A nyelvek tarkasága
Latin forrás: Pelbartus de Themeswar: Secundus liber Rosarii theologiae,
Lingua, § 1-7.
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 250-254.
BELLUS IBOLYA FORDÍTÁSA
Isten jósága nyilvánul meg a különböző nyelvekben, valamint a testi és szellemi értelemben vett beszédben egyaránt.
A nyelv mint testrész és a beszélt nyelv. A kérdés az, hogy milyen természet adta feladatai vannak a nyelvnek. Ambrosius, Arisztotelész és más filozófusok szerint, főképp pedig az Anatómia alapján a válasz: a nyelvnek hármas feladata van.
Először: az élőlény többi testrészének kell szolgálnia azzal, hogy az élőlények táplálkozása és haszna szempontjából megkülönbözteti az ízeket.
Másodszor: az értelmes lényeknek szolgál azzal, hogy érthető szavakat alkot.
Harmadszor: a táplálkozás szerveit szolgálja azzal, hogy az ételt a szájban – a jó emészthetőség végett – mint valami kéz, megforgatja és szétdarabolja: a nyelv tehát az élőlényekben Isten értékes adománya.
Milyen a nyelv anyaga? Constantinus, Avicenna és mások alapján válaszolunk: a nyelv anyaga puha, szivacshoz hasonló hús, amelyhez sok, vérrel teli ér fut. Ettől piros a színe. Vannak benne ütőerek és idegek is, a nyelv alatt két edényke van, mint két forrás vagy két nyálelnyelő, amely a nyelv nedvét tárolja. A nyelv kezdete ott, ahonnan kiindul, fehér, mandulához hasonló hús, ez termeli a nyálat, segítségül szolgál, miközben a nyálat átveszi az erektől, amelyek a nyelv tapadóizmainak az oldalsó részeiben vannak. Némelyik ember nyelvét az ilyen tapadóizmok a kelleténél erősebben összehúzzák s akadályozzák a különféle irányokba valómozgásban. Ezért a tapadóizmokat át kell vágni, hogy a nyelv az egész szájban és a szájpadláson szabadon mozoghasson. – Szellemi szempontból az ilyen tulajdonságok arra tanítanak, hogy ha beszélünk, legyünk szelídek és ne keserítsük meg felebarátunkat. A Példabeszédek 25. könyvében ez áll: »A szelíd válasz megtöri a haragot.«[1] Továbbá pirosasnak kell lennie, vagyis szeretettel kell szólnia; fehérnek, azaz tiszta szándékból kell kiindulnia; kötöttnek, hogy ne tántorodjék hazugság, rágalmazás bűnébe vagy hasonlóba, hanem ragaszkodjék Isten dicsőítéséhez, az üdvös bűnvallomáshoz és hasonlókhoz – mint ez kiderül a Szentírásból. A Zsoltár szava: »Uram, állíts őrséget számhoz, hogy ne vétkezzem nyelvemmel!«[2] Hugo A lélek kolostorában így ír: »A nyelv nedvességbe van ágyazva, ezért könnyen megcsúszik.« – és Jakab apostol levelében: »A nyelv a gonoszság egész világa«[3] , mivel a vétkek összességét általa követjük el.
De hát milyen nyelv alkalmasabb a beszédre? Jegyezzük meg Avicenna, Arisztotelész, Beda és mások alapján: a nyelv lehet oldott, kötött, s van, amikor néma.
Először: ha az oldott nyelv közepes méretű, vagyis nem túl széles, nem nagyon keskeny, nem nagyon hosszú, de nem is túl kicsi és a szélénél elvékonyodik, akkor a legalkalmasabb a beszédre, mivel kinyúlik, összehúzódik és a szájban különféleképpen körbe tud mozogni. – Másodszor: amikor a nyelv mozgásában akadályozott, ez rossz elhelyezkedésből, vagy rossz szokásból, esetleg betegségből adódik. Az ilyen nem nagyon alkalmas a beszédre, mert a túlságosan tömzsi nyelv pöszévé tesz, a túl keskeny pedig hebegővé vagy akadozóvá. – Harmadszor: Néma a nyelv, amikor az ember a beszédhasználatot egyáltalán nem tanulta meg, mert nem hall, vagy mert a nyelve fogyatékos, vagyis a nyelvgyökér és az ütőerek hibája miatt, amelyeket bénulás dermeszt meg, vagy sérülés húz össze. Néha ugyanis a nyelv alatt egy daganat keletkezik, amelyet békának hívnak. Így némul meg olykor az ember egy néma démon hatása alatt. Ez Lukács könyvének II. fejezetéből világlik ki. Szellemi értelemben az ördög némítja meg az embert Isten dicsőítésére vagy bűnei megvallására és általában a jó kimondására; hol úgy, hogy bénulással megdermeszti, tudniillik a szeretetben; hol úgy, hogy a bűnökben megátalkodottá teszi s ezért nem akar bűnvallomást tenni; hol különböző vétkekből vagy rút beszédből, káromlásból és átkozódásból eredő kétségbeesés vagy bűnös sérülés következtében.
Milyen tulajdonságai vannak a nyelvnek? Jegyezzük meg, amit a jó Isten által alkotott természet tanít, hogy miként a jól őrzött nyelv a legnemesebb és legméltóbb adománya az embernek, ami szükséges az üdvösség megszerzésére – mint több feladatából is kiviláglik –, mert általa valljuk meg keresztény hitünket, a bűnök megvallásában általa tisztulunk meg, általa vesszük magunkhoz Krisztus testét és vérét, könyörgünk Istenhez, tanítunk felebarátunk épülésére, és általa dicsérjük az Istent örökké, a jelenben és a jövőben is. Ezzel szemben ha nem vigyázunk jól a nyelvünkre, mindenképpen halált fog ránk hozni. Ezért is áll a Példabeszédek 18. fejezetében: »A nyelvnek a hatalmában van a halál meg az élet«[4] – vagyis a bűn meg a kegyelem. Ezért, amikor Nagy Sándor filozófusa megbízta egy, már ugyancsak filozófus szolgáját, hogy vegyen a piacon olyan húst, amelyik a legjobb és a legrosszabb, az egy ökörnyelvet vásárolt, mondván: »Semmi sem jobb a jó nyelvnél, és semmi sem rosszabb a rossz nyelvnél.« Azért adott a jó Isten ilyen tulajdonságokat a nyelvnek, hogy az ember tanulja meg, erősen kell rá vigyáznia, minthogy az egész emberi nem a nyelv által lett szerencsétlenné, amikor az első emberpár a kígyóval szóba állt és nyelvével ízlelte meg a tiltott gyümölcsöt. Ugyancsak nyelv által, az apostolok szónoklatának hatására jut el üdvösségéhez az egész világ.
Tehát a nyelv első tulajdonsága az, hogy minden más testrésznél jobban irtózik a szennytől, például attól, hogy trágyát tegyenek rá, és ez azért van, mert a természet a nyelv, azaz a halálhozó keserűség által megtapasztalván a saját bukását, módfelett irtózik attól, hogy a nyelv bemocskolódjék, hiszen ez a legnemesebb testrész. Hát még mennyivel inkább kell óvni a kárhozatos beszéd rútságától.
A nyelv második tulajdonsága az, hogy nedvességbe van beágyazva, ezért könnyen megcsuszamlik – mint Hugo mondja. Ezért kötözte meg az Isten alkotta természet és vette körül több zárral, vagyis az ajkakkal és sok foggal, hogy megkötözve őriztessék.
A harmadik az, hogy a nyelv a többi érzékszerv alatt helyezkedik el, a szem, a fül és az orr alatt, vagyis az előbb említettek szintje alatt, az ízlelés szerve mellett, a nyelőcső felső része alatt, így tehát az agy alatt is, amelyben az értelem belső érzékei működnek azért, hogy a nyelv ne előzze meg az értelmet és más érzékeket a beszédben, hanem kövesse őket, vagyis hogy előbb lássa, hallja és gondolja meg azt, amit mondania kell. A Sirák Fia könyvének 32. fejezetében olvasható: »Ha kétszer megkérdeznek, a választ tudja a fejed«[5] – vagyis onnét induljon ki a beszéd.
A negyedik az – mint Damaszkuszi János mondja –, hogy az Isten némelyik élőlénynek osztott nyelvet adott, mint például a kígyónak, viszont az embernek egyetlen osztatlan nyelve van, jóllehet két szemmel, füllel, két orrlikkal, kézzel és lábbal rendelkezik, vagyis ami az Istenhez szólásra vagy üdvözletmondásra van és mint Seneca mondja az erkölcsökről: »A fület gyakrabban kell használni, mint a nyelvet.« És hogy az ember ne legyen két- vagy háromnyelvű. Sirák Fia könyvének 28. fejezete: »Átkozott a kétnyelvű és sokakat megrendített a harmadik nyelv.«[6] Lyra szerint az az ember kettős nyelvű, aki valakiről állít valamit annak a jelenlétében, távollétében pedig az ellenkezőjét mondja. A harmadik nyelv az, amelyik viszályt szít a viszálykodók nyelve között.
Az ötödik az, hogy a nyelv inkább hosszú s nem széles vagy kerekded; amiből meg kell tanulnia az embernek azt, hogy az ígéretben és az igazság hirdetésében hosszú időre állhatatosnak alkottatott meg a nyelve. Ezért a Szentlélek, aki az igazság lelke, nyelv alakban jelent meg Krisztus tanítványai fölött, hogy jelezze – a világ minden nyelvén az igazságot kell hirdetniök szilárdan, mindhalálig.
Melyik az emberek ősnyelve és valamennyi nyelv anyja? Ágoston, Jeromos, Rhabanus és a velük egyetértésben levő teológusok véleménye szerint azt válaszoljuk, hogy az összes nyelv ősanyja a héber nyelv, amely mindenki számára közös volt. Ez kiderül abból, hogy a Teremtés könyve azt mondja, hogy egészen a nyelvek különválásáig minden név héber volt; és végül a Teremtés könyvének II. fejezete is, amelyben a nyelvek különválása van leírva, ezt mondja: »Egyajkú volt a föld.«[7] Lyra ezt így magyarázza: vagyis egy nyelven, tudniillik héberül fejezték ki magukat, mivel addig az egyedüli nyelv volt az emberek között. Ezt mondja Lyra. A Tanító szerint ez a nyelv lesz valamennyi között az utolsó is, tudniillik a feltámadás és az ítélet után, s ezen a nyelven fogjuk dicsérni az Istent mindörökké a mennyei boldogságban.
Miért akarta az Isten az egész világon ekkora tarkaságban elkülöníteni a nyelveket? Azt válaszoljuk, hogy egyetlen oka volt ennek Ágoston és Gergely pápa szerint: az emberek gőgje; s ezért mondja azt Lyra, hogy az emberek az özönvíz után Keletről elvonultak, helyet keresve maguknak, ahol letelepedhetnének, mivel Némród azt akarta, hogy együtt éljenek az ő uralma alatt. Találtak is egy mezőt, vagyis egy erre a célra alkalmas nagy síkságot Senaar földjén, amelyet most a káldeusok földjének mondanak. Miután Némród ide vezette őket, elkezdtek építeni egy várost és annak közepén egy erődszerű tornyot. A csúcsának olyan magasba kellett nyúlnia, hogy az özönvíz ne érhesse el, ha ismét olyan áradás következnék be, mint a korábbi. És ezt mondták, mint az írásban is áll: »Tegyük híressé a nevünket, mielőtt széjjeloszlunk a földeken«[8] – tudniillik az özönvíz következtében – »mivelhogy tetemeinket széjjelszórja a föld színén, mint elődeinkkel tette.« Ezekből kitetszik ugyancsak Lyra szerint, hogy nemcsak az özönvíztől való félelem indította őket az építkezésre, hanem a gőg is, hogy híres legyen a nevük, és lázadni akartak az Isten ellen a torony építésével, ezért az Isten összezavarta és elkülönítette a nyelvüket.
A másik ok az, hogy kitessék: a gőg jutalma a zűrzavar, az alázaté pedig az okosság, mint Gergely mondja. Ezért a nyelveknek ez az elkülönítése a babiloni toronnyal (ennek »zűrzavar« a jelentése) kapcsolatosan történt meg. Ott ugyanis világszerte hírhedt volt a fennhéjázás, egyrészt a város nagysága és a torony magassága miatt, amelyben azok bíztak; másrészt első királyuk miatt, aki a legfennhéjázóbb volt. Némród volt ez, aki királyságát fel akarta használni az Isten ellen való lázadásában; az ő királyságának a kezdete volt Babilon s elsőként ő uralkodott a világon és alkalmazott erőszakot. Harmadsorban ama szándék miatt, hogy mindenáron Isten ellen akart lázadni, mert – mint tévesen gondolta – Isten még vízzel sem képes neki ártani. Ezért olvasható a Teremtés könyvének II. fejezetéhez írott glosszában: »Tornyot épített Babilonban olyan kátrányból, amely – miután már megszáradt – sem vízben nem oldódik, sem másban, csak a havi vérben.«
A harmadik ok Ludolf szerint az, hogy előképe legyen a Krisztus istensége bizonyságát adó csodának. Mert miként Isten akkor a nyelveket sokfélévé változtatta, úgy Krisztus eljövetelekor Krisztus tanítványai a minden nyelven való értés és beszéd képességét fogják megkapni a nyelvekben megjelenő Szentlélek által. S így nyilvánvalóvá legyen a világ előtt egy ilyen kiváló, mégoly tiszta teremtmény számára is végbevihetetlen csoda révén, amelyet csak Isten vihet végbe. Ezért ezt a csodát Krisztus sem művelte volna, ha a nyelvek megosztását előbb a világra nem bocsátotta volna. És ahogyan összezavarta az építőket a nyelvek megosztásának ezzel a csodájával, ugyanúgy zavarta össze és győzte meg a zsidókat azzal a csodával, hogy tanítványait megajándékozta az összes nyelv ismeretével.
Vajon az Isten maga vagy angyalai révén vitte végbe a nyelveknek ezt a megosztását? Origenesszel azt válaszoljuk, hogy amikor Isten az angyaloknak ezt mondotta: »Gyertek, zavarjuk össze az ő nyelvüket!«[9] – mint a Szentírás tanúsítja –, csak arra gondolhatunk, hogy a különböző angyalok az emberekbe különböző nyelveket ültettek. Vagyis volt egy olyan angyal, aki akkor az egyik emberbe a babiloni nyelvet véste, egy másik más emberbe az egyiptomit, egy harmadik, aki a görögöt és így tovább.