Harag
A harag nagyon veszedelmes voltáról
Latin forrás: PQ2 022, Dominica eadem post prandium, Sermo XXII. de periculosissimo vitio irae
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 52-57.
WAIGAND JÓZSEF FORDÍTÁSA
»Testvérek járjatok a szeretetben, amint Krisztus is szeretett minket...«[1] , olvassuk az efezusi levélben és a mai szentleckében. Szent Pál apostol e szavakkal minket keresztényeket arra figyelmeztet, hogy Krisztus példájára szeressük egymást, és vessünk. ki szívünkből minden haragot, minden gyűlölködést.
Először is figyeljünk fel, Kedveseim, arra: Krisztus mennyire szeretett minket. Mindent értünk adott, amit értünk való szeretetből magára vett, testét adta ételül, vérét italul, lelkét üdvösségünk vételáraként, istenségét pedig megígérte örök boldogságunk jutalmaként. Így nekünk is szeretnünk kell embertársainkat úgy, hogy örök javukat egész szívből kívánjuk.
Másodszor: Krisztus a legszentebb szeretettel szeretett minket; mert szeretett ugyan, de nem szerette, sőt elítélte és visszautasította bűneinket. Így kell nekünk is másokat szeretnünk, miként Ágoston tanítja: úgy szeressük az embereket, hogy nem szeretjük tévedéseiket, azaz bűneiket.
Harmadszor: Krisztus békülékeny szeretettel szeretett minket. Bár ellenségei voltunk, mégis kiengesztelt Istennel és az angyalokkal. Ezzel példát adott, hogy vessünk ki szívünkből minden haragot, minden gyűlölködést, és keressük a békét Istennel és embertársainkkal. Ez az, amire az Apostol idézett szavai figyelmeztettek: járjatok szeretetben stb., amint olvastuk levelében.
A haragról tehát, mely a szeretettel ellenkezik, három megfontolást akarunk tenni e beszédben:
Először is szólunk arról, mennyire veszélyes a haragot magunkban őrizni.
Másodszor a gyűlölet halálos bűn voltáról beszélünk.
Harmadszor pedig arról, hogy a gyűlölet gyűlöletet szül.
Először is tehát arról akarunk beszélni, mennyire veszélyes haragot tartani. Mert gyakori eset, hogy valaki könnyen haragra gerjed a másikkal szemben, de azután soká tartja is a haragot, és nem akar kibékülni. Tudja meg, aki így tesz, hogy a kárhozat veszélyével játszik! Első veszély, hogy utálatossá lesz Isten előtt, amint a Sirák Fia mondja: »A harag és a düh utálatos mindegyikök«[2] Isten fölséges színe előtt. Hogy miért? Először is, mert összerombolja önmagában a Szentháromság képét és fölcseréli az ördög képével. Gergely mondja, Jób ötödik fejezetével kapcsolatban: a szelídség őrzi bennünk Isten képmását, mert Isten mindig nyugodt, míg a harag feldúl. Olyan ez, mintha valaki a templomból kidobálná és összetörné a feszületeket, és helyükbe az ördög képét helyezné el.
Másodszor azért utálatos Isten előtt a harag, mert kiűzi lakhelyéről Isten szent fölségét, és helyette az ördögnek ad lelkében szállást. Így mondja Bernát és Ágoston zsoltármagyarázata: Isten helye ott van, ahol béke van; ahol viszont harag és viszály uralkodik, ott található az ördög lakhelye. Olyan ez, mintha valaki kiutasítaná házából az ott örömmel lakó királyt, és helyette annak ellensége előtt nyitná meg kapuját.
Harmadszor azért tesz Isten előtt utálatossá a harag, mert önmagának követeli azt a jogot, ami egyedül Istent illeti meg: »Enyém a bosszú, én majd megfizetek.«[3] Olyan ez, mint amikor a trónbitorló követeli magának a királyi koronát. Erre vonatkozólag a »Vita Sanctorum Patrum« – a Szent Atyák életében, olvassuk, egy szent egyházatya mondását: Ha valaki haragtartó ember halottat tudna is föltámasztani, nem lehetne kedves az Isten előtt. Antonius ezt arra is vonatkoztatja, aki csupán kevéssé haragszik ugyan, de mégis tartja a haragot.
Másodszor azért veszélyes a haragtartás, mert az élet rövid. Teológiai érvét Sirák Fiában olvassuk: »Az irigység és a harag megrövidíti az életet.«[4] Természeti törvény is igazolja ezt, amint Arisztotelész mondja: A harag nem egyéb, mint a tüzes vér kigyulladása a szív tájékán. Damascenus erről így szól: A harag a vér lobogása a szív körül, mely a bőrön át párolog ki, vagy a bőrön okoz zavarokat. Ennek a szenvedélynek nyomán a test maga rendkívül átalakul, amint Gergely mondja, hogy az ösztökétől felgyulladt szív hevesen ver, a test remeg, a nyelv akadozik, az arc tüzel, a szem villog, úgy, hogy rá sem lehet ismerni az emberre. Nem tudja, mit beszél, mert bár ajka szavakat formál, de őrültként mondja ki őket. Következőleg megrövidíti saját életét. Ezért mondja Arisztotelész, hogy a dühödt állatok, mint például a harapós és ugató kutyák, rövid életűek. Hasonlóképp beszél Ágoston is egy Silla nevű római konzulról, aki roppant indulatos volt. Egyszer aztán megpattant benne egy ér és belehalt.
Harmadszor fel lehetne hozni bizonyságul az egyházi törvényt is: »Egér a zsákban, tűz az ölben, kígyó a keblen, rosszul fizetnek meg vendéglátóiknak!« Így a harag is tönkreteszi a szívet, akárcsak az egér, mely ha bebújt a zsákba, kirágja azt. Megrövidíti tehát az életet. Gyakori jelenség, hogy aki haragtól lángol, önmagát se nézi, hanem kész a halálba rohanni. Kész tönkretenni övéit is: feleségét, gyermekeit, szüleit. Nemegyszer meg éppen őrajtuk tölti ki dühét, őket gyalázza, ha a kocsmában, vagy másutt feldühítették, és nem tudott bosszút állni. A feldühödt emberek indulatukra hallgatva, néha olyan kárt tesznek másokban, hogy a törvény végezteti ki őket. Nyilvánvaló tehát a haragvás veszélye!
Bizonyítják a mondottakat irodalmi példák is. Valerius írja: A régiek a haragot Mars alakjában ábrázolták, mégpedig úgy, mint aki dühtől őrjöngve ül kocsiján, és kezében korbáccsal csapkod; előtte meg egy farkas látható stb. Azt jelezték ezzel elsősorban, hogy a harag elveszi az ember eszét. Ezért ábrázolták őrültként. A vágtató kocsi azt jelképezi, hogy az ilyen ember élete rövid. Harmadszor, a korbács, a bosszú gerjedelmét jelenti; míg negyedszer, az előtte levő farkas azt mutatja, hogy másokat széttép. A farkas a juhokat tépi szét; a dühöngő fejedelem a szegényeket falja fel, teszi tönkre, akár még rágalmakkal is.
Ezópusznak is van erre vonatkozólag egy példabeszéde: A farkas és a bárány egyszerre érkeztek egy folyópartra, hogy igyanak. A farkas volt a víz folyása felől, a bárány lejjebb. Azzal vádolta a farkas a bárányt, hogy felzavarja neki a vizet. Ő jámborul az igazat felelte: Uram, én vagyok lejjebb, ha felzavarnám a vizet, az lefelé folynék, és neked nem okozna kellemetlenséget. Mire a farkas: Lám, te is oly gőgös pökhendiséggel beszélsz velem, mint apád! Ezt kiáltva, széttépte őt. Sok gazdag ember, sok fejedelem is ilyen hamis állításokkal teszi tönkre a szegény embert.
A harag harmadik veszedelme, hogy keresztre feszíti és meggyalázza Krisztust. A harag szinte felújítja a szenvedő Krisztus minden gyötrelmét, amint a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: »Ismét keresztre feszítik Krisztust önmagukban.«[5] Krisztus hagyta, hogy elfogják, mert bennünket akart kimenteni az ördög rabságából. Ezzel szemben a keresztény ember, ha haragszik, az ördög rabságába adja magát. Krisztust megkorbácsolták, és vérét ontotta másokért – a haragvó ember viszont Krisztus élő tagjait, vagyis embertársait veri, és az ő vérüket ontja dühében. Krisztust ártatlanul ítélte el és adta halálra Pilátus, holott büntetést sokkal inkább a zsidók érdemeltek volna, akikről Pilátus tudta, hogy irigységből adták kezébe. Hasonlóképpen a dühödt ember nem azt bünteti, akit kellene, vagyis önmagát, hanem embertársát, aki Krisztus tagja és gyakran ártatlan. Krisztus a keresztfán ellenségeiért is imádkozott, hogy megtérjenek. Nem állt bosszút – míg a dühödt ember magának követeli a bosszúállás jogát.
Tanulj meg hát, haragvó ember, legalább részvéttel lenni Krisztus iránt, és ne bántsd tagjaiban azt, akinek vére ontása váltott meg téged az ördög rabságából!
A harag negyedik veszedelme, hogy ítéletet von magára. A halál óráján ugyanis az ördög méltán hozhatja fel a haragosok ellen, hogy örökre őt illeti az ilyen ember. Elsősorban az evangéliumi elv alapján, ahogyan Máténál olvassuk Krisztus szavait: »Ha meg nem bocsátotok egymásnak, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.«[6] Másodszor erre tanít a kánonjog. Harmadszor pedig vele együtt a világi jog is, ahol arról van szó, hogy az örökös, ha nem tartja meg a halott végrendeletét, elveszíti örökségét. Mármost Krisztus a mennyei örökséget azoknak ígérte, akik megtartják a szeretetet és a testvéri békét. Méltó tehát, hogy a gyűlölködő ember elveszítse örökségét, és a kárhozatra jusson.
Ötödik veszedelme a haragnak, hogy az ilyen ember ajkán önmaga ellen szóló átokká válik a Miatyánk imádsága. Atanáz így beszél az Úr imádságával kapcsolatban: Ha meg nem bocsátod a téged ért megbántásokat, és ugyanakkor azt imádkozod, hogy »bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek« – akkor nem imádságot mondtál magadért, hanem átkot olvastál saját fejedre!
Azt kérded: jobb-e ilyen esetben nem is imádkozni a Miatyánkot? Erre Halesi Sándor azt feleli: az imádsággal semmi esetre se hagyjanak fel, mert ha sem nem imádkoznak, sem egyéb jót nem tesznek, az ördögnek még inkább hatalma lesz fölöttük. De imádkozzák a Miatyánkot az Egyház nevében és ne saját nevükben, máskülönben hazudnának, és átkot vonnának saját magukra, mint az előbb mondottuk.
Kitűnik mindebből, mekkora veszedelem fenyegeti a haragtartót! Jaj neki és jaj a hozzá hasonlóknak! Ó keresztény, ne melengesd magadban az ördögöt, harag és gyűlölködés által. Oly sok baj forrásai ezek, még embergyilkosságoké is! Innen származnak háborúk, viszályok, néha még varázslatokhoz folyamodások is. Elmondhatunk itt egy derűs esetet a szunyókálók fölébresztésére. Egy férfi felesége fölkeresett egy jósnőt: varázslattal bírja rá férjét a szerelemre. A jósnő azt az utasítást adta, hogy hozzon neki szálakat a férje szemöldökéből. Mivel a férfi éppen hosszabb kereskedőútra indult társaival, felesége azt mondta neki: adj nekem a szemöldöködből, hogy magamnál őrizzem szerelmed emléke gyanánt. A férfi ravasz ember volt, és szemöldöke helyett a tegzén levő szőrszálakból adott neki. Mikor aztán eltelt a nap, társaival együtt bement a fogadóba, és ott szórakozott vidáman a többi társaival. Ám egyszer csak a fogasra akasztott tegez mozogni kezdett és zajt csapott. Mindenki fölfigyelt, hogy ez mi. A férfi rájött, és azt mondta: bizonyára haza akar már sietni a tegez. Mikor aztán harmadszor is megmozdult, úgy hogy a nyilak is kihullottak belőle, kilépett az ajtón és hazament. Zavarban levő felesége pedig nem azt kapta, amit várt, hanem verést.
Beszédünk második részében arról szólunk, hogy a gyűlölet halálos istensértés, tehát súlyos, halálos bűn. Úgy tűnik, mintha nem így lenne. Ágostonnál ugyanis azt olvassuk, hogy az ember nem vétkezik abban, amit nem tud elhárítani. Ámde a haragot nem tudjuk elhárítani, mert az ember természetes szenvedélye. Így olvassuk a negyedik zsoltárban: »Haragudjatok bár, de ne vétkezzetek.«[7] A harag gerjedelme nincs hatalmunkban, tehát nem látszik bűnnek. Erre azonban Tamás és vele együtt Antonius és Aureolus, valamint mások is ezt felelik: Először is, maguk a bennünk levő ösztönök, tehát a harag és bármi egyéb, nem önmagukban véve bűnök, hanem inkább büntetés jellegük van. Ugyanúgy hozzátartoznak természetünkhöz, mint az éhség, szomjúság, vagy akár a szomorúság és effélék. Így mondja Arisztotelész Etikájának harmadik könyve: A természetes ösztönök nem érdemelnek sem jutalmat, sem büntetést. Magában véve tehát a harag gerjedelme hozzátartozik az ember érzésvilágához ; szokták is ezért indulati erőnek nevezni. Ezt az ösztönt nem lehet elkerülni, amint kitűnik a fentebb tett ellenvetésből, következésképpen nem bűn. Az állatokban is megvan ez a haragösztön. Az emberek is hajlanak rá; főleg a kolerikus természetűek, a bennük égő tűz miatt, és a nők a gyengébb értelmük miatt. Ezért olvassuk a Sirák Fiában: »Nem szabad mérgelődni az asszonyok mérgelődésén.«[8]
A második elv, hogy minden ösztön jó akkor, ha az értelem irányítja – és rossz akkor, ha ellentétben áll a józan ésszel. Így tehát a harag szenvedélye, ösztöne lehet erényes és érdemszerző, ha valaki értelmesen haragszik alattvalói vagy mások bűnei miatt. Ez a buzgóságból fakadó harag. Így haragudott Krisztus is a farizeusokra, amikor őket korholta, és haragudott az árusokra, akik adtak-vettek a templomban. De lehet a harag bűnös is, ha nem igazodik a józan észhez. Ez a bűnös harag, amelyet így lehet meghatározni, a szent egyháztanítók nyomán: rendetlen bosszúvágy. Fontos az, hogy rendetlen: mert ha az elégtétel rendezett kívánsága állna fenn, nem volna bűn, hanem dicsérendő buzgóság. Mi teszi rendetlenné a vágyat? Három dolog: először is a káröröm vágya. Másodszor a harag módja, amellyel valaki haragszik. Harmadszor a kifelé megnyilatkozó cselekedet, amint kitűnik a most következő irányelvekből.
A haraggal kapcsolatos harmadik alapelv, hogy halálos bűn lehet a miatt a rossz miatt, amikor valaki máson bosszút akar állni. Ez az eset áll fenn, amikor szándékosan igazságtalan a bosszú vagy a büntetés olyasvalakivel szemben, aki ezt meg nem érdemelte. Halálos bűn másodszor akkor is, ha súlyosabb a büntetés, mint a cselekedet, amellyel valaki vétett. Harmadszor, ha a büntetés nem megy végbe törvényes módon. Negyedszer: ha nem a közjó érdekében történik, hanem főleg bosszúvágyból, hogy valaki élvezze a másik gyötrelmét.
Mindezek halálos bűnök, mert a szereteten és igazságosságon ejtenek csorbát. Bocsánatos a bűn, ha a megtorlás kis dologban történik, például ha valaki büntetésből megcibálja a gyermek üstökét és ehhez hasonlók.
A negyedik alapelv, hogy a harag halálos bűnné lehet a mód miatt, ahogyan valaki haragszik: ha tudniillik akkora szenvedéllyel áll a bosszú szolgálatában, hogy vét az isten- és emberszeretet parancsa ellen. Ilyenkor a harag már átcsap a gyűlöletbe: ez pedig halálos bűn – mondja Antonius.
Ötödik alapelv, hogy halálos bűnné teheti a haragot annak külső megjelenési jele és módja; például ha valaki a gyűlöletnek oly jelét mutatná, amivel megbotránkozást idéz elő más emberekben. Ilyen, ha megtagadja az emberszeretet általánosan elfogadott jeleit, pl. ha a köszönést nem viszonozza, a kérdezőnek nem felel, vagy ha közösségben imádkozva, ellenségét kizárja imájából. Így olvassuk Richardusnál. Bocsánatos bűn, ha valaki olyasmit tagad meg, amire nem is volna kötelezve. Ez a helyzet az egy házban élők közt, a családfő és az alá beosztottak közti mindennapos kapcsolatban, amikor gyakori a felfortyanás és a mérgelődés. Gondoljunk csak Krisztus szavaira Mártához.[9] Antonius szerint az ilyen vétkek többnyire csak bocsánatos és nem halálos bűnök.
Beszédünk harmadik részében arról szólunk, hogy a gyűlölet gyűlöletet szül. Milyenek ennek a gyűlölködő haragnak leányai, amelyeket okvetlenül meg kell gyónnunk? Erre vonatkozólag Gergelynél, valamint Tamásnál olvasunk sokat, de mi itt gyakorlatilag másképp adjuk elő. A harag első szülöttje tehát a méltatlankodás. Második a veszekedés. Harmadik a szívben melengetett gyűlölet. Negyedik a gyalázkodás. Ötödik a szitkozódó jelenetek. Hatodik az átkozódás. Hetedik Isten vagy a szentek gyalázása. Nyolcadik az igazságtalan háború. Kilencedik a vér ontása. Ami mindezekből a hívek számára lényeges, arról külön beszédekben lesz szó. Itt csak a gyóntatási gyakorlat számára jelezzük azt, amit a gyónásban meg kell mondani. Így a méltatlankodásról. Ha valaki haragtartás miatt nem áll szóba felebarátjával, amikor egyébként kellene, halálosan vétkezik. Akkor is, ha ezzel nagy botrányt okoz: ez volt az ötödik szabály. A veszekedést illetően: ha valaki bosszúból vagy ártó szándékkal megüti felebarátját, nagy halálos bűnt követ el. Más esetben bocsánatos: ha például gyereket ver meg. A szívben melengetett gyűlöletről: azt jelenti, hogy valaki szándékosan fontolgatja, miképpen tudna bosszút állni. Ezt ugyanúgy kell megítélni, mint magát a haragot, amelyből ered. A gyalázkodásról, azaz szitkozódásról: halálos bűn, ha olyan szavakat használt, amelyekkel mások előtt valaki becsületének ártott. Az ordító jelenetekről. Ezen Aureolus szerint azt kell érteni, ha valaki nagy hangon gyalázkodik, tehát úgy kell megítélni, mint gyalázkodást. A háborúról. Aki igazságtalan háborút indít, és mindazok, akik neki ebben segítséget, tanácsot, bátorítást nyújtanak, halálosan vétkeznek, és kártérítésre vannak kötelezve. Vérontás bűnéről van szó, ha súlyos testi kárt okoz valakinek bírói ítélet nélkül, illetőleg ha emberölésre adott tanácsot vagy ürügyet. Egyelőre elég ennyi.