Döbrentei-kódex
(1508)
SALAMON ÍNEKLÉSE
ISTEN ANYASZENTEGYHÁZZAL EGYEMBE
(Énekek Éneke)
1.
Ő szájának apolásával engem megcsókoljon, mert te igen jó kenetekkel turgyagozó[1] emlőid bornál jobbak. Kiötlött olaj te neved, azért leányok téged igen szeretének. Húzz utánad engemet, te kenetednek illatán futosonk. Király engem bevűn ű pincéjébe: örvendönk és vigadonk tebenned, te emlőidet emlejtvén.[2] Igazak bor felött szeretnek tégedet.
Ó, Jerusálem leányi, fekete vagyok, de termetes: miként Cedárnak hajloki, miként Salamonnak gereznái.[3] Ne gondoljátok, hogy én meghirvadtam, mert nap engem megképtelenejtett[4] és anyámnak fiai vívának énellenem. Engem szőlők-őrizővé tőnek, én szőlőmöt nem őriztem.
Én lelkem kit szeret! Mutasd meg, hul délbe őriz, hul nyugoszol, hogy ne kezdjek búdosnom te társidnak csardái után. O, te, ki asszonnép között szép vagy, ha nem tudod magad, kelj ki és menj el az csordáknak nyomába, és te ürüidet őrizjed az pásztoroknak hajlokinál.
Farahó szekeriben való igetésemhez hasonlalak téged, én barátom. Szépek te tűgyid, mint gerlicének. Te nyakad, miként nyakbavető készség. Aranyas egérlőket[5] gyártonk neked, ezüsttel hegyezteket vagy szerezteket.
Mi időn király ű nyugalmában volna, én nardosom ű illatját adá. Mirrhából kötött kéve én szeretőm énnekem, én emlőim között nyugoszék. Cipriai szőlőfű[6] én szeretőm énnekem, Endegadnak szőlőibe.
Én barátom, te szép vagy! Íme, te szép, te szemeid galambszemek. Én szeretőm, te szép vagy és ékes. Virágos mi kis ágyonk; mi házonknak héjazatja[7] cédrosfából, tornácink cipresszos fából.
2.
Én mezői virág vagyok és völgyeknek lilioma. Miként liliom tövis között, úgyan én barátom leányok között. Miként málosfa[8] erdői fák között, úgyan én szeretőm fiak között. Kit én kívánok vala, annak árnyékán ülök és ű gyümölcse édes én torkomnak.
Király engem borpincébe vűn, énbennem szerelmet szerte. Virágokkal ékeséhetek engemet, málosfákkal szorohatok meg[9] engem, mert szeretet miá ellankadék. Ű balja én fejem alatt, és ű jogja engem megölel.
Ó, Jerusálemnek leányi, esketlek titeket,
Mezőknek kecskéire és szarvasira:
Én szeretőmet fel ne serkentsétek,
Fel se ébreszjétek,
Mígnem ű akarja!
Én szeretőmnek szava:
„Íme, ez hegy-közbe szökdösve jött,
Dombokat általszökött.”
Én szeretőm kecskéhez hasonlott és gímborjóhoz. Íme, ű mi falonk alatt áll, ablakon néz és rostélyokon kakucsol.[10] Íme, én szeretőm szól énnékem :
„Kelj fel én barátom, én galambam, én jó termetem! Siess és jöjj! Mert immár tél elmúlt, hideg eltávozott és elment. Mi földönkbe virágok jelentek, irtásnak ideje bejött. Mi fődönkbe gerliceszó hallatott, figefák bomboztak,[11] virágos szőlők illatjokot adták. Kelj fel, én barátom, én szépem, én galambam, és jöjj el erős kűlyikakba, kőrakásnak vermébe! Mutasd meg te orcádot énnékem! Te szód hangosoljon én fülembe: mert édes te szód és ékes te orcád!”
Fogjátok meg magatoknak az kis ravaszokat,[12] kik szőlőt pusztejtonak. Mert mi szőlőnk megvirágozott én szeretőmnek. És ű énnekem, ki liliom között il.
Míg nap támad és árnyékok elhajolnak, én szeretőm, térj meg! Légy olyan, ment kecske, avagy Bethel hegye béli gímborjók.
3.
Én ágyacskámban éjt-által keresém, kit én lelkem szeret. Keresem űtet, és meg nem lelem. És felkelek és környöljárom az várost, szegeleteken és utcákon: megkeresem, kit én lelkem szeret. Keresem űtet, és meg nem lelem. Az virrasztók, kik az várost őrzik vala, meglelének engem. Nemde láttátok-e, kit én lelkem szeret?
Kevéssé, hogy elmúltam volna [őket], meglelém űtet, kit én lelkem szeret. Megtartám űtet, és el sem bocsátom, mígnem űtet anyám házába viszem, és én szőlőmnek röjtökébe.
Ó, Jerusálemnek leányi, esketlek titeket,
Mezőknek kecskéire és szarvasira:
Fel ne serkentsétek,
Fel se ébreszjétek szeretőmet,
Mígnem ű akarja!
Ki ez, ki az pusztából felhág, miként füstnek vesszeje mirrhának és temjénnek illatjából és minden patikabéli pornak! Íme, Salamonnak ágyacskáját Jerusálemnek igen erősiből hatvan erős állja környöl! Mindenik tőrt tart és igen tudósok viadalra. Kinek mind ű tőre ünnen farán, éji félelmért.
Salamon király ágyacskáját gyártá magának Libán hegyének fájából. Ű lábait ezüstből gyártá,
feje-alját aranyast,
felhágóját bíborost;
közepit szerelmmel megvette Jerusálemnek leányiért.
Sion leányi, menjetek ki, és lássátok Salamon királyt az koronában, kivel koronázta űtet ű anyja ű menyegzőjének napján és ű szíve vigasságának napján!
4.
Mely szép vagy, én barátom! Mely szép vagy! Te szemeid galambaké – attól megválva, mi belől enyészik. Te fürtid, mit Gálaád hegyéről hágó kecskécske. Te fagaid, miként nyírett csordák, kik mosodóból hágának, és mindenik két ellővel, és közöttök nincsen meddő. Te ajakid, miként erősből gyártott fűkötő, és édes te kedves beszéded. Te nyakad, miként Dávid toronya, ki rakatott viadal-helyekkel: belőle ezer pajzs csügg, erőseknek minden fegyveri. Te két emlőid, miként két gímborjó egy hastól, kiket őriznek liliomban, – mígnem nap támad és árnyékok elhajoljanak. Miként pányika[13] almaszemek, te tűgyid attól megválva, mi belől enyészik.
Menjek el mirrhának hegyére és temjénnek dombjára, és szóljak én jegyesemnek.
Én barátom, teljességgel szép vagy, tebenned szeplő nincsen. Jöjj Libánról, én jegyesem! Jöjj Libánról, jöjj Amana fejéből: koronáztatol Sanir és Hermon tetejéből: oroszlányoknak fészkekből és párdicsoknak[14] hegyekből! Én húgom, én jegyesem: megsebesejtéd én szívemet, egyik szemedbe és nyakadnak egyik hajába! Én húgom, én jegyesem, mely szépek te emlőid; te csecsid bornál szebbek, és te kenetednek illati minden írek felött. Jegyesem, te ajakid csepegő-méz szín, nyelved alatt méz és tej vagyon. És öltözetednek illatja, miként tőmjényillat. En húgom, én jegyesem berekesztett kert, bekeresztett kert, beszegezett kútfű. Te kifolyásid pányika-almának paradicsoma: almafának gyömölcsével, Cipros nárdosval, nárdos és sáfrány, fisztulát és cinnamomost. Libánnak minden fáival: mirrha aloéssel, minden élő kenetekkel.
Kerteknek kúta, eleven vizeknek folyása, kik Libán hegyéből nagy sebbel folynak: Kelj fel, felszél, és jöjj, alszél: fúdd meg én kertemet és folynak ű drága illati.
5.
Én szeretőm jöjjön ünnön kertébe és egye ű almáinak gyömölcsét. Én húgom, én jegyesem, jöjj én kertembe. Én mirrhámot megarattam mind én aromáimval. Méz-színt én mézemvel eszöm, én boromot én tejemvel iszom. Én barátim, egyetek és igyatok és részegöljetek meg.
Én aluszok és én szívem vigyáz. Én csergető szeretőmnek szava ez: Húgom, nyissad meg énnekem; én barátom, én galambam, én szeplőtelenem. Mert én fejem teljes harmattal és én fürtim éji csepegéssel. Szoknyámot levettem; hogy, vegyem megen reám? Én lábaim megmostam, hogy fertőztessem meg őket? Én szeretőm résen kezet nyójta, és én hasam ű illetétől megrettene.
Felkelek, hogy megnyitnám én szeretőmnek. Én kezem mirrhát hullata és én ujjaim teljesek választott mirrhákkal. Ajtómnak küszöbét megnyitám én szeretőmnek. Tahát ű lehajlott és elment vala. Én lelkem ellankada, hogy szóla:
Keresem és űtet, meg nem lelem,
Kajáltám és nem felele énnekem.
Város őrizők, kik az várost őrizik vala, engem meglelének. Verének engem, sebesejtenek engem, megvevék palástomot az kűfal-őrizők.
Ó, Jerusálemnek leányi, rátok eskeszem, ha meglelenditek szeretőmet, hirdessétek meg őneki, hogy szerelm miá lankadtam. Szeretők közöl minemő az te szeretőd, mert miránk így esköl. Én szeretőm fejér-piros, ezer közöl választott. Ű feje igen jó arany; ű fürti, miként pálma széles leveli. Feketéjek, miként holló, ű szemei miként galambaknak víz csergetegeken, kik tejben ferödtek (mosottak)[15] és teljes folyó vizeknél laknak. Ű hasa ébur képő (régi elefánt tetem). Ű tűgyi, miként patikáros-gyártott, kedves illató kenetek. Ű ajaki élő mirrhát csepegetnek. Ű kezei völgyesek. Teljesek jácintossal ű fülei. Ű hasa ébur képő, zafir kövekkel válogatott. Ű szárai márványkű lábak, kik állonak arany ékeken. Ű színe, miként Libán hegye, választott miként cédros. Ű torka édességes és kívánatos teljességgel. Ilyetén én szeretőm és ű én barátom, ó. Jerusálem leányi. Asszonnép között szép, és hová ment te szeretőd? Hová hajlott te szeretőd és űtet mi teveled keresjük.
6.
Én szeretőm alászállott ű kertébe, aromának ű kedvére. Hogy az kertekben éljen, és liliomokot szedjen én szeretőmnek.
És én szeretőm énnékem, ki liliomok között él. Én barátom, szép vagy, édes és ékes, miként Jerusálem. Ijedetes, miként seregeknek szerzett orrok[16] (orrozat). Fordejtsd el te szemeidet énrólam, még űk engem elrepejtenek. Te fürtid, miként kecskék csordái, kik Gálaád hegyéből jelentek. Te fogaid, miként juhcsordák, kik mosóból hágnak, mindenik kettős ellővel és meddő nincsen közöttök. Miként pányika-alma haja, ugyan te tűgyid, titkodtól megválva.
Hatvan királyné asszony vagyon és nyolcvan szerető, és leányoknak nincsen száma; Egy én galambam, én tökéletesem. Egy vagyon ű anyjának választotta és ű szülejének. És az Sionbeli leányok látták űtet és hirdették űtet bódognak királyné asszonyok.
Száz szeretők dicsérék ütet: mely ez, ki elő megyén, miként feltámadó hajnal? Szép, miként hold, választott, miként nap. Ijedetes, miként szerzett seregeknek orra. Leszállék az dióskertbe, hogy völgyeknek almáit látnám, és megnézném, ha az szőlők virágoztak volna és ha pányika-almák termettek volna. És nem tudám: én lelkem Aminadab szekereiért megháborejta engem. Térj meg, térj meg, Szunamitisz (Istentől elidegenölt lélek), térj meg, térj meg, hogy lássonk (tekéntsönk) téged.
7.
Mit láttok az Szunamitiszbe, ha nemcsak seregeknek szerit.
Ó, fejedelemnek leánya, mely szépnek a te lépelid[17] az saruba. Te farodnak egybeszerkezése, minként násfák, kiket mesteri kéz gyártott. Te köldököd, miként hajtogatott kep (pohár), ki soha nem szíkös venerékkel.[18] Te hasad, miként búzaasztag, liliomval környéközött. Te két emlőid, miként két vad kecske, állók. Te nyakad, miként eburbeli torony. Te szemeid, miként ezebonbeli halastók, kik vannak sok leányoknak kapuiba. Te orrod, miként Libánnak tornya, ki Damaskosra néz. Te fejed, miként Karmel. Te fejednek fürti, miként királi bíbor, töréshez szerkezött.
Mely szép vagy, én barátom, és mely ékes vagy, én szerelmesem, gyönyörőségbe.
Te állatod[19] pálmához hasonlojt és te csecsid szőlőfűhöz. Mondám: felhágok az pálmára és gyömölcsét ragadom.
És te emlőid olyattanok lesznek, mint szőlőfű, és te illatod, miként málosnak illatja. Te torkod, miként igen jó bor, kit én szeretőmnek méltó innia és ű fogainak kérődni.
Én szeretőmnek és űneki fordulása énhozjám:
„Jöjj én szeretőm és menjönk ki az mezőbe, lakozjonk az falukba. Reggel keljönk az szőlőkbe és lássuk, ha az szőlő virágozott, ha az virágok gyömölcsöt bomboznak, ha az pányika-almák virágoztak. Ott én neked adom én emlőimet. Mandragórák mi kapunkon illatot adtak. Én szeretőm, mind új almákot és ó almákot es neked tartottam.”
Ki adja azt énnékem, hogy én anyámnak emlője szopó atyámfiát künn leljem és megcsókoljam, és immár engem senki ne utáljon.
Megragadlak téged és én anyám házába viszlek, és én szőlőmnek rejtekébe, ott megtanéjtasz engem, és én elvegyéjtett borból adok neked veneréket és gránátos almának mustját.
Ű balja én fejem alatt és ű jogja megölel engem.
Ó, Jerusálem leányi, rátok eskeszem: fel ne serkentsétek, fel se ébreszjétek én szeretőmet, mígnem ű akarja.
Mely ez, ki felhág az pusztánól, gyönyörőségbe torlott, és ű szeretőjéhez támaszkodott.
Málos fa alatt ébresztelek fel tégedet, én barátom. Ott rothada meg te anyád, ott töreték meg te szüléd.
Tégy engem te szívedre, ment jegyet. Ment jegyet te karodra. Mert szeretet olyan erős, ment halál. Kedvelés kemény, ment pokol.
Űneki lámpási, tűznek és lángaknak lámpási.
Sok vizek nem olthatják meg az szerelmet és folyóvizek sem borejthatták el űtet. Ha ember mind házabeli vagyonát adnája szeretetért és úgyan megutálja az vagyont, miként semmit. Mi húgonk kicsind és nincsen csecsi. Mit tegyönk mi húgonknak, mikoron beszédbe veszjék űtet. Ha kűfal, rakjonk rajta ezüst erkélyeket, ha ajtó, tahát belljük meg űtet cédrosdeszkákkal. Én kűfal vagyok és én emlőim, miként torony. Holott űelőtte olyan lők, hogy ha békét leltem volna, békés szőleje vala benne. Kinek népi vannak, űtet őrizőknek hagyá; ű gyümölcsiért ember ezer ezüst pénzt hoz be. Én szőlőm énelőttem vagyon. Te békésed ezer, és két száz ű gyömölcsét őrizjük.[20] Ki kertekben lakozál, barátid hallgatnak téged, nékem hallatta[21] te szódat. Fuss, én szeretőm, és hasonljál kecskéhez es gímborjóhoz drága keneteknek hegyén. Ámen.
(Döbrentei-kódex 473-483 – Nytár 12, 247-253)
[1] duzzadó
[2] szopván
[3] bőrei
[4] eléktelenített, elszínezett
[5] nyakláncokat
[6] szőlőfő, szőlőfürt
[7] teteje
[8] lat. malus am. almafa
[9] szorítsatok meg, tömjetek tele
[10] kukucskál
[11] fügét érleltek
[12] rókákat
[13] malum punicum am. gránátalma; itt pónyik alma
[14] párducoknak
[15] Zárójelben a scriptor megjegyzései.
[16] hadrendjük
[17] lépteid
[18] italokkal
[19] termeted
[20] recte: őrzőké
[21] recte: hallasd