Gyöngyösi Gergely
PÁLOS REMETE TESTVÉREK ÉLETRAJZAI
(1530 körül)
(Részletek)
Előszó
Minthogy az idő mulandósága nem engedi meg, hogy emlékeink kincsestárát sokáig megőrizzük, mert mindnyájunkat elragad a halál, ezért régi szokás az eseményeket az írás tartósságára bízni, nehogy az elmúlt idők történetét nem ismerő kor bizonytalanul tévelyegjen.[1] Éppen ezértrendfőnökségem alatt rendünk magyar-, német- és horvátországi kolostorainak iratszekrényeit, ládáit átkutattam, a különféle írásokat átolvastam, és ezek alapján a kolostorok kiváltságairól leltárt állítottam össze. Midőn a testvérék, de főleg a rendfőnökök életét írtam, némely felmerülő problémával késő éjszakába nyúlva lámpa fényénél foglalkoztam, hogy olvasóimat ne csak az elbeszélések változatosságával gyönyörködtessem, és Teremtőjüket szentjeiben csodáltassam; hanem ragyogó és dicső példájukkal, az erények csúcsaira fölvezessem, és a tökéletesség állapotára is ösztönözzem. Amíg ez a gyöngécske művem hosszú éveken át szorgalmas kezem közt visszatartva rejtőzött, nem hiányoztak, akik azt hitték, és mondták is, hogy mások előrehaladása iránti irigység, vagy méginkább a kemény bírálattól való félelem tartott vissza, mert a megtalált kincset elhanyagolta nyilvánosságra hozni. Ami bizony részben igaz is volt, mert ennek a műnek a megjelenését késleltettem: először azért, mert nem gondoltam, hogy szerény tehetségemmel az olvasónak bármi hasznot is tudnék nyújtani; aztán főleg azért is, nehogy ez a (valahogyan gyöngén sikerült) munkám mindazon atyák megfeddésének lássék, akik jóllehet angyali férfiak, a mennyei társalgásban kiválóak, természetüknél fogva azonban törékenyek. Amíg testben éltek a földön, azt igyekeztek megvalósítani, amit az angyaloknál láttak az égben; dicsőítették Istent énekekkel, imádságokkal és ujjongó dalokkal.
Senki sem kételkedik benne, hogy sokan vannak a könyvek bírálói között, akik, amit az egyik emberben elismernek, ugyanazt a másikban megróják, mintha az erény és a bűn nem a dolgokban jelenne meg, hanem a szerzővel változna.[2] Ezeknek a csipkelődésétől féltem. Ám mégis azoknak a hajdani atyáknak a tettein buzdultam föl, akik a szent sátorban képességeik szerint azt ajánlották föl, amijük volt: az egyik aranyat, a másik ezüstöt, egy másik drágakövet, a következő bíbor vagy fehér patyolatot, vörös bársonyt, vagy kék selymet (vö. 2Mózes 35). Ezért gondoltam, hogy helyesen cselekszem, ha fölajánlhatom mintegy a kecskék szőrét és bőrét, mert az apostol is a megvetetteket ítéli inkább szükségesnek. Így a sátor egész szépségét bőrrel és kecskeszőrből készült szőnyeggel borították be (vö. 2Mózes 36,18). Így a nap hevétől és a viharok támadásaitól hatásosabban védték meg.[3]
Én is így bíztam ama remetéskedő testvérek érdemeiben, akik hajdan mélyedésekben és barlangokban laktak, de nem a földön mászkáló állatokkal sétálgattak, hanem inkább az erények szárnyain és a szemlélődés vágyain felhőként emelkedtek a magasba, és lelküket az égi szépség szerint alakítva az üdvözült lelkekkel egyesültek. Mert valóban, ezeknek pusztán Istenhez fordulása alkalmas rá, hogy a vallásos és buzgó emberek lelkét az égiek felé segítse. Bizony minden hívőnek elegendő követésre méltó példát hagytak. Kiváltképpen azoknak, akik feddhetetlenül akarnak harcolni a Teremtőért és az apostoli életet akarják megvalósítani. Akiknek egy volt a szívük és a lelkük az Úrban, és senki sem tartott semmit a sajátjának mindabból, amijük volt, hanem mindenük közös volt, és kinek-kinek szüksége szerint osztották szét (vö. ApCsel 4,32; 35). Éppen úgy, ennek az értekezésnek az anyagát is nagyrészben Zalánkeméni János atya gyűjtötte össze, aki kétszer volt rendünk főnöke. Magát a művet a boldog emlékű horvát Dombrói Márk atya, a hajdani zágrábi helynök kezdte el. Én, Gyöngyösi Gergely testvér pedig folytatom, ugyanazzal a nemes szándékkal, mint elődeim tették; az ég Urának, az Istenszülő Szűznek és Remete Szent Pál tiszteletére…
5. Kezdődik Özséb testvér világi élete
Földi világ sok férfia közt s viharában a kornak:
Nőtlen Özséb példás élete, fénye ragyog.
Özséb Magyarország fővárosában, Esztergomban született derék és előkelő szülőktől. Még nem választották el az anyatejtől, amikor már megkezdte a tanulást. A jó erkölcsöket úgy megszokta, hogy a gyerekek hiú játékaitól elmenekült, egyszersmind szigorú tetteket vitt véghez. Teremtőjéhez és Megváltójához éjjel és nappal jámbor imádságokkal könyörgött. Akkora kegyelmet érdemelt ki tőle, hogy ha valaki számba vette volna rendkívüli tudását és tiszta életét, úgy ítélkezett volna, hogy az előkelő ifjak példaképe válik majd belőle.
Mikor pedig elérte a serdülő éveket, az éhséget és szomjúságot olyan erővel tűrte, hogy mindenki feltűnőnek találta: bár keveset eszik, mégis szép, kifejlett és mindig jó kedélyű. De mégsem oly feltűnő mindez, ha meggondoljuk, hogy inkább lelki, mint testi eledellel táplálkozott. Sokat virrasztott, és minden idejét Isten tiszteletére, elmélkedésre vagy a tanulásra használta ez a rendkívül értelmes ifjú. Minden percet kihasznált. Néha beszélt az embereknek arról a bölcsességről, mellyel Isten tetszését megnyerhetik. Miközben könyvet írt, nem hanyagolta el az Isten parancsa szerinti életet sem. Emlékezett az Úr szavaira: „Nem az megy be a mennyek országába, aki mondja Uram, Uram, hanem aki teszi és tanítja, azt nevezik nagynak a mennyek országában” (Máté 7,21).
Miután érdemeiért korán esztergomi kanonoknak nevezték ki, a sok dicséret és erény között vendégszeretetével mintegy második Ábrahám patriarcha tűnt fel. Ezért a magános barlangokban szétszórtan lakó és emiatt remetéknek nevezett testvérek gyakran látogatták meg, hogy a vesszőből font kosaraikat kenyérre cseréljék föl. Annyira megkedvelte társaságukat, hogy gyakran fölkereste őket ott, ahol Isten szolgái, miként a méhek, versengve kínálták neki a vigasztalás édes és bőséges mézét. És mert kiváltképpen a jogban volt jártas, ezt olvasta: „Akinek Isten az osztályrésze, nem kell annak mással törődnie, csak az Istennel, nehogy más eltartásának a terhe akadály legyen. Ettől menekül igazán a pap. Aki Istennek akar szolgálni, a családról való lemondással önmagát tagadja meg.”[4]
Ezért elhatározta, hogy elhagyja a világot, otthonát, vagyonát, önmagát és övéit, hogy nagy alázatossággal az Úr táborában harcolhasson.
6. Özséb testvér életének folytatása a magányban
Vad vandál nép ekkor tört ránk, Pannoniára,
s erdei barlangban elvonul élni Özséb.
És így a szent férfiút, Özsébet az isteni szeretet csodálatos módon megsebesítette, és a szeretet kötelékét, mely őt legyőzte, nem volt képes elrejteni, hanem néhány ismerőse és az erények virágaival díszített, vallásos lelkülettől hevített barátja előtt fölfedte. Ezek annyira fölbuzdultak tervén, hogy gazdagságukat elfelejtve mindenüket hiábavaló szemétnek tekintették, s Krisztust akarták megnyerni. Elhatározták, hogy vele mennek, és együtt laknak. Amikor szüleik, barátaik és rokonaik erről a tervről értesültek, bizalmas rábeszélésekkel, jutalmakkal, tanácsokkal és nyájas suttogással igyekeztek szándékuktól eltántorítani őket. A kísértő ördög is kényelmet és gyönyört ígérve le akarta beszélni őket a kemény életről. Ámde Özséb már az isteni kegyelemtől megerősödött, amikor Istenhez könyörgött értük, állhatatosan böjtölt, zsoltározott és imádkozott, majd az örök élet édességéről beszélt nekik. Így elérte, hogy akik az Úr félelméből elsőnek készek voltak elhagyni a világot, most már az isteni szeretetben gyönyörködve, az Úr szegény keresztjét követték volna azonnal és késedelem nélkül, hacsak a hitetlen tatárok háborúja nem akadályozta volna meg őket. Fájdalom, ez kétségtelenül az emberiség ellenségének a sugallatára következett be.
Miután II. András király, III. Béla fia és Szent Erzsébet apja az Úr 1235. évében a világból eltávozott, és fia IV. Béla uralkodott, az Úr 1241. esztendejében a mongolok, vagy másképpen a tatárok ötszázezer fegyveressel betörtek Magyarországba. Ezekkel a mondott király a Sajó mellett megütközött, de legyőzték. Ezután a tatárok mintegy három évig az országban maradtak, ezért Özséb elhatározta, hagy Esztergomot társaival nem hagyja el, amíg a béke helyre nem áll. Mikor ez bekövetkezett, hasonló szándékkal bár, de nem hasonló korúak mentek a remetehelyekre, és szilárdan elhatározták, hogy velük együtt őszintén szolgálnak Jézus Krisztusnak.
Szüleik és barátaik némelykor személyesen vagy írással, máskor követekkel próbálták őket a visszatérésre rávenni. De Özséb, aki a legállhatatosabb volt közöttük rendszerint ilyen szavakkal utasította őket vissza: Halljátok szavam – mondta –, jóllehet Krisztus szerette édesanyját, de szenvedéseivel mégis úgy meggyötörte, hagy lelkét a fájdalom tőre járta át. Unokatestvérét, a különösen szeretett János evangélistát is, mindent fölülmúló fájdalommal sújtotta. Pedig megtehette volna, hogy leszáll a keresztről, de nem szállt le, mert ott akart meghalni.
Hasonlóképpen mi sem akarunk a vezeklés keresztjéről leszállni azért, mert értünk szenvednek és utánunk sírnak, hanem eltántoríthatatlanul maradni fogunk, nehogy a világ kárhozatos útvesztőjébe tévedjünk. Ezeket hallva mindnyájan sírtak, vérző szívvel bár, de a lelkiismeret-furdalásnak engedve, nem voltak képesek válaszolni a Léleknek, aki belőle beszélt. Sőt a remete testvérek is, akik már az életszentségben előre haladtak, szívesen hallgatták…
8. Özséb testvér kolostort épít a Szent Kereszt tiszteletére Esztergom közelében 1250-ben, IV. Béla korában
Szent a kereszt jegye rajta, Özséb keze klastromot épít
Esztergom mellé, hegynek az orma fölé.
Özséb testvér, az istenfélő ember, a remeteség kiváló kedvelője, a hármas barlang közelében, ahol hat társával lakott a forrás mellett, a Szent Kereszt tiszteletére (amelynek erejével az emberiség ősi ellenségének minden cselszövése meghiúsult) megalapította a Rend Főmonostorát. Itt erényekben és vallásosságban gazdag, életszentségben feltűnő, testileg sápadt és lesoványodott állapotban, de minden dolgában alázatos, józan és szerény életet élt. Ételben és italban nem válogatott, ezért mindig egészséges és szép volt.
Az egészség megőrzésére semmi sem hat annyira, mint a változatlan étrend. A jó egészségnek semmi sem árt annyira, mint az ételek bősége és sokfélesége. Mert sokféle ételnek sokféle hatása van. Az ízeknek ilyen bősége rendellenességet szül, s lerontja az egészséget és szépséget. Ezért igen szabatosan válaszolt az ifjú a püspök egy bizonyos kérdésére: miért egészségesebb és szebb a kolostorban, mint volt a világban? Így felelt: azért, mert egyformán és illendően élek itt. Ismét megkérdezte: mit ettél tegnap és tegnapelőtt? Így felelt: borsót és zöldséget, holnap pedig borsót és zöldséget. És azután zöldséget borsóval. Lásd milyen szépen forgatja a gondolatot, hogy kimutassa, mennyire alkalmas az ételek egyformasága arra, hogy a test egészséges és szép legyen.
9. Fráter Varsányi István verse a pilisi Szent Kereszt kolostor alapításáról
Egykor az úttalan erdőt járva-kutatva atyáink
Sziklafalak mentén néhány kicsi házat emeltek,
Szétszórt barlangok mélyét is jól kikutatták.
Így a kegyes remeténk s papi férfi, Özséb, alapítja
Végre a rend házát, s a keresztnek szent neve címe.
Lassan a testvérek barlangjukat elhagyogatják,
S kezdenek együtt szigorú szent zárdai életet élni.
Innen terjedt szét a világon Pál remetének
Rendje: amelyben az erkölcs és ruha folttalan egyként,
Így lesz majdan a kis forrásból nagy folyam árja.[5]
10. Özséb testvér Szent Ágoston szabályait kéri, de nem kapja meg azonnal, ezért Pál veszprémi püspök életrendet ad neki levélben, amely így szól[6]
Pál, Isten kegyelméből veszprémi püspök, a fenséges magyar királyné udvari kancellárja. Minden Krisztusban hívőt igaz üdvözlettel köszönt.
Jelen levelünkkel tudtára akarjuk adni mindenkinek, hogy szeretett fiaink, a Rendfőnök, perjelek és egyházmegyénk helyeinek remete testvérei Szentatyánktól, Orbán urunktól,[7] Isten kegyelméből a római szentegyház főpapjától személyesen kérték: kegyeskedjék megengedni, hogy a remeteéletből a Szent Ágoston szabályai szerinti életre térhessenek át. Kérésüket kegyelmesen fogadta, és levélben megparancsolta, hogy a szabályok megtartását apostoli tekintélyünkkel engedélyezzük nekik, ha a létfönntartáshoz szükséges javaik megvannak, s ha jónak látjuk mások jogának sérelme nélkül.
Mi tehát Szentatyánk és Urunk parancsának kívántunk eleget tenni tisztelettel, amikor tüzetesen utánajártunk, hogy vannak-e javaik, melyek elegendőek a szabályok megtartására, de ilyet sem náluk, sem másoknál nem találtunk. Ezért káptalanunkkal folytatott megbeszélés és megfontolás után, apostoli tekintélyünknél fogva megengedtük, hogy azokban a házakban, amelyekben most vannak, mint engedélyezett társulat a remete életmód szerint szolgálják az Urat mindenben, a megyéspüspök rendeleteinek és jogainak a megcsorbítása nélkül.
Mivel a régi atyáktól származó meghatározott zsolozsmájuk vagy böjtjeik, vagy más irányelvek, rendeletek, melyek egyetemlegesen köteleznék az összes remetét, nincsenek, és nehogy a jelenlegi helyzetnek vagy a szabályoknak a sokfélesége az egységnek és szeretetnek azt a kötelékét, melyet maga az isteni akarat sugallt, a konkolyt vető, ellenséges ember szétszakíthassa, a remete testvérek mostani állapota, vagyis a szabályzat, melyet saját kezünkkel állítottunk össze, a következő: Böjtöljenek mindenszentek ünnepétől karácsonyig, naponta egyszer egyenek tejeset, kivéve a gyöngélkedőket és a betegeket, akik a házfőnöktől, ha szükséges, a húsevésre engedélyt kaphatnak. Karácsonytól kezdve hetvenedvasárnapig egyenek húst, hetenként háromszor. Hetvenedvasárnaptól húshagyókeddig ismét naponta egyszer egyenek tejeset. Húsvéttól pedig mindenszentek napjáig hetente háromszor egyenek húst. A zsolozsmában azt a rendet tartsák, melyet a székesegyházakban a Szent Ágoston szabályai szerint élő kanonokok őriznek.
A megválasztott tartományfőnöküket be kell mutatniok a megyéspüspöknek megerősítésre. A megyéspüspök szent zsinatára évenként két-két testvért kell küldeniök minden kolostorból, hogy átvegyék a szent zsinat üdvös intelmeit és határozatait, s azokat kötelesek megtartani. Lakóhelyeik számát nem növelhetik. Név szerint ezek a következők: Pilup-sziget, Szent Ilona, Szent Mária Magdolna Kőkúton, Szent Jakab a Bakonyban, Szent Erzsébet Ideg-szigeten, Szent Imre Badacsonyban, Szent Mária Magdolna az Örményes melletti szigeten, Eleken, Szent Domonkos Szakácsiban. Az említett testvéreknek egyházmegyénkben máshol található kolostoraik mostantól fogva kiközösítés alá esnek. Kelt az Úrnak 1263-ik évében.
Benedek veszprémi püspök mindezeket 1291-ben, a Szent Kereszt megtalálásának ünnepén kibocsátott oklevelében megerősítvc így írja le, a következő helyeket sorolja fel név szerint: A Szent Kereszt egyháza a Pilisben, Szent László Kékesen és Pilup szigete.
Később még ugyanabban az évben Lodomér esztergomi érsek a Szent György vértanú ünnepe utáni második héten az előbb említett engedélyt megerősítette. A többit lásd az Úr 1327-ik éve körül. Máshol van leírva, hogy az Úrnak 1262-ik évében a már előbb ismertetett Özséb első provinciális, néhány testvér kíséretében elment IV. Orbánhoz, és kérte Szent Ágoston szabályainak engedélyezését. Azt mondják, Aquinói Szent Tamás is segítségére volt a pápai udvarban…[8]
35. 1381-ben Miklós testvért választották rendfőnökké
Pál tetemét Lajosunk kértére Velence kiadja,
Tőle ajándékként kapja a zárda Budán...
...Ugyanabban az évben Lajos urunk és legkegyelmesebb fejedelmünk, aki már régóta Magyarország királya, Velencéből elhozatta első Remete Szent Pál ereklyéit,[9] és először a budai királyi várban helyezte el, majd később főtisztelendő Demeter, Krisztusban atya és esztergomi érsek úr a Buda fölötti, Szent Lőrinc vértanúról nevezett kolostorba vitte át,[10] és ott a helyére tette. Ez az átvitel a mi breviáriumunkban szép stílusban van leírva. Ezenfelül ez az igen jámbor király Buda városában a szentlőrinci kolostornak ajándékozta bizonyos Czilingh gróf egyik nagy házát; ezt a város minden lakója Szent Pál házának nevezi, mivelhogy azzal a szándékkal adta, hogy a veszedelmes időkben ott őrizzék Remete Szent Pál holttestét.
Ugyanaz a király megígérte a nemrégen alapított Nosztrán az egész konvent hallatára, hogy ha a mindenható Isten Remete Szent Pál érdemeiért a velenceiek fölött győzelemre segíti, akkor ennek a szentnek a testét nekik ajándékozza. Ezt hallva a szent és tiszteletre méltó Lukács testvér prófétaként így válaszolt: „Ó, legyőzhetetlen fejedelem! Bízom az Úrban, hogy fogadalmadat biztosan megvalósítod, és az ajándékkal, amit kívántál fogsz visszatérni.” Ennek emlékére akkor rögtön a kolostor előtt ültetett egy hársfát, mely azután kizöldült és sokáig megvolt. A törzse mind a mai napig megvan, és Lajos király fájának nevezik…
48. Az Úr 1444-ik évében Briccius testvért választották rendfőnökké
Briccius testvér Istennek kedves embere volt. Gyermekkora után a serdülő éveiben elegendő keltséggel átment Itáliába, hagy ott elvégezze tanulmányait. Tanulóéveiben nem Krisztus dicsőségét kereste, hanem hírnév után vágyódva, nagy hírre és emberi dicsőségre törekedett. Ezért a szabad művészetekben és a jogban akart tudományos fokozatot elérni, mert annak az eredménye a gazdagság és vagyon vagy hiábavaló kérkedés, vagy a világ dicsősége. Mindalt, ami nem jelentett hasznot, azt hiábavalónak és fölöslegesnek tartotta. Négy év múlva, tanulmányainak a végeztével elérte a mesteri fokozatot, és kívánsága is teljesült, amikor tehetségével ügyeskedett, és dölyfösen pöffeszkedett. Minden tudományát arra használta, hogy az elért méltósággal hírnevét növelje. Miután az élet széles útján összevissza kóborolt, a váradi prépostságot nyerte el; ott jó ideig gazdagságban és élvezetekben élhetett volna. De íme hirtelen megváltozott. Ó, milyen meghökkentő és dicséretes a mi Üdvözítőnknek e kegyelme! Ó, a Szentléleknek kimondhatatlan kegyelme és ereje, amely könnyen megváltoztatja az ember gondolkodását!
A skolasztikusok könyveinek olvasása közben a kegyelem belsőleg meglátogatja, és megvilágosítja, végül ráeszmélteti az emberi értelmet, hogy a hiábavaló dicsőség és a nagy hír, melyet még a halandó filozófusok is elítéltek, alig jelent valami dicséreteset. Jól tudta, hagy aki jövedelmező tudománnyal foglalkozik, mint például az orvostudománnyal, törvényekkel, vagy rendeletekkel, az ritkán igaz és egyenes ember. Ezért mintha semmi időt sem töltött volna a mértannal, számtannal, szónoklattannal, nyelvtannal, lírai költeményekkel, jogi dolgokkal és csillagászattal. Minden tudományt erkölcsi szempontból értékelt, bármelyik könyvben volt is az, akár a pogányok, akár a mi, tudniillik az Ó- és Újszövetség törvényei szerint írták is azt. Nem a természet titkait kutatta, hanem azokban és azokért magasztalta és dicsőítette az Istent. Így a természetből kapta az érdemszerző tudományt, mert az egyházi javadalmakat elvetette, – mert e gazdagság jellemzője a sok csetlés-botlás.
Végül a remeterendbe lépett, s ott már a noviciátusban a bűnök kiirtásán és az erények megszerzésén fáradozott, hogy tisztán és teljes szívvel Istennek adhassa önmagát. Minden kötelességét becsülettel és komolyan végezte. Minél inkább tökéletesedett az imádságban, annál inkább Istenre és a zsolozsmára fordította figyelmét. A világ csábításaival és a bűnökkel szakítva Isten felé fordult, és szívét eltöltötte a béke. Rendfőnöksége alatt óvakodott minden indulatosságtól, mindent megfontoltan, hozzáértéssel és feltűnés nélkül végzett. Senkit sem fenyegetett durván vagy megszégyenítően, hanem amint a szeretet kívánta, kért és figyelmeztetett. Amikor haragos volt türelmesen és nyugodt lélekkel viselte el azokat a dolgokat, amelyek vele vagy haragjával ellenkezni látszottak. Ilyenkor sem ebben, sem abban az ügyben nem tett semmit, amíg Isten kegyelmét meg nem kapta, és lelke nyugalma vissza nem tért.
Igazában kezdettől fogva inkább szeretett volna az erények vizsgálatával foglalkozni. Mégis, amikor látta, hogy az emberiség ellensége hogyan támadja a felebarátait mindenfelől, és hogy a bűnökbe taszítva hogyan űzi őket, akkor az Úr házáért való buzgóságtól (vö. Zsolt. 68,10) indíttatva és a felebaráti szeretettől ösztönözve, elhatározta, hogy az így megkísértetteket alkalmas eszközökkel a vadászok tőrétől és a durva beszédtől megmenti (Zsolt. 90,3). Amit érett megfontolással vállalt, azt Isten segítségével élete végéig folytatta. Ő maga igen buzgó, becsületes férfi és angyali tisztaságú pap volt. Isten szerette őt, az, emberek szívesen látták, mindenkihez kedves volt, és senkinek sem akart terhére lenni. A következő tanácsokat buzdításaiban mondta el.
Az alkalmazkodásról
Önmagad előtt mindig maradj szilárd, arcod a többiekéhez legyen hasonló, a túlságosan nagy komolyság vagy jókedv fitogtatása nélkül. Az apostol szerint sírj a sírókkal és örvendj az örvendezőkkel (vö. Róm. 12,15). Valahányszor eltérsz ettől a formától, sürgősen térj vissza.
A fölösleges tudományok kerüléséről
Sohase tanulj olyat, ami lelkedet nem üdíti föl. A tudomány alapja és az élet tükre Krisztus evangéliuma, az atyák élete és írásaik, Pál apostol levelei, a kanonikus könyvek és az apostolok cselekedetei, azután a jámbor könyvek, melyekről Directoriumomban (8.fejezet), az újoncok szabályainál olvashatsz. Aki nem a tudásért és a tanításért tanul, továbbá nem a jámbor könyvekkel, hanem a hiábavaló könyvekkel törődik, az ilyen nem a lelkét táplálja, sőt inkább szertelenné teszi azt, és üres dicsőséget szül. Az ilyen elbizakodott szívű, rendezetlen erkölcsű, üres gondolkodású, bizonytalan eszű, Istent elfelejtő és megvető, hízelgő, megzavarodott lelkiismeretű és sötét eszű lesz, és lelkét inkább kifosztja, mintsem táplálná.
A hosszú beszéd kerüléséről
Minden bűnre vezető alkalmat kerülj, különösen mégis a hosszú beszédet, mely elveszi az ember eszét, és tudatlanságba vezeti, hasonlóképpen elveszi az előzetes megfontolást, és összekeveri az embert. A sokat beszélő embernek tehát szükséges, hogy gyakran elmélkedjen, és tartson szünetet, és akkor fontolja meg, hogy Isten akarata szerint beszél-e vagy nem. Különben hiú és üres dicsőségre és emberi dicséret felé hajlik. Tehát a szükségeset, a jámborságot és a hasznosságot tartsd szemed előtt, ha beszélsz, de különösképpen az Isten akaratát. Tanulj meg keveset beszélni, kevés szóval és gondolkodva. Várd meg, amíg a másik beszél, és ne sértődj meg attól amit hallasz. Figyeld meg azt is, hogy igazat mond-e, vagy csak ócsárlás az egész. Jól jegyezd meg, hogy a rosszról semmit sem kell mondani, és nem kell szívesen hallgatni.
Az alázatosságról
Minél gyöngébbnek látod magadat, annál erősebb vagy. Higgy másoknak, de önmagaddal légy bizalmatlan. Mindig gondolj arra, hogy az Isten téged mindig lát, és az angyalok cselekedeteidet – a jókat, amiket elmulasztottál és a rosszat, amit tettél – eléje viszik.
A nevezett rendfőnök a máramarosi kolostornak ajándékozta a szabályoknak és a rendeleteknek a könyvét, és egyházi átok alatt megtiltotta, hogy onnét bárki is elidegenítse, miként ez olvasható az ottani leveléből. Ugyanő meghatározta, a csatkai kolostor Répcén lakó jobbágyainak birtokait, miként a kispecsétes levelében olvasható.
49. Fráter Mihályról[11]
Versben védi Mihály szeplőtelen Mária méhét,
Írta Alexander: légyen ezért neved A.
…Az ő rendfőnöksége idején éltek nagy tudású férfiak, mint például Mihály testvér, professzor, biztos, hogy a szent teológia legtudósabb doktora, aki a párizsi egyetemre ment tanulni rendünk és Ládi Czudar Jakab költségén. Nyolc év után visszatért Magyarországra, és a Buda melletti szentlőrinci kolostort választotta lakóhelyéül. Mégis olyat tett, ami nem méltó a szerzeteshez. Sok barátot tartott, Mátyás király barátságát is elnyerte. Mindig készséges volt a kolostor elhagyására, hogy vigasztalást keressen házon kívül, de rest volt a visszatérésre. Rekedt volt az imádkozásra, de hangos a vitatkozásra. Készséges a vendégeskedésre, de szomorú a böjtölésre. Lusta az engedelmességre és beteg a munkára. Érdekes csevegése akadályozta, hogy az erények és jámborság útján előrehaladjon. Túlzottan alkalmazkodott baráti kapcsolataihoz. A kijelölt és időszakokra kiosztott zsolozsmákat vagy teljesen elhanyagolta, vagy sétálva és megszakítva végezte.
Abban az időben egy bizonyos Antal testvér, domonkosrendi doktor, az említett Mihály testvér előtt egy magánvitájában azt merészelte mondani, hogy Szűz Mária nem volt mentes az eredendő bűntől. Jóllehet Mihály még mint szörnyűséget sem kívánta hallani, mégis semmit sem tett ellene. Csak figyelte a gyalázkodó vakmerőségét, olyannyira, hogy az őt teljesen tudatlannak kezdte tartani. Antalnak megnőtt az önbizalma, és nemsokára nyilvános vitát tett közzé arról: vajon a Boldogságos Szűz mentes volt-e az eredendő bűntől? A közzétett hírt meghallotta Mátyás király is, s azt akarta hogy az említett kérdés eldöntésénél legyen jelen Mihály testvér is. Mindkét fél által meghatározott napon sok bölcs jelent meg ott, a különféle szerzetesrendek testvéreinek csoportjaival együtt. Kiállt tehát a rendkívüli éles eszű remete, de nem a győzelem reményében, hanem hogy a királyi akaratnak engedelmeskedjen. A fölvetett kérdést nem a legmagasabb észokokkal, hanem Alexander mester[12] megfejthetetlen mondásával Sit tibi nomen in A, – sed excipe plura oldotta meg. Így megszűnt a sötét gyűlölködő káromlás, amit az ellenfél Szűz Mária szeplőtelen fogantatása ellen szórt. Kétélű kardként villogó nyelvének büntetése azonban a meghasonlás lett. Egy öreg mondása szerint, miként lehetetlen, hogy egyszerre nőjön meg a fű szára és a mag is, ugyanígy lehetetlen, hogy amikor e világi dicséretet és dicsőséget kapunk, ugyanakkor az égben siker legyen az osztályrészünk. Sőt, akit az emberek jobban dicsérnek és dicsőítenek, az nem kis hátrányt szokott elszenvedni.
Innen van, hogy a már mondott Mihály testvér, miután a nyilvános vitájáért mindenhonnan nagy dicsőséget aratott, kezdett helytelenül viselkedni; szolgáit, lovait megsokszorozta, és abban a hitben volt, hogy barátja a királynak. Ezért aztán mindig és mindenütt a saját akaratát akarta keresztülvinni, és ha nem tudta, akkor saját elöljárójának a jámborságát gyalázta jámbortalanul. Ezenfölül nem szégyellte erőszakoskodásaival a rendfőnök törekvéseit elgáncsolni. A mi rendünk doktorai és mesterei közül némelyeket rávett, hogy őt válasszák meg rendfőnökké, szabályaink ellenére. Ámde a tanácsos atyák, hogy ezt a nagy elbizakodottságot letörjék, elhatározták, hogy ezentúl egy testvér taníttatására sem fognak áldozni, hogy így a beképzeltek szószátyárkodásai és méltatlankodásai elnémuljanak. Ennek ellenére Mihály testvér erőszakoskodásával elérte, hogy ismét kiküldjék előbbi tanulmányainak helyére zsidó nyelvet tanulni. Ott fejezte be életét a budaszentlőrinci kolostor könyvtárának nagy kárára, mert onnan sok könyvet vitt magával, és azok Párizsban maradtak...
53. Az Úr 1456-ik évében Vince testvér lett a rendfőnök
…Ebben az időben élt Báthori László testvér. Hallgassátok meg szeretettel, ha életének egy részét bátorkodom nektek elbeszélni, hogy ez a drága gyöngy ne legyen még tovább is az Úr szántóföldjén elrejtve, hanem sokak épülésére kerüljön napfényre. Egy ideig boldogan élt a világban, majd felsőbb szándéktól indíttatva határozta el, hogy elhagyja a világ hiábavalóságát és nehéz szolgaságát, hagy könnyebben szolgáljon Istennek. Ekkor tehát otthagyta a világ madárfogó hálóját. A remete testvérek hírének hallatára két ifjú tanítványával elhatározta, hogy elhagyják Alexander, Donatus és Hispániai Péter szabályait, és belépnek az égi gyakorlatoknak a házába, ahol megtanulták Szent Ágoston reguláját. A vele egyidősek között, akik Krisztus nevében gyűltek össze, rövid idő alatt ő lett az élet és a tudomány példaképe, mindazoknak, akik az Úr házában éltek. Életszentségének híre eljutott a máshol élő testvérekhez is, akik kérésükkel Vince atyánál elérték, hogy a szentlőrinci kolostorban ővele együtt maradjanak. Mint mesterük, sokféle módon tanította őket; így: „Kedveseim, készítsétek föl szíveteket a küzdelemre, és mindenben jövevénynek tekintsétek magatokat a földön. Nézzétek csak az idő változékonyságát és a világ bizonytalanságát. Mert aki elad, olyan, mint aki menekül, és aki vesz, mintha attól félne, hogy tönkremegy. Aki kereskedik, mintha nem nyerne, aki épít, mintha nem szándékozna benne lakni, aki vet, mintha nem aratna, és így, aki szőlőt metsz, mintha nem akarna szüretelni, akik házasodnak, mintha nem akarnának fiakat, és akik nem házasodnak, mintha özvegyek volnának.” Ezeket és az ezekhez hasonlókat – ezek Ezdrás utolsó könyvének 4. fejezetében vannak leírva (4Ezdrás 16,42-45) – igen gyakran és ismételten ajánlotta.
Végül némelyeket magával vitt egy barlangba vezekelni, mely a szentlőrinci kolostor fölött volt. Hogy ott milyen keményen vezekeltek, és testüket mennyire fékezték, elég csak annyi, hogy a Szent Kereszt fegyverzetébe öltözködve bátor katonákként harcoltak, mint jó papok fáradoztak, mint jámbor szerzetesek imádkoztak, mint az Úr hűséges szolgái dolgoztak, a hibákat erényekkel fölülmúlták, a haragot hallgatással fékezték, a torkosságot szigorú böjttel zabolázták, a tétlenséget munkával űzték el, a nevetgélést fájdalommal szüntették meg, és a gyűlöletet szeretettel semmisítették meg. De mert minden asztal lehetetlen kenyér és só nélkül, ezért az ő helyzetük sem volt sokáig tartható, hanem a kenyér hiányától kényszerítve, visszatértek a kolostorba. Nem mellőzhetjük azt sem, hogy a nevezett László testvér az egész Bibliát és sok szentnek az életét megírta magyarul. Végül ugyanott elérte életének utolsó napját, melyen még misét mondott, aztán eltemették…
55. Az Úr 1460-ik évében Sovány János testvért választották rendfőnökké
…János rendfőnök idején élt a Kis Gál; több kolostorban is lakott. A testvérek között alázatos és buzgó lelkülettel élt. Sok könyvet ismert. Magánbuzdításaiban és a nyilvános beszélgetéseiben a legkényesebb kérdéseket vitatta meg és oldotta meg. Doktorokkal és mesterekkel jogi és teológiai kérdésekről vitatkozott. A jó erkölcsök megrontóival sokszor összeütközött. Vitáival hallgatást nem zavarta meg, hanem mindegyiket megerősítette szent elhatározásában. A Szentírás megértéséhez nem hosszas tanulmányozás segítette, hanem inkább a Szentlélek irányította, aki a kicsinyeknek ad értelmet (Zsolt. 118,130), és kinyilatkoztatja titkait a tisztaszívűeknek. Jóllehet a bölcsek és tudósok dicsérték csodálatosan nagy tehetségét, ő azonban semmit sem adott az emberi dicséretre. Végül nem az ékesszólásra törekedett, hanem a jó lelkiismeretre. Mindenütt, ahol lakott, a háznak oszlopa és minden ügynek elintézője volt. Ezért mondogatták elöljárói : „Áldott legyen az Isten, aki nekünk ilyen férfit adott.”
Élete vége felé, mint egy jelölt olvasgatta a Remeték tükré-tés a Szerzetesek tökéletesedésé-t; ezekből a jámborság lelkületét igyekezett összegyűjteni, és az első buzgóságot megújítani. Ilyen és ekkora lelkesedéstől hajtva nem sokáig élt, hanem rövid idő alatt, mintegy édes álomtól elszunnyadva, lelkét kilehelte.
Ugyanebben az időben élt a Jófiamként emlegetett, tiszteletre méltó Péter atya rendfőnökhelyettessége alatt a szentlőrinci kolostorban a Nagy Gál, az előbb említett Kis Gállal együtt. Magas termetű, kiváló könyvmásoló, tréfás ember volt, és akkora szemöldöke nőtt, hogy a tollat abba rakta. Ez a nagyböjti idő körül, tudniillik amikor kezdődnek az ostorozások, megkérte a rendfőnökhelyettest, hogy őt erősebben sújtsa. A rendfőnökhelyettes megkérdezte, hogy mi módon fogja őt felismerni a többi ruhátlan testvér között. Ő így felelt: Akinek a feje mellett látja a sapkát, az lesz, akit erősebben kell ostorozni. A következő éjszaka tehát a rendfőnökhelyettes atya semmilyen cselt nem sejtve, azt akit a sapka megjelölt, tudniillik a Kis Gált, aki ugyanott feküdt, keményebben ostorozta meg. Ő mit sem sejtve hálásan elviselte, és a zsoltárossal mondta: „Fájdalmaim sokasága szerint vigasztalásod megörvendezteti lelkemet” (Zsolt. 93,19).
Másnap aztán a helyzetet nem ismerő testvérek a rendfőnökhelyettes atyának elmondták az esetet, az azonnal bocsánatot kért, de nem árulta el ennek a haszontalanságnak a szerzőjét. Ezért a vers:
Kis-Gál egyszer a Nagy-Gál csínyje nyomán a verésből
Többet kap, mint jár: ám szava nincs, viseli...
62. Az Úr 1476-ik évében Szombathelyi Tamás lett a rendfőnök
Tiszteletre méltó és jó erkölcsökkel ékesített férfi volt. Mintha már a bölcsőtől szorgalmasan a szerzetesi életre készítették volna. Később pedig a szerzetesi életben szorgalmasan és őszintén nevelték. És amit fiatal korában gyűjtött, azt öregen kamatoztatta. Fiatalságának teljében lépett Remete Szent Pál rendjébe. Minden szerzetesi cselekedetében olyan tökéletes volt, hogy inkább példájával, mint tanításával indított rendkívül sokakat követésére. Az összes szabad művészeteket ismerte, a Szentírás ismeretével megsokszorozva. Nemcsak nagyon éles, természetes értelme, hanem az isteni kegyelem fényével megajándékozott és kiművelt nyelve, valamint olyan fogékony emlékezőtehetsége volt, hogy amit olvasott vagy hallott, arra hibátlanul emlékezett.
Áhítatosan imádkozott
Valahányszor belépett az oratóriumba, nem állt meg emelt fővel a falak fenségét vagy a festmények szépségét nézegetni, hanem a zsolozsmára figyelt. Mindig térdelve, vagy egészen egyedül a földre borulva, vagy állva zsolozsmázott. Sem fekve, sem ülve nem zsoltározott, hacsak a betegség másképp nem tanácsolta. Akkor senkivel sem beszélt. És hogy imádságának áhítatát meg ne zavarja valaki, vagy nehogy mellette állóktól valami titkot ismerjen meg, amíg ő imádkozik, ezért saját cellájába ment, és ott magányosan bezárkózva és mellét a bibliai vámos példájára szenvedélyesen verve, az eget könyörgésekkel és sóhajtásokkal ostromolta. Most azért könyörgött Istenhez, hogy irgalmazzon neki, máskor meg, hagy régi bűneit bocsássa meg, majd hogy a fenyegető rossztól és szenvedélyektől tisztítsa meg, kegyelmének szokásos erejével védje meg a jövendő veszedelmektől.
Szeretett olvasni
Az írások olvasásának nagy szeretete fűtötte, és inkább a könyveket gyűjtötte fáradhatatlanul, semmint a kincseket. Nem szűnt meg a már egyszer elolvasottat gyakran ismételni és a kevésbé érthetőt szorgalmasabban tanulmányozni, hogy napról napra szorgalmasabb és alkalmasabb legyen a rejtettebbek megértésére, és nem szégyellt a kisebb tehetségűektől kérdezni és tanulni; ismerte az Írást: Szavaidnak kifejtése megvilágosít (Zsolt. 118,130). Ezért is inkább szerette mások tanácsát kérni, mint a saját véleményével túlzásba esni, vagy önként valami újat kezdeni.
Kerülte a föltűnést
Ruhában, könyvben, kendőkben vagy bútorokban, még az övek viselésében is megvetette a drágaságot és a különlegességet. Került mindent, ami fölösleges volt, vagy nem viselte magán az egyszerűség jegyeit. Szent Jeromossal vallotta, hogy inkább szeretne olcsó bőrre írt, de hibátlan kódexeket, mint szépeket, de hibásakat. Mindezek ellenére állította: illő és méltó, hogy Isten tiszteletére és a messze kiterjedten virágzó egyház díszére a Szentírás könyveit, különösen azokat, melyek az istentiszteletekben használatosak, szebben másolják. És hogy a pornak minden szennyétől vékony gyolccsal és más takaróval védjék, mert sokaknak segítségére lesznek, a most élőknek éppen úgy, mint azoknak, akik majd a jövőben katolikus módon fognak élni. A tunyákat figyelmesebb olvasásra serkentik, mégpedig megérdemelten, mert sok pénzbe kerültek és sok munkával készültek.
Hogyan mondta tollba és írta könyveit
Jó néhány testvér sürgető kérésére több művecskét állított össze, a szentek hiteles mondásaiból, főképp Ágoston, Gergely, Jeromos és Scotus műveiből, jobbára a fiataloknak, akikről úgy látta, hogy már magasabb szinten vannak a remete rendben. Kiadta a saját kezűleg írt népnyelvű beszédeit, a Regulának a magyarázatait, a fogadalomról szóló fejtegetéseit és buzdító beszédeit.
Prófétai lelkéről
Ugyanaz a főtisztelendő atya az áhítatban és a szemlélődésben olyan nagy volt, hogy az isteni kinyilatkoztatás vigasztalását gyakran kiérdemelte. Azt beszélik: Mátyás király Bécs városának ostroma idején a kiváló Pogány Pétert küldte hozzá, hogy először köszöntését adja át neki, majd pedig imádságát kérje. Akkor a bölcs férfi viszonzásul mindenekelőtt a rend minden testvérének és a saját imádságát ajánlotta. Azután előre megmondta a háború végét és a diadalmas győzelmet.
Hasonlóképpen beteljesedett, hagy a király néhány nap múlva befejezi életét. Mindaz, amit előre megmondott, bekövetkezett. Beszélik, hogy saját halálának idejét is előre megmondta. Nekem is, az ő tanítványának, amikor a betegágyon feküdt, buzdító és prófétai szavai közt ezt is mondta:
– Kedves atya! Előre figyelmeztetlek, hogy vigyázz szent életedre, mert az egész Szent Rendnek a terhe rád fog nehezedni. Törekedj tehát, hogy erkölcseidben megfontolt légy, ne bízz meg mindenkiben, be is csaphatnak, – mondta –, nevednek híre növekszik, és szájról szájra száll majd. De cselekedeteiddel több vetélytársat fogsz szerezni. Jövendölése valóság lett.
A magyar urak nagyon bíztak imádságában
Valahányszor ennek a hazának a vezetői és előkelői az ellenség ellen akartak indulni seregükkel, imádságát kérték. Az Isten embere pedig az egészségükért és a győzelem eléréséért alázatosan imádkozott, és az Úr meghallgatta, úgyhogy minden ellenség vagy nagy félelembe esett, vagy elmenekült előlük, vagy megütközve vereséget szenvedett. A magyarok pedig egészségesen és serényen, sértetlenül, vidáman és kellemesen hazatértek övéikkel. Nem csoda, mert sokat ér az igaz kitartó könyörgése.
Lelkigyakorlatairól
Midőn a kolostorok gondját viselte, a külső föladatokkal olyan mértékben foglalkozott, hogy a lelkét a szent olvasmányokkal felfrissíteni el ne hanyagolja. Minden cselekedetét imádságos lélekkel igyekezett megvalósítani. Miként a zsoltáros mondaná: Hozzád emelem szemeimet virradatkor (Zsolt. 118,148). Minden nap először az Isten országát és igazságát kereste. Azután felebarátainak hasznát önmaga elé helyezte. Mértéket tartott a kölcsönös szeretetben. Úton, amikor megállt, vagy vendégségben volt, inkább a megholtakért való könyörgést, valamint a hét bűnbánati zsoltárt olvasta, mint hiábavaló és üres világi mendemondákkal pihentette volna magát. Mindig és mindenütt az igazság védője és a szemfényvesztő hazugságnak az elűzője volt.
A káptalan föladatairól
Mielőtt összegyűltek volna a káptalanra a meghívott testvérek, minden előkerülő ügyet könyvbe jegyzett föl, nehogy feledésbe menjen. Biztonságból a saját tetteinek és mondásainak a leírását is magánál tartotta, hogy bármelyik törtető elől az alkalmat elvegye, aki akár személyét, akár becsületét támadná. Azokat a teendőket is előre megjelölte, amelyeket egy-egy napon a káptalannak el kell végeznie. A rend házaiba áthelyezett testvérek jegyzékét úgy rendezte, hogy mindegyiket szívesen meghallgathassa, kivéve a kihívó viselkedésűeket.
Önmegtartóztatásáról
Bármilyen bűnt okozott, gondolt vagy tett, a bűnbánat méltó gyümölcsével mindegyiket megmosta és megtisztította. Nem kényeztette el magát, a betegségben sem kímélte magát, mintha ártatlan és bűntelen volna. A bűnbánatot nem halasztgathatta, mint a hanyag és lusta szolga, hanem régi bűneire emlékezve, bűnbánatát fölindítva és Krisztussal kibékülve, saját testét a vétkekkel és érzékeivel keresztre feszítette, gyönge és beteg testének gyakori böjtökkel üzent hadat. Minden finom ételtől tartózkodott. És jóllehet szokása volt, hogy az első nap az első, második nap a második, és harmadik nap a harmadik fogást hagyta érintetlenül, mégis, ha valamelyik rendben valamilyen pompás és finom ételt tettek eléje, azt nem akarta megenni. Minden pénteken és nagy ünnepek vigiliáin kenyéren és vízen böjtölt.
Virrasztásáról
A virrasztást meghosszabbította, szeméből az álmot pedig állva, térdelve, imádkozva, a mellét verve űzte ki, és a buzgóságának a hevében a test a lelket igyekezett szolgálni. Derekán durva és csomós övet viselt, nehogy a pajkoskodó test izgassa. S hogy röviden összefoglaljam: a ruházatát és a testét hűségesen lelkének szolgálatára rendelte, hogy az ördög kísértését, a világ csábítását és a test érzékiségrét legyőzze. Haláláról lásd alább az Úr 1502-ik éve körül…
63. További események
...Szegetói Jakab testvér, a nagy hírűdoktor, aki Dunántúl tartományfőnök-helyettese volt, közzétett sok beszédet a vasárnapokról és szentekről. Zsoltárt magyarázott, melynek a kezdősora ez: Zsoltárt zengek az Úrnak, amíg csak vagytok (Zsolt. 103,33). Újhelyen temették el a Szent Egyed-kolostorban; mint mondják, teste romlatlanul nyugszik…
66. Az Úr 1484-ik évében, Tamás testvért másodszor választották rendfőnökké
Miként azelőtt, úgy most sem távolodott el a jó erkölcsöktől. Nem engedte meg, hogy lelke a hiábavalóságokban és esztelenségekben vigasztalódjék. Jóllehet ez a főtisztelendő atya négy éven át egészen a következő szökőévig serényen végezte föladatát, most mégiscsak élete végéről fogsz hallani, kedves olvasóm, mert az Úr 1476-ik éve körül már sokat beszéltem róla.
Az ő haláláról
Tamás testvér, kétszeres rendfőnök, szerzetesi életének első pillanatától kezdve olyan buzgón üldözte lakótársát, a testét és a vérét, hogy nemcsak meg nem engedettektől és fölöslegesektől tartóztatta meg, hanem még sokszor a szükségeset is elvonta magától. Ezért a korbácsnak és a hidegnek a szerfölötti kemény kínzásával önmagát legyöngítette, úgyannyira, hogy a keze remegett, és a lába roskadozott. Jóllehet gyakran gyötörte testének erőtlensége, mégis igyekezett hálát adni érte Istennek, mert azt tartotta, hagy ennek a világnak a szenvedései nem méltók a jövő dicsőségéhez, amely majd bennünk meg fog nyilvánulni. Ezért az Úr büntető vesszejét (amit népiesen gutának nevezünk), mint lelkének orvosságát türelmesen viselte. Gyakran mondogatta: „Vessződ és botod megvigasztalnak engem” (Zsolt. 22.,4). Siralmában az Isten gyakori látogatásával bátorította, úgy, mintha mindennap misét mondott volna. 1503-ban Lórántházi István testvér lett a vikárius a szentlőrinci kolostorban, majd később kétszer rendfőnökhelyettes lett. Tamás atya lassan kezdett gyöngülni, de még ekkor sem engedett a betegségnek, hanem még buzgóbb lelkigyakorlatokat végzett. Ezért miként a szarvas vágyódva fut a forrásvízhez (vö. Zsolt. 41,2), úgy akart ő is minden testvért megelőzni az Isten dicséretében. Egy napon olyan nagyon elvágódott a padlón, hagy majdnem minden tagját összetörte. Ezért olyan beteg lett, hogy hat egész hónapon át az ágyhoz volt kötve, és megmozdulni sem volt képes, a zúzódás és csípőjének merevedése miatt. Így napról napra fogyott, belső részei renyhén működtek, érzékszervei szinte elhaltak. Nappal számolta az órákat, amikor minden betegnek könnyebb a fekvés. Az éjszaka beálltával jajgatva szokta sóhajtozni: „Jaj nekem, mert földi életem hosszúra nyúlik (Zsolt. 119,5), jaj nekem szánalomra méltónak, tengeri szerencsétlenség felé közelednem.” Az éjszakát tengernek nevezte, mely kellemetlenségeivel gyötörte, gyötörte hát ő is ápolóit, akik éjjel-nappal, megszakítás nélkül szolgáltak körülötte. Az Úr okos és hűséges szolgája érezve, hogy közeledik napjainak vége, a gyónás előrehozatalával kérte és megkapta a szent útravalót. Ezután visszatérő fájdalmait türelmesen viselte. Nem menekült el a szenvedések elől, hogy a mindenható Bíró haragját annál könnyebben kiengesztelje, minél alázatosabban és türelmesebben viselje el a jelen szenvedéseket. Ezért Jóbhoz hasonlóan haláltusáját hűségesen az Úrnak ajánlotta, és Szent Ágostonnal mondta: – Égess itt, vágj itt, ebben az életben, csak a másikban odaát kímélj!
Ismételten előre megmondta halálának a napját, és hogy teste hamarosan lefizeti adósságát, és lelke az Úrhoz jut, aki teremtette őt. Mégis, nem tudom milyen isteni elhatározás nem siettette bajának és nyomorúságának azt a végső napját, hanem az öregségtől és betegségtől kimerülve még sok kellemetlenséget hozott rá. Figyeljetek, testvérek, kérlek, figyeljetek, különösen ti, akik nyugtalanul, a saját szemetekben valaminek tartjátok magatokat. De ha a betegségnek a kellemetlensége megjelenik, az megítéli, hogy mi van bennetek. Íme, az angyali férfi, amíg egészséges volt, türelemmel vállalt akármekkora kellemetlenséget és a természettel ellenkezőt, bár ő is fájdalommal és fáradsággal viselte. Senkinek sem válaszolt nyersen vagy türelmetlenül, sőt (hogy úgy mondjam) az ő életét még most is követendő példaként állítják. Mert a legtekintélyesebbek és az isteni törvény megtartói között is a kiválóbb nevet érdemelte ki. Mégis mindannyiszor, ahányszor súlyosabb fájdalom érte, elfeledkezve önmagáról, néha kétségbeesett szavakban tört ki; máskor meg hitetlenségbe süllyedt, ismét máskor türelmetlen volt. Ilyen és ekkora megpróbáltatásban legalább a röpimákhoz fordult volna vigasztalásul. Azonfölül mintha sohasem tartozott volna az Istenhez, szívének gonosz érzelmeire hallgatott. Amikor ezeket a kísértéseket láttam, Salamont idéztem: „Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad” (Zsid. 12,6 – vö. Péld. 3,11-12). Akkor ő így szólt:
– Az én ostorozásom most kezdődött, és sohasem ér véget.
Amikor másnap is gyötrődött, panaszkodott, hagy Isten nem őt hallgatja meg, pedig mindig kérte, hogy senkinek se legyen terhére. Akkor azt mondtam neki:
– Rendfőnökséged alatt te sem hallgattad meg a testvérek minden kérését. – Hozzáfűztem az Úr mondását: „Ha valamit kértek az Atyatól az én nevemben, megadja néktek” (János 16,23).
Azt felelte:
– Ezek csak szavak, és semmi hatásuk nincs. – Harmadszor így beszélt: – Senki sincs nyomorultabb a világon nálánál.
Ámde én akkor így szóltam:
– Fehéregyházáról jövet országúton láttam egy szegényt mezítelenül és betegen a földön fekve és körös-körül hóval volt borítva. Mellette senki sem állt és senki sem takarta be, szavait senki sem hallgatta meg, mégsem tört össze és nem beszélt türelmetlenül. Te pedig tollpárnákkal megrakott ágyban fekszel, meleg szobában, hűséges csapat vesz körül, akik kívánságodra mindent megtesznek, bajodban vigasztalnak, nehéz helyzetedben segítenek, és ami mindennél fontosabb, hogy neked, aki a törvény szerint küzdöttél, hervadhatatlan koronát készítenek.
Ezeket hallva nagy zokogva kérte, hogy gyóntassam meg, majd oldozzam föl. Ettől kezdve gyakran mondogatta, hogy a káromló szavakat nem akarattal mondta, hanem az ördög kísértésére és a kifárasztott testnek a nagy fájdalmából. Akkor a teremtő és megváltó kegyes Jézus, az örök élet leghűségesebb ígérője és legbőségesebb beteljesítője a különféle szorongattatásokban és fáradozásban kipróbált atyát ennek a testnek a börtönéből kiszabadítani kegyes volt, és mint hisszük, örvendező angyalokkal a mennyországba vitette...
73. A kistermetű Csanádi Adalbert testvérről
Benedek rendfőnöknek az idejében adták rá a remeteruhát. Mert kis termetű volt, az ostoba emberek, akik érdemet a test mennyiségéből és milyenségéből szoktak mérni, megvetették őt. Miként a fölfuvalkodottak a tekintélyükkel, úgy ő lenézettségében alázatosságával dicsekedett. Első Remete Szent Pál dicséretéről több beszédet gyűjtött össze, akinek az életét heroikus mértékben is megírta.[13] De amikor bizonyos tudatlan emberek ócsárolni kezdték, hogy nem fon kosarat, elkeseredve verseit másodszori olvasásra a tűznek adta. Hogy pedig az ő becsületessége minden vetélytársa előtt közismert legyen, azért ezt a tiszteletre méltó János rendfőnökhelyettes atyának szánt levelet leírom, mely így szól:
„Tisztelendő Atya! Pál testvér a minap tőled visszatérve, parancsot hozott Atyaságodtól. Hozott fenyegetéseket is a következőképpen. Megparancsolja neked a vikárius, hogy az írást, melyet kijavításra adott át neked, keresd meg, és azt küldd vissza. Ellenkező esetben meg fog haragudni – így szólt. Megvallom, bizonyos szavak miatt (föltéve ha Te mondtad és pontosan adták vissza) roppant csodálkozom. Ezek annyira fájnak, hogy legszívesebben nem nyilatkoznék róluk sem levélben, sem élőszóban. Ha kérdezed, hogy min csodálkozom és mi fáj megmondom: csodálom az erényes embert, hogy hitetlen, hogy nekem, aki annak az írásnak az elvesztését személyesen is megerősítettem, és többszöri üzenettel adtam tudtul, sem hisz. Csodálom a jó és bölcs embert, mert azt gondolja – csalfa módon – arról, aki őt különlegesen szereti, és aki nemcsak az övét nem tartotta vissza, hanem senkiét sem, ami használatára engedélyezve volt, bármik legyenek azok, mondom: azt gondolja, hogy ami nem az övé, visszatartja, és hogy számára kevésbé szükséges dologért annyiszor hazudni akarjon. Mert tudja meg Atyaságod, hogy arra az írásra nem szorulok rá. Ha meg akartam volna szerezni, csalás nélkül lemásolhattam volna, és ami a Tied volt, visszaküldhettem volna. Csodálkozom azon az emberen, aki általános vélemény szerint feddhetetlen lelkületű, mégis az okosságról úgy megfeledkezett, hogy ilyen dolgokért a szeretetnek és a jóakaratnak régen megkötött, és egészen mostanáig erősen és hűségesen megtartott szövetségét fölbontásra ítélje, akinek szelídsége Szent Rendünk minden gyülekezetében közismert volt, de a szokásos szelídségről úgy megfeledkeznék, hogy annak, aki tudatlanságból vagy nem tudom milyen figyelmetlenségből bűnt kővetett el, és személyesen is és a megbízottai révén is alázatosan bocsánatot kért, csakhogy ezzel is a haragot mérsékelje, nemcsak hogy mostanáig ne bocsásson meg, de Atyaságod nem vette figyelembe azt sem, ami írva van: aki haragszik, igazságot nem cselekszik (Jakab 1,20). Máskor: bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak (Lukács 6,37). Végül is mindez annyira fáj, hogy mint mondtam, sem írással, sem szóval kifejezni nem tudom. Sajnálom tiszteletre méltó, tiszta és buzgó, kölcsönös megismerkedésünk első pillanatától kezdve a kevesek között az egyetlen Krisztusban szeretett barátomat, a kiválók között is a legkiválóbbat, akit mindig szerettem, mindig tiszteltem, és őszintén óvtam, akinek jóindulatát és szeretetét mindig élveztem, akinek a szolgálatára kész vagyok és mindig kész leszek. Mondom, sajnálom, hogy az ilyen kiváló atya oly könnyen az ellenkezőjére változott. Szokása ellenére nemcsak jóindulatot nem ígért, de még haragját és bosszúját sem mérsékelte. Hanem ezt magam is nehezen tudom elhinni, s hajlok arra a föltevésre, hogy nem mondott igazat. Jobban hiszek erényeid épségében, jóakaratú szeretetedben és szerénységed őszinteségében, mintsem mindezeket képes volnék elvetni. Ha mégis tévednék, akkor ez a Magasságbeli szándékának semmi esetre sem, hanem sokkal inkább az emberi gyarlóságnak a számlájára írandó, hol minden változó. De akárhogyan van is, kérem az Isten szerelmére, korábbi és továbbra is remélt jóindulatára, mely mindnyájunkat összefog Krisztusban és Krisztusért, hogy ha ebben a dologban (és mindenben, amelyekben vétkesnek látszanék) bocsásson meg. És bár barátságára és jóindulatára érdemek híján, méltatlan vagyok, mégis senkinek sem használ, hagy joggal vagy jog nélkül ennyire haragszik, hacsak nem olyan nagy haragról van szó, melyet a szeretet kényszerít ki, az okosság bátorít, az ész kormányoz, az igazság vezérel, az igazságosság erősít, a szelídség mérsékel, a hasznosság türelmessé tesz. Az ilyen harag nem jelent fenyegetést, sem a szeretetet nem rontja le. Én bizony nem tudok megvigasztalódni ezen dolog fölött, hacsak levelével nem biztosít, hogy kiengesztelődött, és mert sokáig hallgatott, lelkemet fenyegetéseinek félelme szorongatja. Mert a múltból következtetek a jövőre, először bocsánatot kértem, és választ nem kaptam, kegyelemre gondoltam, de tévedtem, az atya továbbra is neheztel a fiára. Én pedig hamis, bizonyossággal gondoltam, hogy megszabadultam, de már rájöttem, hogy nem így volt. És mert nekem lehetetlen, hogy visszaadjam azt az írást, amelyiknek birtoklása (gondolom én) nem gyönyörködtetné annyira tiszteletre méltó Atyaságát, mint amennyire megszomorította elvesztése, nem is értékelné annyira a meglevőt, mint amennyire a hiányzót. Kívánjon érte, ami tetszik, akár büntetést, akár bármi mást, csak szűnjön a fenyegetés, és állítsa helyre a régi szeretetet. Türelmesebben viselem el, bárhogyan büntet, csak szabaduljak meg attól, hogy fenyeget. Haragot mondok, amely mindkettőnket megkárosít, mert tőlem a szeretett Atya jóindulatát, Tőled pedig az erények teljességét akarja elrabolni. Mégis, ha haragszik is, csak ne vétkezzen. Én ugyan nem haragszom, sem előbbi szeretetét, sem jóindulatát nem felejtem: én mindig szeretni fogom, jótéteményeiért mindig hálás leszek, bűneimért mindig bűnbánatot fogok tartani. Talán az atya békülékeny lesz a fiú botlása fölött, és az atyával kibékülve, a fiú is óvatosabb lesz, elhatározza, hogy ezentúl nem sérti meg az atyát. Két évvel ezelőtt két verset írtam, az egyiket Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, a másikat az angyalokról, mely röviden tartalmazza az angyali karok és rendek sajátságait, de a verseket stílusuk darabossága miatt senkivel sem akartam közölni. Most pedig, tiszteletre méltó Atya, átírtam, hogy talán ezekkel az okozott kárt csökkenthetem.[14] Megírtam még az Úr szenvedésének történetét ritmikus mértékben, népnyelven, a szillabusoknak azon száma szerint, melyben Philomena című éneked készült. Nem hiszem azonban, hogy Téged gyönyörködtetni fog, mert az a mi nyelvünkön van írva. Nem azért írom ezeket, (mint már többször mondtam), mintha ilyeneket parancsolt volna Atyaságod, hanem ezért, hogy ha valaha is önmagától, vagy más hasonló szükségből velem kapcsolatban ilyet parancsolna, úgy gondolom, hasonlóképpen kellene válaszolnom. Tudom, hogy nem könnyen volna képes megváltoztatni véleményemet és ragaszkodásomat, mellyel személye iránt viseltetem. Végül kérem, hogy emlékezzék meg imádságaiban rólam, hogy könyörüljön meg rajtam a könyörületes és irgalmas Úr. Legyen boldog a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Kelt a Boldogságos Szűzkápolnájában, melyet Fehéregyháznak neveznek, 1515. május 18-án.”
De hogy beszédemet visszafordítsam ehhez a testvérhez, akinek bármilyen kiváló képessége volt is a dolgok igen alapos megismerésére és vizsgálatára, mégis gyakori vitatkozással volt sokaknak hasznára, mellyel tudniillik az elfáradt, legyöngült és többnyire a tudományokban megcsömörlött lelket szokta megjavítani, és megújítani. Ő maga észrevétlenül az alázatosság szeretetéhez menekült. Úgy gondolta, veszélytelenebb a bölcsek körében és társaságában tudatlanság látszatával hallgatni, mint a négy fal között vagy a magányban szónokolni. Ennek ellenére igen szívesen tanított és prédikált. Az iskolások kiváló tömege és a legképzettebb hallgatóság előtt is megfelelt. És mivel ilyen és ekkora tehetség volt, joggal és méltán állíthattak volna neki színaranyból szobrot Apollón delphoi templomában. Mégis sok vetélytársa és ócsárlója azért gyalázta dühösen, mert olyan kis termete ellenére annyi verset merészelt írni, és hogy mindenütt olyan bátran mert prédikálni. Ő volt ugyanis az akkor élt szónokok között a legműveltebb, ékesebben beszélő és legkiválóbb. Akik a tudományokra vágyódtak, a saját tehetségüknek az atyját tisztelték. Végül még hogy több éven át dicséretesen látta el prédikátori föladatát és több kolostor elöljárói tisztét, majd Bajcson halálosan megbetegedett. Mielőtt, mint halottat eltemették volna, íme, nem tudom milyen isteni végzésből, kinyitotta szemét, és az ott buzgón virrasztó testvérekre nézett. Lelke mélyéből fölsóhajtva őrzőihez így szólt:
– Megítéltettem, hálát adok a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy kimondhatatlan irgalmassága szerint cselekedett velem.
Miután prófétailag megmondta néhány öregebb testvér jövőjét, különösen Balaszentmiklósi Gergely atyának, melyek mind beteljesedtek. Ezután kilehelte lelkét, hogy a boldogok örök dicsőségében éljen…
78. Dombrói Márk testvérről
Dombrói Márk testvér a szabad művészetek mestere, tudós férfi és a szerzetesi fegyelem kiváló követője volt. A rend fejlődéséért sokat dolgozott. Sok testvért nevelt a szerzetesi fegyelemre, és kiváló szónokokat tanított. Vizitátor is volt az Adriai-tenger mentén a glagolita testvéreknél és Isztriában, valamint a Városban is. Minden munkáját dicséretesen és eredményesen végezte. Először a zágrábi kolostorban építtetett egy magas tornyot, és erődítményt a kolostor körül a törökök támadásai ellen. De később mások is sokat építettek. Lepoglavában a tanuló testvérek igazgatója is volt; tanította, figyelmeztette és Isten igéjének a hirdetőjévé nevelte őket; a rendben sokat tanultak az ő prédikációiból. Végül az is az ő érdeme, hogy a remete testvérek történetének az anyagát megkezdte gyűjteni és írni. A rend minden kiváltságát és oklevelét elolvasta, ismét átnézte, sok kolostort átvizsgált. Az ősi helyeken kérdezősködött mindenféle események után, meghallgatta, összegyűjtötte és egy kis részét földolgozta, de a halál megakadályozta, hogy befejezze. Később pedig mások vizsgálták át a rendet, és a kolostoroknak régi könyveiből, följegyzéseiből és okleveleiből sokat összegyűjtöttek, és kiegészítették az ő művét. Azokat az adatokat, amelyek azokból az időkből valók voltak, azokat az igazságnak megfelelően besorolták. De azokat is, amelyeket az öregektől és a vénektől hallottak, és igaznak ítélték, hozzáírták. Márk testvérnek azt a kis munkáját könyvek, krónikák, oklevelek és kiváltságok alapján helyesbítették. Ez a tisztelendő atya meghalt tisztelendő István atya idejében a lepoglavai kolostorban, amikor ő volt ott a vikárius.
85. Tisztelendő III. Gergely… atya rendfőnökségéről…
Az Úr 1520-ik évében választották rendfőnöknek tisztelendő Gyöngyösi Gergely atyát, a tudományok baccalaureusát, s két évig volt rendfőnök. Művelt és rendszerető ember volt, de különösen a szerzetesi fegyelmet szerette. Az előző években több kolostorban eredményesen hirdette az Isten igéjét. Néhány éven át a tisztelendő rendfőnök atya társa volt, azután a Városban lett perjel hét évig. Tíz beszédet írt Szent Pál atyánkról, és kinyomtatva a rendben terjesztette. Végül visszatért a Városból és rendfőnökké választották, amint már előbb érintettük. A köszvény ugyan lábát rendkívüli módon megbénította, két évig a rendfőnöki feladatot mégis el tudta látni. Ez a tisztelendő atya kieszközölte X. Leó pápától a rendfőnökök és tíz általuk kiválasztott személy részére azt az engedélyt, hogy 1520-tól száz évig a testvéreket föloldozhatják és fölmenthetik. Összegyűjtötte a remeterendnek és kolostorainak adott kiváltságokat, és jegyzékbe foglalta őket…
A prózát ÁRVA VINCE, a versbetéteket CSONKA FERENC fordította.
[Jegyzetek]
GYÖNGYÖSI GERGYELY: PÁLOS REMETE TESTVÉREK ÉLETRAJZAI
A pálos rend az egyetlen magyar alapítású középkori szerzetesrend. A 11-12. században virágzó remete mozgalomnak Özséb esztergomi kanonok igyekezett szilárd kereteket adni a szentkereszti kolostor megalapításával (1250 k.), és a pápától az ágostonos regula szerinti élet engedélyezését kérve. Ez utóbbit a rendfőnökválasztás jogával együtt 1329-ben nyerte el végleg a rend, mely patrónust és névadót tébai Remete Szent Pál személyében is ekkor választott. 1526-ban 63 kolostoruk volt.
A rend történetét és a neves rendtársak életrajzait Gyöngyösi Gergely (1472-1530/1545) rendfőnök, hitszónok és író dolgozta fel Vitae fratrum c. befejezetlen művében. Jóval több ez egyszerű rendtörténetnél: irodalmi igényű előszava, kitűnő portréi, számtalan értékes irodalomtörténeti adata és több, csak itt fennmaradt középkori latin vers emeli irodalmi rangra.
Latinul: Gregorius Gyöngyösi: Vitae fratrum eremitarum Ordinis Sancti Pauli Primi Eremitae. Ed. Fr. Hervay. Bp. 1988. Magyar fordítása: -, Arcok a magyar középkorból. Szerk. V. Kovács Sándor. Bp. 1983. (A fordítás előbb készült el, mint a kritikai kiadás. Az utóbbi fejezetbeosztását vettük át.)
[1] Az Előszó első mondata szinte szó szerinti átvétel egy 1396-os oklevélből.
[2] Idézet Jeromosnak a Krónikák könyvéhez írt előszavából.
[3] Jeromosnak a Királyok könyvéhez írott Prológusából merít itt Gyöngyösi.
[4] Decretum Gratiani, pars II, causa XII, quaestio 1.
[5] Varsányi Istvánnak ez az egyetlen verse maradt fenn, neve sem ismert más forrásból.
[6] A IV. lateráni zsinat (1215) a szerzetesi mozgalom szétaprózódásának megakadályozására elrendelte, hogy az újonnan alakuló közösségek vagy Szent Benedek, vagy Szent Ágoston reguláját kövessék. IV. Sándor pápa (1254-1261) a kisebb remeteközösségeket – ágostonos regula alatt – egyetlen rendben kívánta egyesíteni. Özséb talán a beolvadást megelőzendő fordult az új pápához, hogy remetéi számára külön engedélyezze az ágostonos regulát. A pápa a döntést az illetékes megyés püspökre bízta, aki nem látta biztosítva az anyagi alapot a regula szerinti élethez. A remetecsoportok 1308-ig megmaradtak a helyileg illetékes megyés püspökök irányítása alatt. Ekkor érkezett Budára Gentilis bíboros, pápai legátus, aki engedélyezte, hogy az ágostonos remetéktől független rendként követhessék Szent Ágoston szabályait. Ezt 1329-ben XXII. János pápa megerősítette, biztosítva számukra a generális választás jogát.
[7] IV. Orbán pápa (1261-1264).
[8] Aquinói Szent Tamás 1261 és 1269 között működött a pápai kúriában. Özséb itáliai útja és Szent Tamás közbenjárása rendi legenda.
[9] A remeterend patrónusának és névadójának, Remete Szent Pál első remetének az ereklyéit Nagy Lajos király szerezte meg a rend számára. A Velencével 1381-ben kötött torinói béke egyik feltételéül a IV. keresztes hadjárat óta (1202-1204) Velencében őrzött tetem kiadatását szabta.
[10] Ekkor már mintegy félszáz éve a Hárshegy déli oldalában épült budaszentlőrinci kolostor volt a rend központja.
[11] A kritikai kiadásban < caput 49 > .
[12] Alexander de Villa Dei (1170 k.-1250 k.) verses grammatikájából, a Doctrinale
puerorumbólidéz a szerző.
[13] Beszédei elvesztek, de hexameterben íródott verses zsolozsmája a pálos breviáriumokban fennmaradt. Ld. a Latin költészet c. fejezetben.
[14] A két himnuszt a Vitae fratrum őrizte meg a levél függelékeként az utókor számára. Ugyancsak aLatin költészet c. fejezetben közöljük.