Temesvári Pelbárt írásai magyarul

Stellarium coronae beatae virginis Mariae

Előszó ››
Mária szépsége (ST V. könyv, III. rész) ››
Mária tudománya (ST VII. könyv, III. r., 2. f.) ››


Sermones Pomerii de sanctis I.
[Pars hiemalis]

András apostol (PH 001) ››
Karácsony (PH 017) ››
Nagypéntek (PH 069) ››
György vitéz (PH 073) ››


Sermones Pomerii de sanctis II.
[Pars aestivalis]

László király kiválósága (PA 015) ››
László király lelki fejlődése (PA 017) ››
Toulouse-i Anjou Lajos (PA 051) ››
István király (PA 052) ››
Imre herceg (PA 092) ››
Árpádházi Szent Erzsébet (PA 098) ››


Sermones Pomerii de tempore I.
[Pars hiemalis]

Előszó ››
Advent (TH 08) ››
Házasság (TH 25) ››
Úr és szolga (TH 29) ››
Kísértés (TH 39) ››
Hiú örömök (TH 46) ››


Sermones Pomerii de tempore II.
[Pars Paschalis]

Húsvétvasárnap (TP 004) ››
Nagyszombat (TP 006) ››
Húsvéthétfő (TP 008) ››
Pünkösd (TP 035) ››


Sermones Pomerii de tempore III.
[Pars aestivalis]

Munka (TA 020) ››
Gazdagság (TA 042) ››


Sermones Pomerii quadragesimales
[de poenitentia]

Bűnbánat (PQ1 016) ››
Nagyböjt (PQ1 017) ››
Nagycsütörtök (PQ1 050) ››


Sermones Pomerii quadragesimales
[de vitiis]

Harag (PQ2 022) ››
Kapzsiság (PQ2 037) ››
Irigység (PQ2 039) ››


Secundus liber Rosarii theologiae

A madarak nemzése (Avis §5-8.) ››
A folyóvizek (Fons et fluvius §1-8.)
A fűszeres és gyógyító fák (Lignum §18-21.) ››
A nyelvek tarkasága (Lingua §1-7.) ››
Méz és viasz (Mel et cera §1-5.) ››
Hegyek és dombok (Montes et colles §1-3.) ››
Ébrenlét és alvás (Vigilia et somnus §1-16.)
A bor tulajdonságai (Vinum §1-6.)




EXEMPLUMOK
(Katona Lajos Elenchusa alapján)

Quadragesimale I. - exemplum 1-66 ››
Quadragesimale II. - exemplum 67-148 ››
De tempore Hiem. - exemplum 149-225 ››
De tempore Pasch. - exemplum 226-270 ››
De tempore Aestiv. - exemplum 271-405 ››



Húsvéthétfő


Húsvéthétfői negyedik beszéd arról, hogy Krisztus feltámadása szükséges, teljes, illő és kedves volt
Latin forrás: TP 008, De eodem, Sermo IV., videlicet de resurrectionis Christi necessitate, integritate ac aequitate et amorositate

Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 133-141.
VIDA TIVADAR FORDÍTÁSA


»Ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, s úgy bemennie dicsőségébe.«[1] Vesd össze a mai evangéliumszakaszt a Lukács evangéliuma 9. részének 22. versével.

Bernát, a lelkiélet tanítómestere mondja az emberi nem üdvözítésével kapcsolatban: Valóban semmi másban sem ajánlja fel Isten nekünk olyannyira a szeretetét, mint megtestesülésének és szenvedésének a titkában, midőn értünk, ellenségeiért halálra adta a lelkét. Miért tette ezt, ha nem azért, hogy szerfölötti szeretetével önmaga iránti szeretetre vonzzon bennünket, és abbahagyassa velünk a bűnözést? Végül pedig, hogy a saját példájával oktasson és buzdítson a bűnbánatra, keserves kínszenvedés árán akart bemenni a feltámadás dicsőségébe. Ezért mondja ugyancsak Bernát: Ha Krisztusnak szenvednie kellett, és dicsőségébe nem másképpen kellett bemennie, akkor hát mi más módon akarnak a bűnös emberek a dicsőségbe jutni, mint úgy, hogy szenvednek a Krisztus iránti szeretetből, vagyis igaz bűnbánatot tartanak.

Hallgassuk tehát, kedves testvéreim, és tartsuk meg azt, amit Krisztus mond a fentebbi szavakkal: Mert szenvednie kellett a Krisztusnak, s úgy bemennie a dicsőségbe, azaz feltámadnia; hogy mi is kövessük őt a bűnbánatban, ha fel akarunk támadni a bűn halálából, és be akarunk jutni a mennyei dicsőségbe. Mindez nyilvánvaló az evangéliumban. A Krisztus feltámadásáról szóló alábbi szavak alapján szívesen fejtünk ki ezen beszédben még három titkot mindazon kívül, amit az előző beszédekben leírtunk.

Az első szól az üdvös szükségességről, hiszen azt mondjuk: Kellett.

A második a teljes visszaalakításról, mert azt mondjuk: feltámadnia.

A harmadik végül a szívből jövő kedvességről, amely tudniillik arra kötelez minket, hogy Krisztust ezekért viszontszeressük.

Az elsővel kapcsolatban, Krisztus üdvösséges feltámadásának szükséges voltára nézve felmerül a kérdés, vajon szükséges volt-e az ember üdvössége számára Jézus Krisztus feltámadása a halottak közül. És a kérdés indokolása így történhet: Ha evangéliumi tételünk azt mondja, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia; akkor hát mivel vétkeztek azok, akik megölték Krisztust? Mivelhogy Isten így akarta, hogy szenvedjen, meghaljon s aztán feltámadjon, hogy Isten rendelése szerint így vigye véghez az emberi nem üdvözítését.

Továbbá: Amióta Krisztus halálában beteljesedett az emberek üdvözítése és halála, mire volt szükséges Krisztusnak feltámadnia?

Ezekre válaszolva meg kell jegyeznünk, hogy – mint Izidor mondja – Istennek Krisztus szenvedésére és halálára vonatkozó akarata és szándéka Istennek az emberi nem iránti kimondhatatlan szeretetéből eredt; úgyhogy az embert magának Krisztusnak a szenvedése a legmegfelelőbb módon váltsa meg, ahogyan Ágoston mondja. Ennélfogva ezen alkalmatosság nem volt kényszerű szükségesség, hanem az Isten rendelése szerinti megfelelő vagy célszerű dolog, mert Isten öröktől fogva elrendelte, hogy az ember így üdvözüljön – mint ezt az egyháztanítók bővebben tárgyalják. Ám mivel ezen isteni rendelés végrehajtása gonosz volt és kegyetlen, mert nem szeretetből és Isten akarata teljesítésének szándékával, hanem irigységből és gyűlöletből ölték meg a zsidók Krisztust, valamint Isten törvénye ellenére, amely megparancsolta, hogy ne öljék meg az ártatlant – márpedig Krisztus a legártatlanabb volt –, éppen ezért nem mentesek a bűntől. Isten viszont, midőn megengedte, hogy ezt megtegyék, felhasználta rosszindulatukat az emberi nem megváltásának jótéteményére. Mint ahogyan az orvos a vipera húsát és a tyrus mérgét használja ellenméreg vagy gyógyító termék elkészítésére.

Így hát számos érv alapján kellett Krisztusnak szenvednie és feltámadnia az emberi nem üdvössége végett, amint ez kiviláglik Halesi Sándor Summája III. részéből, mellyel ugyancsak megegyezik Tamás. Ezen érvek közül legyen elég néhányat előadnunk.

Az első érv Krisztus részéről való.

A második a keresztény hit részéről.

A harmadik részünkről.

A negyedik az igazságos Isten részéről.

Az első érv Krisztus részéről való, mert Krisztus igaz Isten és a legszentebb ember. Jóllehet valóban meghalt a kereszt kínpadján, istensége nem vált el halott testétől. Ez valamennyi hittudós véleménye, nevezetesen Bonaventuráé, Richárdé, Halesi Sándoré, Aquinói Tamásé és másoké. Ezért méltatlan lett volna, hogy az istenséggel egyesült test, és aki ennyire a legszentebb, megmaradjon a halál nyomorúságában, amely az embert a bűn miatt sújtja. Szükséges volt tehát, hogy Krisztus feltámadjon a halálból az életre, hogy az isteni természet, amely az élők élete, élő testtel maradjon egységben, nem pedig holttal, melyet sohasem kellett elhagynia, sem életében, sem halálában. Ez az, amit Péter apostol mond: »Ezt az embert... Isten feltámasztotta. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hisz Dávid így jövendölt:... Mert nem hagyod a lelkem a holtak honában, nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet.«[2] Itt a magyarázó glossza ezt mondja: Krisztus megszentelt testét, mely megszenteli a többit, nem engeded megrothadni. Íme, egy példa: Ó, ember, mondd meg nekem, a holtak csontjain mi marta meg az orrot, a szemeket s a többi testrészt, ha nem a halál, amely a bűn miatt sújt bennünket? Márpedig Krisztus Isten volt, és minden bűn nélküli. Tehát stb.

A második érv a keresztény hit részéről való. Ennek az üdvözülés végett szükségszerűen kell hinnie azt, hogy Krisztusban igazi istenség és igazi emberség van, s nem elég hinnie az egyiket a másik nélkül. S mivel Krisztus halála és szenvedése világosan megmutatta, hogy igazi volt benne az emberi természet, fel kellett támadnia, hogy az isteni természetébe vetett hit ugyancsak megszilárduljon. Hiszen a feltámadás egyedül az isteni hatalom sajátja, mint Ágoston mondja. Ezért mondja a zsoltár Krisztus személyében: »Mi haszon származna véremből, hogyha sírba szállnék?«[3] Hozzá a glossza: Ha testem megrothadna, és a vérem kiontott marad, tönkremegy a hit megvallása, s így semmi haszon se származna a kínszenvedésből.

A harmadik érv a mi részünkről való, hogy tudjuk, mindnyájunknak fel kell támadnia. Ezért mondja az Apostol: »Tudjuk... hogy aki Jézust feltámasztotta, Jézussal minket is feltámaszt.«[4] Krisztusnak tehát fel kellett támadnia miattunk.

Kérdezhető azonban, vajon Krisztus feltámadása szükségképpeni oka-e mindenki más feltámadásának, úgyhogy – ha Krisztus nem támadt volna fel – vajon néhány más embernek fel kellett volna-e támadnia, vagy senkinek sem. Azt válaszoljuk Halesi Sándor s ugyancsak Tamás alapján, hogy Krisztus feltámadása – a Filozófusnak azon elve következtében, hogy ami bármilyen létnem terén az első, az oka mindannak, ami e létnemhez tartozik – a feltámadás nemében az első. Hiszen ő mindenki közül elsőként támadt fel egy teljesen halhatatlan életre, jóllehet mások is feltámadtak Krisztus előtt erre a halandó életre. Ebben az értelemben mondja az Apostol: »Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel.«[5] Ezért kell hogy Krisztus feltámadása oka legyen jövendő feltámadásunknak a halhatatlan életre, s nem lehet annak elégtelen oka isteni természeténél fogva, amely végtelenül hatalmas. Amint ugyanis a tűz a természet rendje szerint előbb fölmelegíti a közelében levő levegőt, s ezáltal melegít föl más távolabbi dolgokat, úgy Isten Igéje előbb a Krisztusban vele egyesült testnek adja meg a halhatatlan életet, és általa műveli a feltámadást mindenki másban.

Így tehát Krisztus feltámadása oka jövendő feltámadásunknak kettős értelemben. Először is mintaoka, hogy amint Krisztus dicsőséges testben támadt fel, mi, keresztények is dicsőséges testben fogunk feltámadni. Másodszor előidéző és érdemi oka, mert ahogyan Krisztus kínszenvedése nemcsak saját magának érdemelte ki felemelő megdicsőülését, hanem nekünk is; hasonlóképpen az általunk elhitt és szeretett feltámadása kiérdemli számunkra a dicsőséges feltámadást. És amint az Atya, úgy a Fiú is feltámasztja az összes halottakat.

Nyilvánvaló tehát, hogy Krisztusnak fel kellett támadnia, mert különben nekünk sem lehetne feltámadnunk a dicsőségre. Ó, hát legyen neked dicséret és dicsőség érte, jó Jézusom!

A negyedik érv az igazságos Isten részéről való. Hiszen Isten igazságosságához tartozik, hogy felmagasztalja azokat, akik megalázzák magukat Isten kedvéért az ismert ige szerint: »Aki magát felmagasztalja, megalázzák. és aki magát megalázza, azt felmagasztalják.«[6] De mivel Krisztus megalázta magát, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig, mint az Apostol mondja; így hát Isten igazságossága megkövetelte, hogy Krisztust a dicsőséges feltámadásban mindenek fölé magasztalja. Isten igazságosságához tartozik továbbá, hogy a rossz ember a maga gonoszságában ne kerekedjen felül, tudniillik véglegesen az igazságossággal és az igazsággal szemben, hanem az igazság győzzön véglegesen, még ha ideiglenesen elnyomják is. Ezért írják Ezdrás könyvében: »Mindenen győz az igazság«[7] ; és: »A gonoszok elpusztulnak gonoszságukban, az igazság pedig megmarad, felülkerekedik örökre... és érvényes örökkön örökké.«[8] Mivel tehát a zsidók igazságtalanul ölték meg Krisztust, és el akarták pusztítani a belé vetett hitet, azért Isten igazságossága megkövetelte, hogy Krisztus hitének igazsága legyőzze feltámadásával az ő gonoszságukat, s így világos legyen az egész világ előtt, hogy Istennél az igazságosság és az igazság felmagasztaltatik, végső soron győz és felülkerekedik.

Elmondunk ehhez egy hasonlatot példaként. Hiszen a Filozófus mondja: Gyakran hozunk fel példákat, mégpedig nem azért, mert így vannak a dolgok, hanem avégett, hogy a tanulók tanuljanak belőlük. A hasonlat pedig a következő. Bizonyos gazdag gazembernek hűséges és igazságos szolgája volt. Megtörtént, hogy egy szép napon ez a szolga az ura előtt azt mondta, hogy az igazságosság ezen a világon is többet ér az igazságtalanságnál. Erre az úr: Nem igaz –úgymond –, mert az ember jobban boldogul az igazságtalansággal, mint az igazságossággal. Vita támadt köztük, majd kölcsönösen megegyeztek abban, hogy az úr abban az esetben, ha szolgája ennek bizonyításában legyőzi őt, köteles neki kétszáz aranyforintot adni; ha viszont az úr bizonyítja be az ellenkezőjét, a szolgának kivájja mindkét szemét. Elindultak tehát, hogy ítéletet keressenek az ügyben. Eljutottak egy nagykereskedőhöz, és feltették neki a kérdést. Azt felelte, hogy az igazságtalanság többet ér, mert ha én – úgymond – mindent igazságosan vennék és adnék el, elszegényednék. Ekkor az úr így szólt szolgájához: Íme, elvesztetted a szemeidet, de még irgalmazok neked. Keressünk meg többeket. A bírákhoz érkeztek tehát. Azok is az igazságosság ellen beszéltek. Ismét egy nagy püspökhöz jöttek; neki is az volt a véleménye válaszában, hogy az igazságtalansággal lehet jobban boldogulni. Eljutottak a királyhoz, ő is hasonlóképpen válaszolt, s így az úr késsel kiszúrta a szolgának mindkét szemét, de az Úr megadta, hogy a szemkristály látó éle sértetlen maradt. Akkor a megvakított a városon kívül járva csupán egy bottal valaminő fa alá jutott, s ott szomorúan leheveredett pihenni. Éjfélkor pedig odajött egy csapat gonoszlélek, és a fán ülve tanácsot tartott. Mindegyikük elmondta, mi rosszat tett a világban. Egyikük így szólt: Így és így tettem meg, hogy többre becsüljék az igazságtalanságot az igazságosságnál. Az ördögök fejedelme erre mindjárt megkoszorúzta és a trónjára maga mellé ültette őt. Egy másik ördög megirigyelte ezt, mondván: Ugyan, milyen csekélységért jutott ilyen megbecsüléshez! E fa tövében tudok én olyan füvet, hogy ha azt egy vak a szemére teszi, kihúz belőle minden vért, meggyógyítja a sebeit, és újra lát. Aztán a gonoszlelkek eltávoztak. A vak miután ezt meghallotta, segítségül hívta Istent, s elkezdte a fa tövében növő különféle füveket szaggatni s a szemére tenni. Isten megadta neki, hogy a többi között talált egyet, amelyet rátéve a szemére meggyógyult. A királynak volt egy leánya, akinek a szemét elborította a vér, úgyhogy szinte vak volt, és nem lehetett meggyógyítani. Ez a szolga bement a királyhoz, s azt ígérte, hogy meg tudja gyógyítani a lányát. A király viszont azt ígérte, hogy hitvestársul adja hozzá, ha meggyógyítja. Így aztán az említett fűvel teljesen meggyógyította, megkapta őt feleségül, és a király birtokadományozással emelte fel. Végül az ura hallván erről, eljött hozzá, s megkérdezte, hogyan gyógyult meg. Ő pedig elmondta a módját, hogy ilyen fa alatt található ilyen fű, de nem mutatta azt meg neki. Az aztán kapzsiságból, hogy a fű révén még jobban meggazdagodjék, elment, és sokféle füvet kezdett szedni és próbálgatni. Megtörtént pedig, hogy a gonoszlelkek csapata – mint fentebb – előjött, s így szóltak: Lássuk, van-e valaki a fa tövében, hogy hallgatózzék, mert a múltkor nem vettük észre, s így becsapott minket az a vak. Ezért az ördögök, midőn meglátták, hogy ez ott van, megragadták, és mindkét szemét kivájták. Így lett nyilvánvaló, hogy az igazságosság, még ha egy ideig elnyomják is, később felülkerekedik, míg az igazságtalanság végső soron elveszíti az embert, mint ez Krisztusnál és a zsidóknál kiviláglik.

Ó, ember! Kövesd tehát az igazságosságot!

Ami a második pontot illeti, a teljes visszaalakítással kapcsolatban, azaz Krisztus feltámadásáról meg kell jegyeznünk, hogy Halesi Sándor, de még világosabban Ferenc vértanúnak egyik beszéde szerint az ember tökéletes és teljes feltámadása akkor történik, ha mindaz, ami a halál útján elesett vagy felbomlott, visszaalakul és újjáéled a halhatatlan életre. Éppen ezért tudnunk kell, hogy Krisztus halálában négyféle elválás történt. Az első volt a lélek különválása a testtől, amelyről Máté evangéliuma ír: »Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.«[9] A második a vér elválása volt a testtől, mert hiszen Krisztus egész vére kiomlott, még az oldalából is. A harmadik volt az isteni természeté, mely ugyan nem vált el sem a testtől, sem a lélektől, de az emberi természettől, amennyiben az emberi természetet úgy határozzák meg, hogy az a lélek és a test egyidejű egyesüléséből tevődik össze, s ennek az eredménye. Ezért Krisztus három napig tartó halálában nem volt ilyen módon ember, mint a hittudósok megjegyzik magyarázataikban, és a Mesterrel szemben. Ezt a mondást úgy kell megmagyarázni az egyszerű embereknek, hogy bár az isteni természet egységben volt ama három napon át Krisztusnak a sírban levő testével és Krisztusnak az alvilágban levő lelkével is, akkoriban mégsem egyesítette a lelkét a testével, hogy az időben egységben levő testből és lélekből álló ember legyen. Így az isteni természet el volt választva a testnek és léleknek attól az egységétől vagy kapcsolatától, melyet embernek mondunk. Ezért egyesült külön a testtel és külön a lélekkel. Tehát így mondjuk, hogy az isteni természet akkor lett elválasztva az emberitől, mely utóbbiról azt mondjuk, hogy a test és a lélek egységének eredménye. A negyedik elválás az istenségtől azon három nap folyamán a véré volt, mert az isteni természet nem egyesült a vérrel ugyanolyan módon, mint ahogyan a testtel és a lélekkel egyesült. Addig ugyanis, amíg a vér a testen belül létezik, egységben volt és van az istenséggel, akárcsak maga a test. Ám attól fogva, hogy kiomlott a testből, s rajta kívül maradt, nem volt egységben a testtel s kapcsolatban az isteni természettel. Jele pedig e szétválásnak, hogy – mint Ágoston mondja – bár a sajátosságok felcserélhetősége jelzi az ilyen egységet; mégsem mondhatjuk, hogy Isten maradt három napon keresztül kiontva a földre, vagy a kereszten, az ott kifolyt vér miatt.

Így a hitvallás két cikkelyében azt mondjuk, hogy Isten eltemettetett a test miatt, és alászállt a poklokra a lélek miatt. Ha erre közbeveted, hogy miért mondja Anzelm: Amit Isten egyszer felvett, sohasem bocsátotta el; Mayro Ferenc így felel rá: Ezt az ember fő részeire kell érteni, melyek a lélek és a test. Ezért ami azt a vért illeti, amely a körülmetélt fitymából és az egész emberből halálában folyik, képezi a vitát. Jóllehet egyesek a vért illetően az ellenkező véleményen vannak, én tanáromnak, Ferencnek a véleményéhez ragaszkodom.

Visszatérve mármost a tárgyunkra, Krisztus feltámadásában ellentétes tényezők négy teljes újraegyesülése történt meg. Az első egyesülés a léleké volt a testtel. A második a véré a testtel. Amint ugyanis a Filozófus szerint a vér a lélek székhelye, s ezért az ember – mint látjuk – a vér kibocsátásával meghal; a lélek ennélfogva nem egyesülhet a testtel, ha nincs elégségesen a vér folyadéka előkészítve hozzá. Ezért a lélek feladata, hogy a vér közvetítésével éltesse a testet a Leviták könyvének ama mondása szerint: »A test élete a vérben rejlik.«[10] Éppen ezért a feltámadó Krisztus kétségtelenül visszavezette vérét a testébe. Volt Krisztus feltámadásában egy harmadik egyesülés is: a véré az istenséggel, mert attól fogva, hogy a vér újraegyesült a testtel, ugyanolyan módon újra összekapcsolódott az isteni természettel, mint a test, ahogyan ez az előbb mondottakból nyilvánvaló. A negyedik egyesülés volt az isteni természeté az emberi természettel, mely a lélek és a test egybekapcsolódásának az eredménye. Mert Krisztus, jóllehet a három napon át nem volt ember, hanem holttest és a testtől elvált lélek, és az isteni természet külön-külön volt együtt a halott testtel és a különvált lélekkel, mint az előbb mondtuk; mégis amikor Krisztus feltámadt, s attól fogva mindörökké, amint hogy a halál előtt is, megmarad embernek lélekben s egyszersmind testben, s így Istenként s emberként mindörökre.

Az előbbiekből adódik a következő kérdés: Vajon Krisztus feltámadásában az egész vérét visszavette-e, úgyhogy annak semmilyen részecskéje sem maradt a földön? Azt feleljük erre, hogy két vélemény van. Az egyik Szent Tamásé, aki ezt mondja: A Krisztus testéből kifolyt egész vér, mivel hozzátartozik az emberi természet valóságához, feltámadt Krisztus testében. De más a véleménye Mayro Ferencnek, aki azt mondja, hogy megfelelő, ha azt mondják, hogy Krisztus kiontott véréből valami megvan néhány ereklyében, mert a testnek a romolhatatlan életben talán már nincsen szüksége annyi vérre, mint a halandó életben. És feltéve, hogy így van, nem szükséges, hogy Krisztusnak újra fel kellett vennie a körülmetélés alkalmával elcsöpögött vért, vagy azt a véres verejtéket, amelyről Lukács evangéliuma szól.[11] Bár mindkét vélemény fenntartható, mégis úgy tűnik, hogy Ferenc véleményének nagyobb a szilárdsága. Különösen, mert az egész vér nem tartozik az emberi természet valóságához. Ezen az alapon Tamás is azt mondja, hogy mivel Krisztus a szenvedése előtt evett és ivott, semmi akadálya sincs annak, hogy volt benne valamennyi tápláló vér, amely nem tartozik az emberi természet valóságához, s amelynek nem kellett a feltámadás alkalmával visszatérnie a testébe.

Annál inkább, mert a legtöbb kiváló helyen mutogatják Krisztus vérét. Franciaország királyának a kápolnájában van ugyanis valami Krisztus véréből és a vértől itatott töviskoszorúból. Recanatiban is van egy másik véres tövis. Továbbá Mantova városában van valamennyi Krisztus véréből, amit Longinus hozott magával, akinek a teste ugyanott pihen. Aztán Mehrenbergben is van egy vaslándzsa, amelyre Krisztus vére fröccsent. Sokfelé léteznek ilyenfélék. Ide vonatkozik Pius pápa legfőbb papi tekintélye is, abban a bullában, amelyet Krisztus igazi véréről adott; ezt a xanteni egyházmegye Rupella nevű helyén őrzik a ferenciek templomában.

Ám hogy ez a vér ugyanolyan fokú tiszteletre méltó-e, mint amilyenre Krisztus vére az oltáriszentségben, a legtöbbek szemében kétséges. Ha ugyanis egységben lenne az istenséggel, imádással kellene hódolni előtte, egyébként nem. Ámde Krisztus vérének, mivel Krisztus testén belül van, s következésképpen egyesült az istenséggel, imádással kell hódolnunk. Minthogy azonban az említett két vélemény közül bármelyik tartható tévedés nélkül, mint ez kitűnik abból az új rendelkezésből, amelyet II. Pius pápa bocsátott ki a Krisztus testén kívülre folyt vérről, mint az ereklyékben levőről: mi Mayro Ferenccel azt tartjuk, hogy nem kell imádással hódolnunk előtte.

Ami a harmadik pontot illeti, a szívből jövő és különleges kedvességgel kapcsolatban, mellyel tudniillik kötelességünk Krisztust viszontszeretni és hálát adni neki a szenvedésnek és a feltámadásnak ilyen nagy titkaiért, ez a kérdés kerül elénk: Vajon nagyobb szívbeli áhítattal kell-e viszontszeretnünk Krisztust, mint az Atyát és a Szentlelket, amiért értünk annyit és olyasmit akart szenvedni, és fel akart támadni a halálból, valamint oly kegyesen akarta üdvözítésünket véghezvinni? Mayro Ferenc szerint erre röviden az a válasz – egyik beszédje alapján, melyet a húsvétról mondott, s e szavakkal kezdődik: Tisztítsátok ki a régi kovászt –, hogy vannak dolgok, amelyek megilletik Isten Fiának személyét, de nem tartoznak örök, isteni személyiségéhez, hanem Isten lényegének felelnek meg, mint például az üdvözítés, a megváltás és megdicsőítés s ehhez hasonlók. Így nem lehet egyedül csak a Fiút szeretni a többi isteni személy nélkül, mert az egész Szentháromság művelte a mi üdvösségünket és megváltásunkat. Az Atya megparancsolva, a Fiú engedelmeskedve, a Szentlélek együttműködve bennünk. Egyes dolgok megilletik Isten Fiát az ideiglenes emberi természete szerint, mint a szenvedés, a halál s effélék. Így beszélve nagyobb áhítatunk és szeretetünk lehet az egyik személy, tudniillik a Fiú iránt, mint a többiek iránt. Így tesz az Egyház is, mert olykor a gyűjtőimádságokat és más hasonlókat az istentiszteletben az egyik személyhez intézi, miközben nem intézi ugyanígy a másikhoz áhítata szerint. Ennélfogva ugyanaz a Ferenc arra következtet, hogy minden bizonnyal nagy szeretettel tartozunk szeretni Isten Fiát.

Mégpedig először azért, mert annyira szeretett bennünket, hogy önként és ingyenesen halt meg értünk. Jóllehet ugyanis ezen önkéntes akarat megvolt mindhárom személyben, teremtett akarattal csak a Fiú akarta azt. Másodszor azért, mert az irántunk való szeretetből megváltva minket szenvedett értünk. S hogy még nagyobb szeretetet tanúsítson irántunk, még feltámadva is örökre meg akarta tartani a szegek sebeinek helyét a testén. Harmadszor, mert önmagában rejlő örök dicsőségét és boldogságát belénk oltotta, hogy szeressük és kövessük őt, s így mi is boldoggá legyünk.

Negyedszer, mert sokféleképpen hívott meg bennünket e boldogságra. Ezért beszél Bernát így az emberi nem üdvözítéséről szóló beszédében: Isten azt mondta, hogy szándékosan hívta meg magához nemes teremtményét, az embert. Ha akarata ellenére kényszerítem, lesz egy szamaram, mivelhogy nem jön szívesen. De hát szamaraknak adjam-e az országomat, vajon Isten az ökrökkel törődik? Tudom már, mit tegyek! Az ember természeténél fogva félénk, ezért megijesztem őt, hátha így megtér, és él. És megfenyegette őt a legkegyetlenebb kínokkal, az örök sötétséggel, férgekkel és tűzzel. Ismét csak szólott: Az ember kapzsi, vágyódik az aranyra-ezüstre, de mindenekfölött az életre, mennyivel inkább az örök nyugalomra. Megígérem tehát neki azt, ami mindenekfölött kívánatos. Így tehát megígérte az embernek az örök életet s a legnagyobb jót, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, s amely az emberi szívbe föl nem hatolt. Látva Isten, hogy az ember így sem tér meg a rossztól, ezt mondta: Egyvalami van még hátra, mert az emberben nemcsak félelem és vágy lakozik, hanem szeretet is; ha szeretettel magamhoz vonhatom őt, nagyon jó lesz. Eljött tehát a testben, s oly édesnek és jóságosnak mutatkozott, hogy az értünk vállalt kínszenvedése közben még a kövek is meghasadnak. Azok tehát, akik ennyi szeretetért sem akarnának megtérni, hallani fogják az ítélet napján: Mit kellett volna tennem még, és nem tettem meg?! Eddig Bernát.

Kérjük tehát Jézust, hogy szeretete kedvéért adja meg stb.


 



[1] Lukács 24, 13-35.

[2] Ap Csel 2, 23-25, 27.

[3] Zsoltárok 29, 10.

[4] 2 Kor 4, 14.

[5] 1 Kor 15, 20-22.

[6] Lukács 14, 11. Máté 23, 12. Fil 2, 8.

[7] Ezdrás 3, 12.

[8] Ezdrás 4, 37-38.

[9] Máté 37, 50. János 19, 34.

[10] 3 Mózes 17, 11.

[11] Lukács 22, 44.