Barlám és Jozafát legendája[1]
(Kazinczy-kódex)
Urnak nevébe kezdetik az Szent Barlámnak élete. Kéröm azért én, ki ezt írtam, mind azokat, kik ez könyvecskét olvasandók, hogy szeretettel olvassák, mert igön szép.
Az Szent Barlám, kinek életét az tisztöletös Damaszcénus János doktor szeretettel öszveszedögette és megírta, az Szent Jozafát király – isteni malaszt űbenne cseleködvén – az pogánságnak állapatjáról az körösztyén hitre téríté ím, elletténképpen.
Mikoron közönségös India körösztyén barátokkal teljes vóna, feltámada egy néminemő hatalmas királ, kinek neve vala Avennir, ki az körösztyénöket – jelesben az barátokat – igön háborgatja vala. Történék kegyiglen, hogy az királnak egy néminemő barátja, ki az ű udvarába első vala, isteni malasztból az királyi palotát elhagyá és baráttá lőn. Melyet mikoron az király meghallott vóna, az nagy haragnak miatta dihösködni kezde és űtet az pusztának belsöjibe szorgalmatossággal megkeresteté. Mikoron megtalálták vóna nehezen, elében vitelé. Látván kegyiglen alávaló ruhával felőtöztet, ki annakelőtte szokott vala drága ruhákba járnia, és az sok böjtöknek miatta meghervadtnak lenni, ki annak előtte sok kéncsökkel és drága étkekkel szokott vala élnie, monda néki:
– Ó balgatag és elveszött elméjő! Mi okáért változtattad az tisztösségöt szidalmasságra és te magad gyermököknek játékul szörzötted?
Kinek az mondá:
– Ha ennek okát kévánod éntőlem megértenöd, az te ellenségidet távol tőled eltávoztassad.
Az királ kegyég megkérdvén, hogy kik vónának az ű ellenségi, monda amaz:
– Az harag és az kévánság. Mert ezök bántják meg, hogy az bizonság meg ne esmértethessék. Jelen legyenek kegyék az mondásoknak hallására az bőcseség és az igazság.
Kinek monda az király:
– Legyön úgy, amint mondád.
Tehát az monda:
– Az balgatagok azokat, melyek vannak, megutálják, olymint nem vónának. Azokat kegyiglen, melyek nincsenek, igyeköznek hozjájok ölelnie. Valaki azért meg nem kóstolandja azoknak édösségit, melyek vannak, nem tanulhatja meg azoknak bizonságit, melyek nincsenek.
Ennek utána sokat szóla az királnak előtte Urunknak embörré lételéről és az hitről. Tehát mondá néki az királ:
– Ha tenéköd elesztébb fel nem fogadtam vóna, hogy az haragut eltávoztatnám, az te testödet ingyen majd tízre vettetném. Kelj fel azért hamar, és fuss el az én szömeimnek előle, hogy tégöd továbbá ne lássalak, és gonoszul el ne veszesselek!
Az Istennek emböre kegyiglen nagy szomorúsággal mene el az királnak előle ezért, hogy mártíromságot nem szenvedhete.
Ezenközbe, mikoron az királnak magzatja nem vóna, sziletteték űneki egy igön szép firfiú magzat, kit Jozafátnak neveztete. Öszvegyíjtvén kegyig az királ örömében sok nagy népet, hogy az sziletött gyermökért az istenöknek áldoznának, ötven égbenéző bőcseket[2] es hívata hozjá, hogy mint lenne jövendőbe az ű magzatjának dolga, szeretettel megtudakoznák és űneki megjelöntenék. Sokan azért közölök mondák az gyermököt jövendőben nagynak lenni hatalmasságban és kazdagságban. De egy, ki az többinél bőcsebb vala, az királnak ím, ezt felelé:
– Ez gyermök, ki tenéköd szilettetött, ó király, nem leszen az te országodba király, de ez te országodnál hasonhatatlan jobba, mert az körösztyén hitnek, melyet te háborgatsz, ez gyermök jövendőbe tisztölője leszön.
Ezt kegyiglen az bőcs űmagátúl nem mondá, hanem isteni ihlésből. Hallván kegyég ezt az király, igön megrettene rajta. Az várasban magának egy igön szép palotát rakattata, és az gyermököt az palotába behelhözteté. Szörze kegyég őmellé nömös ifjakat szolgálatra, és parancsolá űnekik, hogy az gyermök előtt se kórságot, se vénségöt, se halált, se kegyiglen szegénségöt ne emlőtenének, se egyebet valamit, ki űneki valami szomorúságot hozhatna. De mindönöket gyönyörűségösöket mondanának űelőtte, hogy az ű elméje gyönyörűségökben foglaltatván, semmit az jövendőkről ne gondolhatna. Ez ifjak közől kegyéglen, ha valamelliknek történik vala megkórulnia,[3] az királ azt onnéttan ottan kiviteti vala, és más ifjat állat vala helyébe. Paranesolá továbbá az királ, hogy ez gyermöknek előtte, valami emléközetöt Urunk Krisztusról ne tennének.
Azon időben az királnak udvarába vala egy vitéz, ki titkon körösztyén vala. Ez az királnak nagy szeretetibe vala, és az ű udvarába első vala. Ez egy időben, mikoron az királlyal vadásznia ment vóna, talála egy szegén embört az fődön fekvén, ki az ű lábába bestyétől[4] megsértetött vala. Ki kendé az vitézt kérnie, hogy űtet felvétené, házához vitetné és gondját viselné és netalámtán űneki időjártába valamibe használhatna. Kinek mondá az vitéz:
– Én tégödet örömest felvétetlek, de mibe használhatnál énneköm, nem gondolhatom.
Az szegén embör kegyik mondá:
– Én beszédnek urvosa vagyok. Ha valaki azért beszéddel megbántattatik, alkolmas urvusságot tudok űneki adnom.
Az vitéz kegyiglen az szegénnek mondását semminek alítá. De maga Istenért űtet felvéteté, házához viteté és űneki szeretettel gondját viselé.
Néminemő udvar hazugi kegyiglen látván ez vitézt az királnak ely nagy szeretetibe, megirígylék, és űtet az királnál bevádlák, hogy nemcsak körösztyén vóna, de még az országnak birodalmát es magának akarná titkon foglalnia.
– Ha kegyíglen, királ, ennek végére akarsz mennöd, titkon – úgymond – űtet híjjad tehozjád, és mondjad űelőtte ez jelenvaló életöt hamar elvégezendőnek, és ez te országodnak dicsőségét hamar elhagynod, és az barátoknak ruhájokat és életöket felvennöd, kiket eddég tudatlan háborgattál, és meglátod, mit felel tenéköd.
Melyet mikoron mind meglött vóna, az vitéz az árulóknak ravaszságukat nem tudván, az királnak jószándékát, könyveket[5] hullatván, dicséré, és az világnak hiúságát emléközetre hozván inté az királt az jószándékot hamar megtekéllenie.[6] Melyet az király hallván, igaznak hívé az árulóknak mondásokat és nagy haragra felgerjedvén, az vitéznek de maga semmit sem felele. Az vitéz kegyék eszében vevén, hogy az királ az ű beszédét nehezen vötte vóna, nagyon megijede. És ígyen méne el az királnak előle. És folamék[7] az beszédnek urvusához, es mint az királlyal járt vóna, űneki megjelönté. Tehát mondá neki az beszédöknek urvosa:
– Tudjad azt vitéz, hogy az király tehozjád kétölködik, hogy ezért mondottad légyön, hogy országát magadnak akarod foglalnod. Kelj fel azért hamar és az te hajadat nyíresd el, drága ruháidat hánjad le rólad és őtözzél fel szír ruhában és igön reggel menj el-bé az királnak elejiben. Mikor kegyiglen megkérdendi az királ, mit példáz az te őtözetöd, ím ezt feleljed űneki: „Íme király, kész vagyok tégödet követnöm. Nahát azért az út, az kin akarsz járnod, igen nehéz legyön. De maga énneköm teveled lennöm könnyő leszön. Miképpen azért az gyönyörőségökbem társul vallottál engöm, az nehéz életben es társod akarok lennöm.”
Melyet mikoron az vitéz megtött vóna, az király elcsodálkozék rajta, és az hamis vádolókat alkolmas kénok alá veté és ez vitézt nagyobb tisztösségre vevé.
Az királnak fia kegyék az palotába felneveltetvén, az hős-korságnak állapatjára juta és mindön bőcsességben megtaníttaték. Kezde kegyék csodálnia miokáért rekesztötte vóna be az palotába az ű atyja. Tehát egyiket szolgái közöl, kivel az többinél jonkább nyájaskodik vala, titkon hozjá hívá, és ez dologról űtet megkérdé és mondja vala űmagát nagy szomorúságban lenni, ezért hogy űneki szabad nem vóna az palotábúl kimenni, úgyhogy sem az étek, sem az ital űneki ízes nem vóna.
Melyet mikoron az atyja, az királ meghallott vóna, bánkódék rajta, és íme hamar az várasnak utcáit nömösen elékösítette. És mindön utcákra kilönb-kilönb táncokat szöröztete és az kinnen-tartott jó lovakat az utcákra kiviteté. Parancsolá kegyiglen, hogy semmi oly, hogy ki űneki valaminemő szomorúságot tehetne avagy adhatna, elejibe ne bocsáttatnék.
És ekképpen ez királnak fia, Jozafát az palotából kibocsáttatván, nagy pompasággal az várasnak utcáján előve indula. Tehát íme, történet szerént, egy poklos és egy vak űneki elébe járulának, kiket mikor Jozafát látott vóna, csodálkozék rajtok és megkérdé, kik vónának és mi dolgok vóna. Az szolgák kegyék mondának:
– Ezök es embörök, miképpen mi. És az nyavalyák, kik űrajtuk vannak, az kórságok, kik szoktanak embörökön történnie.
Mondá esmét Jozafát:
– Mindön embörökre szállhatnak-e kórságok, avagy csak nékiekre?
Mikoron azok tagadnák, Jozafát nagy szomorú kezde lenni ez dolognak látásából, és ekképpen az palotába esmét el-betére.
Másnap esmét az várasnak utcáján előve indula, és íme járula űelébe egy vén, ki az ű hátában meghorgadt[8] vala, arcjájában megsömörközött[9] vala, lábaiban megsántult vala és nyelvében megpölpölt[10] vala. Ezt látván Jozafát elcsodálkozék rajta, és ez csodának akara végére menni. Mikoron megértötte vóna, hagy az sok esztendőknek utána ez állapatra kellene embernek jutnia, mondá:
– Mi leszön aztán ennek vége?
Mondának az szolgák:
– Az halál.
Mondá esmét Jozafát:
– Az halál csak nékieket illet-e avagy mindönöket?
Mikoron megértötte vóna, hogy mindönöknek meg kellene halniok, mondá esmét:
– Hány esztendőkbe száll az vénség embörökre?
Mondának az szolgák:
– Nyolcvan, avagy kilencven, avagy száz esztendőkbe, és úgy követközik oztán az halál.
Ezöket azért az ifjú igön eszébe szedvén és gyakorta róla megemléközvén, nagy szomorúságban vala vettetvén. De maga atyjának előtte jó kedvet mutat vala.
Lakozik vala kegyiglen az időben Sennárnak pusztájába egy barát, ki az ű életébe tekéletös vala, hírében szent vala, kinek neve vala Barlám. Ez lélökben megesmeré az királ fiának ekképpen való cselekedötét, és keresködő embörnek ruháját hamar reávevé, és az várasba el-beméne. Megtalálván kegyég az királ fiának ofmestörét,[11] mondá néki:
– Én mikoron keresködő embör legyek, vallok egy eladó drágakövet. Mely kő az vakoknak világot ad, az siketöknek hallást, az némáknak szólást, és az tudatlanoknak bölcsességöt. Vígy bé azért engömet az királnak fiához, és ez drágakövet neki adom.
Kinek az ofmestör mondá:
– Láttattatol te bőcs embörnek lennöd, de az te beszédid, bölcsességödhöz nem hordnak. De maga, mikoron én valljam az köveknek esmeretit, az követ énneköm megmutassad. És ha az követ olyaténnak esmerendöm lenni, aminemőnek mondod, az királnak fiátúl nagy tisztösségöket véssz.
Hallván ezt Barlám mondá esmét:
– Az én kövemnek még elyetén ereje es vagyon, hogy azki egész szömöket nem vall, és azki szizességöt nem tart, mihelyt ez követ látja, az kő az ű erejét ottan elveszti. Én kegyiglen urvos mester nem lévén, látlak tégödet egész szömöket nem vallanod. Az királnak fiát kediglen hallottam szűznek lenni és egész szömöket vallania.
Kinek mondá az ofmestör:
– Ha így vagyon, amint mondod, az követ énneköm bátor meg ne mutassad, mert én egész szömöket sem vallok és teljességgel testi bínökben vagyok.
Megmondván azért ezöket az ofmestör az királnak fiának, nagy hamarsággal Barlámot az királ fiának elejibe el-bevivé.
Mikoron ezért bevitetött vóna és az királnak fia űtet nagy tisztösséggel fogadta vóna, mondá Barlám:
– Királ, ezt igön jól tevéd, hogy engömet elen nagy tisztösséggel fogadál, és az én kívül-jelönő kisdedségömmel nem gondolál. Mert amint egy időben egy hatalmas királ aranas szekerében útan elindulván, mikoron előltalált vóna néminemő szakadozott ruhájú emböröket, kik arcájokba es meghervadtanak vala, legottan szekeréből kiszálla, lábokhoz esék és űket így tisztölé. Ennekutána felkelvén, nyakokra esék, űket apolgatván.[12] Az országban való jobbágyok[13] – kegyég, kik az királlyal valának, az királtúl ezt nehezen vevék, mert az királi méltóságnak tisztöletlenségöt tött vóna. De maga az királt erről nem merik vala űk megellenzenie. Mondák az királnak atyjafiának, ki az királt ez dologról megellenzé és megfeddé. Az királnak kegyég ím, elyetén szokása vala, hogy mikoron tűle valaki halálra ítéltetik vala, az királ az hóhért ahhoz való trombitával annak ajtója elébe kildi vala. Az estve azért eljövén, az ű atyjafiának ajtója előtt az királ az poroszlóval avagy hóhérrel az trombitát felfútatá. Melyet az királnak atyjafia, mikoron meghallott vóna, elijede rajta, életéről kétségben esvén. Az éjszaka semmit sem nyughaték és testamontomot tőn. Reggelre kelvén felőtözék fekete gyászruhába, feleségének és gyermökinek kezöket fogván nagy sírással az királnak palotájának elébe méne. Kit az királ hozjá bevitetvén, mondá neki:
– Ó, balgatag! Ha az te atyádfiának hóhérétúl el igön megrettentél, ki ellen semmit nem vétöttél, miért ne kelljön énneköm az én uramnak, azaz Istennek poroszlóit nem félnöm és rettögnöm, ki ellen igön vétköztem! Mely poroszlók, azaz angyalok az rettenetös utólsó kirtnek szavával az ítélőbírónak rettenetös eljövetit felöntik.
Ezönközben kegyég az királ csináltata négy ládákat, és kettejit az ládáknak kívöl arannyal béboríttatá és belöl holt emböröknek dohosságos tetemökkel betőtetteté. Az ketteit kegyiglen szírrel kívöl bevonattatá, és belől drága gyönggyel betőteté. És az jobbágy urakat, kik panaszoltanak vala reá atyjafiának, elöhívatá, és ez négy ládákat űnekik eléjökben téteté. És azok közöl melyek vónának drágábbak, megkérdé. Azok kegyég az aranasokat igen drágáknak ítélék, az szírrel bevontakat kevés jutalmúknak mondák. Parancsolá tehát az királ, hogy az aranyas ládák felnyittatnának, és íme legottan elviselhetetlen dohosság ite ki belőlök. Kiknek mondá az királ:
– Ez ládák azokhoz hasonlatosok, kik kívül drága ruhákkal őtöztetnek, belöl kegyég bínöknek dohosságával teljesök.
Ennekutána az szírrel bévont ládákat es felnyittatá és íme legottan, csodálatos jó illat ite ki belőlök. Mondá esmét az királ:
– Ez ládák az szegénökhöz hasonlatosok, kiket én tisztölek. Kik kívöl jóllehet hogy alávaló ruhákkal őtöztessenek, de maga belöl mindön lelki jószágoknak illatjával fennek. Ti azért csak az kilsőkre igyeköztök és az belsőket jól meg nem gondoljátok.
Ugyanezönképpen te es királ, igön jól tevéd, hogy engömet, ki hitvány őtözetet vallok, tisztösséggel fogadál.
(Példa a fülemüléről)
Tehát íme, Barlám kezde az királfi előtt nagy édös prédikációt tenni az világnak terömtéséről, az első szilénknek elesésökről,[14] Istennek Fiának megtestesöléséről, kénszenvedéséről és feltámadásáról. És továbbá az utósó ítéletről és az rettenetös szentenciának kiadásáról. Az bálvánimádókat kegyék kezdé igön szidalmaznia és az ű balgatagságokról ím elyen példát kezde mondani:
Egy néminemő madarász egy kisded madarat, kinek filemile vala neve, mikoron megfogott vóna, akará űtet megölni. És íme, megszólala őneki az madár és mondá:
– Mit használ teneköd, ó embör, ha engem megölendesz? Énvelem gyomrodat be nem tőthetöd? De ha engömet elbocsátnál, teneköd három tanuságokat[15] mondanék. Melyeket, ha megtartanál, teneköd belőlök nagy hasznod követköznék.
Az madarász kegyék az madárnak szólásáról elcsodálkozván, felfogadá, hogy űtet elbocsátná, hogyha űneki az három tanuságokat megmondaná. Tehát mondá neki az filemile:
– Első ím ez: soha oly állatot, ki meg nem fogathatik, igyeközjél megfognod. Az másik: az megtalálhatatlan jószágról soha ne bánkódjál. Harmadik: hihetetlen beszédöt soha ne higgy. Ez hármakat tartsd meg és használsz véle.
Az madarász, mint felfogadta vala, az madarat elbocsátá. Az filemile kegyék az égben röpösvén mondá az madarásznak:
– Jaj teneköd embör, mely gonosz tanácsadót vallál ma és mely nagy kéncsőt vesztél el! Mert vagyon az én gyomromba egy drágalátos margaréta gyöngyszöm, ki az ű nagyságával az uszturuc[16] madárnak hasznát fölöl múlatá.
Melyet mikoron hallott vóna az madarász, megszomorodék rajta, hogy elbocsátta vóna űtet. És igyeközik vala esmét űtet viszont megfognia és mondja vala:
– Jővel az én házamhoz, és tégöd én nagy jól tartlak. És ennekutána én tégöd elbocsátlak.
Kinek mondá az filemile:
– Mastan bizonsággal megesmértelek tégöd balgatagnak lennöd, mert azokból, melyeket néköd mondék, semmi hasznokat nem vallál. Mert énrólam elvesztöttről és megfoghatatlanról bánkódol. Mert éngömet késértesz megfognod, mikoron ne tehessed. És továbbá hiszel elyetén nagy margarítakövet az én gyomromban lenni, mikoron mindönöstől fogva se legyek akkora.
Ugyanezönképpen balgatagok azok, kik bíznak az bálvánokba és az űtőlök szerzöttöket imádnak.
(Példa az egyszarvúról és a verembe esett emberről)
Továbbá kezde ez világi hamis gyönyörőségök ellen és hiúságok ellen sokakat szólnia. Im elyetén példákkal bizonyítván:
Azkik az testi gyönörőségöket kévánják és az ű lelköket éhhel hagyják meghalnia, ezök hasonlatosok az egy embörhöz, ki mikoron futna az unikornis[17] vad előtt, hogy űtűle meg ne marattatnék, egy nagy verömbe el-béesék. És hogy az verömnek fenekére ne eshetnék, egy kis bokrot kezeivel megragada és lábait ely omlott likakba el-béveté. Tekéntvén kegyék az bokornak gyökerére, láta két egereket, kiknek egyik fehér vala, a másik fekete, az bokornak gyökerét szönetlen rágnia, úgyhogy immár az bokor rakon közel[18] vala az elszakadáshoz. Az verömnek fenekén kegyék láta egy rettenetös sárkánt, tizes lehelletöt torkából bocsátván és megtátott szájával űtet megmarnia kévánván. Az likakból kegyéglen, kikben lábait vetötte vala, láta négy mérgös kégyókat kitekerödvén. Felvetvén kegyék szömeit az bokornak tetejire, melyet megragadott vala, láta onnétan egy kisded mézet lecsöpögnie. És íme, ez bolond embör elfeledkezvén az sok nyavalákról, kikben vettetvén vala, adá ű magát teltességgel az kisded méznek megkóstolására.
Megmagyarázá ez példát es Barlám az királfi előtt, mondván:
– Az unikornis vad, királ, példázza az halált, mely embört mindönkoron íz avagy követ, és igyeközik űtet megfognia. Az nagy veröm kegyék ez világ, mely mindön gonoszságokkal teljes. Az kisded bokor kegyék embörnek élete, mely az napba és éjbe való óráknak miattok szőnetlen rágattatik, miképpen az fejér és fekete egereknek miattok, és közelget az elszakadáshoz, azaz az halálhoz. Az négy mérgös kégyóknak elomlott likok az négy éltető állatokból[19] szörzött test, kiknek szertelen vótokból az test napról-napra közelget az elfesléshöz. Az rettenetös sárkán pokolnak torka, ki kéván mindönöket megmarnia, és emésztenie. Az kisded bokornak tetejin való mézecske ez világnak hamis gyönyörősége, kinek miatta embör megcsalattatik, hogy az ű veszödelmét ne láthassa.
(Példa az emberről, kinek három barátja van)
Ezt es hozjátevé Barlám mondván:
– Hasonlatosok méges ez világnak szeretői az egy embörhöz, ki három barátokat vall vala, kik közől egyiket jonkább, hogynem magát, az másikat mint magát, az harmadikat magánál kevesebbé és olymint ingyen[20] nem szereti vala. Az királtúl ezért elében idéztetvén, folamék ez embör az első barátjához, űneki segétségét kévánván, és mint űtet szerette légyön, emléközetre hozván. Kinek az mondá:
– Az királnak elében vélöd én nem mehetök, igyen sem tudom, ki vagy. Vallok én mast más barátokat, kikkel szikség énneköm örvendeznöm. De maga ím mégis három seng[21] vásznat adott, kikben testöd halálodnak utána befödöztethessék.
Ez barátjánál azért meggyaláztatván folamék az másikhoz, hasonlatosképpen ennek is segétségét kévánván. Kinek ez es mondá:
– Az királnak elébe én veled el nem mehetök, mert sok gondokkal vétettem körnöl. De maga az királnak palotáiglan tégöd elkövetlek és onnan hazatérvén, dolgaimba iresködöm.[22] Kétségben esvén azért ez embör, nagy szomorúsággal folamék az harmadik barátjához, és űneki maga megalázván mondá:
– Nem vallanék bátorságot szólnom tehozzád, mert tégödöt, mint barátomat, nem szerettelek. De nyavalyával környül vétetvén és az több barátimtúl elhagyattatván, kérlek, bocsáss meg énneköm, és mastani nyavalyámba légy énneköm segétségül.
Kinek az nagy vidám arcjával mondá:
– Bizon, vallak tégöd én bizon barátomnak, és az te kisded jótéteményödről el nem feledközvén, az király elébe véled elmegyök. Meg előlveszlek tégödet és az királnál könyörgök érötted, hogy az ellenségöknek kezökben ne adjon tégödet.
Ó vajha ez világnak szeretői eszökbe vennék ez példát! Bizon, nem ragaszkodnának eletén igen ez világhoz!
Ez példát es megmagyarázá Barlám az királ fiának előtte mondván:
– Embörnek első barátja ez világi kazdagság, kiért embör kilönb-kilönb veszedelmekre veti ünnön magát, mert jonkább szereti magánál. De az halálnak órája eljövén, semmit embör belőle ki nem vihet, hanem csak az három seng vásznat, mely szemfedélöl vettetik embörnek testére. Másod barátja embörnek felesége, fiai és szilei, kik embört csak az sírig követnek és onnétan házokhoz térvén, tulajdon dolgokba iresködnek. Harmad barátja embörnek az hit, reménség és szent szeretet, és az alamizsnák és egyéb jószágos mívelködetök. Kik közöl egyik az szeplőtelen szent tisztaság. Ezök embört halálának idején előlveszik, és Istennél embörért könyörögnek, és az ellenségtől, ördögtől megoltalmaznak.
(Példa egy nagy városban lakó polgárokról)
Ím ezt es hozjátevé Barlám, mondván:
Egy néminemő nagy várasban lakozó polgároknak ím elyetén szokások vala, hogy mindön esztendőben új, esmeretlen embört választnak vala magoknak fejedelmöl. Az egy esztendőben valamit akar vala, azt teheti vala. És az várast földével egyetömbe bírja vala. Az fejedelöm azért nagy gyönörőségben lakozván, az esztendő betelvén, nagy hertelenséggel feltámadnak vala az pologárok űreá, és megfogván azvárasnak utcáin, lófarkon, meztelen meghordozván, nagy messze való puszta szigetben számkivetik vala. Holott sem ruhát, sem eleségöt nem találván, mezítelen és éhhel kell vala meghalnia. De ame végre, mikoron egyet az országba felmagasztaltanak vóna, titkon az pologároknak szokásokat megérté, és az esztendő alatt az szigetbe temérdök kéncsöt kilde. Hová az esztendő betelvén, mikoron számkivettetött vóna, egyebek éhségnek miatta elfogyatkozván, ű nagy gyönyörőségökkel bővölködik vala.
Ezt es megmagyarázá Barlám Jozafát előtt mondván:
– Ez váras, királ, ez világ. Ez várasnak pologári pokolbeli fejedelmek, kik emböröket ez világnak hamis gyönyörőségével elhitögetik. És embörök ingyen nem vélvén, az halál eljő, és ez fejedelmek emböröket az setétségnek helére sillyesztnek el-alá. Az szigetbe kildött kazdagság kegyék nem egyéb, hanem az szent alamizsna, kivel embörök örökké élnek oztán jövendőbe.
(Példa a szegényemben szűzleányáról)
Mikoron azért Barlám az királnak fiát tekéletösséggel megtanútotta vóna és Jozafát, atyját elhagyván, akarná űtet, Barlámot követnie, mondá neki Barlám:
– Ha ezt teendöd, egy ifjúhoz hasonlatos léssz, kinek szilei, mikoron házasságra akarnának egy nömös szízet vennie, ű nem akará. És felkelvén titkon elfuta egy várasba. Azért [oda]érvén, láta az várasba egy szegén embörnek szíz leányát, ki az ű kezeivel munkálkodik vala, szájával kegyék Istent dicséri vala. Kinek mondá az ifjú:
– Mit csinálsz, ó asszonyállat? Mirt mikoron ígyön szegén légy, de maga méges hálákat adszj Istennek, olymint sokakat vöttél vóna Istentűl.
Kinek mondá az szíz:
– Miképpen az kisded urvosság gyakorta az nagy kórságból megszabadút, ezönképpen az kisdedökben az hálaadás nagy ajándokoknak nevelője leszön. Ezök kegyég, melyek kívöl vannak, azaz ez testiek, nem mieink; de az belsők: azaz az lelki jószágok, mert azokkal ödvözölhetünk és örökké élhetünk. Az Istentűl kegyék nagyokat vöttem, mert engömet az ű képére terömtött, énneköm értelmet adott, engömet az ű dicsőségére hítt, és immár az bódogságnak kapuját énneköm megnyitá. Enné sok ajándokiért azért alkolmas űtet dicsérnöm.
Látván az ifjú az szíznek nagy bölcsességét, űtet megszereté és szileitől kezdé magának házasságra kérnie. Kinek mondá az szíznek atyja:
– Az én leánomat néköd nem adhatom, mert te nömös kazdagoknak vagy fia, én kegyék szegén vagyok.
De mikoron az ifjú szorgalmaztatná, mondá az szíznek atyja:
– Nem adhatom űtet teneköd, hogy az te atyádnak házához vigyed, mikoron énneköm egyetlenegy legyön.
Hallván az ifjú, ezt mondá:
– Tinálatok lakozom, és magamat mindönökben hozzátok szabom!
Levetvén azért ez ifjú ű drága őtözetit, az vénnek szegén ruháját felvevé, és űvelök lakozván az szíz az ifjúnak házasul adattaték.
Mikoron azért az vén űtet sokáiglan megbizonyútotta vóna, bevivé űtet az ű ágyasházába és mutatá őneki kéncsnek sokságát, melyek[et] soha nem látott vala, és mind neki adá.
Hallván ezt Jozafát, mondá:
– Ez példa, atyám, igaz[23] engömet illet, és vélöm, énrólam mondanod. De kérlek, szerető atyám, mondjad meg énneköm, hány esztendős vagy és holott lakozol, mert tetőled soha nem akarok elszakadnom.
Hallván ezt Barlám, mondá:
– Negyvenöt esztendős vagyok és lakozom Sennárnak földének pusztájába.
Kinek mondá Jozafát:
– Énneköm atyám, igaz hetven esztendősnek tetszöl.
Mondá esmét Barlám:
– Ha sziletésemtűl fogva kérdöd az én életömnek esztendeit, igaz megtalálád. De az esztendők, melyek éntőlem ez világnak hiúságában költettek el, életömnek esztendei közé nem számláltatnak, mert akkoron az belső embörbe, azaz az lélökbe meghóttam vót és az halálnak esztendeit életnek esztendeinek nem mondom.
Mikoron azért Jozafát, ez nömös virág, akarná űtet az pusztába követnie, mondá neki Barlám:
– Ha ezt teendöd, az te társaságodtúl es megfosztatom én, és az én atyámfiainak háborúságoknak es oka leszök. De mikoron alkalmos idejét találandod, akkoron jöjj énhozzám.
Ennek utána Barlám az királnak fiát megkörösztölé, az körösztyén hitben nömösön megtanítá, és egymást nagy sírással, szeretettel megapolgatván, az királnak fiátúl elbúcsózék. És ekképpen az pusztába el-bétére az ű cellájába.
Ezönközben az királnak híre lőn benne, hogy fia az körösztyén hitöt felvötte vóna és íme, nagyon elbúsula rajta. Kit egy fő szolgája akarván megvigasztalnia mondá:
– Királ, ne bánkódjál semmit! Tudok én ett ez pusztába egy vént, ki az mi hitönket tartja, ki az Barlámhoz mindönökben hasonlatos. Ezt azért én majd megkeresöm. És ez elesztébb[24] tétesse az köröszténöknek hitöket erősen ótalmazni, ennek utána hagyja magát meggyőznie. És valamire az ifjat tanútotta, mind meghíjja.[25] És ekképpen, királ, az te fiad esmét az istenökhöz tér.
Tehát íme, ez fejedelm az királnak erejét felvevé, és Barlámnak keresésére méne. És az vént megfogván, hazudá azt, hogy Barlámot fogta vóna meg. Melyet az királnak fia hallván, nagy sírást kezde rajta tennie, hogy az ű mestöre megfogattatott vóna. De végre isteni jelenetből megesméré, hagy nem az vóna.
Bemenvén azért az királ fiához, monda:
– Én szerető fiam, nagy szomorúságban vetöttél engömet, mert az én vénségömön tisztöletlenségöt töttél és az én szömöimnek világát elvötted. Miért tötted azért ezt, szerető fiam, hogy az én istenimet elhagytad és hátravetötted?
Kinek monda Jozafát:
– Atyám, az setétségöket eltávoztattam és az velágosságot megtaláltam. Az tévölgést elhagytam és az bizonságot megesmertem. Azért, atyám, ne akarj hejába töreködnöd, mert soha engömet az Krisztustúl el nem szakaszthatsz. Mert miképpen teneköd lehetetlen dolog kezeddel az égnek magasságát megilletnöd és az tengörnek vizét megszáraztanod, ugyanezönképpen lehetetlen dolog engömet az Krisztus mellől elvennöd.
Tehát az királ monda:
– Az te dagálosságodnak[26] én magam vagyok oka, ki tégöd nagy gyengeséggel, bársonba, bíborba felnevelélek és tevéled olyakat tők, kit soha egy királ sem tött fiával. Azért az te gonosz akaratod és az te dagálosságod támasztott fel tégöd énellenöm. Méltán az égbenéző mestörök[27] az te sziletésödnek idején mondának tégödet tisztösségkévánónak, dagálosnak és szileidnek engedetlennek. Ha azért énneköm nem engedendesz, én tégöd tőlem elvetlek és atyád helött leszök ellenségöd és terajtad azt teszöm, kit ellenégömmel sem töttem.
Hallván ezt Jozafát, mondá atyjának:
– Mit kesergesz ezön, királ, hogy az jobb részt választottam magamnak? Vallon mely atya bánkódott valaha az ű fiának előmenetén? Azért immár én tégöd atyámnak nem mondlak, de ha énellenöm ellenködöl, tetőled miképpen az mérgöskégyótúl elfutok.
Tehát íme, az királ nagy haraggal fiátúl kijöve és Arachinak, az főembörének, megjelenté fiának az körösztyén hitbe való állhatatosságát. Ki inté az királt, hogy kemén beszédökkel ne szólna űneki, de inkább hízölködőkkel, mert az ifjak avval jonkább elhajtathatnak.
Az követköző riggel az királ esmét bemene fiához és kezdé űtet ölelgetvén apolgatnia és mondania:
– Én szerető fiam, tisztöljed az te atyádnak vénségét. Féljed, fiam, atyádat. Avagy nem tudod-e, fiam, mely igön jó az fiaknak szilejöknek engedniök és őket vigasztalniok? Viszont, mely igön gonosz űket nem hallgatniok? Mert valamel fiak sziléjöket nem tisztölték, azok mind elvesztetnek.
Kinek monda Jozafát:
– Ideje vagyon mind az szeretetnek, mind az győlölségnek, mind az engödelmességnek, mind az békességnek, mind az háburúságnak. Akik azért igyeköznek minket Istentől elszakasztania, azoknak semmiképpen nem illik engednők, akár atyánk legyön, akár anyánk.
Látván azért atyja az ű állhatatosságát, mondá:
– Ím, jól látom az te vakmerő bátorságodat. Mert énneköm nem akarsz engednöd. Jővel azért és egyetömbe higgyönk az igazságnak. Mert az Barlám, ki tégöd elhitögetött, éntőlem fogva tartatik. Ím, felkajáltatom kegyég, hogy az én hitömön valók és az te hitödön valók Barlámmal felgyőljenek, és mind az galileabeliek es félelöm nélkil bejöjjenek. És megveteködvén, ha Barlám nyerendi, hiszönk nektök, ha kegyék mi nyerendönk, ti es higgyetök nekünk!
Mel mikoron az királnak fiának kellött vóna, szörzé az királ az tettetős Barlámmal, hogy elesztebb tettetné az körösztyénöknek hitöket oltalmaznia, végre osztán hadná magát meggyőznie. Tehát íme, az hagyott napra és helye mind öszvegyőlének. Téríté kegyék magát Jozafát Nákorhoz, kit mondnak vala Barlámnak lenni, és monda neki:
– Tudod-é, ó Barlám, mint engömet tanútál? Ha azért az hitöt, kire éngömet tanútál, megoltalmazandod, az te tanúságodba mindvégig megmaradok. Ha kegyék meggyőzettetendöl, én terajtad ottan busszúmat megállom és teneköd szívedet nyelveddel egyetömbe, tulajdon kezeimmel kiveszöm és az bestíknek adom, hogy egyebek es megtanulják, hogy ely felségös királoknak fiait tévölgésbe senki ne merje ejteni.
Mikoron ezt hallotta vóna Nákor, fölötte igön megijede, látván magát az verömbe esöttnek lenni, kit szörzött vala. Gondolá azért, hogy jobb vóna az királ fiához állnia, hogy az halálnak veszödelmét eltávoztathatná, hogynem az királhoz.
Tehát íme, az pogán bölcsek közöl egyik előve álla és monda:
– Te vagy-e az Barlám, ki az királnak fiát elhitögetted?
Nákor hallván, monda:
– Én vagyok az Barlám, ki az királnak fiát tévölgésbe nem ejtöttem, de jonkább az tévölgésből kivöttem.
Monda esetét az bölcs:
– Mikoron nagy hatalmas királok és bölcsek imádták légyön az mi isteninket, miképpen merészled te űellenök feltámadnod?
Monda Nákor:
– Az kaldeosok, görögök és az egyiptombeliek tévelögvén, az terömtött állatokat mondották istenöknek lenni. Mert az kaldeosok vélték az ű istenöknek lenni az négy éltető állatokat: mint az eget, az tizet, az földet és az vizet. Az görögök es gonosz emböröket véltenek istenöknek lenni, miképpen az Saturnost, kiről azt vallják, hogy fiait megötte vóna. És továbbá, hogy az ű szemérömtestét elvágta vóna, és az tengörbe hajította vóna és az Vénos istenasszon abból teremtetött vóna, és hogy az ű fiától, az Jupiter istentűl megkötöztetött vóna és pokolra vettetött vóna. Továbbá az Jupiter isten az több istenöknek királoknak neveztettetik, kiről maga ezt vallják, hogy gyakorta oktalan állatoknak hasonlatosságokba ábráztatta vóna magát, hogy csak az testi bínt megtekélhette vóna. Mert néha az gonoszságot megtekélötte Marssal, néha Adonidémmel. Az egyiptombeliek es oktalan állatokat imádtanak mint juhot, burjút, disznót és ezökhöz hasonlatosokat. Az körösztyének kegyiglen az felségös Istennek fiát imádják, ki mennyországból leszálla és az testöt az Szíztűl felvevé.
Kezdé tehát Nákor az körösztyén hitöt kilönb-kilönb okosságokkal igaznak bizonyútania, úgyhogy az bölcsek mind elnémulának és semmit nem kezdének szólhatnia. Jozafát kegyék igön őröl vala, hogy Úristen az bizonságnak ellenségének miatta oltalmazta volna meg az bizonságot.
Az királ kegyék nagy haragra felgerjedvén, az veteködést elhagyattatá, hogy esmét az követköző riggel újonnan megveteködnének. Tehát monda Jozafát atyjának:
– Avagy hogy az én mestörömet ez étszakára engedjed énneköm, hogy az veteködésökről egyetömbe szóljunk és te es az tieidet maraszd magaddal. Avagy az tieidet engedjed énneköm, és ez én mestörömet vegyed hozzád. Ha kegyék egyiket sem akarod tennöd, tehát nem igazságot téssz, hanem jonkább erőszakot.
Tehát az királ engedé fiának Nákort, reménségöt vallván, hogy még fiát elhitögetné.
Mikoron azért Jozafát Nákorral házához tért vóna, monda neki:
– Ne véljed azt, hogy nem tudom én, ki légy te, mert nem vagy te az Barlám, hanem Nákor vagy.
Tehát íme, Jozafát kezdé űelőtte az idvösségnek útát prédikálnia, és az hitre térítvén, reggel az pusztába bebocsátá, holott az körösztségöt felvévén, remöte életöt visele és életét jóba végezé.
Egy néminemő ördöngős kegyék, kinek neve vala Teodas, mikoron ez dolgot megértötte vóna, felkele és az királhoz merre, és az királnak felfogadá, hogy fiát akaratjára hajtaná. Kinek monda az királ:
– Ha azt tehetendöd, teneköd tisztösségedre egy aranoszlopot csináltatok, és neköd miképpen istennek áldozatot teszök.
Tehát monda neki Teodas:
– Az te fiadtúl mindönöket kivégy, és szörözz űmellé szép szízeket, drága ruhákkal megékösítetteket, hogy mindönkoron űvele legyenek, neki szolgáljanak és űvele nyájaskodjanak, mert semmi az ifjakat úgyan el nem hajthatja, mint az asszonyállatoknak ékös arcjok. Hogy ez úgy legyön, ím ilyetén példát mondok ez mellé, királ, én te előtted:
(Példa egy királyfiról és a szép asszonyokról)
Egy királnak, mikoron sok esztendők után magzatja lött vóna, az bölcsek az magzat felől ím ezt mondák az királnak, hogyha tíz esztendőnek alatta az gyermök az napnak avagy az holdnak fénét láthatná, szömeinek világátúl megfosztatnék. Hallván ezt a királ, felfelé egy kősziklából egy palotát kifaragtata, hová sem az napnak, sem az holdnak féne nem érhet vala, és tíz esztendeég fiát ott tartá.
Az esztendők kegyék betelvén, mindön állatoknak nemit elébe viteté az királ fiának, hagy mindön állatoknak esméretét és nevét tudhatná. Vivének azért űelében aranat és ezistöt, drágaköveket, jó lovakat és drága ruhákat. Ezöknek nevöket mind megkérdi vala, és az szolgák reáfelelnek vala. Mikoron kegyék az asszonyállatok es elében vitettek vóna, kezdé azoknak nevöket szorgalmatossággal tudakolnia. Tehát az királnak szablyaviselő szolgája mondá űket csúfságból ördögöknek lenni, kik emböröket elcsalnak.
Az királ kegyék megkérdvén fiátúl, hagy azok közöl, meleket látott vala, mit kedvelt vóna és szeretött vóna jonkább, monda:
– Semmit nem úgyan, atyám, mint az ördögöket, mert semmire úgyan fel nem gerjede az én kévánságom, mint űreájok.
Azért tudjad, király, hogy semmivel hamarabb fiadat el nem hajthatod, mint szép asszonokkal.
Tehát íme, az királ nagy hamarsággal az szolgákat fia mellől, Jozafát mellől, mind kivevé, és szörze űmellé igön szép szízeket, kik űtet mindönkoron az gonoszságra intik vala, mert nem vall vala senkit, hogy kire nézne, kivel szólna és kivel nyájaskodnék, hanem csak az szízeket. Az ördöngőstűl kegyék az bujaságnak lelke elbocsáttaték és hertelenködék az ifjúra, és űtet az gonoszságnak tizével belől felgerjeszté. Belől az ördög gerjeszti vala, kívöl kegyék az szízek. Ki mikoron esmerné magát igön háborgattatnia, folamék az isteni segítségre, és magát teljességgel Istennek ajánlván, isteni vígasztalást vőn. Mert az gonosz kévánság űbenne tellességgel megóttaték, és az késértet tőle eltávoztaték.
Ennekutána kildé be űhozjá atyja [egy] megholt királnak egy igön szép szíz leánát, és parancsolá űneki, hogy Jozafátot az ű akaratjára hajtaná, mert kilönben megölettetnék. Kezdé azért ez leányzó űtet az gonoszságra szorgalmaztatnia mondván:
– Ha engömet az bálvánistenektűl el akarsz szakasztanod, tehát házasul végy hozzád engömet. Mert még az körösztyénök es dícsérik az házasságot, mert az ű pátriárkájok és prófétájok házasok vótanak, még az Pétör apastol es.
Kinek monda Jozafát:
– Hejában mondod ezöket énelőttem, mert jóllehet, hogy az házasság az körösztyénök között meglehet, de nem azok között, kik Krisztosnak fogadták az szizességöt megtartania.
Ó szízeknek virága, ó tisztaságtartóknak gyöngye és tiköre! Vajon kicsoda mast az, aki a szizességöt eletén nagy szorgalmatossággal tartja? Gyerönk el és dícsérjük űtet!
Monda esmét neki az leánzó:
– Legyön úgy, amint akarod, de ha az én lelkömet kévánod megnyernöd, avagy csak az egy kéremlésömbe engedj énneköm. Ez egy éjjel légy énvelem, és ím, felfogadom teneköd, hogy reggel felveszöm az körösztségöt. Mert, ha Istennek angyalinak örömök vagyon egy bínös penitenciatartó bínösön, sokkal jonkább az megtérítőnek öröme neveködik mennyországba. Engedj azért csak ez egyszer énneköm, és engöm megnyersz.
Tehát kezdé ez leányzó az ű lelkének tornyát erősen háborgatnia, melet az ördög látván, monda az ű társinak:
– Látjátok-e, az egy leánzó mely igön megindítá azt, kit mi meg nem indíthatunk vala mindön mestörségünkel? Gyerünk el azért és hertelenködjünk űreá, mert ím, alkolmas utat találtunk az késértésre!
Látván kegyék ez szent ifjú magát ez egy leánzótúl igön megfogattnak lenni, mert az gonosz kévánság es gerjeszti vala és ördögöknek kísztetésökből az bínre való engedetre az leánnak idvössége es vonzza vala. Íme, legottan folamék az szent imádságra, kibe példát ada tinektök, szízek, hogy mikoron késértettök, jelösben az három főellenségtűl – tudnia [illik] mint: testötöktűl, ördögtűl és ez világtúl –, ha győzödelmet akartok rajtok vennötök, az szent imádságnak pajzsát avagy vértjét vegyétök űellenök, mert kilönben űket meg nem győzhetitök.
Ó szent imádság, te megfogod az foghatatlan Istent, meggyőzöd a győzhetetlen Istent, és megkötözöd az hatalmas Istent. Tévölög azért mindön az valaki azt mondja, hogy nálad nálkil szízességöt tarthat. Valamel szíz tetőled elszakadott, az elesött, és valami tégödet gyakorlott, az megkoronáztatott. Gyakoroljátok azért az szent imádságot, ha az ti jegyösötöknek, az édös Krisztosnak szizességtöket tisztán meg akarjátok adnotok. Ó, vajha tudnátok az szizességnek érdömét, édös vóna nektök az ű gyümőcse és kévánatos az ű tartása, kinek érdöméről talán még valaha írást teszök. Térök az szentnek életére.
Az imádságba azért Jozafát elszöndörödék, és íme, látá tehát, vitetött egy igön szép mezőre, mel nagy szép virágokkal megékösíttetött vala. Holott az fáknak leveli néminemő hívös szélnek fúvására édös szózatot adnak vala. Mel fáknak gyömölcsi látásra igön szépek valának és megkóstolásra édösök. Valának kegyék ott olyan aranból csinált székök és gyönggyel megékösíttek és szép megvetött ágyak. Ez mezőt lassan foló szép vizek általfollyák vala. Ennét ez szép mezőről bevivék űtet egy igön szép várasba, kinek falai sárga aranból faragtattanak vala. Fénlik vala kegyék ez váras csodálatos fénösséggel. Holott halla Jozafát nagy édös éneklésöket, melet halandó embörnek file soha nem hallott. Tehát ím ez mondaték neki:
– Ez a bódogoknak helök!
Mikoron kegyék azok, akik viselik vala, akarnák űtet visszahoznia, könyörög vala, hogy hadnánák ott lakoznia. Kik mondának neki;
– Sok munkáknak utána jöhetsz ede!
Ennek utána vivék űtet egy sitét helye, honnét nagy dohosság származik vala ki, és ím, ez mondaték neki:
– Ez a kárhoztaknak helök!
Ezönközbe, mikoron ez álomból felébredött vona, az kiráől lyánának és az többinek szépségöket azonképpen elútálá, mint az ganét.
Az ördögök kegyék, mikoron Teodashoz tértek vóna, kezdé őket Teodas szidalmaznia, hogy ez ifjúnak semmit nem tehettek vóna. Azok kegyék mondának:
– Míg az körösztnek jegyét reá nem veté, őtet erősen megindútók. De mihelt azt reá veté, ottan nagy haraggal tőle elízé.
Tehát Teodas az királlyal el-beméne űhozjá remélvén, hogy űtet elhajthatná. És ez Teodas ördöngős aztól fogattaték meg, kit ű akart vala megfognia, mert Jozafáttúl mégtéríttetvén az körösztségöt felvevé és annak utána jól éle.
Az királ kegyék kétségben esvén őfelőle, barátinak tanácsiból megosztá országát, és felét adá Jozafátnak. Jozafát kegyék, jóllehet az pusztát igön kévánja vala, de maga az hitnek jobban való kiterjesztéséért ideiglen országába megmarada, és az ű várasiban templomokat rakattata, és mind alatta való népet az hitre téríté. Atyja es végre megesmérvén az igazságot, fiának prédikációja miatt az körösztségöt felvevé és országát teljességgel fiának kezében bocsátván, űmaga ergalmas dolgokban iresködik vala. És ennek utána életét jóban végezé.
Jozafát kegyék országát ajánlá egy jelös úrnak, kinek Barakhiás vala neve, és űmaga titkon az pusztába el-kifuta. Mikoron kegyék az pusztába tétova tévölögne, talála egy szegén condorás[28] embört, tehát királyi ruháját róla levetvén, adá ez szegén embörre, és annak ruháját vevé magára.
Pokolbeli ördög kegyék sokképpen akarja vala űtet az isteni szolgálattúl megvonnia, mert néha az úton mezítelen tőrrel áll vala űelébe, néha kegyék kegyötlen vadaknak hasonlatosságiban. De Jozafát az szent körösztnek jegyét reá vetvén, ím, ezt mondja vala:
– Úr énnéköm segítségöm, nem félők mit tegyön énnéköm embör.
Két esztendég azért Jozafát az pusztába tévölgő lőn, végre osztón talála egy barlangot és annak ajtója előtt megállván, mondja vala:
– Áldj meg, atyám, áldj meg!
Kinek szavát hallván belől Barlám, el-kimene, és kendék egymást nagy édösdedön apolgatnia, mint Istennek két angyali. Megmondá osztán Jozafát Barlámnak, mint járt vóna atyjával. És Barlám nagy hálákat ada Istennek róla. Lakozék kegyék Jozafát Barlámmal ott sok esztendég nagy szentségbe.
Mikoron kegyék írnának Úrnak sziletésének utána háromszáznyócvan esztendőkbe, teljes lévén jószágos mívelködetökkel, Barlám kimúlék ez világból. Jozafát kegyék huszonöt esztendős korába hagyá el országát és harmincöt esztendég lakozék az pusztába, és jószágos mívelködetökkel telles lévén, ű es kimúlék ez világból.
Melet hallván Barakhiás királ, kinek Jozafát országát hagyta vala, el-odamene nagy sereggel, és Barlámnak és Jozafátnak testöket felvévén, az ű várasába vivé és ott nagy tisztösséggel eltemetteté. Kiknek koporsójoknál mindeddég sok csodák lésznek az mi urunk Krisztusnak dícséretire, ki Atyával és Szentlélekkel egy bizon Isten. Ámen.
Aki ez írást írta, egy Ave Máriát kér. 1526.
(Kazinczy-kódex 83–103–Nytár 6, 216–233)
[1] A legenda az indiai Buddha-legenda keleti keresztény átdolgozása. A hagyomány szerint Damaszkuszi Szent János írta a palesztinai San Sabas kolostorban a 8-9. század fordulóján. Ennek 12. századi latin fordítását vette át a Legenda aurea, melya Kazinczy-kódexbeli fordítás közvetlen forrása.
[2] csillagjósokat
[3] megbetegednie
[4] vadállattól
[5] könnyeket
[6] valóra váltania
[7] folyamodék
[8] meggörbült
[9] megráncosodott
[10] selypessé vált
[11] udvarmesterét
[12] csókolgatván
[13] urak
[14] Ádám és Éva bűnbeeséséről
[15] tanulságot
[16] strucc
[17] egyszarvú
[18] rokonközel, igen közel
[19] elemből
[20] egyáltalán
[21] sing, kb. 65 cm
[22] dolgaimban üreskedem, foglalatoskodom
[23] valóban, valójában
[24] előbb
[25] visszavonja
[26] gőgödnek
[27] csillagjósok
[28] condrás, rongyos