Leibici Márton
SENATORIUM
DIALÓGUS AZ ELMÚLT IDŐKRŐL
(1464)
(Részlet)
Kezdődik a prológus Márton mester, hajdani bécsi skót bencés apát[1] párbeszédben írt Senatoriumához.
A dialógusban írt könyvek fölkeltik a hallgatóság figyelmét, s ilyen könyvet már többet is láttam. Az egyikben Gergely beszél Péterrel, a másikban a Mester a Tanítvánnyal, ismét másutt az Atya a Fiúval; vagy Péter Pállal; az Ember az Angyallal; a Teológus a Lustálkodóval; az Ész az Érzékeléssel; a Főpapok a Pappal, és így tovább. Nem emlékszem rá, hogy találtam volna valaha is olyan dialógust, amelyben egy Öregember beszélne egy Ifjúval. Ezért jónak láttam, előbb az isteni segítséget kérve, hogy a jelen munkában olyan dialógust alkossak, amelyben az Ifjút kérdezésmódja, az Öreget pedig mint tapasztaltabbat a válaszadás módja jellemzi: ezért ezt a művet Senatorium-nakcímezhetjük a Senex, öreg szóból. És mivel a feledékenység anyja a háládatlanságnak, először is arra törekszem, hogy előadjam azt a néhány dolgot, amelyet a tapasztalásból tanultam, amelyről úgy gondolom, hogy másutt nincsenek világosan megírva, követve ezzel az Apiarius-tés a Formicarius-t,[2] aztán hogy ezekhez csatoljam azon különböző ismereteket, melyeket az Úr adott: bárcsak oly épületes volna mindez, ahogy vágyva vágyom, oly gyümölcsöző, mint amilyen fáradsággal készült. Hiszen ezt a munkát a semmittevés és a henyeség elkerülése végett vállaltam. Nem feledkezem meg ugyanis Szent Benedek atyánk figyelmeztetéséről Regulá-jának 48.fejezetében: A semmittevés a lélek ellensége.
1. Gyermekkori emlékek
ÖREG: Gyere, ifjú, hadd mondjam el neked, milyen élményekben volt részem ifjúkoromban, gyermekkoromtól kezdve.
IFJÚ: Szívesen meghallgatom: mert úgy gondolom, érdekes dolgokat fogsz elmondani nekem, miként az Apiarius és a Formicarius írtak az ő idejükben dívó különös szokásokról.
ÖREG: Először is azzal kezdem, ami kisfiú koromból jut eszembe. Nos, amikor sötétben, mint ahogy az általában szokásos volt télidőn a nap rövidsége miatt, az iskolába sietek, megláttam a hold visszfényéből kibontakozó árnyékom mellett egy olyan hatalmas fekete lovat, amilyen nincs is a világegyetemben. Keresztben elfoglalta az egész utat, és olyan magas volt, hagy meghajlás nélkül átmehettem volna középütt az első és a hátsó lába között. E látványra először azt hittem, hogy valódi ló; de később közelebb menvén fontolóra vettem, hogy a jelenés szokatlan nagyságú. És félve távolodni kezdtem a csodától, mégsem tudtam gyorsan elfutni, mert elhagyott az erőm; de azért lassan, ahogy tudtam, menekültem, és magamban hálát adtam, hogy a lójelenés nem futott utánam. Az már kihullott az emlékezetemből, hogy ezután mennyi ideig betegeskedtem.
IFJÚ: És nem jelölted meg magad a Szent Kereszt jelével? Ha keresztet vetettél volna, talán eltűnt volna, és sértetlenül eljuthattál volna az iskolába.
ÖREG: Még kisfiú lévén nem tudtam, hogy az ember a Kereszt jele által szembeszállhat ilyesmikkel, mint ahogy Szent Jusztina tette és még több más szent. Mégis azt a tanulságot hagyom másoknak, hogy ilyen esetekben az isteni segítséget kell hívni a Szent Kereszt jelével és a Boldogságos Istenanya Mária szólításával, aki segítőül adatott nekünk, hogy megtiporja az ős Kígyó fejét.
IFJÚ: Miután elmesélted azt, ami veled történt, folytasd, megesett-e valami érdekes dolog rokonaiddal, például szüleiddel.
ÖREG: Szüleimtől hallottam, hogy amikor még abban a majorban laktak, amelyikben születtem, és egy éjszaka nyugovóra tértek, a ház fölött siránkozó hangot hallottak, mintha valaki járt volna a telken, és azt mondta volna: Jaj! Jaj! És jól kivehették, hogy az nem élő ember hangja, hanem léleké vagy panaszos szellemé; ezt a hangot annak előtte sohasem hallották.
IFJÚ: Talán megtisztulásáért esdeklő szenvedő lélek volt.
ÖREG: Ugyanígy értelmezték volna szüleim, ha nem következett volna be az, ami másnap történt. Virradatkor ugyanis akkora tűz keletkezett, hogy az egész major leégett oly csodálatos módon, amilyenre egyetlen ember sem emlékezett. Ezért szüleim is, elhagyván lakóhelyüket és a majort, elköltöztek innen, és később sem tértek többé vissza.
IFJÚ: Szeretném tudni, vajon szüleid istenfélő emberek voltak-e, és az Úr azt a hangot a jövendő veszedelemre figyelmeztető jóslatként küldte-e előre, miként Jeruzsálem városának pusztulásáról is olvasható.
ÖREG: Erről nem merek sokat írni, nehogy hivalkodónak látsszam. De azt tapasztalásból bizonyosan tudom édesapámról, hogy egy nagypénteken, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedését idézi emlékezetébe az emberi nem, édesapám, akiről szóltam, oly elgyöngülten jött ki a templomból, és annyira elfogta a rosszullét, hogy anyám meg én és a család szinte kétségbeestünk állapota miatt. Amikor észrevehetően kezdtünk sajnálkozni gyöngeségén, így szólt hozzánk: Ne szomorkodjatok meghallgattatásom miatt. Kértem ugyanis az Urat, hagy ma valami rosszulléttel tegyen szenvedésének részesévé, és arra méltatott, hogy meghallgatott.
IFJÚ: Ezek az Úristen ajándékai. És mint ahogy Nicolaus de Lyra mondja Szent János 1. leveléről (1Joh. 2.)[3] a felkentség mindenre rávezet, és az Isten az egyszerű falusi embernek gyakran annyi áhítatot ad, amennyivel nem rendelkezik az, aki oly sokat izzad beszédekkel és tanulmányokkal. De folytasd, ha eszedbe jut még valami csodálatra méltó, ami vigasztalásodra szolgált.
ÖREG: Gyermekkoromban volt nekem egy bizonyos odaadó társam, aki különös barátsággal kötődött hozzám, Kalmár Péter nevezetű: buzgó volt az imádságban, szorgalmas a tanulásban. Ő (élénken emlékszem rá), amikor még nem volt semmiféle járvány, vagy amikor lassacskán terjedezni kezdett, ott ült a helyén három társával, akiknek egyike én voltam, és prófétálva így kezdett beszélni: Tudjátok meg, hogy nagy járvány fog ránk támadni, és négyünk közül egy is alig menekül meg. Megjegyeztem társam szavait, és csakhamar be is teljesült, amit mondott, és négyünk közül egyedül én kerültem el a halált.
IFJÚ: Borzalmas a járvány, amely ily váratlanul sok embert elragad.
ÖREG: Ez az Úristennek – habár rejtett – ítélete, és sokat élve is eltemetnek a járvány idején.
IFJÚ: Nem hiszem.
ÖREG: Egy esetről bebizonyítom, aztán más esetekről is elhiheted. Ismerted a lőcsei Messingloer János magisztert, aki végül is több éven át iskolamesterünk volt. Kisfiú korában, egy bizonyos járvány idején, miután megkapta a betegséget, és elvesztette az eszméletét, édesapja elvitte őt az e célra készült gödörbe, és ott hagyta, hogy eltemessék. De mivel ez az árok nem volt lefödve, hiszen még másokra várakozott, az történt, hogy ugyancsak édesapja hozta másik halott fiát, hogy lerakja eltemetésre. Megindultan nézte-nézte, mint fekszik ott a fia: és meglátta, hogy még él, fölnyitja szemét, és ránéz. Hazavitte a sírból, és aztán még tizenöt évig élt tovább Ezekiással, s az idei évben halt meg és temették e1, hogy a másvilágon az utolsó ítélet harsonaszavára éledjen föl újra. Ezt pedig mindenki így tudja, hogyha szükséges, sok tanút hozhatnék rá.
IFJÚ: Nem kívánok tanúkat. Miért akarnál becsapni? Az Úristennek nincs szüksége a hazugságodra. Hogyha hazudni akarnál, ilyen fáradozáshól nem érdemed származnék, hanem büntetés. Ha valami más olyan érdekességet tudsz mesélni, ami gyermekkorodban esett meg veled, mondd el, figyelmes hallgatód vagyok.
ÖREG: Több minden volna, de a gyermekkor éveit elhagyva, a serdülőkor évei felé tartok, és az azokban az években szerzett tapasztalatokról szólok, ez azonban külön szakasszal új fejezetet igényel.
2. Serdülőkorban szerzett tapasztalatok
ÖREG. Miután gyermekéveimet szülőhelyemen töltöttem el, kezdtem tanulás végett (mint abban az időben szokásos volt) más helyeket bejárni, hogy bőségesebben merítsek a tudományból. Először Krakkóba mentem, amely egész Lengyelország fővárosa.
IFJÚ: Ezt a várost a lengyelek kormányozzák vagy a németek?
ÖREG: Azt mondom neked, bár mindkét nyelvet ismerik, mégis inkább a németek uralkodnak. Így van ez Kassán, így van Budán; mert bár a németek a magyar királyságban élnek, ezekben a városokban mégiscsak vezető szerepet játszanak; és a németek prédikátorai prédikálnak a főtemplomban, a magyarok hitszónokai a kápolnákban. Így van ez Krakkóban, a Boldogságos Szűz templomában, amely a főtemplom, ebben a németek prédikátora hirdeti az Isten igéjét: a lengyelek hitszónoka a Szent Katalin kápolnában és a temetőben.
IFJÚ: Meséld el, ha tapasztaltál itt olyasmit, ami épülésül szolgál.
ÖREG: Lengyelország Ulászló nevű királya,[4] aki már férfikorában tért meg a pogányságból, semmiképpen sem tudta meginni a bort. Történt azonban akkortájt, hogy Vencel király,[5] Csehország királya itt hagyta ezt az árnyékvilágot: elhatározták a csehek, hogy az említett lengyel királyt hívják meg Csehország királyává. Ünnepi követeket küldtek hozzá, hogy őt királyul kérjék, mégpedig azzal a föltétellel, fogadja el cikkelyeiket. Ő így szólt: És melyek a ti cikkelyeitek? Azt válaszolták: Mi abban hiszünk, hogy senki sem üdvözülhet, hacsak nem veszi magához mindkét szín alatt az oltáriszentséget. Amaz így szólt hozzájuk: Távozzatok tőlem, ti kárhozatomat akarjátok, mivelhogy nekem lehetetlen az oltáriszentséget bor színében magamhoz vennem. Így azok rögtön az első pontban visszautasítva távoztak tőle, és nem is kísérleteztek többé ővele.
IFJÚ: A dicsőséges Isten, aki előre ismeri az eljövendőket, mikor ezt a királyt teremtette, természetéül rendelte a bortól való undorodást; hogy az ő idejében földje érintetlen maradjon ettől a tévelygéstől.
ÖREG: Jól vélekedsz erről, és így vélekedik az egész egyetem és az egész királyság: ők mind dicsőítették Istent abból az alkalomból, hagy az újonnan áttért király ily kitűnő választ adott.
IFJÚ: Tetszik, amit elmondasz. Mondj valami érdekeset, ha tudsz, ami itt Krakkóban történt.
ÖREG: Történt, mikor itt időztem, hogy lelepleztek egy leányt, ki szűznek bizonyult, s aki két éven át férfiruhában diákként folytatta tanulmányait, és közel volt a baccalaureátushoz a tudományokban.[6] Tagja volt a bursának,[7] másokkal becsületesen viselkedett, a fürdőházba nem járt, az órákat szorgalmasan látogatta. Iskolamester volt az apja Nagy-Lengyelországban, őmellette a fiúkkal együtt megtanult fiúmódra helytállni: és miután a szülei meghaltak, átvette örökségét, és titkon férfiruhát öltve tanulni jött.
IFJÚ: Hogyan ismerték fel, és aztán mit határoztak felőle?
ÖREG: Egy katona találkozván vele a városban, azt mondta társainak egy Kaltherbrig nevű polgár házában: Ha ez a személy, aki diák képében jár-kél, nem leány, akkor egyszerűen átadom nektek: de ha az, akkor ti adjátok őt át nekem. A többiek beleegyeztek. Majd amikor a leány a ház kapujához közeledett, odahívta, mintha beszélni akarna vele, társai előtt az asztalra állította, és miután levetkőztették, látták, milyen nemű. Aztán átadták a bírónak.
Amikor megkérdezték tőle, miért rejtette el a nemét, így válaszolt: a tudomány szeretetéért. Eskü alatt kivallatták a bursa megbízottját és társait, semmi becsületbevágót nem tudtak róla elmondani. A leány azt kérte, hogy engedjék apácakolostorba, és így is lett. Tanítójává és apátnőjévé vált a többieknek, és gondolom, hogy még él, mivel nemrég szereztem tudomást róla valakitől, aki Krakkóban időzött.
IFJÚ: Csodálatos dolog! Hogyan titkolhatta el így nemét egy nő!
ÖREG: …az öreg eredeti válaszát, amelyben ama krakkói leányzó példájának megerősítéséül a továbbiakban a Johanna nőpápáról szóló történetet akarta fölidézni (mint ahogy néhány nem teljesen elmosódott szóból még kitetszik), egy másik, újabb kéz kitörölte, nehogy véletlenül megbotránkozzék az olvasó lelke annak olvastán. De ezt nem valami okosan tette: elégé köztudott ugyanis a művelt emberek, nemcsak a katolikusok, hanem a más hitűek között is, hogy csupa merő koholmány az, amit némely kéziratos kódexben erről a Johanna nőpápáról terjesztenek. Valóban, hogy másokat ne is említsünk, a Római Pápák Katalógusa, amelyet a 12. század kezdete után foglaltak írásba, s amely előzménye a mi régi Melki Krónikánknak, közvetlenül IV. Leó után helyezi III. Benedeket, egyáltalán semmi említést sem téve ama bizonyos Johanna tetteiről. Noha be kell vallani, hogy ennek a Melki Kódexnek a lapszélére valaki másnak a keze odabiggyesztette e szavakat: Asszonypápa.
IFJÚ: Öltöttek-e magukra egykor szent asszonyok férfiruhát?
ÖREG: Erről több történet is van, Szent Eugéniáról, az alexandriai nemes úrnőről, akinek eunuchjai voltak a szent mártírok, Prothus és Jacintus; Eugénia apja előkelő ember volt, és ő, mikor megtért, férfiruhába rejtőzött; ugyancsak Szent Pelagia, Szent Eufrozina, Szent Margit és más szentek.
IFJÚ: Sohasem estek valamiféle kísértésbe?
ÖREG: Az ördög nem nyugszik, hagy kísértésbe ne vigye az ilyeneket. Eugéniát Melantia, aki őt szerzetesnek vélte, rosszullétet színlelve istentelen dologra akarta rávenni: amikor pedig visszautasításban részesült, mint ahogy az a másik asszony, a Putifáré Józsefet vádolta ártatlanul, így tett ő is, és hacsak Eugénia el nem árulta volna nemét, megégették volna. De a botrány folytán lelepleződött a szerzetesi látszat, és Melantiát az égi tűz emésztette el. Pelagiát ártatlanul vádolták paráznasággal, és így volt másokkal is.
IFJÚ: Különös dolgok ezek. De folytassuk tovább. Mondd el, Krakkóból milyen vidékekre jutottál el, és serdülőkorodban milyen szokatlan vagy érdekes élményekben volt részed.
ÖREG: Folytatom, ha már egyszer elkezdtem. Krakkóból Sziléziába mentem át, és Nissában mintegy két évig egyszerre öt tanító pálcája alatt álltam: a legfőbb közülük magiszter volt a tudományokban, ketten baccalaureusok voltak, további ketten pedig jó tanulók. Nem sokkal az előtt, hogy Nissába érkeztem, itt a diákok szokatlan dolgot műveltek: éjjel-nappal védekeztek az iskolából az egész város támadása ellen.
IFJÚ: Milyen fegyvereik voltak az iskolában?
ÖREG: Fekete kövek a kályhából, s amikor ezek elfogytak, tördelni kezdték a falat, míg a boroszlói püspök úr, akihez a város tartozik, el nem jött, s békét és egyetértést nem teremtett a polgárok meg az iskolások között, az iskolások sérelme nélkül. Erről az egyenetlenségről költöttek egy szép éneket dallamra, és ettől kezdve Szilézia-szerte sokáig énekelték. Tanulságul hagyom, hogy az iskolások tartsák meg Isten parancsait, különösen pedig azt, hogy Ne lopj; mert az iskolásak szeneszsákokat emeltek el, és ha nem erről a városról lett volna szó, meg is ölték volna mindet.
IFJÚ: Erről eleget hallottam. Szeretnék más egyebet hallani.
ÖREG: Abban az időben, amikor Nissában voltam az iskolában, hírek érkeztek, hogy Boroszlóban a lakosság megtámadta a városházát, és a város vezetői közül majdnem mindet megölték; egyes lakosok a folyosóról az ablakon át letaszítottak némely vezetőket, és az odalent állók lándzsahegyre tűzték őket, másoknak meg a testét szétdarabolták. Tanulságul hagyom, hagy a város vezetői ne legyenek túl kemények a lakossághoz, a lakosság pedig ne tegyen semmit önnön meggondolatlanságában bírói ítélet nélkül elöljárói ellen. Mert néhány év múlva Zsigmond, akkor római király és Csehország királya, elment, és súlyosan megbüntette az említett vakmerőséget: ugyanis a lakosságból többeket lefejeztetett.
IFJÚ: Hallottam erről a bosszúról, de az nem volt akkoriban célravezető: mert a prágai polgárok a kegyetlenségért viszonzásul szembefordultak az említett királlyal, megtagadták neki, hogy városukba léphessen.
ÖREG: Sziléziához közel van Misna. Ezen a vidéken esett meg egy furcsaság: itt ugyanis valaki püspöknek adta ki magát, gyakorolván a püspöki kötelezettségeket a papszentelésben és minden egyébben, noha nem volt püspök.
IFJÚ: Ez hogy lehetett?
ÖREG: Volt egy püspöknek egy famulusa; ez a püspök elindult a pápai udvarból, és útközben meghalt; a szolgája pedig ama püspök nevén nevezte magát, eltulajdonította irományait, és így püspöknek vélték.
IFJÚ: Hogyan lepleződött le a dolog?
ÖREG: Mit nem árulnak el az asszonyok? Volt ugyanis egy szeretője, ki azt mondta, hagy nem akar pappal hálni. Ennek elárulta titkát, és amaz hallgatott, mígnem elégedetlenkedni nem kezdett vele.
IFJÚ: Mit határoztak róla, és főleg az általa fölszenteltekről?
ÖREG: Átadták a világi bíróságnak, és amint megérdemelte, megégették. Akik azt hitték, hogy pappá vannak szentelve általa, azokat értesítették, hogy másutt szenteltessék föl magukat, mivel az előbbi fölszentelés nem volt érvényes. Jó fiam, te bizonyára hallottad hírét Gaspar de Maiselstain magiszternek, a nagy és hírneves doktornak, aki az Úr 1425. éve táján Bécsben a jogtudomány jeles tanára volt, akinek előadásait én is hallgattam; ő egyike volt az említett csaló által színleg fölszentelteknek. Hallván, hogy becsapták, többé nem akarta fölvenni az egyházi rendet, hanem laikus maradt élete végéig.
IFJÚ: És mi lett azokkal, akik azt hitték, hogy valóban fölszentelték őket, és rendszeresen miséztek?
ÖREG: Őket fölmentette elháríthatatlan tájékozatlanságuk. Ugyanígy a népet is, amely ilyen vélt miséket hallgatott, fölmentette elháríthatatlan tájékozatlansága. Az a jó tehát, mondják némely hittudósok, ha az ember az oltáriszentséget olyan föltétellel imádja, hogy elvégezték mindazt, ami a szentség létrejöttéhez szükséges.
IFJÚ: Sok rosszat meséltél, ami serdülőkorod idején történt; sohasem történt valami kellemes is abban az időben?
ÖREG: Sok kellemes dolog történt. Abban az időben volt ugyanis a dicsőséges és nagy konstanzi zsinat, amely az Úr 1415. esztendejében kezdődött, s amelyen létrejött az egység, és véget ért a szörnyű egyházszakadás, amely harmincnyolc évig tartott. Ezen a zsinaton megfosztották címétől azt a hármat, aki pápának tartotta magát, és egyetlenegyet választottak, mégpedig a kölni Mártont, ki jól kormányozta az Egyházat tizenhárom évig, és vezetése idején békét teremtett. Ez a konstanzi zsinat az Úr 1418. évében fejeződött be. Azután az Úr 1421. esztendejében Szent Gergely napján megégettek minden zsidót Ausztriában, aki nem akart megtérni; én meg Bécsben ott voltam a tűz környékén. A zsidók lenyelték kincseiket, s azt a diákok és mások megtalálták a hamu között.
IFJÚ: Mi történt a zsidók gyermekeivel?
ÖREG: Megtartották őket, és néhányukat kolostoroknak adták át, s ezek a többieknél hasznosabban élték le életüket. Most olyan perjelnő kormányozza a Mennyek Kapuja- és a Szent Mária Magdolna-klastromot, akit megmentettek az említett tűztől.
IFJÚ: Szülőföldedről Lengyelországon, Szilézián és Misnán át Svájcba vezettél engem, mivel Konstanz Svájcban van. Folytasd immár, ha tudod, Franciaországban, amerrefelé haladsz.
ÖREG: AZ 1428. évben egész Németországot elárasztották a hírek, hogy Franciaországban előállt egy leány,[8] valami pásztornak a lánya, aki azt állította magáról, hogy Isten küldte a francia királyság régebbi birtokainak visszaszerzésére. Személyesen harcba szállt az angolok ellen, és sok győzelmet aratott. Végül elfogták, átadták az angoloknak, és azok megégették. Tovább már nem haladok, hanem visszafordulok szülőföldem felé, és a férfikorban szerzett tapasztalatokat külön fejezetben folytatom, de azért nem hagyom el azt az érdekességet, ami Stájerországban esett meg.
Az történt, hagy egy bizonyos szitakészítő Wildan városából Leibnicbe akart menni, és a bortól meglehetősen kapatosan lefeküdt egy bitófa alá. Arra jött aztán egy varga, ki ugyanazt az utat járta, és aki tudta, hogy néhány napja fölakasztottak itt valakit. Odakiáltott hozzá: Pajtás, gyere velem a leibnici vásárba! Hallva ezt a szitakészítő, így válaszolt: Jövök máris; és a szitákkal utánafutott. Hallván ezt a hangot a varga, azt hitte, hogy akit fölakasztottak, az válaszol neki, és az fut utána. És a futásban erejét túlfeszítve összeesett az úton, és mindenfelé szétszórva a lábbeliket, meghalt. A szitakészítő is tönkretette igyekezetében a szitáit, de legalább nem halt meg.
3. Az öreg tapasztalatai férfikorában
ÖREG: Egyszer a konstanzi zsinat előtt átmentem Bajorországon, de nem tettem említést erről a földről; az tudniillik, amit most elmondok, az említett zsinat után történt. A bajor hercegek, Henrik és Lajos kölcsönösen pusztítani kezdték egymás földjeit kegyetlen módon gyújtogatva és rabolva. Akkor a bécsi bursában időztem, amelyben voltak bajor diákok mindkét herceg birtokairól, s ők egész nap szóval csatáztak. Mindegyikük meg akarta védeni urát, és elég unalmas volt ezt hallgatni a többieknek, akik inkább a tanulásban buzgólkodtak volna, hiszen ezért jöttek.
IFJÚ: Csodálatos, hogy mennyire ki volt így szolgáltatva abban az időben Bajorország, amely pedig annak előtte más vidékeknél békésebb volt. Talán a Sátán – aki az Úr kérdésére, hogy honnan jön, így válaszol: Szerte bebarangoltam a földet, és bolyongtam rajta, amint Jób könyvének 1. fejezetében olvasható – az idéz elő ilyesmit, most az egyik évben ezen a földön, a másik évben másutt, és aztán ismét újabb vidékeken.
ÖREG: Én is úgy gondolom, hogy az ördögök keltenek összetűzéseket. Amint az benne van a Vitas Patrumban,hogy az Ördög estidőben a lámpás kioltása által egyenetlenséget akart szítani két testvér között; de az egyik testvér alázatossága által [...] aki nemsokára látva, hogy testvére milyen izgatott, a földre borult, és így lecsendesítette őt. Lásd ugyancsak: Henrik és Lajos herceg között, kik unokatestvérek voltak, vagyis két fivér fiai, valójában ez volt a háborúságok oka: mert Lajos herceg Konstanzban szidalmakkal illette Henriket, ki haragra gerjedve megleste, és kardjával átszúrta őt, aztán Konstanzból hamar távozván, nehogy Zsigmond király megölesse, saját földjére sietett, és szövetkezett sok egyházi és világi nemesúrral, akik közül kettő püspök volt. Mindnyájan hosszú ideig hadat viseltek Lajos herceg ellen, mígnem ama Lajosnak a hadseregét Ernő és Vilmos herceg, két testvér térdre nem kényszerítette, és le nem győzte. Hány lezajlott ütközetre emlékszem életem során a különböző vidékeken!
Az első volt az Úr 1410. évében Lengyelország királya és a német lovagrend között, amikor mindkét részről több mint százezer embert öltek meg a csatában az apostolok szétoszlásának napján; ezt a napot nagy ünnepélyességgel ülik meg Krakkóban. Jól mondja hát Dávid a Királyok könyvének 2. fejezetében, kicsinyítvén Uriás halálát: Váltakozó a harc kimenetele; hol ezt, hol amazt öli meg kard (2Sámuel 11,25).
Ausztriában az Úr 1446. esztendeje táján a magyarok megtámadták Prunn és Medling környékét és más vidékeket, és gyújtogatással meg rablással iszonyatosan tönkretették. Nem is szólva a Duna másik partjáról, arról a földről, melyet Markfeldnek neveznek, s amely ritkán volt békességben, mert sokáig nyugtalanította-gyötörte egy bizonyos Pongrác nevű magyar. De mind e zaklatásnak megértem a végét. Ez az ember, amikor éppen Budán időzött, étkezés közben kiabálni kezdett: Ott jönnek – és ekkor hirtelen meghalt. Talán az ördögöt látta közeledni, és meg is tagadták, hogy a nagytemplom mellett temessék el. Gyakran megtörténik tehát, hogy mások sanyargatói rossz véget érnek.
A mi földünkön volt egyszer egy nagy embernyúzó, egy ispán, ki hamis ürügyeket keresett, hagy pénzt csikarjon ki. Végül amikor megrokkant, háztól házig járt, de nem vették semmibe, és mint koldusnak kenyeret is alig adtak neki Isten nevében.
A többi rablót, akiket niederspengernek neveznek, teljesen elüldözték.
Magyarországon boldog emlékezetű urunknak, Albert királynak, Ausztria hercegének halála után sok csatározás kezdődött. És urunk, László király[9] oldalán, akit a bölcsőben koronáztak meg, volt egy nemes, Giskra János nevezetű;[10] őt, mint egy második Makkabeusi Júdást, az Úr igen kevés emberrel is sok győzelemben részesítette. Így foglalta el ugyanis egy éjszaka nagyon kis sereggel azt a meglehetősen népes várost, amelynek neve Késmárk, s ahol zsoldos katonaság is volt. Áthatolt a falakon, és a város közepén megfúvatta a kürtöket, széjjelosztotta övéit, hogy jól hallatsszék a fegyverek zaja. Ezt meghallván, mindenki menekült, ő meg a kapitányokat foglyul ejtette, és így elfoglalta a várost. Nem beszélek többi győzelméről.
De azt elmondom, amikor Magyarország kormányzója,[11] ki László királynak ellenfele volt, nagy sokasággal, talán huszonnégyezer emberrel megszállt egy bizonyos Losonc nevű várat; az előbb említett János megkönyörülvén azokon, akik a várban voltak, az Úristenhez fohászkodva és előbb szent gyónást téve (így szokott tenni minden csatakezdés előtt, amint saját fülemmel hallottam gyóntatójától, ki egykor tanítóm volt), igen kevés emberrel megtámadta az imént mondott sokaságot, és megfélemlítette a kormányzót, aki menekülni kezdett. És így legyőzte a nagy tömeget, sok zsákmányt ejtett – köztük a legértékesebb egy ezüstasztalka volt –, jóllehet a kormányzónak tízszeres hadserege a Jánoséhoz képest.
Hallgatok azokról a harcokról, amelyek Itáliában dúlnak a velenceiek és a milánóiak között, a franciák és az angolok közötti csatákról és sok más egyébről.
IFJÚ: Tudni szeretném, miért hívják a te földijeidet szászoknak, pedig a magyar királysághoz tartoznak.
ÖREG: Úgy olvasható a magyar királyság gesztáiban, hogy sok évvel ezelőtt a tatárok erőszakkal behatoltak Magyarországra, és elpusztították a királyságot, sokakat megöltek, és rengeteg foglyot ejtettek. Eközben az akkori király egy igen alaposan megerősített várban húzta meg magát. Ő a tatárok visszavonulása után elkeseredett a népesség megfogyatkoztán. Látván ezt a királyné, ki a szász herceg leánya volt, vigasztalta őt mondván: Apámnak szűk földterülete és megszámlálhatatlan népe van, megkérjük apámat, hogy hirdettesse ki a földjén: aki házat, szántóföldet és szőlőt akar szerezni ingyen, kedvező előjogokkal, jöjjön hozzánk, majd meglátod, mennyi nép lesz itt. Így is tettek, és sok német érkezett Magyarországra: közülük némelyeket Lengyelország határára telepítettek, ezeket szepesieknek hívják, másokat a törökökkel határos vidékekre, ezeket erdélyieknek nevezik.
Azóta azt is beszélik a Szepesség földjéről – jó, ha tudod –, hogy volt itt a mi időnkben egy olyan lelkipásztor, ki életét adta juhaiért. Betörtek erre a földre a husziták, elfogták e vidék prépostját, György urat sok plébánossal és pappal együtt, s ő vállalt kezességet valamennyiükért, akik megszabadultak, ő pedig bilincsekben pusztult el helyettük.
IFJÚ: Tudni óhajtanám, mi indított arra,hogy belépj a kolostorba. Megélhettél volna világi birtokodon, és gazdagodhattál volna a jövedelmekből, mint ahogy gyarapodtak hozzád hasonló társaid.
ÖREG: Kétségkívül nem a szegénység kényszeretett, hanem remélem., hogy isteni sugallat. Mikor ugyanis a férfikorba jutattam, és visszatértem Bécsbe, hogy a Szentenciák-athallgassam[12] a doktorok tanulmányaival, magammal vittem száznegyven magyar forintot; ezenfelül egy bizonyos nemes pártfogómtól is volt elég pénzem. De vonzódtam az isteni útmutatásokhoz, és visszatetszővé vált számomra a világ hiúsága. Gondolkodni kezdtem Szent Gergelynek azon a mondásán, hagy a vallás olyan, mint a kikötő, a világ pedig, mint a tenger. Megfigyeltem, hogy a szent doktorok csaknem mind szerzetesek voltak, Szent Jeromos, Ágoston, Gergely, Bernát, Aquinói Tamás és más kitűnőségek, Scotus, Alexander de Hales, Bonaventura. Volt azonban bennem valami vonakodás, amelyet (úgy látszott akkor) az Úr csodálatos módon hirtelen eltávolított. Három szállal húztam ugyanis vissza magam a belépéstől. Először, hogy nem léphetek be a kolostorba, ha nem gondoskodom nővérem gyermekeiről, kiknek gyámolítójuk voltam, és nem tudtam, hol van egyikük, akit néhány évvel azelőtt szem elől tévesztettem. Másodszor, hogy előbb szívesen elmennék a pápa városába. Még nem ismertem Szent Bernát mondását, hogy a fogadalom egy második keresztséghez hasonlatos, és nem tudtam, hogy a fogadalom által minden kegyelmet elnyerhetek, s teljes bűnbocsánatot is. Harmadszor az tartott vissza, hogy pártfogóm atyját sokkal hatalmasabbnak hittem, mint volt, és így attól féltem, hogy ha elhagynám őt, akkor azt barátaimon torolná meg.
Amint ezeket fontolgattam magamban, és egyre halogattam megtérésemet, váratlanul hírül hozták, hogy unokaöcsém, akit az előbb említettem, Pozsonyban van. Azonnal érte küldtem, ő pedig eljött hozzám Bécsbe. Majdnem ugyanez időben írt nekem édesanyám lelkiatyja vagy gyóntatója, hogy anyám súlyosan megbetegedett, és meghagyta, fejezzék ki nekem azon óhaját, hogy végezzek zarándoklatot Szent Péter és Pál székhelyére, a római szent helyekre. De ha ezt nem akarnám megtenni, akkor annak, aki helyettem vállalkozik rá, anyám megtéríti a költségeket, hogy megtegye. Az említett levélíró kérte, egyezzem bele, hogy magam végezzem el a szóban forgó zarándoklatot.
Végül az én nemes pártfogóm apja is meghalt, ő pedig elhalasztotta tanulmányait, s így én szabaddá váltam tőle. Elvállaltam az imént elmondottakat, hiszen mintha az Úristen rendezett volna el mindent, hogy elzárja az utat vonakodásaim elől. Ezért barátaim előtt méltóképpen gondoskodtam nővérem fiairól. Elindultam a már rég óhajtott zarándoklatra. S a zarándoklat után meglátogattam azt a szent helyet, ahol Szent Benedek tartózkodott; a Barlangról beszélek és arról a kolostorról, amelyet itt létesített.
IFJÚ: Miért nem maradtál ott egy ilyen szent helyen? Féltél talán a szigorúságtól?
ÖREG: A fegyelem itt kemény, de Isten kegyelméből minden elviselhető volt számomra, egyet kivéve, mégpedig azt, hogy nem volt szokásban aludni a matutinum[13] után. Negyed évig megpróbáltam, a matutinumon fáradt voltam, aztán nem lehetett olyan kemény az a kő, amelyen imádkoznom kellett a matutinumtól egészen a primáig,[14] hogy ne tudtam volna rajta éppúgy aludni, mintha ágyban feküdnék. Ha nem aludtam, és erőszakot vettem magamon, semmi hasznomat nem lehetett venni a prímában és az egyéb teendőkben.
Ez visszatartott. Hallottam ugyanis, hogy Ausztria egyes részein szabad pihenni a matutinum után egészen a primáig; mégsem a barlangi atyák szokását kárhoztatom, hanem kárhoztatom saját esendőségemet. Kedves foglalatosság volt nekem a konyhán segédkezni, a hetesi szolgálatban elmosni a csészéket, fát hordani, vizet merni, egyszóval megtenni mindazt, amit a konyhában a konyhásnak ez a segítője szokott.
IFJÚ: Milyen volt az étkezés a Barlangban? Hallottam, hogy ritkán esznek halat.
ÖREG: Úgy gondolom, hogy egész évben talán négyszer esznek halat. Ezt onnan veszem, hagy az egész negyedévben csak egyszer volt hal.
IFJÚ: Mit esznek az egyházi böjtök napjaiban?
ÖREG: Mindenkinek adnak egy csupor zöldséget. Aki ezt a fogást meg akarja tetézni, annak második fogásként egy teljesen hasonló csuprot adnak ugyancsak zöldséggel.
IFJÚ: Miért meséltél el ilyesmit?
ÖREG: Miért kérdeztél? Úgy gondolom, nem haszontalan ilyesmit tudni, engem ugyanis gyakran visszatartott a zúgolódástól. Mivel nem minden itteni szokás volt ínyemre, gondolkodóba estem a barlangi élet szigorúságáról. Elmondok neked több mindent a szóban forgó kolostor dicséretéül. Sohasem lazult a fegyelem, mint több más helyen; sőt a Tófeletti Kolostorban, ahol Szent Benedek is időzött eleinte, ahonnan vizet meríteni leküldte Placidót és Mórt, ott is lazult.
Ezért III. Ince pápa meglátogatta az elsőként említett kolostort, és oklevélhez csatolta nekik ezt a záradékot: A Tófeletti Kolostorral; ez pedig ma is megvan a szerzetesi szabályzatok között, de nem teljes épségben, mert beszakadt ez az emlékezetes okmány e záradék körül: És alant. A Barlangban mégis híven őrzik ezt a rendelkezést, mivel a Tófeletti Kolostor a Barlanghoz van csatolva úgy, hogy a két monostornak egy apátja van, és mindenük közös, nemcsak a dolgok, hanem a személyek is.
IFJÚ: Megvan az a nagy tó, amelybe Szent Placid beléesett?
ÖREG: Ma nincs itt tó, mivel kiszáradt és eltűnt. Így száradt ki a krakkói tó is, amelybe Szent Szaniszló vértanú földarabolt testét vetették; a testet négy sas gyűjtötte aztán egybe.
IFJÚ: Mondj valamit a pápai székhelyről, amelynek határa már Rómán túl negyven mérföldnyire terjed.
ÖREG: Az Úr 1450. esztendejében nagy csődület volt Rómában a Szent év alkalmából, de akkora, hogy a Krisztus születése előtti szombaton a Szent év vége felé a Tiberis hídján úgy összeszorult a tömeg, amelynek egyik fele Szent Péterhez igyekezett, a másik onnan távozott, hogy tizenkét embert agyonnyomtak, mások meg beleestek a Tiberisbe.
Ebben az évben Rómában egy csaló azt színlelte, hogy kifosztották, és ha úgy látta, hogy az idegen készséges iránta, akkor megkérte, vigye őt házához, és amikor ide értek, megölte azt, aki magával vitte őt. Végül elfogták, kitépték a két kezét, és fölakasztották.
A mi időnkben egy fogadós Scsavnikban hasonlóan bánt az idegenekkel, aztán kerékbe is törték.
IFJÚ: És akik nem látogatták meg Rómát?
ÖREG: A következő évben, azaz 1451-ben urunk, Miklós pápa a bilincsbe vert Szent Péter-templom bíborosát követként Németországba küldte, s ő bűnbocsánatot hirdetett azoknak, akik előző évben nem voltak Rómában, és mintegy megújította a Szent év kegyelmét.
IFJÚ: Mit cselekedtek a zarándoklat helyett?
ÖREG: Fölkerestek egyes templomokat, és gyűjtöttek a Szent Péter-templom fölépítésére a pápai székhelyen.
IFJÚ: Volt-e valami más fölhatalmazása a már említett legátusnak?
ÖREG: Hatalmában volt reformokat hozni, ezért vizsgálókat is küldött a különböző szerzetesrendekhez. A Szent Benedek-rend ellenőrzésével egész Salzburg tartományban három olyan vizitátort bízott meg, akiket ismersz: ők egész évben s még azon túl is látogatták a mindkét nembeli kiváltságos és nem kiváltságos kolostorokat a nevezett tartományban.
IFJÚ: Hány egyházkerület van a szóban forgó tartományban, és hány Szent Benedek-rendi kolostor?
ÖREG: Kilenc egyházkerület. Természetesen a salzburgi, a kremsmünsteri, a lambachi, a seitenstetteni és a göttweigi, a passaui, a regensburgi, a freisingi, a brixeni. Szent Benedek-rendi kolostor ötvenkettő van, vagy valamivel több. Ehhez hozzáteszem: Regensburgban van néhány női kolostor, amely rendünkkel azonos elbírálás alá esik, de ők ezt tagadják.
IFJÚ: A vizsgálatról ritkán írnak bármit is. Kérem, hogy te, aki járatos vagy ebben, írj le valami hasznosat a későbbiek tájékoztatásául.
ÖREG: Megteszem, de külön fejezetben...
Fordította HONFFY PÁL
[Jegyzetek]
LEIBICI MÁRTON: SENATORIUM
Leibici Márton a bécsi Schottenstift apátja volt 1446 és 1461 között. Dialógus formában írt lendületes emlékiratát halála évében, 1464-ben készítette el. Magyarországhoz, közelebbről a Felvidékhez származása és gyermekkora kötötte. Az erre való szeretetteli emlékezés teszi indokolttá, hogy a Senatorium néhány fejezetét a magyar irodalomtörténet keretében megismerjük.
Latinul: Scriptores Rerum Austriacarum, II (1725) 623–674. Magyar fordítása: A m. középkor irodalma, 533–611.
[1] Skót illetve ír bencés szerzetesek alapították a regensburgi Szent Jakab kolostorból Bécs legrégibb kolostorát. 1418-ig csak saját nemzetükből vettek fel új tagokat, s ekkor is inkább föladták a kolostort, semhogy a konstanzi zsinat (1414-1418) reformszelleme értelmében idegeneket engedtek volna maguk közé. Nevük azonban mind a mai napig fennmaradt. A skótokat követő német apátok közül a harmadik volt Leibici Márton.
[2] Az Apiarius Thomas de Cantiprato (1201-1263/72) műve, mely moralizáló összehasonlítás a méhek állama és a kolostorok között. A Fornicariust (a hangyák állama) Johannes Nieder (1380 k.-1438) domonkos szerzetes írta erkölcstanító célzattal.
[3] Nicolaus de Lyra (1270-1349) bibliakommentárjára utal a szerző.
[4] II. Jagello Ulászló (1386-1434).
[5] IV. Vencel (1378-1419).
[6] A középkori egyetemen elérhető legalacsonyabb tudományos fokozat.
[7] Külföldi diákok egyesülete, kollégiuma.
[8] Jean d’Arc.
[9] V. László.
[10] Jan Giskra (1095 k.-1160).
[11] Hunyadi János.
[12] Petrus Lombardus (1095 k.-1160) Sententiarum libri quattuor c. műve a középkori teológiai oktatás alapkönyve volt.
[13] Az éjszakai zsolozsma.
[14] Az első nappali kishóra, reggel hat körül.