6. Hivatalos és magánlevelek a 11-14. századból
[Jegyzet]
A levélírás a középkorban ars volt, pontos szabályokhoz igazodó mesterség, tudomány. A septem artes liberales keretében a retorika mint szoros értelemben vett „szónoklattan” ekkorra elveszti jelentőségét, s átveszi helyét az ars dictaminis (a fogalmazás-) illetve az ars epistolandi (a levélírás mestersége). Közkézen forgó epistolariumok(levélgyűjtemények) és formuláriumok(általánosan használható levélminták) mellett a 12. századtól a levélírás elmélete az ars dictandi műfajban önállósul. A szigorúan előírt formák miatt a középkori levél emelkedettebb stílusú, tárgyszerűbb, kevésbé személyes a mainál. Szerkezete az antik szónoki beszéd beosztásának leegyszerűsített változata: üdvözlés, amibe gyakran beleolvad a címzett jóindulatának megnyerését célzó exordium; narratio (elbeszélés, előadás), a levél tartalmi része; kérelem (ez beleolvadhat a narratióba); befejezés: a levélíró maga ajánlása, az üdvözlés megismétlése, keltezés.
A levelek származásuk, felépítésük és fogalmazásuk technikáját tekintve is szoros kapcsolatban állnak az oklevelekkel (ld. Tihanyi alapítólevél). Ugyancsak rokon műfaj az irodalmi műveket kísérő ún. ajánlólevél. (Ezeket ld. az egyes művek elején.)
HIVATALOS LEVELEK
SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY ODERISIUS MONTE-CASSINÓI APÁTHOZ
(1091 nyara)
Oderisiusnak, Szent Benedek jámbor apátjának,[1] s az egész reábízott gyülekezetnek L[ászló], a magyarok és Moesia Isten kegyelméből való királya, szolgálatát és szeretetét a mi Urunkban, Jézus Krisztusban.
Jóllehet bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül, de a Te szentséged magaslata nem ismeretlen előttem, épp ezért szorgalmatosan tudakoltam az én földemen zarándoklóktól, hogy Te és a hatalmad alatt Istennek szolgálók mit míveltek. Ezért sajnálom, hogy az én országom állapotáról senkitől, s a föld e részén semmi iránt sem érdeklődtél. De azért, mert hiszek abban, hagy szent férfiak imái nemegyszer segítették győzelemre gyenge karomat a pogányok ellen, mint ahogy Szent Egyed monostorának[2] is ajánlottam magamat levelemben, így a Te Szent Benedek monostorodnak is, melyet tudtommal a szerzetesek fejének tartanak, e levelemmel és káplánjaim, meg Sorinus katonám által, akiket az apostoli O[rbán]hoz küldök,[3] ajánlom magamat. Tudd meg, hogy én Szent Egyed apátjának Magyarország földjén sok javadalmat adtam, ez legyen előtted példaképe eljövendő javadalmaknak, ha egyszer engem követeid által megkeresnél. Küldtem már kezedhez egyet-mást a mi ajándékainkból is, de úgy értesültem, hagy a mi földünkön támadt zavarok miatt rossz emberek által az egész megsemmisült. De mivel igazán hiszem, hogy elküldesz valakit a Tieid közül, akiknek akaratunkat elmondhatjuk, várom őket. Azt azonban állhatatosan kívánom, hogy küldj a mi hazánkba valamit Szent Benedek ereklyéi közül, nem mintha megérdemelném, de meg fogom hálálni. Ha jelenleg kéréseim egyikét sem tudnád teljesíteni, legalább a követtel, akit a pápa hozzám küld, válaszolj, hogy mi a szándékod. Szomszédként tudsz már ugyanis eljárni, mert már csaknem az egész Szlavóniát megszereztem. Megerősítem e levél által azt is, amit a mi embereink Magyarországon, Moesiában és Szlavóniában bárhol Neked felajánlanak. Isten veletek.
[Jegyzet]
SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY ODERISIUS MONTE-CASSINÓI APÁTHOZ
Ez a legkorábbi Magyarországon íródott levél, melynek szövege ismert. Szent László király egyházszervező munkájához franciaországi és itáliai kolostorok segítségét is kéri. Latinul: FRAKNÓI Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szentszékkel. I. Bp. 1901. 403-404. Magyar fordítása: Árpád-kori és Anjou-kori levelek, 93-94.
LUKÁCS ESZTERGOMI ÉRSEK EBERHARD SALZBURGI ÉRSEKHEZ
(1161)
Krisztusban tisztelt Eberhard úrnak, a salzburgi egyház tisztelendő érsekének L[ukács] az esztergomi egyháznak, ha méltatlanul is, elhívott, és választott [érseke], ellenállhatatlan vágyakozással, s amennyiben a bűnösé ér valamit, imádsággal.
Hited szilárdsága, szent Atya, mely mindig Isten minden ügyéért lángol, s az egyház egységének szaggattatásáért aggódik, most, mikor Isten egyházát a gonoszok harapásai marcangolják, a próbált aranynál kipróbáltabbnak találtatva tölti meg illatával Isten házát. Innen van, hogy annak a hitnek szilárdsága, mely kenetének illatával már régen összekapcsolt engem Veled, most, a megpróbáltatás idején, Téged a lélek erejével Krisztusnak oly erős bajnokává tett, hogy elmondhatni Rólad: kész vagy nemcsak áldozni, hanem függeni is, engem pedig ugyanaz által fiúi szeretetben egyesített Veled, s tisztelendő tekintélyed szolgálatába állított. Röviden: ha bármely pásztornak tökéletes a szeretete, amennyiben buzgalma saját egyházainak gondjaival foglalatoskodik, úgy Szentséged szeretete még tökéletesebbnek bizonyul, mivel nem csupán saját juhaiért, hanem minden hívőnek Krisztus hitében és az egyház fejének egységében való megerősítésére is kész lelkét letenni. Ami pedig Atyaságodnak azt az állítását illeti, hogy sok jó tulajdonságom szeretetre méltóvá tesz, távol legyen tőlem az a feltételezés, mintha hamisságot akarnál igaznak bizonyítani, inkább úgy vélem, hogy Szentséged igyekszik engem tunyaságomból valahogyan felébreszteni, és saját szent erényeinek példájával átalakítani. Semmit sem látok magamban abból, amit rólam mondanak, s nem kevéssé fájlalom alkalmatlanságomat, de Isten gazdag irgalmasságából és Szentséged érdemeiért valamelyes javulás reményét táplálom, mivel Szentséged ezt kívánja, s bízom abban, hogy kívánságaiban nem csalatkozhatik. Nagy hálával tartozom azért, hagy kiváló Bölcsességed int engem szóval és tettel való hirdetésére annak, amiről szívemben meg vagyok győződve, és arra, hagy Veled együtt legyek Izráel házának védőfala, de kiválóságod előtt nincs rejtve az, hogy Krisztus testének sok tagja van. Más tag a szem, mely előre látja, hogy mit kell tenni, és mit nem Isten egyházában, más tag a kar, mely kinyúlik a szent egyház ellenségei ellen, más tagok a lábak, melyek támogatják és szolgálják a többi tagot. Ezért te nézz előre, mint szem, és nyúlj ki, mint kar Krisztus testében, én pedig mint láb, tehetségem szerint követlek, s ebben a hivatalodban szolgállak úgy, hogy míg Isten egyházáért harcolsz, engem sem halál, sem kard Tőled és Krisztus szeretetétől el nem választ. Mivel látom, hogy szívedet az egyház előmenetele és egysége tölti be, hadd járuljak én is ehhez hozzá, jelentve Kiválóságodnak, hogy király urunk kéréseimnek engedve, egész egyházunkkal együtt elfogadta és megerősítette Sándor urat. E végleges határozatot meghozva kitartunk a dologban, s már el is küldtük Sándor úrhoz a király levelét, csekélységem levelével együtt. A továbbiakban pedig, ha Szentségednek valamivel tetszésére lehetünk, közölje azt velem, s én tehetségem szerint kész vagyok engedelmeskedni.
[Jegyzet]
LUKÁCS ESZTERGOMI ÉRSEK EBERHARD SALZBURGI ÉRSEKHEZ.
Lukács esztergomi érsek (1158-1161) korának legműveltebb, legtehetségesebb magyar főpapja. A párizsi egyetemen tanult, s már akkor nemzetközi hírnévre tett szert. Eberhard salzburgi érsek (1147-1164) a Barbarossa Frigyes császár és III. Sándor pápa (1159-1181) között kitört viszály idején a pápai hatalom védelmében a császár németországi ellenzékének vezetője. 1161-ben levélben fordult barátjához, Lukács érsekhez, hogy II. Gézát térítse III. Sándor hűségére. Lukácsnak sikerült is Gézát a császárral szemben a pápa oldalára állítania. Latinul: GOMBOS, A. F.: Catalogus fontium historiae Hungaricae. Bp. 1937. 3541. Magyar fordítása: Árpad-kori és Anjou-kori levelek, 98-100.
IV. BÉLA KIRÁLY IV. INCE PÁPÁHOZ
(1250. november 11.)
Krisztusban szentséges atyának, I[nce] úrnak,[4] Isten kegyelméből a római szentegyház főpapjának, B[éla], ugyanazon kegyelemből Magyarország királya mindenben köteles és alázatos tiszteletet.
Minthogy Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta és mint a juhaklot a kerítés, úgy veszik körül a hitetlen népek, mármint a rutének, brodnikok[5] keletről, a bolgár és bosnyák eretnekek délről, akik ellen jelenleg is harcolunk seregünkkel, egyedül nyugatról és északról a németektől, mint azonos hitet vallóktól kellene országunknak a segítség némi gyümölcsét vennie, de innen is nem gyümölcsöt, hanem a villongás töviseit kell éreznünk, mikor az ország javait váratlan rablótámadásokkal ragadozzák el. Miattuk, főként azonban a tatárok miatt, akiktől félni háborús tapasztalat tanított meg, mint a többi olyan nemzetet, akiken már keresztülgázoltak, országunk főpapjaival, és előkelőivel tanácskozva jónak láttuk, hogy Krisztus helyetteséhez és az ő testvéreihez meneküljünk, mint egyetlen, és a kereszténység végső szorongatottságában végső védelmezőhöz, hogy általunk Rátok is, és a többi keresztényekre is be ne következzék az, amitől tartunk. Mert napról napra jönnek hozzánk a hírek a tatárokról, hogy nemcsak ellenünk készülődnek, akikre legjobban fenekednek, amiért ekkora csapás után is vonakodtunk meghódolni, holott minden más nemzet, amely ellen erejüket megmutatták, és főképp országunk keleti szomszédjai, mint Oroszország, Kunország, a brodnikok, Bulgária, amelyek azelőtt jórészt a mi hatalmunk alá tartoztak, mind adófizetőik lettek, hanem az egész kereszténység ellen; s mint azt több szavahihető bizonyságból tudjuk, szilárdan elhatározták, hogy rövidesen egész Európa ellen teméntelen hadat indítanak. Tartunk tőle, hogy ha ez a népség elérkezik, a mieink, akik nem tudnak és nem is akarnak a tatárok vad kegyetlenségével szembeszállni, akaratuk ellenére félelemből meghódolnak, miként már így cselekedtek elsorolt szomszédaink, ha csak az Apostoli Szentszék bölcs gondviselése előrelátóbban és hathatósabban meg nem erősíti országunkat, hogy megvigasztaltassanak a népek, amelyek ott laknak. Főleg két dolog miatt írunk: hogy ne vádoltassunk se lustasággal, se hanyagsággal. A készség dolgában ezt mondjuk: amit a gyakorlati tapasztalat harci készségünkből megmutathat, azt már megmutattuk, mikor magunkat és a mieinket kitettük a tatárok soha nem látott erejének, és furfangjának. De hanyagsággal sem vádoltathatunk, mert mikor a tatárok országunkban harcoltak ellenünk, a szóban forgó ügyben megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, tudniillik a Tieteket, mint amelyeket a keresztények minden udvar urának és mesterének hisznek és vallanak, a császárét,[6] amelynek szándékunkban volt magunkat is alávetni, ha az említett pestis idején nekünk hathatós segítséget és támogatást nyújt; megkerestük a franciák udvarát is,[7] de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat. Mi pedig ahhoz folyamodtunk, amihez lehetett, és a kereszténység érdekében megalázva királyi méltóságunkat, két leányunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat pedig Lengyelország hercegéhez adtuk nőül, hogy tőlük s más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok gondosan titkolt terveit, s így szándékaikkal s csalárd furfangjaikkal alkalmatosabban szembeszállhassunk. Befogadtuk a kunokat is országunkba, és sajnos most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat[8] kun leánnyal házasítottuk össze, hogy ezzel elkerüljük a még rosszabbat, és alkalmat teremtsünk őket keresztvíz alá édesgetni, mint azt már többükkel megtettük. Mindezzel és egyebekkel szeretnők a szent főpap előtt világosan bebizonyítani, hogy ilyen szorongatott helyzetben Európa egyetlen keresztény uralkodójától s népétől sem kaptunk hasznos segítséget, csak a jeruzsálemi ispotályosok házától, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert fogtak a pogányok és eretnekek ellen, országunk és a keresztény hit védelmére; ezeket rögtön el is helyeztük a legveszélyesebb területeken: túl a Dunán a kunok és bolgárok határán, mert országunk megtámadtatásakor erre is kapu nyílt a tatárok serege számára. Erről a területről szeretnők remélni, ha szándékunkat és a mondott testvérek szándékát Isten is támogatja s az Apostoli Szék is kegyeskedik jóindulatába fogadni őket, hogy miként a Duna a konstantinápolyi tengerig hatol, úgy terjeszthetjük általuk a keresztény hit oltványait, és így a római birodalomnak, sőt még a Szentföldnek is hathatós segítséget nyújthatnak. Más részüket országunkban helyeztük el a Duna mellett épített váraink védelmére, mert ebben járatlan a mi népünk. Abban állapodtunk meg ugyanis sok tanácskozás után, hogy nekünk is, egész Európának is üdvösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás vize; itt szállt szembe Heraclius Koszroesszel[9] a római birodalom védelmében, itt álltunk mi is, bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapon át ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még teljességgel várak és védők híján szűkölködött. Ha ezt, ami távol legyen, a tatárok egyszer birtokba veszik, nyitva áll a kapu számukra a többi katolikus hitű ország felé, mert egyrészt itt nincs a keresztények felé útjukat álló tenger, másrészt családjaikat és csodálatosan sok állatukat alkalmatosabban helyezhetik el itt, mint bárhol. Például hozhatjuk Attilát, ki keletről nyugat leigázására jőve, kezdettől fogva Magyarország közepébe helyezte székhelyét; a császárok viszont, akik nyugatról harcoltak kelet alávetésére leggyakrabban országunk határai között gyűjtöttek sereget. Mindezekről tehát gondoskodjék főpapi Szentségetek és kegyeskedjék gyógyító orvosságot alkalmazni, mielőtt a seb elmérgesedik. A bölcsek sokasága csodálkozik azon, hogy ilyen körülmények között Atyaságtok támogatta Franciaország királyának, az egyház e nemes tagjának Európa határaiból való távozását.[10] Még inkább csodálkozik és nem szűnik meg csodálkozni azon, hogy az apostoli kegyesség annyira gondoskodik a konstantinápolyi császárságról meg a tengerentúli részekről, amelyek, ha elvesznének is – ami távol legyen –, nem ártana Európa lakóinak annyit, mintha egyedül csak a mi országunkat foglalnák el a tatárok. Isten és ember előtt valljuk, hogy a szóban forgó dolognak oly nagy a szükségessége és fontossága, hogy ha az utazás különféle viszontagságai nem akadályoznának bennünket, nemcsak követeket küldenénk, akiket küldöttünk is, hanem személyesen vetnők magunkat lábad elé, hogy az egész egyház színe előtt odakiálthassuk a magunk mentségére, hogy ha a szentséges atya sem tud segítséget nyújtani, felszabadítjuk magunkat, hagy akaratunk ellenére, kényszerűségből megegyezzünk a tatárokkal. Könyörgünk tehát, tekintse az anyaszentegyház, ha nem is a mi, de elődeink, a szent királyok érdemeit, akik teljes buzgósággal és alázattal alávetették magukat és igehirdetésükkel népüket is az igaz hitnek, s azt meg is őrizték a világ fejedelmei közt tisztán és engedelmesen, amiért nekik és utódaiknak, míg kedvezően mentek dolgaik, kéretlenül is megígértetett az Apostoli Szék részéről minden kegy és támogatás, ha a szükség úgy kívánná. Íme tehát, most valóban fenyegetni látszik a nagy szükség, nyissátok meg az atyai szívet a hit védelmében a köz javára az üldöztetésnek emez idején, máskülönben, ha kérésünk, amely a római egyház híveinek annyira kedvező és annyira szükséges, elutasításban részesülne, amit nem hihetünk, nem mint fiaknak, hanem mint mostohafiaknak, mint az atyai nyájból kizártaknak kellene szükségtől kényszerítve segítséget koldulnunk. Kelt Patakon, Szent Márton püspök és hitvalló napján, november 11-én.
[Jegyzet]
IV. BÉLA KIRÁLY IV. INCE PÁPÁHOZ
IV. Béla volt az első király, akinek viszonylag gazdag, folyamatos levelezése maradt fenn. Az egész középkori magyar diplomáciai levelezés kiemelkedő darabja ez az 1250-ben írott levele, melyben a tatár veszély felújulásáról és annak európai következményeiről szól.
Latinul: FEJÉR, G.: Codex diplomaticus regni Hungariae ... IV/2. (1829) 218-224. Magyar fordítása: Árpád-kori és Anjou-kori levelek, 156-159.
LODOMÉR ESZTERGOMI ÉRSEK IV. MIKLÓS PÁPÁHOZ
(1288. május 8.)
A Szentséges Atyának, Miklós úrnak,[11] isteni gondviselésből a római szentegyház főpapjának, Lodomér, Isten irgalmából az esztergomi egyház alázatos szolgája, a legnagyobb tisztelettel csókolja boldogságos lábait.
Egykoron még, mint fiúcska, a poétai hívságok tanulásával foglalatoskodva, valamiféle gyermekes kíváncsisággal töprengve kerestem, mit jelentene az, hogy ama mesebeli Proteust semmiféle bilincs le nem foghatta, és orcáját oly sok ábrázatra változtathatta. És íme, vén lettem immár és nagy kort értem, midőn egész Magyarország veszedelmes állapotából és saját magamnak is külön gyászos veszedelméből, égen és földön nyilvánvaló dolgoknak jeleiből tapasztalom, hagy a poétai kitalálásnak ráncos héja alatt az igazság magva volt, akár tetszik ez nekem, akár nem. És hacsak ama csodálatos új Proteus, tudni méltó, László úr Isten kegyelméből, vagy inkább az isteni türelemből (ha ugyan a királyi méltóságról ezt szabad mondani) Magyarország kiváló királya e nagy és téres országban, mely széltében-hosszában sok mérföldre terjed, szörnyűséges gaztettei által Isten, az ég polgárai, és nem különben minden emberi teremtmény előtt ezt el nem árulta volna, nyelvezetem leíró készsége a folytonos változékonyság baljós mozgékonyságának leírásával vagy teljesen felhagyott, vagy a tisztes szemérmetesség zárját feltörvén csak keveset mondott volna, a többire nézvést magát a mértékletes hallgatás lakatja mögé zárva. Mert ugyanis ki volna az, hacsak nem olyan, ki, amint mondani szokták, nagyon is közönséges valaki, s a pogány költő szava szerint az út szélén született és sehová sem tartozó, és ki az, hacsak a nemes szeméremérzet, mely az előkelő származást elárulja, minden tisztelettudása nélkül, elfelejtve természetes urának, királyának és fejedelmének, ha nem is erényes, de akárcsak közepesen, de valamennyire is elviselhetően vétkes életét, azt mintegy Theon fogával,[12] mérges szavakkal marcangolva fekélyessé fakasztja? És bárcsak neki lenne úgy szégyenére e szünet nélkül való balra változása és mindig rosszabbra hajlandósága, amennyire nekem és társaimnak, és mindazon országlakóknak, kiknek ínye még az epét érzi, fájdalmára van. Mert ugyanis, mérhetetlen fájdalmaknak sokféle okát és bőséges tárgyát idézi föl, ó mily szégyen, emez új Proteus, az említett király úr gaztetteinek utálatossága, mivel minden emberi megfontolás lehetősége szerint már a jövőt tekintve úgy tűnik, semmiféle ékesszólással meg nem győzhető, semmi orvoslással nem gyógyítható, soha semmi könyörgéssel meg nem kérlelhető, semmi rábeszéléssel meg nem hajlítható, semmi mesterséggel helyre nem hozható; mondom, felidéződik bennem és társaimban és minden országlakóban szüntelenül az, mit siralmak nélkül elmondani nem lehet, s hogy gyászt ne érezne, nincsen ki hallgassa. Kinek kegyetlen csapásait súlyosan érezvén magán, s a gyógyítás minden reményével, mint előbb érintettük, felhagyván, ez egész magyar egyház nem anélkül, hogy a mennyei Vigasztalóhoz keserűsége sóhajait el ne sírná, felzokog. Gyászol az egész klérus, s felkiált az egész nép, hogy a király személyének gyógyítására szánt minden gondja hiábavalóan odaveszett. Ennek, sajnos, megátalkodottságában egybehalmozva és teljességgel összegyűjtve megtalálható mindaz, amit a szív keménységéről elegáns stílusával Bernát[13] ékesszólása elmondott: Mi az, úgymond, amit kemény szívnek mondunk? Maga az, amit sem a bűnbánat meg nem szaggat, sem a kegyes jóérzés meg nem lágyít, sem kérés meg nem indít, fenyegetésnek nem enged, a csapásokkal szemben kemény, jótéteményre hálátlan, tanácsadásra bizalmatlan, ha ítélkezik kegyetlen, az ocsmányságokban szégyentelen, veszélyek meg nem rettentik, emberségesség helyett embertelen, az isteni dolgokban könnyelmű, az elmúlt jó dolgokról megfeledkezik, a jelenvalókkal nem törődik, a jövőre nem gondol, maga az, úgymond, mi sem Istent nem féli, sem az embert nem tiszteli. Ó, hogy mennyi esküt, mennyi levélben szerzettkötelezést, mennyi kiközösítésnek, felfüggesztésnek és még ünnepélyes kiátkozásnak kötelékét szakította szét szégyentelenül, repesztette meg bilincsét! És hogy az ország határaival szomszédságban levő tatárok táborába ne menjen, saját személyét és az egész országát nyilvánvaló és hirtelen halálveszedelembe ne döntse, nem tudom hányszor ígérte meg színlelve, mit tudom én, honnét fakadó könnyekkel és hányféle ígérettel, hány testi akadályt legyőzve és gátakat törve; immár most csaknem minden gonosztettelteljes mélységre jutva, nyilván hirdeti, hogy a tatárokkal összeszövetkezett, és maga is olyan lett, mint a tatár. De nem elégedve meg országa katolikusainak sok könnyhullatással említendő vére áradásával, mit maga a király által és sok követőjének szolgálata közbejöttével öt teljes esztendőn által szakadatlanul ontott a tatári vadság, minden elképesztő gonosztettnél állatibb szilajsággal nem csupán országa, de minden katolikus ország valamennyi keresztényének mind egészen a Város szentséges faláig teljes kiirtásával nyíltan fenyeget. És amint a tiszteletre méltó atyának, Fülöp úrnak, Isten kegyelméből fermói püspöknek idejében, ki sokkal elmúlt esztendőkben Magyarországon és Lengyelországban az apostoli követség tisztjében járt el, sok és alig elhihető esküszegésbe bonyolódott, de hogy e szörnyűséges Proteusnak ez esztendőben mily változása esett, jelen levelünk által, hogy Kegyességed előtt nyilvánvaló legyen, mégse legyen terhes megtudnia.
Midőn ugyanis e legközelebb elmúlt esztendőben, mielőtt Kegyességedet boldog Péternek, az apostolok fejedelmének, az örök élet kulcstartójának szentséges katedrájára emelte volna a mennyek fölött való gondviselés, a bíborosok tiszteletre méltó gyülekezetének Szentségedben isteni módon árasztott kegyessége által szerzett levelet vettem, melyben arról volt szó, hogy a királynéi jogok minden illetéktelen fogvatartóját és erőszakos csorbítóját méltó elégtételadásig és teljes jóvátételig a legfőbb Szék tekintélyével egyházi büntetéssel kell hogy sújtsam.[14] E szentséges parancsolatnak, mely égi kegyességgel teljes, az én alázatosságomra bízott, és előttem nem csekély módon nyilvánvalóan szükséges ügyét véghez is vittem, és alázatos szolgálójának jövedelmeiből nagy részt e szent élete által ajánlott, életmódjának és oly magas nemességének illendősége szerint is híres-neves, de éppen oly szerencsétlen királynénak sikeresen visszajuttattam. Magát a királyt ugyanezen időben, nehogy egész országának kegyetlen végveszedelmét szerezze azáltal, hogy a tatárokat, kikhez mindig is húzott és ma is hozzájuk szít, kárhozatos igyekezetével behozza, e gyalázatos szándék végrehajtásában az egész ország tanácsából való némely bárók testében megakadályozták. Végezetül azonban a gazdagságnak, ideigvaló tisztségeknek sokféle eskütétellel, melyben ő annyira bővelkedik, megerősített nagyzoló ígéreteivel két nagyravágyó ország-zászlósa által (kik azonban árulásuk után igen kevés nappal már magukon érezték az isteni bosszúállást, minthogy magában a királyi udvarban végezték életüket) a király visszahelyeztetett és visszaadatott elvetemedett akaratának szabadságába. Egész királyi kíséretével hozzám jött Esztergomba, hogy hitet tegyen előttem és az ország lakói előtt, hogy megtérése és beismerése kétségtelen. Nagy megalázkodásnak jegyeit mutatta és csalárd szemeiből, mit csak nehezen tud észbevenni a keresztényi egyenesség, csodás mesterséggel bőséges könnyeket ontott, s a feloldozás jótéteményét alázattal esdette. Nekem pedig – ámbár ez elmúlott esküszegéseit tapasztalván, kevéssé hihettem neki – nehogy azzal vádoljanak, hogy mértéktelen szigorúságot mutattam kelleténél túl, és netalán az egyszerű lelkeknek inkább botrányára lennék, feloldozása előtt, szerzetes és világi bármely állapotú főpapok, hogy úgy mondjam, végtelen sokaságának jelenvoltában, meg kellett esküdnie ez általam szerzett cikkelyekre. Mindenekelőtt, hogy a tatár hitetlenséggel való nyilvános vagy titkos szövetkezéstől és barátkozástól magát szívből távoltartja, sem pedig a tatárokhoz ünnepélyes vagy egyszerűbb követséget semmi alkalommal nem küld, mivel tartományi zsinaton, sőt az egész magyar egyház jóváhagyásával minden követeket vagy hírvivőket, akár a király küldetéséből, vagy bárki másnak ürügyén, nyilván vagy titkosan, jó lehet maguk a katolikus hit megvallói, ha azokhoz utaznak vagy utaztak, már régen kiközösítettem, sőt hogy igazabban szóljak, kiközösítetteknek jelentettem ki, mint eretnekeknek és kárhoztatottaknak pártolóit, kik – hacsak méltó bűnbánatot nem tartanak – a szüntelen tűz örök büntetésére jutnak. Továbbá, hogy miként tatárt nem, hasonlóképpen szerecsent, nyőgért,[15] zsidót, kunt vagy bárki mást bármilyen névvel nevezendőt, ki az igaz hit egységétől idegen, akár háziszolgálatban vagy külső szolgálattételben, különösképpen méltóságban, várispánságban, nyilvános és magán, királyi vagy országos hivatali tiszt igazgatásában meg nem tűr, sem pedig nem engedi, hagy mások maguknál ilyeneket tartsanak vagy megtörjenek, mindaddig, míg valóban, és nem csalárd módon, a keresztség kegyelmét el nem nyerték, s az, hogy a hitben megszilárdultak, nevezetes módon tűnik ki és nyilván. Továbbá, hogy mindenképpen elvetve a pogány szerzések szentségtöréseit, undok, és isteni ítélettel kárhoztatott szokásait, a katolikus viselkedés becsületes formájára térjen vissza maga és övéi, ne térjen el másoktól, különösen ételben, ruházatban, szakáll- és hajviseletben, és hogy ama gyalázatos katolikusoktól (kik ily gonosz, hitszegő és tisztátalan tanácsadásnak mesterei), akárcsak mint valódi mérgektől, magát és övéit a szokottnál is gondosabban óvja, ugyanazon igyekezettel és óvatossággal kerülvén őket, mint akiktől tudja, mert tudnia kell, hogy óvakodni szokás; ne érintsen mérges állatot. Továbbá: hogy országa minden egyházának kiváltságait és szabadságait, melyek nem csupán eléktelenedtek, de csaknem semmivé lettek, helyreállítja, és helyreállítván megőrzi az atyai kánonok előrelátó intézkedése szerint, miként nyilvánvalóan katolikus ősei cselekedtek is, különösen azok, kiket érdemeik kitűnősége okából a szentek katalógusába írtak, és kik nem csupán a menny polgárai között is különösképpen szentek, de kiket itt e földön is mint embereket méltó, hogy tiszteljenek. Továbbá, hogy Erzsébet királyné asszonyt, ki oly előkelő katolikus királyok véréből származott, ki neki Isten rendeléséből törvényes ágyának társa, és neki rendelt felesége, tisztán és teljességgel, hűségesen és nem csalárd módon, azután, hogy neki visszaadatott, férji szeretettel illesse, minden királynéi jogát teljesen és bármiféle csorbítás nélkül neki ténylegesen visszaszolgáltassa.
Mindezekről és sok más dologról – kifejezetten és beleértve – úgymint a rablók megfékezéséről, országa szabadságainak és mindennemű állapotának helyrehozásáról a papság és a nép, világi és szerzetes személyek szeme láttára és tanúságtétele mellett a szentséges evangéliumot és az Úr keresztjének életadó fáját megérintvén, ahogyan mondottuk, nyilvánosan és ünnepélyesen esküt tett, testi mivoltában. És mielőtt a feloldozást elnyerte volna, mindenkinek, ki jelen volt, füle hallatára, tiszta hangon, midőn még előttem, bűnös előtt alázatosan térdrehullva máskor sem nem hallott, sem nem látott szelídséggel hallgatta mindezeket, megmondottam, hogy ha, mi távol legyen, előbbi tévelygéseibe visszahullva magát beszennyezné, e kánonszerű, de emberi ítélettel is hozott kiközösítés büntetésébe nem csupán újra visszataszítjuk, de hogy már abba vissza is taszíttatott, azonnal tudja meg. De azt sem hagytam érintetlenül, mivel hogy el sem mellőzhettem ez előbb írott esküvések során, hogy ama személyt, ki által házasságtörő ölelkezésekbe bonyolódott, más egyéb tévelygései között is mint legkevésbé illendőt főként távoztassa el; mint olyat, ki Istentől mindenképpen távol van, küldje el országának legtávolabbi, vagyis inkább a szomszédos és határos országok távoleső végeire, mindazonáltal úgy, hogy valamely katolikushoz menjen férjhez. Ezután pedig az említett esküt, miként azt tőle kívántam, előttem és az ország előtt letette, a feloldozása előtt és azután is következő három napon át Esztergomban tartózkodott, sok és borzalmas átkozódásokkal, nyilvános szóval hirdetve, hogy ő és egész országa testben-lélekben halott volt; most pedig, mert az isteni kegyelem áradása megvilágította szívének rútsággal teljes sötétjét, új fényre támadt. A királyné asszonyt férji kebléhez fogadta, és csalárd módon királynéi jogaiba is visszahelyezte. Hogy ez csupán színlelés volt, igen kevés nappal ezután nyilvánvaló tettéből tűnt elő. E színlelésével öregeket és ifjakat egyaránt ravaszul megejtett, mert e személy szerint való és szóval ejtett fogadkozásait látván és hallván, mint előbb érintettem, testi valóságában tett esküvéseivel, bámulatos átkozódásaival, mik közel és távollevőknek egyaránt hallomására jutottak, ismét magához vonta az ország lakóinak lelkét, melyet hitszegésével magától már sok évek előtt eltávolított. Ez ördögi okosságának eredményét nem sok idő elteltével meg is látta. Mert összegyülekezvén tiszta, mint vélték, beismerésének és nemcsak mutatott megtérésének reményében és nagy bizodalmában országának bárói és nemesei, reménykedésükben és nagy bizakodásukban arra vette őket, hagy neki kezeseket adjanak. Részben hízelgésekkel lágyította meg, részben pedig a pénz olajával kenegette, de halál és egyéb más testi veszedelem fenyegetésével is nem kevéssé megriasztotta, és akarva, nem akarva rávette, vagy inkább rákényszerítette őket erre. Kezeseiket magához véve, a királyi vár legfőbb erősségeit gondos őrizet alá helyezte, s hosszú időtől kezdve minden gonoszságban megkeményedett szívének mérgét, melyet sokáig rejtegetett, mindenki előtt így nyilván kimutatta. Mert azon nyomban, ama mérges viperának, ki a varázsló mesterség művészeteiben nem kevésbé járatos volt, ama fajtalan Éduának, mint közönségesen mondják, rabszolga atya és rabszolga anya leányának mindenki szeme láttára ágyastársává lett. És felesége gyalázatára a királynéi jövedelmeket az általam előbb ünnepélyesen hozott ítélet megvetésével magának nyerte e szemérmetlen ágyas. És midőn a királyné asszonynak egy bizonyos vámfajtából, amit királynéi harmincadnak mondanak, 1200 finom ezüst márkát tettek le, ezt tőle részben elvette, e legutóbbi napokban pedig teljességgel megfosztotta attól, és az előbb mondott nőnek, ki nemhogy királyi, nemesi vagy szabad emberrel, de még szolga állapotúval való házasságra sem lenne méltó, a királynéi birtokokat és jövedelmeket adományozta, és így a királyné asszonyt, Szentséged szolgálóját, kit testi szépségének híre, de még inkább tisztaságos életének ragyogása, minden tisztességgel teljes erényének messzeterjedő híre, mint ez királyi sarjadékhoz illik, különösképpen megékesít, kitette őt, mondom, miként már előbb is, a nyári hőség s a téli hideg kártevéseinek, s királynéi házanépe valamelyes vigasztalásától is, mely pedig előbb megvolt neki, nyomorult módon megfosztotta, bizonyos gonosztevőket helyezvén nagy pénz ígérete mellett a királyné kunyhójába. És azt mondják, hacsak az esztergomi várban, mely ámbátor nem is eléggé biztos, személyét gondos őrizet céljából meg nem vonja, titokban méreggel emészti el; Isten irgalmából azonban mindez ideig sem vassal, sem tűzzel, sem bármi más halálnak nemével érdemeinek kiválósága miatt szerencsétlen véget élete nem ért (bár kétségkívül örökélet jut neki, ha az ideig valókat bevégzi).
A király és a királyné közötti eme viszálykodásnak kígyótermészetű magvetője Erzsébet, a király húga volt, ki az apácáknak a budai szigeten levő kolostorában kolostorba lépésének 30., szerzetesi fogadalmának, elfátyolozásának és felszentelésének mintegy 26. évében járt. Több esztendőtől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott, mivel pedig erre semmiképpen sem juthatott, pünkösd ünnepe előtt legközelebb múlt kedden egy bizonyos cseh emberrel – kinek neve Zoys, ki ennek előtte magának Erzsébetnek másodfokú vérrokonát, tudniillik saját volt úrasszonyát, Ottokárnak, Csehország királyának özvegyét,[16] a mondott cseh király eleste után házastársi szövetségre vette – lépett házasságra. Erzsébet, aki nem annyira sancti-, mint antimonialis,[17] testvérének, a királynak mindarra, ami Istennek nem tetsző, készséges és nagyon is hajlékony lelkületét gyakori sürgetéseivel felindította, vele az említett kolostor ajtait feltörette. A szent életű férfiút, Pál testvért, a prédikátor testvérek rendjének magyarországi tartományfőnökét és ugyanazon rend némely más testvéreit a király csatlósai királyi parancsolatból rút testi bántalmakkal illették, sőt egy laikus testvért kegyetlenül meg is sebeztek, kinek vértől pirosló öltözetét, maga a tartományfőnök az én tartományi zsinatomon, amely éppen ama napokban, midőn ezek történtek, egybegyülekezett, könnyhullatások között mutatta meg mindazoknak, kik a zsinaton jelen voltak, és akik ily elmondhatatlan gonosztettnek borzalmaitól megrendülve keserves könnyekben törtek ki. Így ragadta őt ki a kolostorból, s e kéjvágyó léleknek még nagy tetszése is telt abban, hogy azt mutassa, mintha erőszakkal ragadnák őt el, azután pedig nagyon is kárhozatos ünnepélyességgel, nem azt mondom, hogy feleségül, hanem még rútabb módon, ágyasként házasságra lépett. Ezzel, tudniillik Erzsébettel, ki még arra sem méltó, hogy nevén nevezzük, egy bizonyos kisleányt, nővérének, Szerbia királya feleségének leányát, ki lelki szolgálat közbenjöttével szerzetesi ruhába öltöztetett, és ezen kolostorban sok évtől fogva nevelkedett, bár siránkozott, és amennyire e gyengéd kor erejéből tellett, hogy el ne vezessék, minden módon amint tehette, ellenállott, maga a király ragadott el. Jézus Krisztus pedig, ama szerzetes nővérekkel, kik a kolostorban maradtak, nagy irgalmasságot cselekedett annyiban, hogy az erőszakos megrontás gyalázatát el tudták kerülni, ámbár a király ama gonosztevő és arcátlan sokaságnak, mely a kolostort megostromolta, megengedte, hogy mindazt, ami kedvére van (mily borzasztó ez), szabadon megcselekedheti. Hogy pedig sem a király, aki mindenestül, ó gyalázat, olyan lett, mint aki törvényen kívül áll, sem ama vérfertőző és házasságtörő cseh, vagy az előbb említett vérfertőző és házasságtörő nőszemély, azt ne állíthassák, hogy az isteni, valamint az emberi, a természeti és a tételes jognak vaskos tudatlanságában cselekedték ezt, míg a dolog a maga változatlanságában volt, mielőtt e szentségtörő és vérfertőző házasságtörés bekövetkezett volna, alkalmas követek által küldött szóbeli üzenetekkel, meg levélben fogalmazott rábeszélésekkel, amennyire egyszerűségemből tellett, nemegyszer sem másszor, hanem többször is megismételt tanácsadásban részesítettem őket. Mindazonáltal úgy látszott, e határokon sem állnak meg. Magam és egész tartományi zsinatom részéről két tiszteletre méltó főpapot küldöttem a király úrhoz. Egyikük bővebb tudása miatt volt alkalmatos, a másik pedig, mert a törvényben buzgólkodó. És midőn azt, amit magam és társaim, valamint igen sok más világi és szerzetes főpap nevében neki üzentünk, tudtára adták, mint ez illendő volt, egyikük Isten törvénye iránti buzgalomtól lángolva, hathatós okokkal bizonyította igazát, s a királlyal, ki eme gazságot elkövette, szembeszállt. Maga a király pedig őt sok gyalázkodással illette, és az egész magyarországi és az azon kívüli klérust is borzasztó fenyegetésekkel átkozta. Az esztergomi érsektől, mondá, és az alája rendelt püspököktől elkezdvén, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész Rómáig. És hozzátette még, ha éppen tizenöt, vagy annál is több nővérem lenne apáca akárhány kolostorban, mind kiragadnám őket onnét, törvényes vagy nem törvényes házasságra adnám, hogy így akaratom végrehajtására olyan rokonságot szerezzek, mely minden erejével mellettem áll, hagy így lelkem minden indulatát végbevihessem. Nagyon keveset vagy éppen semmit sem törődnék azzal, hogy amit cselekszem, az az egyházi törvényekkel, amelyekre mindig hivatkoztok, egybehangzó vagy azoktól eltérő-e? A magam számára ugyanis én vagyok a törvény, és hogy valamiféle papok törvényei korlátozzanak, el nem tűröm. De már ezelőtt is sok alkalommal, szelíd kérésekkel és hízelgő kedveskedésekkel igyekeztem őt meghajlítani és kedvében járni, midőn akár személyesen, akár követem útján, akár pedig mind hathatós, mind pedig kedves levelek által magát a királyt, hogy üdvösségének gondját viselje, megintettem. Hogy országát a tatároknak, az egész katolikus egyház kegyetlen ellenségeinek alá ne vesse, hogy szerecseneket, nyőgéreket és kunokat és bárki mást, kik az igaz hit egységétől hitetlenségük következtében idegenek és távol állók, keresztényeknek elébe ne helyezzen, hogy a katolikus hit kigúnyolásául és megvetéseképpen a szerecsenek, nyőgérek és bármiféle pogányok előtt a katolikusok térdre ne hulljanak, hogy országa keresztény lakosainak törvényes feleségei az ő hatalmából törvényes férjeiktől elragadva szerecsenjeinek és nyőgérjeinek kárhozatos ölelésébe ne jussanak; hogy a szerecseneknek, nyőgéreknek és kunoknak és főképpen pedig a tatároknak a keresztények várait királyi hatalmával el ne foglalja és át ne adja; hogy az említett, Isten előtt gyűlöletes népek által elfoglalt és megerősített egyházakat és a mennyei áldozat tisztelendő helyeit, mint ahogyan eddig történt és most is teszik, tisztátalan nőszemélyek lakóhelyeivé ne tegyék; hogy kedvük szerint feltöretvén az egyházak ajtait, a keresztények legbiztosabb menedékhelyeiből, azaz a szentegyházakból a szegények ott elhelyezett dolgait el ne ragadják, és nem csupán férfiakat, de nőket, öregeket és ifjakat, fiúkat és leányokat bilincsbe verve tisztátalan népek hitetlen és pestises táborába ne vigyenek; és hogy magukban az egyházakban, és mit még hallani is borzalmas, az isteni áldozatra egykoron felszentelt oltárok mellett meggyalázott katolikus nők, özvegyek és szüzek, kik ugyanezek által oly erőszakot szenvedtek, mit elgondolni sem lehet, ellene és egész országa ellen az Isten haragját ki ne hívják. Midőn, mondom, mindezeket tőle követeltem, midőn ilyeneket és sok más ehhez hasonló dolgot jelen voltomban és távol lévén – az előbb említett módon – tudtára adtam, ilyen vagy ehhez hasonlókat, miket az előbb említett tiszteletre méltó atyának felelt, nekem is szokott volt felelni; követeimnek és üzeneteim hordozóinak pedig még ezt is hozzátette: Nem uratok dolga, mondá, hogy nekem törvényt szabjon, hanem hogy kövesse azt a törvényt, amelyet én hoztam. Az engedelmesség az, mely neki jut, nem pedig, hogy parancsoljon, a hatalom. De még ennél többet, hasonlóképpen gyalázatos, de még inkább tisztátalan dolgokat; ki az ki elmondaná? Alkalmasabban szól erről csupán a lélek, mint a nyelv. Mindezt szűkösen és igen rövidre fogva tartottam csupán elmondandónak, mert hogy mindent elmondjak, a túlságos hosszadalmasság lehetetlenné teszi. Félek mindazonáltal attól, hogy mivel csak válogatva mondottam el ezeket, azok, kik mind az egész ügyet ismerik, úgy látják majd, hogy a még fontosabbakat elmellőztem.
Mindezen előrebocsátott dolgoknak okából én és Szentséged egész magyar egyháza és Magyarországban való minden katolikusok Boldogságodhoz, miként Jákob pátriárkának éhségtől lankadozó fiai, kiáltani így kényszerülünk: Szentséges atyánk és urunk kezében van a mi üdvösségünk, ne engedje, kérjük, hogy ez Istentől oly reménytelenül elfordult embernek keze által katolikus, isteni és apostoli családja elvesszen. Ne viselje el, hogy ez a nem ember, ki az emberi állapot szelídségétől mérhetetlen távolságra szakadt, ez országban szüntelen igyekezetével arra törekedjék, hogy behozza, mint ahogy most is erre törekszik, a tatár barbárságot, és hogy kegyetlenül szétszaggassa és eleméssze a Szentséged gondjaira isteni rendeléssel bízott és hitére hagyott nyáját Krisztusnak. Az apostoli vigasztalás egyéb orvosságszerei között pedig a tatárok, de maga a király ellen is, ki a tatár szövetség aljasságában makacsul kitart, az egész ország és Szentséged egész magyar egyháza nem éppen keserves könnyeknek áradása nélkül velem, vagy inkább csekélységem személyében azt kéri, hogy nem csupán Magyarországon, hanem egész Németországban és Lengyelországban, különösen pedig Németország közel való részeiben, mint Csehországban, Ausztriában, Stájerországban és Karinthiában, az életadó kereszt igéjét meghirdettesse. És arra kérjük Szentségedet, hogy különleges leveleit Rudolfhoz, a rómaiak királyához, Csehország királyához, Ausztria, Stájerország és Karinthia, valamint Lengyelország minden hercegéhez küldje el, különösképpen a krakkói herceghez, e nagyon katolikus férfiúhoz, ki a tatárokkal való hadakozásban mód felett sok tanulságot szerzett magának. A siralmak mélységes völgyébe jutott szolgálójának és leányának, az előbb említett királynénak szerencsétlenségét is apostoli vigasztalásokkal karolja fel, és amaz Isten és a menny lakói által kárhoztatott, a földkerekségen minden krisztushívő előtt gyűlöletes szentségtörő vérfertőző és házasságbontó hitehagyását Erzsébetnek apostoli tekintélye éles kardjával kiirtván, hatalmas és mérhetetlen irgalmassággal megadni méltóztassék a legszentebb orvoslást. Kelt az Úr 1288. évében, Szent György ünnepének 15. napján, május nyolcadikán.
[Jegyzetek]
LODOMÉR ESZTERGOMI ÉRSEK IV. MIKLÓS PÁPÁHOZ
Lodomér érsek (1279-1298) egyike volt kora legműveltebb, legtekintélyesebb magyar főpapjainak, viszonylag nagy levelezése maradt fenn. Az egyház érdekének védelmében elkeseredett harcot folytatott IV. Lászlóval. E küzdelem drámai hangú dokumentuma az idézett levél, mely középkori levélírásunk egyik leghosszabb, legszínesebb darabja. Latinul: Századok, 1910. 2-8. Magyar fordítása: Árpád-kori és Anjou-kori levelek, 200-210.
NAGY LAJOS KIRÁLY VI. KELEMEN PÁPÁHOZ
(1346. január 15.)
Krisztusban szentséges atyának, Kelemen úrnak, az isteni gondviselés folytán a szent római és egyetemes szentegyház főpapjának, tisztelendő urának és atyjának, Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya, a szenteknek szóló lábcsókot.
Szentséges Atya! Emlékezni méltóztatik, hogy atyám, Károly úr, Magyarország királya és Róbert, Szicília és Jeruzsálem királya, a római anyaszentegyház engedélyével és pápai kegyes felmentéssel többszörös ünnepélyes követségküldés révén ezen Károly magyar király fiai és Károly kalabriai herceg leányai, az ezen Róbert király unokái között házassági kötelék létrehozását tárgyalták, figyelemmel arra, hogy mi volna üdvös Szicília királysága számára. Ezeknek volt eredménye az, hogy atyámuram másodszülöttjét, András urat, kedves édestestvéremet Szicíliába vitte, és ott testvérem és Johanna közt, aki a kalabriai herceg elsőszülöttje, nyilvánosan, az egyház színe előtt megtörtént az eljegyzés azzal a feltétellel, hogy ha András és Johanna meghalnának, akkor a magyar király egy másik fiát – akit erre kiválaszt – fogja Szicíliába küldeni, hogy az elvegye feleségül Johanna édestestvérét, Máriát.[18] Kegyeskedjék arra is emlékezni pápai Kegyességed, hogy boldogemlékezetű Károly és Róbert királyok közülünk Isten akaratából eltávoztak ugyan, de a házasság testvérem és Johanna között, ezen Johanna szabad akaratából létrejött, és Ti, szentséges Atya, többszöri kérésemre megígértétek, hogy testvéremet, András urat Szicília királyává koronázzátok, s királyi koronával felékesítitek, de ennek a koronázásnak az időpontja egyre-másra halasztódott éveken át. És mikor végre apostoli Kegyességtek a koronázás foganatosításához a beleegyezést megadta, s az arról szóló bulla már ki is adatott, és ki is voltak jelölve a koronázásra hivatottak, akkor amiatt a korona miatt azok, akik azt a koronát tőle elragadni igyekeztek és igyekeznek, azok gyilkolták meg dicsőemlékezetű testvérünket, a királyt, eddig a világon nem hallott alattomos módon.[19] Ezzel az én egész keresztény világon kiterjedt atyafiságomat is, velem együtt, örök időkre meggyalázták. Ennek a gyilkosságnak bekövetkezésétől tartottam én, s félelmem sugallatára ismételten meg is írtam s jeleztem Szentségteknek, hogy ez be fog következni. Most pedig testvérem gyalázatos halála, Szentségtekbe vetett minden reménység ellenére, bekövetkezett. Ezért, szentséges és kegyes Atya, aki az égben uralkodó Krisztus valódi földi helytartója vagy, Isten kegyelméből alázattal és fiúi hódolattal folyamodom Hozzátok, hajlítsátok és fordítsátok oda szívetek bensejét és elmétek minden figyelmét kegyelmes jámborsággal, hogy ez a felségsértő merénylet megkapja nagyságához méltó büntetését és testvérem gyilkosai, és akiket az ő vére beszennyez, a szicíliai királyságra és tartozékaira való minden joguktól meg legyenek fosztva. És testvérem elemésztői ezek: testvérem özvegye, a férjgyilkos Johanna, meg Mária asszony, Johanna testvére, Róbert tarantói herceg és fivérei, Károly durazzói herceg és fivérei, és mindazok, akik a szicíliai királyság koronáját álnokul megszerezni igyekeztek és igyekeznek. Mivel pedig apostoli szentségtek világos tudomással bír arról is, hogy én vagyok a szicíliai királyi házból származó elsőszülöttnek elsőszülöttje,[20] Fenséges és kegyelmes Szentségtekhez újból hódolatteljes és fiúi alázattal esedezem, hagy elkeseredett és felháborodott szívemet kegyelmesen vigasztaljátok meg azzal, hogy a szicíliai királyságot, úgy ahogy az tartozékaival együtt Szentségtekre szállott, most feltétlenül nekem és testvéremnek, István herceg úrnak méltóztassatok adományozni és átengedni, apostoli kegyelmességtek és nagylelkűségtek sugallatára oly módon, ahogy azt az előttem uralkodó király urak birtokolták: hogy a római anyaszentegyháztól e királyságot megkapjam, és épp úgy fizessem az adót és tegyem szolgálatomat, mint a korábbi királyok, sőt sokkal nagyobb mértékben. Kelt Visegrádon, január hó 15. napján.
[Jegyzet]
NAGY LAJOS KIRÁLY VI. KELEMEN PÁPÁHOZ
Nagy Lajos király után igen terjedelmes politikai levelezés maradt fenn. A kiemelt levél jól példázza, hogy az ars epistolandi szigorú szabályai a legelkeseredettebb indulatokat is udvarias formulákba kényszerítik.
Latinul: Történelmi Tár, 1905. 2-4. Magyar fordítása: Árpád-kori és Anjou-kori levelek, 258-259.
[1] A bencés rend anyamonostorát, az itáliai Monte-Cassinot, 529-ben alapította Szent Benedek; Oderisius 1087-től a kolostor apátja.
[2] A Saint Gilles (Szent Egyed) dél-franciaországi bencés kolostor Szent László király kérésére szerzeteseket küldött Magyarországra, az 1091-ben alapított somogyvári Szent Egyed kolostorba.
[3] II. Orbán pápa (1088-1099) a keresztes háborúk kezdeményezője. Sonorius követségének az volt a célja, hogy László számára kieszközölje a pápa hozzájárulását Horvátország elfoglalásához.
[4] IV. Ince pápa (1243-1254).
[5] Az Al-Duna mellett élt török vagy szláv népcsoport.
[6] II. Frigyes német-római császár, szicíliai király (1212-1250).
[7] IX. (Szent Lajos) francia király (1226-1270).
[8] A későbbi V. István.
[9] Herakleiosz bizánci császár (610-641) súlyos harcokat folytatott II. Chosroes Parviz perzsa királlyal (591-628) az elő-ázsiai tartományok védelméért. Az Al-Duna vonalán az avaroktól kellett megvédenie birodalmát.
[10] IX. Lajos 1248-1254-ben vezetett Egyiptom ellen súlyos vereséggel végződő kereszteshadjáratot.
[11] IV. Miklós pápa (1288-1292).
[12] Theon Augustus korában élt, Horatiusnál szerepel, mint közmondásosan gonosz nyelvű ember.
[13] Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153).
[14] IV. László 1286-ban a Nyulak szigeti zárdába záratta feleségét, Anjou Izabellát Magyarországon Erzsébetnek nevezték), és javait ágyasának, Éduának adományozta. Lodomér 1287-ben pápai engedélyt kapott, hogy a királyt kiközösítse.
[15] A tatárok és kunok közül kiemelkedő katonáskodó elemek.
[16] Kunigundáról van szó, akinek nagyatyjához írt sorai a magánlevelek közt olvashatók.
[17] Latin szójáték: sanctimonialis = apáca, antimonialis = apácaellenes.
[18] Károly Róbert magyar király 1333-ban megegyezett Róbert szicíliai királlyal, hogy András fia feleségül veszi Róbert unokáját, Johannát, és örökölni fogja a szicíliai trónt. A házasság létre is jött, de Róbert halála előtt Johannát jelölte ki utódául, ami András helyzetét teljesen bizonytalanná tette a nápolyi udvarban.
[19] Erzsébet anyakirályné és Nagy Lajos is évekig fáradoztak azon, hogy András királyságát elismertessék. 1343 őszén Erzsébet 44 000 ezüst márka lefizetésével kieszközölte a pápánál a királyi címet, s hogy elrendelje a koronázást. A végrehajtást azonban halogatta a pápai udvar, s csak 1345 szeptemberében rendelte el Lajos király sürgetésére. Ez adta meg a végső lökést az András elleni merénylethez, melyre felesége tudtával, 1345. szeptember 19-én Aversában került sor.
[20] A szicíliai királyi családban érvényes elsőszülötti trónöröklési jog alapján Nagy Lajosnak joga volt a koronára.