Munka
Nyolcadik vasárnapra pünkösd után. Első beszéd a napi evangélium szerint, alkalmazva a fizikai munkára
Latin forrás: TA 020, Dominica VIII. post Pentecosten I., Iuxta evangelium de labore manuali
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 7-16.
JELENITS ISTVÁN FORDÍTÁSA
Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: »Volt egy gazdag ember és annak egy sáfára.«[1] Ezekkel a szavakkal a példabeszéd áttételében arra tanít minket Üdvözítőnk, hogy ami jót kap az ember Istentől, azt mind arra kapja, hogy helyesen éljen vele, és kiérdemelje az örök életet. Azért is ajánlja, hogy a jelen életben tegyünk jót a szegényekkel, s azokból a javakból, amelyekben részünk van, juttassunk másoknak is, mert így elkerülhetjük az örök büntetést, elnyerhetjük az örök hajlékot. Hiszen amint Ágoston mondja: Ez az idő az irgalmasságé, aztán majd elkövetkezik az igazságtétel és az ítélet ideje. Valóban úgy látjuk, hogy ha egy embert az ítélőszék elé állítanak, s attól kell félnie, hogy halálra ítélik, és mindenét elkobozzák; az ilyen ember nagyon szívesen megfogadná a bölcs tanácsát, hogy megszabaduljon s még tisztességben is része legyen. Így kell nekünk is megfogadnunk Jézus Krisztus üdvösségszerző tanácsát, amellyel a mai evangéliumban megtanít arra, hogyan adhatunk majd számot az ítéleten, halálunk óráján, hogyan kerülhetjük el az örök halált, és nyerhetjük meg a mennyet. Ez kiderül az evangélium szövegében olvasható példabeszédből.
»Abban az időben mondotta Jézus« – tudniillik ezt a példabeszédet. »Volt egy gazdag ember és annak egy sáfára; és ezt bevádolták előtte, hogy eltékozolta javait. Hívatta őt, és azt mondta neki: Mit hallok rólad? Adj számot sáfárkodásodról, mert tovább nem lehetsz az én sáfárom. A sáfár pedig azt mondta magában: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit tegyek, hogy amikor majd elmozdítanak a sáfárságból, befogadjanak házukba. Egyenként magához hívatta hát urának minden adósát. Azt mondta az elsőnek: Mennyivel tartozol uramnak? Az így felelt: Száz korsó olajjal. Azt mondta neki: Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán a másiknak mondta: Hát te mennyivel tartozol? Az felelt: Száz véka búzával. Azt mondta neki: Fogd adósleveledet, és írj nyolcvanat. Az úr pedig dicsérte a hamis sáfárt, mert okosan cselekedett. E világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál. Én is mondom nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.«
Azért ennek az evangéliumi szakasznak értelmében, hogy azt kielégítően megmagyarázzuk, főként három dolgot kell tisztáznunk ebben a beszédben.
Először beszélnünk kell a tisztes sáfárkodásról.
Másodszor szólnunk kell a rettenetes számonkérésről.
Harmadszor beszélnünk kell a célszerű szegénységről.
Ezek derülnek ki az evangéliumból.
Először a tisztes sáfárkodásról, amelyre kötelesek vagyunk minden javunknak kezelésében, amit Istentől kaptunk. Figyeljük meg, mit mond az evangélium! »Abban az időben« – tudniillik a Krisztus születése után következő harminckettedik évben, Krisztus nyilvános működésének második esztendejében, október kalendáinak ötöd napján Guillerus és a doktorok szerint, vagyis azon a napon, amelyikre Kozma és Damján ünnepe esik. Akkor »Jézus ezt mondta tanítványainak: Volt egy gazdag ember.« Ez maga az Isten Fia, aki gazdag irgalmasságban és bővelkedik minden jóban. Mégis emberré lett értünk. »És volt egy sáfára.« Béda azt mondja, hogy a tanya gondviselője a sáfár, a tanya őre, igazgatója. És így jelent minden embert, akire javak vannak rábízva.
«Ezt bevádolták előtte.« Lyra mondja, hogy semmi sem marad rejtve Isten előtt. »Hogy eltékozolta javait.« Mert gyakran visszaélnek az emberek az Istentől rájuk bízott javakkal, tilos vagy fölösleges dolgokra fordítván őket, Isten szándéka ellenére, aki csak azért bízta ezeket a javakat az emberre, hogy sáfárkodjék velük, nem hogy sajátjának tekintse őket, vagy visszaéljen velük. Azért számon is kéri az emberen az effélét.
De most föl kell tennünk néhány kérdést, a világosabb megértés kedvéért. Először a sáfárkodásról. Miféle javakat is bízott Isten az emberre, hogy sáfárkodjék velük, mert ezek valójában Isten javai, nem az ember saját birtoka, csak ideiglenesen bízza rájuk. Erre azt feleljük, hogy Isten az embert ebben az életben háromféle jónak sáfárává tette. Először testi javaknak, mint az erő, a szépség, az egészség, a fiatalság, a szabadság, a nemesség és az öt érzék; ezt mind Isten szolgálatába kell állítania az embernek. Azért írja a Római levélben: »Kérlek titeket, hogy adjátok át szíveteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul.«[2]
Másodszor a lélek szellemi javait bízta ránk Isten, mint az elme fogékonyságát, az akarat jó voltát, az emlékezet megbízhatóságát, a gondolkodást, a megértést, az érzelmeket és minden effélét; ezeket is Isten dicséretére kell használnunk. »Újuljatok meg gondolkodásmódotokban, és öltsétek föl az új embert, aki Isten hasonlóságára teremtetett igazságban és szentségben!«[3]
Harmadszor ideig tartó javakat is ránk bíz Isten, mint amilyen a gazdagság, a méltóság, a rang stb. Ezekről írja Aranyszájú János: Nem azért kaptál Istentől ideig tartó javakat, hogy kedved töltésére bujálkodásban elherdáld, hanem hogy a szegények hasznára fordítsd vagy Isten dicsőségére költsd el stb.
De azt mondhatnád: ha ezeket a javakat, tudniillik a test, a lélek és a világi szerencse javait Isten azért adta nekem, hogy szabad gazdája legyek mindannak, amim van, hogyne volna akkor szabad nekem azt tennem velük, ami jólesik? Azt feleljük, hogy bár a szaracénok és a törökök azt tartják, hogy szabad, mégis tévedés ilyet állítani, mert Isten nem úgy bocsátotta rendelkezésünkre ezeket a javakat, hogy sajátunknak tekintsük őket, hanem csak ideiglenesen, hogy jól sáfárkodván velük kiérdemeljük az örök életet, amelyre teremtettünk.
Ez kiderül először a számonkérés jeléből. Mert mindenről elszámoltat minket Isten, hogy mivel hogyan sáfárkodtunk, amint meg is van írva. Másodszor az elvétel jeléből. Mert amint Aranyszájú Szent János mondja, Isten, amit akar, azt méltán elveheti tőlünk, hiszen az övé, úgyhogy aki gazdag volt, egyszerre koldussá lesz, aki egészséges, erős, megrokkan. Harmadszor az elhagyás jeléből, mert a halálba mindebből semmit sem vihetünk magunkkal, hanem mindent itt hagyunk. Azért azt mondja Bernát: Ádám fiai, kapzsi népség ti, mi közötök a földi gazdagsághoz, nem igazi az, és nem is a tiétek! S hogy nem igazi, hozzáteszi: Mi más az arany, mint vörös föld, mi más az ezüst, mint fehér föld. S mi más teszi értékessé őket, mint az emberek tévedése, tudniillik az, hogy tévedésből és hamisan értékesnek gondolják őket? Nyilvánvaló, hogy sem a haláltól, sem a féregtől meg nem szabadítják, sem gazdaggá nem teszik gazdájukat, inkább gyötrelmekbe keverik. »Amennyit gőgösködött és dőzsölt, annyi gyötrelmet okozzatok neki!«[4] Íme, ilyen haszon származik az ideig való javakból. Aztán a fönt mondottakon túl azt is mondja Bernát, bizonyítandó, hogy mindez nem a miénk: Ha a tiétek, vigyétek magatokkal! Ha pedig magatokkal nem vihetitek, miért nem látjátok be, hogy nem is igazán a tiétek. így Bernát.
Másodszor vizsgálni kell, mit jelent az eltékozlás. Kínálkozik a felelet, hogy ha ezeket a javakat bűnökre vagy az ördög szolgálatára fordítja az ember, eltékozolja őket. Amint ki is derül a fönt mondottakból.
Harmadszor tehát kérdést tehetünk a »bevádolásról«, tudniillik arról, hogy melyek azok a bűnök, amelyek leginkább vádolják az embert Isten, az angyalok és a szentek előtt. A szentírás és a doktorok szerint azt felelhetjük, hogy minden bűn vádolja ugyan az elkövetőjét, mégpedig saját lelkiismeretének nevében, »Erről lelkiismerete tanúskodik«[5] , de van néhány bűn, amely nemcsak vádol a bíró előtt, hanem rossz hírünket költi Isten és az angyalok meg a szentek, sőt a világban élő emberek előtt is. Mert amint füst száll föl a tűzből és bűz a ganéból, úgy ezekből a bűnökből rossz hír származik. De melyek ezek a bűnök?
Meg kell jegyeznünk, hogy az első a természet ellen való bűn, a szodomia, amely a legeslegrosszabb minden testi bűn között, és büntetésért kiált Istenhez.[6] Amint Ágoston írja: A természet ellen elkövetett vétkeket mindenütt és mindig el kell utasítani, és meg kell büntetni. Bartholomaeus Brixiensis azt írja itt a Glosszában, hogy az ilyen bűn járványokat és viharokat idéz elő, amint az Authenticában olvasható, és így vádol, rossz hírbe hoz és büntetésért kiált stb.
A második a vérontás, tudniillik az ártatlan vér ontása. Mert ez a vétek is büntetésért kiált, és rossz hírbe hozza elkövetőjét. Amint az Úr mondta Káinnak: »Öcséd vére fölkiált hozzám a földről.«[7]
A harmadik a szegények, özvegyek, kisdedek és más effélék elnyomása. Amint a Zsoltár írja: »A nélkülözők nyomora és a szegények sanyarúsága miatt most fölkelek«[8] , tudniillik, hogy bosszút álljak, »mondja az Úr«.
A negyedik a munkabérek visszatartása. »Íme a munkások bére, amelyet jogtalanul visszatartottatok, fölkiált, és kiáltása az Úr fülébe hatol.«[9] Mert ez a bűn egyenértékű a vérontással. »Aki vért ont és aki a bérmunkás bérét csalárdul visszatartja, egytestvér.«[10]
Az ötödik: általában minden igen-igen nagy bűn. Mert azt mondja Gergely: Isten titkos ítélőszéke előtt minden véteknek megvan a maga szava, amellyel vádolja a bűnöst, aki elkövette azt. Ó, vigyázzon hát minden uzsorás, minden igazságtalan bíró, minden simoniákus! Hasonlóképpen a vérfertőzők, a nőrablók, a házasságtörők, szüzek megfertőztetői, elcsábítói. Hasonlóképpen az esküszegők, a káromkodók és más efféle bűnösök! Hogy kiáltanak ellenük a bűneik! Jaj hát az ilyeneknek, mert súlyos vádak szakadnak rájuk, hogy bűnhődjenek.
A második kérdés a rettenetes számonkérés. Amely tudniillik azokra vár, akik rosszul sáfárkodnak az Istentől használatukra adott javakkal. Érdemes arra figyelnünk, hogy az Úr iszonyú szavakat mond ennek a bűnös sáfárnak, amikor büntetését kiszabja. Az első szó a szigorú megrovásé: »Mit hallok rólad?« Vagyis: »Rettentő bűneidről hallottam, azt, hogy, testi, lelki, anyagi javaidat az ördög szolgálatában fecsérelted el.« A második szó a legszorosabb vizsgálódásé: »Adj számot!« Mert az embernek számot kell adnia minden tettéről, szaváról és gondolatáról. A harmadik szó a keserves halálról és a hivatalból való elbocsátásról beszél: »Tovább nem sáfárkodhatol!« Azaz: nem állhatsz itt, nem rendelkezhetel tovább ezekkel az ideig való javakkal, és – halálod után – nem lesz többé alkalmad az érdemszerzésre. Ó, ha ez a három rettenetes szó szívünk fülében minél gyakrabban megzendülne, akkor bizonyára azon volnánk minden igyekezetünkkel, hogy a bűnöktől tartózkodjunk. Ezt mondja majd Krisztus mindenkinek halála óráján. Azért, ó, ember, tarts bűnbánatot!
Jegyezd hát meg, hogy az áldott Jézus, aki mindenkit üdvözíteni akar, főként három dologra tanított minket ennek a sáfárnak példájával, akit megdicsért, hogy utánozzuk, s így üdvösségre jussunk. Az első a halál közelségének meggondolása. Amint a sáfár meggondolta, mondván: »Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem stb.« Így kell, hogy az ember gyakran gondoljon halálára, amellyel majd elszakad e világtól. Azért mondja Cyprianus, hogy aki gyakran meg nem gondolja azt, hogy meg kell halnia, nem méltó rá, hogy a halált vigasztalásként fogadhassa. Példát mond erre Campo di Fiore-i Hugo egy francia királyról, aki végső perceiben nagy könnyhullatás közepette azt mondta: »Jaj nekem, hogy elmegyek! Hol lesz ma éjszaka szállásom? Hogy számolhatok el annyi javamról, amit most elhagyok? És vezéreihez fordulva azt mondta: Ó, báróim, vezéreim, hát elnézitek, hogy egyedül vágjak neki, senki közületek nem kísér el engem?« És így kilehelte lelkét.
A második dolog, amire ennek a sáfárnak példája tanít, hogy előre számítsunk a jövendő büntetésre. Mert a sáfár szava szerint holtunk után kapálni nem tudunk, koldulni szégyellünk majd. Azaz akkor képtelenek leszünk arra, hogy érdemszerző cselekedeteket vigyünk végbe, amelyekkel megkereshetnénk élelmünket s a mennyei hazát. Koldulnunk sem lesz szabad a szentektől, imádságukat kérve, azért előbb vagyis most, amíg élünk, kell minderre szert tennünk. Az apostol is azt írja a galatáknak: »Amíg időtök van, tegyetek jót mindenkivel!«[11] Mert bizonnyal csodálatos oktalanság, s több, mint baromi esztelenség, ha az ember nem igyekszik eljövendő életével és nyomorúságával előre számot vetni. Hiszen még a hangya is nyáron gondoskodik arról, amiből télen megél.[12] Ugyanúgy a méh és több más állat is. Csak a nyomorult ember nem gondol azzal, hogy éhen hal a másik életben, pedig ha csak tíznapos útra vagy hadakozásra indul, fölszerelkezik élelemmel.
A harmadik dolog, amire a sáfár példája tanít, azoknak a barátoknak egyenként való fölkeresése, akik majd segítségünkre lesznek. Ezt mondja: »Tudom, mit tegyek stb.« Össze is hívja urának adósait, és egyenként elengedi nekik adósságuknak egy részét. Annak, aki olajjal tartozott, elengedte a tartozása felét. Annak pedig, aki gabonával, csak az egyötödét. Amint Beda mondja: Azért mondja Krisztus a példabeszédben, hogy ez történt, mert jelezni kívánja, nemcsak nagy, hanem valami kicsinyke alamizsnánkért is jutalmat érdemlünk Isten előtt. Hasonlóképpen abban is tanítást ad, hogy egyenként adjunk alamizsnát, a méltányosság szerint, mert akinek többet kell adni, annak többel tartozunk, és így tovább.
Azért úgy folytatja az evangélium, hogy Krisztus dicsérte a sáfárt, nem csalása, hanem okos előrelátása miatt. Mint Ágoston mondja: Nem kell semmiben megcsalnunk gazdánkat, hogy csalárdul adjunk alamizsnát.
Azért mondja Lyra is: Akkor lehet dicsérni a gazdagokat, ha okos előrelátással elszánják magukat arra, hogy szétosszák javaikat kegyes adományokra, s így előre gondoskodjanak magukról az örök életben. Azért itt az okosság a ravaszság helyett áll. Ebből következik tehát: »Mert a világ fiai...« Lyra szerint ez annyit jelent, hogy a földi javakra figyelő emberek okosabbak, vagyis talpraesettebbek az ideig való ügyek intézésében, mint a világosság fiai, vagyis a lelki emberek. Ezek azonban általában véve okosabbak az Istennel kapcsolatos ügyekben. Példát Órigenésztől veszünk. Az éjszakai bagoly és a denevér jobban lát a sötétben az embereknél. Mégis a körülményektől eltekintve az emberek látása jobb, mint az övék.
Végső tanulság érdekében aztán így alkalmazza Krisztus ezt a példabeszédet: »Én is azt mondom nektek, szerezzetek magatoknak barátokat...« Ez annyit jelent Ambrus és Aranyszájú Szent János szerint, tegyetek úgy, hogy bőkezűen adjatok a szegénynek, és így nyerj étek meg az üdvözült angyalok és szentek barátságát. Mert így tudunk kedvükbe járni, ha alamizsnálkodunk. A mammont gonosznak nevezi. Ágoston szerint azért, mert a vagyon a gonoszságra ad alkalmat, mivel visszaélésre csábít. És mivel a vagyont nem egyenlőképpen birtokolják az emberek, azért némelyiknek több, a másiknak meg kevesebb jut belőle. Ezért is nevezzük a gonoszságot az igazságtalanság mammonjának, mert a kezdettől megalapozott igazságos természet szerint minden ilyesminek közösnek kellene lenni. Csakhogy a kapzsiság bűne miatt megszületett az emberek között az enyém s a tiéd.
S hogy miért kell alamizsnát adni, hozzáteszi Krisztus: »hogy amikor meghaltok, befogadjanak…« – Aranyszájú Szent János szerint – maguk az angyalok és a szentek »az ő hajlékukba«, tudniillik a mennyei boldogságba. Azért hát, ember, fogadd meg Krisztusnak ezt az üdvösséges tanácsát!
A harmadik kérdés az, hogy mi az ember megélhetésének törvényes útja-módja, vagyis hogy miként szerezhetjük meg azt, ami megélhetésünkhöz szükséges. Mert az evangélium azt mondja, hogy a sáfár elhárította magától a munkát azzal, hogy nem bírja; a koldulást meg azzal, hogy szégyelli: »Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek.« És így semmittevésben akart élni mások hajlékában. Ezért ebből néhány tisztázásra várókérdés adódik:
először a testi munka parancsáról,
másodszor az üdvösséget nyitó cselekedet feltételéről,
harmadszor arról az elfoglaltságról, amelyet a szellemi-lelki munkálkodás jelent.
Az első kérdés tehát az, hogy vajon parancs alapján s az üdvösség megszerzése szempontjából szükségszerűen köteles-e az ember testi munkával megkeresni azt, ami megélhetéséhez szükséges. Erre röviden azt feleljük Astexanusszal s Bonaventura szerint, hogy mindenről a cél szerint kell ítéletet mondani, amire rendeltetett. A testi munka pedig három dologra való, arra is használható. Először a semmittevés elkerülésére Másodszor a test megtörésére. Harmadszor a megélhetéshez szüksége: javak megkeresésére. Ami a két elsőt illeti, minden ember köteles általában valamiféle testi vagy szellemi munkával vagy szenvedéssel a semmittevést elkerülni és vétkekre hajlandó testét megtörni. Az azonban nincs előírva, hogy ezt épp ezzel vagy azzal a gyakorlattal kellene elérni Azért tehát a testi munkára nem mindenkit kötelez parancsolat. Mert a klerikusok és más effélék nem kötelesek rá, amint alább ki fog derülni. De ami a harmadik szempontot illeti, tudniillik a kenyérkeresetet, parancsolat kötelezi a testi munkára az egészséges embereket, akik erősek, munkabírók, és nincs más útjuk-módjuk a megélhetésre. »Dolgozzatok a két kezetekkel, ahogy lelketekre kötöttük!«[13] Akiknek pedig van más megélhetésük, azok nem kötelesek testi munkát végezni.
Ezekből kiviláglik, hogy veszedelmes életállapotban él mindaz, aki egészséges és képes is rá, hogy annak rendje és módja szerint munkával keresse meg a kenyerét, de restségében mégis a semmittevést választja, és koldulásból akar megélni. Az ilyen mind súlyosan vétkezik, amint Ágoston is mondja a testi munkáról szóló könyvében. Hasonlóképpen azok is, akik színészkedésből vagy feslett bohóságból, tréfákból stb. akarnak megélni munka nélkül, vagy játékokkal s más effélékkel akarják a kenyerüket megkeresni, és feslett kedvteléssel ezekre fordítják egész életüket. Vétkeznek azok is, akik igazságtalan vámszedésre s más hasonlóra adják a fejüket.
De azt mondhatnád: Melyik parancsolat alá tartozik ez a testi munkára szorító parancs? Azt feleljük a fönt említett doktorok szerint, hogy ez elsősorban is a természet parancsa. Mert amint Jób írja: »Ahogyan a madár repülésre, úgy az ember munkára termett.«[14] Mert a természet is azért adott kezet az embernek, hogy dolgozzék vele, nem is adta más élőlénynek, hogy olyan ésszerűen és erősen bánni tudjon vele. Meg van írva, hogy az Isten azért helyezte az első embert az Édenkertbe, hogy dolgozzék.[15] Amint Lyra mondja: Nem keserves, hanem örömet adó munkálkodásra, hogy kitapasztalja és gyakorolja erejét. És – amint mondja az írás – azért is, hogy »őrizze azt«, ti. az Édenkertet. Nem valami betolakodó elől, hanem úgy, hogy megőrzi eredeti igaz állapotát, hogy a bűn miatt ki ne vessék a kertből.
Másodszor ez tételes törvény alá is tartozik. Mert a Biblia így ír: »Megemlékezzél arról, hogy a szombatnapot megszenteld!«[16] És aztán az következik: »Hat napon át munkálkodjál, és végezd el minden művedet. A hetedik napon pedig szombat van, azon ne végezz semmiféle munkát stb.« Ezt Astexanus szerint úgy kell megtartania az embernek, hogy hétköznap inkább a munkát válassza, mint a vétkes semmittevést, ami bűnre vezet.
A második kérdés, hogy milyen munkát ítélhetünk üdvösnek vagy megengedettnek, olyannak, hogy az ember igaz úton megkereshesse vele kenyerét. Erre azt feleljük Astexanus szerint és a doktorok szerint általában, hogy a testi munka, vagyis a dolgozás háromféle. Van, ami tilos; van, ami megengedett; van, ami kötelező. Első tehát az a munka, amely mindenki számára tilos, tudniillik, ami bűnös. Erről ír Jeremiás: »Azon munkálkodtak, hogy vétkezzenek.«[17] Példának vehetjük a kapzsiságból vagy a vagyongyűjtésből, tudniillik az uzsorából, cselvetésből és meg nem engedett vámszedésből adódó munkát. Hasonlóképpen azt, ami a bűnös testi vágyakozás kielégítésére szolgál stb. A második a megengedett munka, amelyet szabad végezni, és ez megvan minden mesterségben, amellyel valaki megengedett módon keresi kenyerét, mert mindez a testi munka parancsa alá tartozik.
Általában hét ilyen mechanikus, vagyis testi mesterség van, ahogyan Hugo is előszámlálja őket a Didascalionban. Ezekről szól a verssor: Gyapjú, vadászás, katona, hajózás, paraszti munka, orvoslás. Ezekhez a kézműves mesterséget kell még hozzátenni, s ezek a mechanikus munkák. Részletesebben. Mondhatjuk, hogy első a gyapjú, vagyis a gyapjúkikészítése, amelyben benne foglaljuk a varrásnak és fonásnak minden fajtáját, amit csak kézzel, tűvel, orsóval, árral stb.-vel végeznek. Másodszor említettük a vadászást, vagyis a vadászatot vadakra, halakra, madarakra stb. Harmadszor a katonáskodást, vagyis a katonai fegyverviselést, hadakozást s mindent ami ehhez tartozik. Negyedszer a hajózást, vagyis mindazt, ami a tengeren vagy a folyókon való hajózás mesterségébe vág. Ötödiknek mondtuk a paraszti munkákat, vagyis a földművelést, vagyis a virágok, gabonafélék, cserjék, szólók nevelését. Hatodiknak az orvostudományt, akár a gyógyászokét, akár a patikusokét, akár a sebészekét, akár a gyógynövényekkel foglalkozókét. Hetediknek említettük a kézműves mesterséget, akár vassal, akár arannyal, érccel vagy fával vagy kővel vagy bármi más efféle formálható anyaggal bánnak. Ezek közé tartozik a többi mesterség is, mint a kereskedés vagy az üzletkötés. Hasonlóképpen a színészmesterség vagyis azok mestersége, akik a színházban játékokat folytatnak, mint az ökölvívók, a dárdavetők, a játszók és más effélék.
Mindezekről meg kell jegyezni, hogy bár általában ezek a mesterségek ésszerű okból megengedettek, de sokszor az effélét is meg nem engedetté teszi valami, úgyhogy bűn nélkül nem folytathatók vagy alig folytathatók. Mint például abban az esetben, amikor a kézműves kardokat készít vagy nyilakat, puskákat, mérgeket vagy más ehhez hasonlót. Aki az ilyesmit jó szándékkal adja el: a fegyvereket az állam védelmére vagy igazságos háborúra, a mérgeket gyógyszerül, például a tyriacát és más effélét, az minden bizonnyal jól cselekszik. Ha azonban valaki az ilyesmit azért készíti vagy árulja, hogy visszaéljenek vele, s főként olyanok számára, akiknek szándéka a visszaélés, az halálos bűnt követ el. Hasonlóképpen azok is, akik női divatcikkeket készítenek vagy árulnak, amelyek erkölcstelenségre csábítanak, amint gyakran megteszik a cipészek és a hozzájuk hasonlók. Ugyancsak azok, akik sakktáblákat, figurákat és kockákat tudatosan visszaélésre állítanak elő, és ugyanaz a helyzet a csokrokkal. Mert mindezek szándékuk folytán vétkeznek, amint kiderül a teológusok és a jogtudósok egyhangú tanításából.
A harmadik a köteles munka, amelyet el kell végeznie minden keresztény embernek, hogy kirekessze életéből a lélek ellenségét, a semmittevést. Mert azt írja az Ecclesiastes: »A tétlenkedés sok gazságra tanít.«[18]
Példa az oly igen szent Dávid esete, aki Saultól üldöztetve nem vétkezett annyit, mint a semmittevés nyugalmában, amikor Betsabét megkívánta.[19] Azért mondja Johannes Cassianus, hogy a naplopót több ördög is ostromolja, de a derekasan munkálkodót csak egy, s azt könnyű legyőzni. Az Atyák életrajzában olvasható, hogy egy szent látta az ördögöt, amint ott állt egy remete ajtajában, s mihelyt az megpihent, rögtön bement hozzá, ha viszont munkálkodott, kijött. Ebből nyilvánvaló mindaz, amit a testi munkáról elmondtunk.
A harmadik kérdés az, hogy milyen szellemi munka mentesíti a vele foglalkozókat a testi munka alól. Erre azt feleljük Astaxanus és a doktorok szerint, hogy az első a vezetés munkája. Mert a vezetőket az alattvalókért vállalt felelősség terheli, s mert ők közhasznú tevékenységet folytatnak. Azért az alattvalók tartoznak azzal, hogy jövedelmükből az elöljáróiknak részt adjanak. Vétkezik tehát az, aki csalárdul megtartja a tizedet vagy más olyan jövedelmet, ami az elöljárókat illetné.
A második a bírói igazságszolgáltatás munkája. Amelyet nyilván végeznek az államfők, a hatalmasságok, a bírák, a kormányzók és más effélék. »Nincsen hatalom, csak Istentől... Adjátok hát meg mindenkinek, ami jár neki, akinek adó, annak adót stb.«[20]
A harmadik az igehirdetés vagy a tanítás vagy a Szentírással való tudós foglalkozás munkája. Kiderül az Apostol mondatából: »Egyiknek bölcsesség beszéde adatik a lélek által, a másiknak meg a tudomány beszéde...«[21]
A negyedik az imádság és a szemlélődés, amint kiderül a szerzetesekkel és a papokkal meg a klerikusokkal kapcsolatban: »Akik az oltárnál szolgálnak, az oltárról is éljenek.«[22]
Azért például világos, hogy vétkezik a köznép, ha zúgolódik a lelki dolgokkal foglalkozók, a szerzetesek és a papság ellen, mondván: Ezek semmit sem dolgoznak, a miénket eszik, s többnyire nevetséges módon azt állítják, hogy bűn kapálni, szántani, aratni, kaszálni és más effélével foglalkozni. Azért nem akarnak a papok ilyesmivel törődni, mert ők azzal, hogy lelki javakkal foglalkoznak, többet használnak a közösségnek. Mert ha nem volnának lelki emberek, nem volna, aki imádkozzék a közösségért, Isten nem adna a világban élőknek annyi lelki és testi jót, hanem vétkeikért sokakat büntetéssel sújtana.
Azért példabeszédben mondják, hogy a tagok panaszt emeltek a gyomor ellen, mert az semmi külső tevékenységet nem folytat, hanem amit a többi tag megszerez, azt mind a gyomor emészti el. Mikor aztán tanácsot tartottak, s elhatározták, hogy semmit sem juttatnak a gyomornak, egyszerre minden tag elsenyvedt, és így rájöttek arra, hogy a gyomorra szükségük van. Így van ez a mi témánkkal kapcsolatban is a lelki dolgokkal foglalkozó emberekkel, hogy többet használnak minden kereszténynek és az egész közösségnek, ha imádkoznak, és a lelkiekkel törődnek, mint amit testi munkájukkal használhatnának.
De azért a lelkiekkel foglalkozó emberek is végezzenek olykor-olykor testi munkát erejük gyakorlása és lelkük fölüdülése végett. Ezt azonban úgy kell végezniük, hogy az áhítatosság lelkülete ki ne aludjék bennük, amint azt a regulában Szent Ferenc tanítja. Azért olvassuk az Atyák életrajzában azt a példát, hogy Szent Antal apátot a remetéskedésben elfogta a lankadás, és azt mondta: »Uram, Isten, üdvözülni akarok, de nem engednek a gondolataim!« És íme, egy angyalt látott, aki dolgozott, majd meg imádkozott, aztán újra kosarat font gallyakból, s újra imádkozott. És azt mondta neki az angyal: »Cselekedjél így, és üdvözülsz!« Ő pedig hallotta ezt, nagy örömre gerjedt, és így cselekedett. Kérjük azért a mi Urunk Jézust stb.
[1] Lukács 16, 1-9
[2] Róm 12, 1
[3] Ef 4, 23
[4] Jelenések 18, 7
[5] Róm 2, 15
[6] 1 Mózes 19, 4-9
[7] 1 Mózes 4, 10
[8] Zsoltárok 11, 6
[9] Jakab 5, 4
[10] Sir 34, 27
[11] Gal 6, 10
[12] Péld 6, 6-11
[13] 1 Tessz 4, 11
[14] Jób 5, 7
[15] 1 Mózes 2, 15
[16] 2 Mózes 20, 8
[17] Jeremiás 9, 5
[18] Sir 33, 29
[19] 2 Sámuel 11
[20] Róm 13, 1-7
[21] 1 Kor 12, 8-11
[22] 1 Kor 9, 13