás lovag és a király úr hadinépe azután először Treviso város kapuja előtt, másodszor pedig a mellette elterülő síkon csatába bocsátkozott és megütközött a velenceiek fegyvereseivel, s legyőzve őket sok foglyot ejtett közülük. Harmadik alkalommal a hajózható Brenta folyó mellett rontottak rá egy reggel váratlanul a németekre és a velencei zsoldosokra – miután lóháton és a víz mélysége miatt nagy veszedelem közepette átkeltek a folyón –, legyőzték és fogolyként magukkal hurcolták, majd mint ahogy zsoldosok esetében szokás, lovaikat és fegyvereiket elvéve, szabadon bocsátották őket. Itt Pál, Csél fia János lovag testvére néhány más magyarral együtt belefulladt a folyóba.
Tamást ezután a király visszarendelte, és Hem fia Benedeket küldte át s nevezte ki a helyére. Benedek lovag megérkezése után igen sok háborút folytatott a velenceiek hadinépe ellen és legyőzte őket.
Ezt követően a király ismét az említett Tamást küldte oda, aki vitézül és eredményesen megőrizte a király birtokában a várakat és az elfoglalt földeket mindaddig, míg végül Zadar városának bevétele és visszaszerzése után Dalmáciában a tengerparti részeken szilárddá vált a királyi hatalom. Ezt a várost egy Elderbach nevű serény német lovag foglalta el és vette be a király úr katonáival együtt oly módon, hogy az egyik éjjel megmászták a város falait, óriási, ádáz ütközetet vívtak a velenceiek német és francia fegyvereseivel, s a velencei grófot, vagyis az odarendelt főparancsnokot katonáival együtt legyőzték és megfutamították. Elderbach lovag itt halálos sebet kapott, és a seb következtében fejezte be evilági életét.
A király, miután teljesen megszerezte a Dalmátország és a dalmát városok fölötti hatalmat, mivel a velenceiek birtokaiból elfoglalt területeket továbbra is hatalma alatt tartani nem akarta, a birtokában levő várakat és területeket visszaadta nekik, saját katonáit visszarendelte, azok katonáit békében elbocsátotta, azzal a feltétellel, hogy a velencei doge és a tanács tagjai megesküsznek rá, hogy azokon a birtokokon, melyeket a király visszaadott nekik, senkit nem ér bántalom vagy büntetés azért, mert hűek voltak a királyhoz. Később azonban a velenceiek, esküjüket megszegve, mégiscsak leöldösték azoknak a területeknek a lovagjait, városi tisztviselőit és tehetősebb polgárait – különösen Colegliánóban –, és elkobozták vagyonukat, ami nem tetszett a királyi felségnek. Ezenkívül a köztük és a király úr között folyó háború alatt dogejukat, név szerint Marinót, több tanácstaggal együtt fölakasztották Velencében, a Doge-palotában, azon vád alapján, hogy rokonszenveznek a királlyal, továbbá igen sok trevisóit száműzetésbe küldtek csak azért, mert gyanúsak voltak.
A területek visszaadása után Treviso polgársága tárgyalások útján végül Lipót ausztriai hercegnek, a király rokonának kezére adta magát, és az ő alattvalója lett. Lipót herceg elfogadta és egy darabig birtokolta is a város fölötti uralmat, majd végül ugyancsak tárgyalások útján átruházta Francesco di Carrarára, Padova urára, katonaságát pedig meghatározott feltételek mellett visszarendelte onnan.
29. A litvánok elleni hadjáratról
Egyébként nagy létszámú hadsereg élén, mely részint saját katonaságából, részint a hozzá sereglő más népekből állt, személyesen vonult a litvánok ellen, akik rá-rátámadtak a keresztényekre, s leginkább országára, Oroszországra. Miután földjeiket, vagyis birtokaikat nagyrészt földúlta, vezérüket elfogta – de mert az ígéretet tett hűségéről és engedelmességéről, nyomban szabadon is engedte –, szerencsésen visszatért Magyarországra.
30. A Ruténia elleni hadjáratról
Utóbb két ízben is megindult részben külföldiekből álló hadinépével a szent korona fennhatósága alá tartozó Oroszországba, hogy az országot megvédelmezze a litvánok ellen. Miután ellenségeit megfutamította, és győzelméből önbizalmat nyert, tekintélyes férfiakat nevezett ki vajdának, azaz főkapitánynak ama ország kormányzására; először Péter bánt, majd Péter bán két testvérét, ugyanígy a Krisztusban tisztelendő atyát, Imre egri püspök urat, valamint Czudar Györgyöt, ezt követően Bebek Imrét, őutána pedig Kapoly Györgyöt. Ezek kifogástalanul és dicséretes módon megvédelmezték az országot, s megőrizték a szent korona fennhatósága és a király úr irányítása alatt.
31. A pápa úr megsegítésére három ízben küldött hadseregekről
Továbbá saját kérésükre segítséget nyújtott a boldog emlékezetű római főpapoknak: Incének, Gergelynek és V. Orbánnak.[20] Első ízben Lack fia Miklóst küldte át, aki sok várost, mezővárost és várat visszatérített a római szent egyház iránti engedelmességre; a lázadókat leverte, és az Apostoli Szentszék legátusának, Egyed bíboros úrnak a kezére adta őket. Utána Móric fia Simont küldte, aki semmire sem jutott, ezért magára vonta a királyi felség haragját. Ezt követően Orbán pápa úr idejében, a már említett Péter bánt küldte, hogy védje meg Bologna városát Barnabo és Galeazzo milánói urak ellen, akik rátámadtak a városra. Ez a Péter bán meg is védte a várost, és megtartotta a pápa úr birtokában, majd dicsőséggel hazatért Magyarországra.
32. Az Ausztria hercegének megsegítésére küldött hadseregről
Később azután az öreg Albertnek, Ausztria hercegének megsegítésére nagy hadsereg élén elküldte Lack fia Pált, hagy vegye ostrom alá Thorgau városát. Ez hosszú ostrom után elfoglalta a várost és az említett herceg uralma alá vetette.
33. A boszniai részek ellen vezetett hadjáratról és a király úr kettős pecsétjének elvesztéséről
Ugyanígy nagy hadsereg élén – országának néhány más bárójával és lovagjával együtt – a nagyságos férfiút, Kant Miklóst, országának nádorát és a Krisztusban tisztelendő Miklós atya, esztergomi érsek urat, a kancellárt az ugyancsak a szent korona fennhatósága alá tartozó Bosznia földjére küldte, hogy letörjék bizonyos lázadók szemtelenségét. Ezek bevonultak és ostrom alá vették Zbornik várát, de elfoglalni semmiképp sem tudták, hanem nagy anyagi és személyi veszteségekkel távoztak onnan.
E hadjárat alkalmával Beliál bizonyos fiai[21] az érsek úrnak, a kancellárnak a sátrából titokban ellopták a király úr hiteles kettős pecsétjét, majd nem sokkal később ugyanezek a tolvajok összetörve eladták Besztercén az egyik aranyművesnek, mint arról igaz forrásból értesültünk. A király azonban ezzel a véletlen szerencsétlenségből történt esettel szemernyit sem törődött; másik hiteles pecsétet készíttetett, amit ugyanennek az érsek és kancellár úrnak adott át. Ő ezután ezzel a pecséttel az összes olyan kiváltságlevelet és oklevelet megerősítette, melyet a másik, az elveszett pecséttel bocsátottak ki.
34. A király Bulgária elleni hadjáratáról
Ezek után nagy erővel behatolt a magyar szent korona fennhatósága alá tartozó Bulgárországba és Bodony városát elfoglalva, hatalma alá vetette az országot. Az ország fejedelmét Sztratomirt, aki magát Bulgária császárának nevezte, elfogta, Magyarországra küldte, majd miután egy ideig hozzáillő és tisztességes körülmények között a zágrábi püspökség Govnik nevű várát őrizet alatt tartotta, bizonyos feltételek mellett és bizonyos szolgálatok ellenében örömmel visszaküldte Bodonyba, hogy őfelsége nevében és irányítása alatt kormányozza az országot. Így végül ez a fejedelem is megtartotta az őfelsége iránti, ígérettel vállalt hűségét és engedelmességét.
35. A király Károly császár elleni hadjáratáról[22]
A király ugyanígy, nagy és erős hadsereg élén személyesen vonult Morvaország határai felé a fényességes uralkodó, Károly császár úr ellen, bizonyos nézeteltérések miatt, és levélben hadat üzent a császár úrnak. maga bevonult Trencsény városába, serege pedig körben a mezőn és a legelőkön telepedett le. Már-már megindult seregével, hogy mélyen behatoljon Morvaországba, közben azonban a schwednitzi herceg bizonyos bárók és lovagok kíséretében a császár táborából megérkezett Trencsénybe, hogy a békéről tárgyaljon. Fegyverszünetben állapodtak meg, majd békekötés végett Kont Miklós nádorispánt és Bebek István udvarbírát bizonyos lovagok kíséretében átküldte Brodba a császárhoz, ahol az nagy hadsereggel és sok lovaggal állomásozott. De mert közben a király serege szétszéledt, békekötés nélkül tértek vissza.
36. A Morvaország elleni hadjáratról
Ezután László urat, Oppeln hercegét és Péter bánt meglehetősen erős hadinéppel Morvaországba küldte. Ezek ott gyújtogattak, óriási károkat okoztak, majd hazatértek.
37. Hogyan választották és koronázták Lajos királyt Lengyelország királyává
Ezt követően, idő múltával, nagybátyjának, Kázmér lengyel királynak halála után hatalmas hadsereggel bevonult Lengyelországba, és ott az örökösödési jog alapján szerencsésen királlyá koronázták, és követte nagybátyját a trónon.[23]
38. A király Moldva elleni hadjáratáról
A király ezután Bulgárián át személyesen támadt rá a szent korona fennhatósága alá tartozó havasalföldi részekre, ugyanakkor a másik oldalról egy erős sereggel, valamint az erdélyi rész nemeseivel és a székelyekkel együtt a Székelyföldön túlra küldte Miklós erdélyi vajdát, Móric fia Simont, és néhány tehetősebb lovagját, hogy a havasalföldi részeket biztosítsák Lajkkal, az említett részek vajdájával szemben, aki fellázadt a királyi felség ellen. Ez akkoriban cselvetésre készen, nagy hadsereggel a Duna mellett tanyázott, hogy megakadályozza a király úr seregének benyomulását a túlparti Bulgáriából. Miklós vajda, miután sikeresen bevette a vlachok által emelt erődítményeket és sáncokat, seregével együtt átkelt a Jaromica folyón, csatába bocsátkozott és kemény ütközetet vívott Lajk vajda nagylétszámú seregével, melynek fő vezére Oláh Dragomár ispán, dombrovicai várnagy volt, és győzelmet aratott; sokat megölt közülük, magát a fővezért megfutamította.
Később azonban, mivel elővigyázatlanul vonult tovább, csapdák, sűrű tüskebokrok és roppant keskeny szakadékok közé szorult, és a vlachok sokasága az erdőkből és a hegyekből rátámadva megölte a serény férfiúval, Péterrel, vicevajdájával, továbbá Vas Dezsővel, Orosz Péterrel, Küküllővár várnagyával, valamint Székely Péterrel és Lászlóval, e két harcias férfival és még sok más vitézzel és tehetősebb nemessel együtt. Miután e seregrész magyar katonái hátat fordítottak, és menekülni kezdtek, az ingoványos és mocsaras helyeken csapdába esve vagy bekerítve, a vlachok sokat legyilkoltak közülük, s nagy személyi és anyagi veszteségek után alig menekültek meg néhányan. Miklós vajda holttestét nagy harc árán kiragadták a vlachok kezéből. Magyarországra szállították és Esztergomban, a Boldogságos Szűz kolostorában temették el.
Végül azután ezt a balszerencsés esetet követően a szerencse ismét jóra fordult. Gara Miklós, macsói bán, ez a serény és harcias férfi, Lajk vajda harcosainak és íjászainak, a nyílzáport zúdító vlachoknak ellenében mellvédekkel és tornyokkal megerősített hajókon bátor kézzel átvezette a király hadseregét a Dunán; ellenségei megfutamodtak, és mint a füst, elenyésztek. A sereg maradék része Szörény irányában benyomult az országba és elfoglalta azt a földet.
Ezután ott, Havasalföld határa mentén a király először Szörény várát építtette föl, majd néhány év leforgása után Brassóban emelt egy igen erős várat, melyet Törcsnek hívnak, e vár őrségét fegyveres hadinéppel, zsoldosokkal és angol íjászokkal erősítette meg, s megtartotta hatalmában.
39. Lajos király különböző hadjáratairól, kegyességéről és más erényeiről
Ezután jóformán évenként vagy legalábbis minden harmadik évben indított hadjáratot vetélytársai és a lázadók, leggyakrabban azonban a rácok és a havasalföldiek ellen; semmi sem kerülte el a figyelmét. Rácországot illetően Oslo fia Demjén macsói bán és helyettes bánja, Szemere, később pedig az igen tevékeny és serény, hadban körültekintő Gara Miklós – akit még ifjúként neveztek ki bánná – fáradozott állandóan azon, hagy az országot megőrizzék a királyi uralom fennhatósága alatt.
A király bölcs volt és igen bőkezű, sok sikeres háborút viselt és sok mindent visszaszerzett országának. S nemcsak hadi dicsőségéről volt híres, hanem tudományos ismereteiről is, odaadó lelkesedéssel művelte a csillagászatot. Erényeinek a tökéletességéért a barbárok is igen nagyra becsülték, és sok nép magasztalta nevét. Katolikus hitében jámbor volt, a szegényekkel szemben adakozó, védte az egyházak jogait és az egyházi szolgálatokat nagyon sokra becsülte.
40. Az uralkodás alatt történt dolgokról
És mert a Bölcs állítása szerint a jó munkának dicső a gyümölcse (Bölcs. 3,15) és tiszteletreméltó az emlékezete, méltán és nem oktalanul csatoljuk most ide mindazt, ami az ő idejében, az ő gondoskodásából és jámbor törekvéséből történt.
41. A zsidók kiűzéséről
Ő ugyanis, mint az üdvösség buzgó harcosa, katolikus hitre akarta téríteni a zsidókat, és meg akarta nyerni őket Krisztusnak, de a zsidók megátalkodottsága és csökönyössége miatt szándékát nem tudta megvalósítani; ezért Magyarország területén az összes zsidót törvényen kívül helyezte, és elrendelte kiűzésüket. Javaikat és vagyonukat, melyet kapzsi kamatszedésen szereztek, megvetette, mint a sarat, és nem akarta sem birtokba venni, sem lefoglalni. A zsidók tehát egytől egyig Ausztriába és Csehországba távoztak Magyarországról, ahol azután szétszóródtak.
42. A remeterendről és Szent Pál első remete testének áthozataláról
Első Remete Szent Pál remete testvéreinek rendje virágozni és sokasodni kezdett Magyarországon, ezért Szent Pálnak az említett rend atyjának a testét Velencéből átszállították Magyarországra, és Buda mellett, Szentlőrincen, a hegytetőn, ünnepélyes körülmények között elhelyezték a remeték monostorában.[24] Eme szentatyának az érdemeit ezen a helyen tiszteli és áldja az Istent dicsérő népek egybegyűlő sokasága.
Eredetileg még a boldog emlékezetű Károly király, a király apja hozta be az országba az említett rend testvéreit, de csak kevés gyülekezetük és szálláshelyük volt: így Szentlőrincen, a Pilis erdejében pedig Szentkereszten, Szentléleken és Szentlászlón; más helyeken viszont remete címen megmaradtak kóborló világiaknak.
43. A nosztrai kolostor alapítása[25]
Lajos király továbbá az említett rend számára díszes kivitelezésű kolostort alapított Nosztrán.
44. A lövöldi kolostor alapítása[26]
Építtetett azután egy másik kolostort is a karthauzi barátok rendje számára Lövöldön, a Bakonyban, és kellőképpen ellátta adományokkal.
45. Két kápolna alapításáról
Továbbá a Boldogságos Szűz tiszteletére egy szép és csodálatos mívű kápolnát építtetett Aachenben, egy másikat pedig Zellben, s mindkettőt kellőképpen és bőkezűen ellátta adományokkal: az istentiszteletekhez szükséges kegytárgyakkal, edényekkel, kelyhekkel, könyvekkel, különféle miseruhákkal, sőt egy-egy aranykehellyel ékesítette őket.
Ezt követően bőkezűségével és jó példájával sokakat indított kegyes cselekedetekre, bárókat, lovagokat, nemeseket és néhány püspököt is; ezek az említett szerzetesrendnek helyeket adományoztak, kolostorokat alapítottak és ellátták őket adományokkal, az Isten dicséretére és Szent Pál dicsőségére.
46. A kunok keresztény hitre térítéséről
A kun népet is, mely a tatár pogányság rabja volt – hogy a keresztény vallás növekedjék – alázatos sürgetéseivel az apostoli szentszéknél közbejárva, keresztény hitre térítette, Boldog István király példájára, akit az új hit alapjának Magyarországon való lerakására az isteni gondviselés választott ki, és aki az apostolokat követve, az Isten nevének dicsőségére lelki értelemben vett mennyei esőkkel öntözgette a hívek lelkét. Ennek a népnek, melyet a keresztény hitben már kioktattak, az Apostoli Szentszéktől kapott felhatalmazás alapján a minorita barátok látják el lelki gondozását, gyakorolják körében a plébánosi jogokat és végzik a hitoktatást: így napról napra erősebbé válik a hitben.
47. A boszniai patarénok megtérítéséről
Ugyanígy a patarén eretnekeket, akik igen elszaporodtak és különféle tévtanokba bonyolódtak, a hitbuzgó és nagy tudású Peregrinus, boszniai püspök úr, a minorita rend tagja a király biztatására az igaz hitre térítette és megkeresztelte.
48. Egynémely szláv megtérítéséről
Ugyanígy a Lippa környéki szlávok – ez a kemény nyakú nép – az igaz hitre tértek és megkeresztelkedtek. Hitoktatásukat katolikus papok látták el Szent Jeromosnak, az anyaszentegyház egyházatyájának fordítása alapján; most azonban, mint beszélik, hittagadókká váltak, s visszatértek régi tévelygésükhöz, és sokkal rosszabbak lettek, mint korábban voltak.
49. Hogyan tett szert a korábban lakatlan Moldva új lakosságra
Lajos király idejében Bogdán, a mármarosi vlachok vajdája a körzet vlachjait maga köré gyűjtve titokban behúzódott Moldva földjére, ami a magyar korona fennhatósága alá tartozott, de amit a tatárok szomszédsága miatt már régóta elhagytak lakói. S noha a király hadserege többször is megtámadta őket, az ott lakó vlachok azonban, számuk nagymérvű növekedése következtében mégiscsak országgá gyarapodtak. A vajdák egyébként, akiket az országban lakó vlachok választanak, elismerik a magyar király hűbérjogait, és rendszeres adófizetéssel kötelesek tanújelét adni hódolatuknak.
50. A pestisjárványról, az éhínségről és földrengésről
Uralkodása alatt egyébként több alkalommal ütötte föl fejét pestisjárvány egyes helyeken, sőt országszerte és a többi szomszédos országban is. Időközönként éhínség pusztított a kalászosokat és más vetéseket lelegelő sáskák és egerek miatt. Helyenként többször is nagy földrengés volt.
51. Az udvarnokoknak és más szolgálatokra kötelezetteknek mentesítéséről
Az ő idejében sok udvarnokot és különböző királyi szolgálatokra kötelezett királyi udvarszolgát fölszabadítottak és fölvettek Magyarország nemeseinek gyülekezetébe, mivel a király mindenkivel szemben birtokadományokkal rótta le háláját, és mert kegyes és bőkezű volt.
Mindenki módfelett szerette ezért.
52. Lajos király feleségeiről és gyermekeiről
Úgy vélem, érdemes lesz szót ejteni arról is, hogy Lajos királynak – mint az köztudott – két felesége volt. Az első tudniillik a gyönyörű szép Margit volt, annak a nagyméltóságú Károly úrnak a lánya, aki akkoriban a morva őrgrófság birtokosa volt, és akit később a császári méltóságra emeltek. Ez azonban meghalt, gyermektelenül. A második Erzsébet királyné úrnő, az említett István bánnak a leánya, akitől három lánya született: Katalin, Mária és Jadviga. Katalint még gyermekkorában elragadta a korai halál.
És mert a királyi nemzetség sarjának fényes házastársat kell keresni, hogy a tőlük származó utód természetadta ragyogó címektől ékeskedve tündökölhessen, a fényes nemzetséget növelni akarván – miután a felséges királynékkal, szülőanyjával és feleségével, továbbá az ország püspökeivel és báróival előzetesen tanácskozást tartott –, Máriát, aki gyermekkorban volt, házassági szerződésben eljegyezte az ugyancsak gyermekkorban lévő fényességes Zsigmond brandenburgi őrgróffal. Zsigmond apai ágon a császári család sarja volt, és császári dicsfényben tündökölt. Az eljegyzést Nagyszombatban tartották a császárnénak, Zsigmond anyjának és a csehországi báróknak jelenlétében, nagy ünnepélyességgel és vigassággal. Lajos nevelni mindkettőjüket maga mellé vette, és most a királyi trónra magasztalva ők ketten uralkodnak.
Jadvigát pedig atyja halála után Lengyelország királynőjévé koronázták, majd később Lengyelország főurai, bárói és nemesei házassági szerződésben a nagy hatalmú litván herceghez, név szerint Jagulához adták feleségül, miután az megtért a keresztény hitre és testvéreivel együtt megkeresztelkedett. Ezt a Jagulát azután ünnepélyesen királlyá koronázták, és Lászlónak nevezték, aki hasonlóképpen boldogan együtt uralkodik feleségével abban az országban.[27]
53. Lajos király békés és nyugodt napjairól
A király pedig az azt követő időkben, hogy hatalmának teljes birtokába jutott, és háborítatlanul uralkodott a királyi trónon, minden reménységét az Istenbe vetette, akitől minden jó származik, és őneki rendelte alá uralkodását és a kormányzás gondját. Minthogy az igazságosság őre volt, nem kénye-kedve szerint kívánt uralkodni. és semmi vállalkozásba nem kezdett meggondolatlanul és törvényes alap nélkül, mert a tettre kész serénység és az uralkodói bölcsesség az erénnyel összhangban uralkodik, és az ország kormányzása közben a józan észnek és a törvényeknek megfelelő körültekintéssel tevékenykedik. A természetjog folytán megillető uralkodásának csúcspontján nem emberi, hanem inkább isteni ösztönzéstől indíttatva az volt leghőbb vágya, hogy szent királyelődeinek és atyjának nyomdokain haladva – akikben teljes épségben és tökéletesen élt a hitbuzgóság és a keresztény vallás –, országát, földjét és az uralma alá vetett népeket megőrizze szabadságukban, szokásaikban, törvényeikben, és biztosítsa számukra az áldásos békét és a nyugalmat. Főként azokat, akiket a hitben ő keltett új életre az Úr számára, győzedelmesen megvédelmezte ellenségeiknek, különösen a pogányoknak minden ármánykodása és támadása ellen. Ugyanígy országának egyházait is megtartotta jogaikban és szabadságukban, s evilági javak tekintetében is megnövelte őket.
54. Lajos király elmélkedő életéről
Miután átgondolta és tapasztalta, hogy országa és birtokai mindenütt és mindenfelé virágzó állapotban, békességben és nyugalomban vannak, noha kedvenc időtöltése és gyermekkora óta megszokott szórakozása a rendkívül gyakori vadászat volt, végül mégis úgy döntött, hogy a földi dolgokkal való foglalkozást és törődést félretéve – mert ezeket bűnök nélkül intézni nehéz –, a test vágyakozását elfojtva és uralma alá hajtva, egyedül csak Isten parancsainak engedelmeskedik. Mivel minden, ami testi, olyan mint a gaz, és a test minden kívánsága olyan mint a rét virága, az emberi sokaság zűrzavarától félrevonulva, elmélkedő életre adta magát, hogy odaadóbban és buzgóbban foglalkozhassék a kegyes cselekedetek gyakorlásával, és maradjon ideje az imádkozásra. Ki is tartott elhatározása mellett.
55. Lajos király haláláról és temetéséről
Végül, az örök élet után sóvárogva – miként a zsoltáros szavai mondják: „Jó nekem az Istenhez tartoznom és az Úristenbe helyeznem reménységemet” (Zsolt. 72,28) – elhagyta ezt a fáradságos életet, és szeptember havának tizenegyedik napján az Úr szólítására eltávozott az evilágból. Nem sokkal azelőtt egy csodálatos üstökös jelent meg az égen. Halálakor akkora volt a gyász az országban, mintha mindenki a saját halottját siratta volna.
Az Úr 1382. esztendejében, ugyanazon hónap tizenhatodik napján temették el a királyi városban, Fehérvárott, abban a kápolnában, melyet ő alapított a Boldogságos SzŰz társaskáptalanja mellett, s melyet később azután felesége, Erzsébet királyné látott el javadalmakkal.
Negyven évig, egy hónapig és húsz napig uralkodott. Átlagos magasságú, büszke tekintetű, göndör hajú és göndör szakállú, derűs arcú, duzzadt ajkú és kicsit görbe hátú ember volt.
Fordította BOLLÓK JÁNOS
[Jegyzetek]
KÜKÜLLEI JÁNOS: LAJOS KIRÁLY VISELT DOLGAI
Küküllei János (1320?-1393) királyi jegyző, küküllői főesperes Nagy Lajos királyról szóló műve az első világi életrajz irodalmunkban. Az 1350-es években írott 25 fejezet középpontjában a lovagkirályi eszményt megtestesítő Nagy Lajos két nápolyi hadjárata áll. A Nagy Lajos halála után, 1389 körül készült újabb 30 fejezetben az öregedő király kegyessége kap nagyobb hangsúlyt. Küküllei szövegét három krónikánk őrizte meg, legkönnyebben a Thuróczy Krónikában hozzáférhető.
Latinul: Johannes Thurocz: Chronica Hungarorum. Ed. E. Galántai et J. Kristó. Bp. 1985. 160-188. Commentarii II. E. Mályusz adiuv. J. Kristó. Bp. 1988. – Magyar fordítása: Thuróczy János: A magyarok krónikája. Ford. Horváth János. Bp. 1980. 233-270; önállóan: A m. középkor irodalma, 332-370. Ford. Bollók János. (Ezt közöljük.)
[1] A bevezető sorok – egy királyi jegyzőhöz méltón – az oklevelek arengájának stílusában íródtak.
[2] Az eredetileg arab nyelven, a 8. században készült Secreta secretorumot a középkor folyamán Arisztotelésznek (i. e. 384-322), Nagy Sándor nevelőjének tulajdonították. Egy példánya Nagy Lajos könyvtárában is megvolt.
[3] A római Flavius Vegetius Renatus (383-450) hadászati könyvéből, azEpitome militaris-ból idéz a szerző.
[4] Bizonytalan, hogy kit ért ezen Küküllei. Többen Guillelmus de Nagis, IX. (Szent) Lajos francia király életrajzára gondoltak, mely egyébként irodalmi mintája volt.
[5] Nagy Lajos 1326-ban született, így koronázásakor, 1342. július 21-én 16 éves volt
[6] András felesége a hírhedt Johanna. Nagyatyja, Róbert calabriai herceg Károly Róbertnek tett ígéretével szemben végrendeletében a koronát nem Andrásra, hanem Johannára hagyta. András bizonytalan helyzete a nápolyi udvarban ezzel fokozódik.
[7] A pápák 1309-től Avignonban székeltek, a királyné oda küldte követeit.
[8] Sába királynője Salamon király hírét hallvára felkerekedett és meglátogatta őt Jeruzsálemben (1 Királyok 10,1-13).
[9] A Colonna és az Orsini család tagjai végeérhetetlen viszályban voltak egymással.
[10] Eredetileg a görög Veron eikon (’igaz képmás’) egy Rómában őrzött régi Krisztus-képre vonatkozott. A Veronika-kendője legendájának is ez az etimológiai gyökere. Veronika, a szent életű asszony; egy gyolcs-kendővel megtörli a keresztjét hordozó, szenvedő Krisztus arcát, s a kendő azóta is őrzi vonásait.
[11] A lengyel III. Kázmér király (1333-1370) Erzsébet anyakirálynő testvére, Lajos nagybátyja volt. Lajos apósa ekkor a nála 10 évvel idősebb Károly morva őrgróf, a későbbi IV. Károly német-római császár.
[12] Kotromanics István.
[13] 1345. szeptember 19-én. Az üggyel kapcsolatban ld. még Lajos király levelét VI. Kelemen pápához a Hivatalos és magánlevelek a 11-14. században c.fejezetben.
[14] 1347-ben kötöttek házasságot.
[15] A gyermek Károly 1348-ban meghalt.
[16] 1350. áprilisában.
[17] 1347 őszén a pápai követ a Nápoly ellen vonuló királyt kiközösítette
[18] VI. Ince ld. a 20. jegyzetet.
[19] Küküllei krónikáját így fejezte be. Korábbi szándéka ellenére folytatta majd harminc évvel később.
[20] VI. Ince (1352-1362), V. Orbán (1362-1370), XI. Gergely (1370-1378).
[21] Bizonyos sátán fajzatok.
[22] IV. Károly császár (1346-1378) vö. 11. jegyzet.
[23] 1370. november 17-én.
[24] Erről ld. még a Szöveggyűjteményben Gyöngyösi Gergely Pálos remete testvérek életrajzai c.rendtörténete 34. fejezetét.
[25] A nosztrai (Márianosztra) kolostort 1352-ben alapította Nagy Lajos.
[26] A lövöldi (Városlőd) karthauzi kolostor alapító oklevele 1378-ban kelt.
[27] Jagello litván nagyfejedelem megkeresztelkedvén, II. Ulászló néven foglalta el a lengyel trónt 1386. február 18-án.