Temesvári Pelbárt írásai magyarul

Stellarium coronae beatae virginis Mariae

Előszó ››
Mária szépsége (ST V. könyv, III. rész) ››
Mária tudománya (ST VII. könyv, III. r., 2. f.) ››


Sermones Pomerii de sanctis I.
[Pars hiemalis]

András apostol (PH 001) ››
Karácsony (PH 017) ››
Nagypéntek (PH 069) ››
György vitéz (PH 073) ››


Sermones Pomerii de sanctis II.
[Pars aestivalis]

László király kiválósága (PA 015) ››
László király lelki fejlődése (PA 017) ››
Toulouse-i Anjou Lajos (PA 051) ››
István király (PA 052) ››
Imre herceg (PA 092) ››
Árpádházi Szent Erzsébet (PA 098) ››


Sermones Pomerii de tempore I.
[Pars hiemalis]

Előszó ››
Advent (TH 08) ››
Házasság (TH 25) ››
Úr és szolga (TH 29) ››
Kísértés (TH 39) ››
Hiú örömök (TH 46) ››


Sermones Pomerii de tempore II.
[Pars Paschalis]

Húsvétvasárnap (TP 004) ››
Nagyszombat (TP 006) ››
Húsvéthétfő (TP 008) ››
Pünkösd (TP 035) ››


Sermones Pomerii de tempore III.
[Pars aestivalis]

Munka (TA 020) ››
Gazdagság (TA 042) ››


Sermones Pomerii quadragesimales
[de poenitentia]

Bűnbánat (PQ1 016) ››
Nagyböjt (PQ1 017) ››
Nagycsütörtök (PQ1 050) ››


Sermones Pomerii quadragesimales
[de vitiis]

Harag (PQ2 022) ››
Kapzsiság (PQ2 037) ››
Irigység (PQ2 039) ››


Secundus liber Rosarii theologiae

A madarak nemzése (Avis §5-8.) ››
A folyóvizek (Fons et fluvius §1-8.)
A fűszeres és gyógyító fák (Lignum §18-21.) ››
A nyelvek tarkasága (Lingua §1-7.) ››
Méz és viasz (Mel et cera §1-5.) ››
Hegyek és dombok (Montes et colles §1-3.) ››
Ébrenlét és alvás (Vigilia et somnus §1-16.)
A bor tulajdonságai (Vinum §1-6.)




EXEMPLUMOK
(Katona Lajos Elenchusa alapján)

Quadragesimale I. - exemplum 1-66 ››
Quadragesimale II. - exemplum 67-148 ››
De tempore Hiem. - exemplum 149-225 ››
De tempore Pasch. - exemplum 226-270 ››
De tempore Aestiv. - exemplum 271-405 ››



Advent


Advent második vasárnapjára való, negyedik beszéd a különítélet idejéről és annak végrehajtásáról
Latin forrs: TH 08, Dominica secunda Adventus IV., De iudicii particularis tempore et exsecutione

Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 85-92.
VÁRADI BÉLA FORDÍTÁSA


»Íme, elküldöm angyalomat előtted«[1] Máté és a mai evangélium szerint. Ezeket a szavakat az Atyaisten betű szerinti értelemben Fiához, Krisztushoz intézte. Annak megtestesülése előtt ugyanis elküldte az Atya angyalát, vagyis Jánost, az előhírnököt, akit angyalnak nevez, de nem lényeg szerint, hanem tisztasága, életszentsége miatt. Az angyal szó ugyanis a görögben annyit jelent, mint hírnök vagy követ, ahogyan Lombardus mondja. S János valóban Krisztus előhírnöke volt, hirdette az ő eljövetelét, amikor prédikált és keresztelt. De jelképes értelemben is vehető Ferreri Vince szerint, s akkor azt az angyalt jelenti, akit Isten küld a halál órájában, hogy a jó lelket a mennybe vigye. Így beszél róla Mózes második könyve is: »íme, elküldöm angyalomat előtted, hogy őrizzen utaidon és elvezessen arra a helyre, melyet számodra előkészítettem.«[2] Mert amiképpen az ellenség területén áthaladók biztonságban vannak, ha a föld urának a szolgája menlevéllel előttük jár, éppúgy minden jó lélek, az ember halálakor megejtett ítélet után, eljut a mennybe, amikor ebből a világból távozva átlépi azt a sötétséget, ahol a gonosz lelkek tanyáznak, akik szívesen elragadnák őt a pokolba, de az előtte járó angyal támogatásával és vezetésével biztonságban van.

Mi tehát, Kedveseim, adjunk hálát Istennek, hogy biztonságba helyez bennünket halálunk óráján angyala által. Róla mondja az Írás: »Íme, elküldöm angyalomat előtted...« Az előző beszédben kifejtettem, hogy Krisztus az összes lelkeket különítélet alá veti, s ennek az ítéletnek a végre­hajtását angyalra bízza. Most hátravan még, hogy ebben a beszédben három titkot fontoljunk meg.

Az első: Mikor történik meg az ítélet?

A második: Megváltoztatható-e az ítélet?

A harmadik: Kik hajtják végre az ítéletet?

A különítélet idejére vonatkozóan az a kérdés merül föl, mikor ejti meg Jézus Krisztus ezt az ítéletet az ember halála alkalmával. Vajon akkor-e, amikor a lélek még a testben van, vagy pedig a testtől való elvá­lása után? A kérdés fölvetésének oka az, amit János ír: »Aki nem hisz az Isten Fiában, már megítéltetett«[3] , pedig az ilyen még testben él. Másrészről viszont tudjuk, hogy minden testben élő ember megtérhet és szabadon dönthet üdvösségéről vagy kárhozatáról. »Isten megteremtette a kezdet kezdetén az embert, s kiszolgáltatta saját döntése hatalmának.«[4] Azember előtt van az élet és a halál, a jó és a rossz; amit kíván, azt kapja. Amíg tehát az ember a testben él, addig nincs róla döntő ítélet. Erre és a fölvetett kérdésre a Mózes 1. könyve 1. fejezetére hivatkozó Henricus de Hassia és a vele egyetértő hittudósok véleménye alapján azt feleljük, hogy az emberi lelkek többféleképpen különböznek egymástól.

Először is vannak a kárhozat előtt álló lelkek. Ilyenek azok valamennyien, akik hitetlenségben halnak meg, s azok a keresztény lelkek, akik súlyos bűnben hunynak el. Az ilyenekről kell mondanunk, hogy az általános törvény szerint csak akkor ítéltetnek meg, amikor a lélek elvált a testtől. Ennek az a magyarázata, hogy az isteni jóság, mely mivoltánál fogva irgalmas, annyira kegyes és gyöngéd, hogy inkább hajlik a megbocsátásra, mint a bosszúállásra, s nem akarja a bűnös halálát. Így mondja ezt Jeromos. Isten senkit sem ítél a kárhozatra, amíg a földön él. S minden ember, amíg meg nem hal, addig vándor a földön. Következőleg, amíg ebben az állapotban van, szabad akaratával a jó felé fordulhat. Így nem felel meg az isteni jóságnak, hogy valakit halála előtt kárhozatra ítéljen. Másképp joga volna az ilyen elítéltnek panaszkodni és óvást emelni Isten igazságossága ellen, mivel amíg életben volt, bűnbánatot tarthatott volna, s Isten máris elítélte.

De mit mondjunk János kijelentéséről: »Aki nem hisz Isten Fiában, már megítéltetett?«[5] Lyra szerint ezt úgy kell érteni, hogy az illető már magában hordja elítéltetésének nyilvánvaló okát, s így elítéltnek számít, mint ahogy halottnak mondjuk azt, akiben már benne van a halál két­ségtelen okozója. Mindamellett az ilyen elítéltetésnek az oka csak a lélek elköltözése után kerül döntő elbírálás alá.

Másodszor ott vannak a tisztítóhelyre ítélendő lelkek. Az általános törvény szerint ők is a testtől való elválás után esnek ítélet alá, mivel az isteni irgalom inkább itt a földön kíván kis elégtételt, mint nagyot a tisztítóhelyen.

Végül harmadszor vannak más lelkek, akiknek semmi bűnük nincs, s akik mindjárt a mennybe jutnak. Számukra méltányos, s Isten különös kegyelméből gyakran meg is történik, hogy már földi életükben átesnek az ítéleten, vagyis már haláluk idején biztosak dicsőséges jövőjük felől, s ez nagy vigasztalással tölti el őket. Így mondja Gergely Dialógusában. Sok szentről olvassuk ugyanis, hogy már haláluk előtt biztosak voltak isteni kiválasztatásukról, és sokan már a lélek elválása előtt meghívást nyertek az égi boldogságra. Ezt tudjuk Szent Ferencről, Szent Mártonról, Szent Miklósról, Szent Katalinról, Szent Erzsébetről és sok másról.

A kérdésre tehát végeredményben azt kell felelnünk, hogy általános törvény szerint az ember a földi élet lezárása után kerül ítélet alá, s nem a léleknek a testtől való elválása előtt, mivel akkor még többféle módon elfordulhat a rossztól s a jó útra térhet. »EI van határozva, hogy az embe­rek egyszer meghaljanak, s utána következik az ítélet«[6] , vagyis csak akkor lesz az ítélet.

Még egy kérdés merül fel: Vajon azonnal, a halál után, tehát közbeeső idő nélkül, következik-e az ember számára a különítélet, mely után vagy a mennybe, vagy a tisztítóhelyre, vagy a pokolba kerül a lelke, vagy pedig lesz valami időköz az ember halála és a különítélet között? Erre a Mózes I. könyve I. fejezetét magyarázó Henricus de Hassia tanítása szerint fele­lünk, és három fő igazságot állapítunk meg:

Azelső szól azoknak a lelkéről, akik azonnal a mennybe jutnak, a má­sodik azoknak a lelkéről, akik büntetés alá kerülnek, a harmadik általá­ban minden ember lelkéről.

Az első igazság az, hogy azoknak a szent emberi lelkeknek a számára, akik a halál után mindjárt a mennybe jutnak, nem halasztódik el a külön­ítélet, mivel elnyerik a mennyei jutalmat. Vagyis a halál után azonnal ítélet alá kerülnek és a mennybe jutnak. Krisztus mennybemenetele utáni időről van szó, mivel előtte az ilyen lelkek leszálltak a szent atyák lim­busába. Ilyen, az üdvösség előtt álló lelkek voltak még a kiváló érdemű emberek lelkei, akik a keresztség után nem követtek el súlyos bűnt; vagy ha vétkeztek is, teljes elégtételt szolgáltattak méltó bűnbánattal és jó cselekedetek által, vagy mivel teljes búcsúban részesültek haláluk óráján. Henricus de Segusia és Tamás szerint az ilyenek hamarosan az égbe jutnak, mivel semmi akadály nincs, ami őket ettől visszatartaná. Ilyenek még a megkeresztelt gyermekek lelkei is, akik értelmük haszná­lata előtt haltak el.

Ez a jámbor igazság kitűnik abból az egyházi döntésből is, mely XII. Benedeknek az üdvözült lelkek istenlátásáról szóló külön határozatában található. A pápa ebben megállapítja, hinnünk kell, hogy az üdvözült lelkek, akik Krisztus szenvedése után költöztek el, s nem szorulnak semmi tisztulásra, már most az örök boldogságban vannak, s világosan látják Istent.

A második igazság, hogy egyes elkárhozott vagy a tisztítóhelyre ítélendő lelkek számára, Isten által ismert valamilyen ok folytán, nem méltány­talan, ha különítéletük halasztást szenved, s ők a halál után nem azonnal jutnak a tisztítóhelyre vagy a pokol kínjaira. De Isten ezt külön fölmen­tésből teszi, s csak igen ritkán. Hogy pedig ez az eljárás időnként miért megfelelőbb, annak magyarázata, hogy Isten készebb az irgalmazásra, mint a büntetésre, ahogy Jeromos fentebb mondja. A legirgalmasabb bírót ugyanis az jellemzi, hogy nem gyorsan hozza meg a kárhozatra szóló ítéletét.

Erre pedig példáink is vannak. Az egyik Traianus császárról szól, akinek a kárhozatra szóló végleges elítélését felfüggesztette Gergely idejéig. Ez a pápa imádkozott érte, s Isten megkegyelmezett neki, ahogy Nagy Gergely legendájában olvassuk. S Damaszkuszi János szerint erről a cso­dáról tanúskodik Kelet és Nyugat. A másik példa a karthauzi rendből származik. Itt olvassák, hogy bizonyos híres és dicséretes életű párizsi magiszter meghalt, és már a ravatalon feküdt, amikor a templomi gyászszertartás végzése közben a magiszterek, tanárjelöltek és egyetemi hall­gatók jelenlétében a ravatalról fölemelkedett és ezt mondta: Már meg­idéztek az ítéletre! A csodától megrettenve elhalasztották a temetést. Másnap újra összejöttek, s valamennyiük jelenlétében ismét fölemelkedett és mondotta: Már elítéltek! Végül harmadszor újra fölemelkedett és föl­kiáltott: Isten igazságos ítéletéből elkárhoztam! Íme, az első napon meg­idézték, a másodikon elítélték, de még nem vitték a pokolba, csak a har­madik nap kárhozott el. Ennek a halasztásnak az okát csak Isten tudja. Egyesek azt mondják, hogy az illető a halálos bűn állapotában is sok jót tett, s mivel ezt eddig nem eléggé jutalmazták meg, a büntetés ilyen elhalasztásával nyert kiegyenlítést. Ide tartozik az a példa is, melyet Cirill közöl levelében arról a három halottról, akiket Jeromos támasztott fel.

A harmadik igazság, hogy az általános törvény szerint az emberek halála után nem lesz jelentős időköz az ítélethozatal és a lelkeknek a kijelölt helyre való juttatása között. Hanem mihelyt a lélek elválik a testtől, azon­nal megtörténik az ítélet, s csakhamar vagy a mennybe, vagy a tisztító­helyre, vagy a pokolba kerül a lélek.

Ezt az igazságot bizonyítják elsősorban a szent szerzők, másodszor az észokok, harmadszor a példák.

Először hallgassuk meg a szent szerzőket. A megtért latornak mondotta Krisztus: »Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.«[7] Hasonlóképpen: »Meghalt Lázár, és az angyalok Ábrahám ölébe vitték. De meghalt a gazdag is, és eltemették a pokolban.«[8] Majd: »Tudjuk ugyanis, hogy a földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakóházat: örök hajlékot a mennyben.«[9] Ugyanígy énekel az összes szentekről az Egyház: »Ó, mily dicsőséges az az ország, ahol Krisztussal örvendeznek az összes szentek: követik a Bárányt, bárhová megy.«[10] A kárhozottakról pedig Jóbnál olvassuk: »Egy pillanat alatt szállnak le az alvilágba.«[11]

Az észok Tamás szerint a következő: Ahogyan a fizikai testekben van nehézségi erő és könnyűség, s ezek a testeket a megfelelő helyre kénysze­rítik, ilyen a lelkekben az érdem vagy az érdemtelenség. S ezért, amint a nehézségi erő folytán a föld azonnal lefelé esik mintegy a saját helyére, a tűz pedig könnyűsége következtében fölfelé száll, hacsak nincs előttük valami akadály, éppígy a lelkek is: a testi kötelék feloldása után, mely őket a földi állapotban visszatartotta, azonnal elnyerik jutalmukat s meg­érdemelt helyükre jutnak, vagy pedig érdemtelenségük és bűnük súlyos­sága szerint azonnal lefelé esnek büntetésük helyére, hacsak ezt valami nem akadályozza. Így a jutalom elnyerését akadályozza a bocsánatos bűn, melytől előbb meg kell tisztulniok a tisztítóhelyen. Tamás még hozzáfűzi, hogy erről az igazságról világosan tanúskodnak a szent szerzők, az egyházi döntések és a szentatyák írásai. Ezért az ellenkező véleményt eretnekségnek kell tekinteni, ahogy ez kitűnik a Dialogus IV. részéből és az Egyházi Dogmákról szóló könyvből. Ezt mondja Tamás. S így nyilván­való azoknak a tévedése is, akik azt mondják, hogy a testből elköltözött lélek addig nem kerül ítélet alá, amíg el nem jön a végítélet. Hasonló­képpen tévednek azok is, akik azt állítják, hogy a lelkeknek a halál után a földi paradicsomba, Jeruzsálembe és Rómába kell menniök. Ami nevetséges.

Harmadszor nyilvánvaló ez a példákból és a magánkinyilatkoztatások­ból. Gondoljunk először a szentekre, vagyis az apostolokra, vértanúkra, hitvallókra és szüzekre, akik már az égben vannak. Azután az elkárhozott lelkekre, mint Heródes, Pilátus, Júdás és hasonlók, akik valamennyien a pokolban vannak. Végül a tisztítóhelyen szenvedő lelkekről sok magán­kinyilatkoztatást olvashatunk, amint ez kitűnik Gergely Dialógusából. Tehát te bűnös, válaszd, amit akarsz! Mert biztosan meg fogsz halni, akár akarod, akár nem. S bűneid miatt vagy elkárhozol, vagy bűnbánat folytán üdvözülsz. De csak akkor, ha most ebben az életben tartasz bűnbánatot. Másképp jaj neked!

Az ítélet megváltoztathatatlanságára vonatkozóan kérdezzük: Vajon a halál órájában hozott ítélet valamiképpen módosítható-e? A kérdés indítóoka az, hogy − amint olvassuk − sok elhunyt, egyes szentek közben­járására, megszabadult a kárhozat ítéletétől, visszatért az életbe, s így bűnbánatot tartott. Ilyen esetről tudósít Szent Cirill levelében, amikor arról a három emberről ír, akik Jeromos érdemeiért föltámadtak, vagy arról a hitújoncról, aki fölakasztotta magát, de Szent Márton visszahívta az életbe, bűnbánatot tartott és üdvözült. Az evangéliumban szó van Lázár föltámasztásáról, és sok másról is tudunk.

Mindezekre a főbb hittudósok felelnek.

            Az első Gergely, aki Dialógusában azt mondja: Még a kegyes Isten irgalma sem szabadíthatja ki többé azokat, akiket egyszer bírói döntéssel a pokol büntetésére ítélt. Így Gergely. Ez magyarázza meg azoknak az esetét, akikről olvassuk, hogy életre támadtak s így megszabadultak, mivel a végleges ítéletet Isten még nem hozta meg, csak egy időre föl­függesztette, s így meg tudtak szabadulni. De ha Isten a végleges ítéletet kimondta, az később sohasem változtatható meg, sem vissza nem vonható. De esetleg arra gondolhatnál, hogy ajándékokkal talán vissza lehetne vonatni. Ez ellen szól a második hittudós, Bernát, Robertushoz írt leve­lében: Eljön az ítélet napja, tudniillik a halálban, amikor többet ér a tiszta szív, mint a körmönfont szavak, és a jó lelkiismeret, mint a pénzzel teli zacskó, mert a bírót nem lehet szavakkal megtéveszteni, s adományokkal sem lehet rászedni. Így Bernát. Ebből világos, hogy ha üdvösségedért az egész világ gazdagságát adnád is oda alamizsnaként, akkor sem szabadulhatnál meg. Arra is gondolhatnál, hogy talán imádságaid megszabadíta­nának. Ellentmond ennek a harmadik hittudós, Hrabanus, amikor Eszter és Ámán esetét[12] magyarázza: Az ítélet napjának közeledtével a gonoszok kérése nem imádság lesz, hanem ösztönzés a büntetés kirovására, mivel sem a halál előtt, sem a halálban nem tartottak bűnbánatot. S hozzáfűzi, ezért van megírva: »Bűnösként kerüljön ki az ítéletről, kérése ne találjon meghallgatásra.«[13] Így Hrabanus. De talán azt mondod: A szentek közben­járnak majd értem, s így meg fogok szabadulni. Ennek ellene szól a negye­dik hittudós, Anzelm, aki imádságaiban ezt mondja: Maga a bíró az én szigorú vádlóm, s az összes jó és gonosz lelkek is engem vádolnak Isten előtt. A jók azért, mert Istennek tartoznak az igazsággal, a gonoszak pedig, mivel az én gonoszságomat szolgálják. Ugyan ki lesz az én oltalmazóm? Legalább egy közbenjáróm akad-e, mikor valamennyien vádlóim és bíráim lesznek?

Mindebből nyilvánvaló, hogy miután Isten az ítéletet meghozta, azt sem magának az elítéltnek a könyörgése, sem az Egyház imája, sem a be­mutatandó szentmisék, sem a szentek közbenjárása nem lesznek képesek többé megváltoztatni.

De talán kérdezed: Mi segíthet tehát akkor rajtam? Ágoston válaszol az Úr szavairól szóló beszédében: Amilyen állapotban távozik innen az ember életének utolsó napján, olyan lesz a világ legutolsó napján is. Semmi sem segít akkor rajtad, csak a jó, amit véghezvittél. Mindenkit saját tettei támogatnak, vagy saját cselekedetei marasztalnak el. Ezt mondja Ágoston. Ezért, ahogy Aranyszájú János mondja: Az ítéleten jaj­veszékel majd a zsidó, hogy megtagadta Krisztust, a pogány, amikor látja, hogy tévedett, jajgat a rossz keresztény, hogy a világ dolgait jobban sze­rette, mint Istent, a testet jobban, mint a lelket, a pénzt jobban, mint az I igazságot, a bűnt jobban, mint a jótettet. Siratni fogja a vétket, amit elkövetett, a dicsőséget, amit elveszített, a büntetést, amit megérdemelt. Kesereg majd, hogy semmi lehetősége nem lesz a menekülésre, semmi módja a bűnbánatra, sem ideje az elégtételre, nem lesz irgalom, mely könyörületet gyakorolna; az ítéletet nem tárgyalják újra, hogy vissza lehessen vonni. Jaj tehát neked, ó, bűnös! Most sirasd meg vétkeidet, hogy megmenekülj!

Végül fontoljuk meg, kik lesznek ennek a bírói ítéletnek a végrehajtói. Itt az a kérdés merül föl: Vajon a jó vagy a rossz angyalokra hárul-e az ítélet végrehajtásának a feladata, hogy a különítélet után elvigyék az emberek lelkét a nekik kijelölt helyre? Erre röviden felelünk a hittudó­sok, főleg Bonaventura, Richardus, Aureolus és mások közös véleményé­vel: Általános törvény szerint minden haldokló mellett, akár igaz, akár gonosz, ott vannak a jó és a rossz angyalok is, és tanúi annak, hogy Isten az igazságnak megfelelően hozza meg ítéletét. A jó angyalok azért vannak ott, hogy támogassák az igazakat, a rossz angyalok pedig, hogy ártsanak, ha tudnak, s hogy lássák, van-e valami hatalmuk az ember fölött. Beda ugyanis Tóbiás könyvének ezekhez a szavaihoz: »Kiugrott a hal a vízből, hogy faljon«[14] − ezt fűzi: amikor az Úr Jézus a kereszten szenvedett, odajött hozzá az ördög, hogy lássa, van-e valami hatalma rajta. Még inkább ez történik más szentekkel. Nem kétséges, hogy a testtől elvált lélek, ter­mészetének megfelelően, azonnal láthatja az angyalokat és a gonosz szel­lemeket, mint ahogy nekünk természetes, hogy testi szemünkkel láthat­juk a fényt és a színeket. Ezzel az állítással megegyeznek a szentek törté­netei és az igen sok magánkinyilatkoztatás, ahogy ez kitűnik Gergely Dialógusából. Itt olvassuk, hogy Szent Márton halálakor megjelent az ördög, és a jó angyalok is, akik a szent lelkét a mennybe fölvezették. Hasonlóan történt Szent Erzsébet halálakor is, és sok másnál. A Boldog­ságos Szűzről azt olvassuk, azért imádkozott, nehogy halála óráján lássa a rossz szellemeket. S ezt különös kegyként el is nyerte. S végül, miután az angyalok és a gonosz szellemek jelenlétében megtörtént az ítélet, a gonosz szellemek mintegy hivatali teendője lesz, hogy a kárhozatra ítélt lelket a pokolba vigyék. Itt a démonok mintegy a »poroszlók« szerepét töltik be, amint szentbeszédében Gergely és Remigius is utal Máté 18. fejezetére: »Az úr haragjában átadta őt a poroszlóknak.«[15] Hasonlóképpen a tisztítóhelyre ítélt lelket nem a rossz, hanem a jó angyalok vezetik oda, de hitünk szerint egész a tisztítóhelyig kísérik őt a gonosz szellemek is, akik örülnek az emberek szenvedésének, bár látják, hogy semmi hatal­muk sincs fölöttük. S miután a lélek megtisztult, a jó angyal vezeti a lelket a mennybe. Erre utal Lukács: »Meghalt Lázár, s az angyalok Ábrahám ölébe vitték.«[16] De ha a lélek annyira tökéletes volt, hogy az ítélet szerint azonnal az égbe juthat, hivatalból a jó angyalok feladata őt is a mennybe vinni. De nem szállítják, hanem tisztelettel előtte haladnak, ahogy ezt egy másik beszédben majd elmondom.

Jelképesen leírja ezt Mózes második könyve is, ahogy beszédem témá­jául vettem: »Íme, elküldöm angyalomat előtted, hogy őrizzen utaidon, és elvezessen arra a − tudniillik égi − helyre, melyet számodra előkészí­tettem.«

Befejező példaként elmondjuk, amit a tanítvány beszédében olvasunk. A domonkosok angliai tartományának egyik konventjében egy fiatal jámbor testvér betegen feküdt és közel állt a halálhoz. Rendtársai ott imádkoztak ágyánál, de ő haláltusájában is teli szájjal nevetett. Amikor megkérdezték, miért nevet, azt felelte: Mert megérkezett Szent Edmund, a mi vértanú királyunk. Erre az egész házat angyalok lepték el. Ezután a beteg még jobban nevetett és mondotta: Megérkezett az Úrnő, köszönt­sük őt! S amikor valamennyien elénekelték a Salva Reginát, a beteg így szólt: Ó, milyen kedvesen fogadta a Boldogságos Szűz a köszöntést! Ezután elsápadt és azt mondotta: Megérkezett Krisztus, a bíró, hogy megítéljen. Minden tagjában reszketett, s annyira izzadt, hogy alig győzték letörölni arcáról a verítéket. Majd mintegy a bíró előtt állva vitatkozott. Egyszer azt mondta: úgy van; máskor: nem úgy van; majd: Ó, Boldog­ságos Szűz, ne hagyj magamra! Végül azt mondta: Jóságos Jézusom, bocsásd meg nekem azt a kis bűnt! Amikor rendtársai intették, hogy ne veszítse el bizalmát, mivel az üdvözítő irgalmas, derűsen azt felelte: Valóban irgalmas. És így hálát adott a Boldogságos Szűznek s boldogan lehelte ki lelkét.

Imádkozzunk tehát Krisztushoz.


 



[1] Máté 11, 10

[2] 2 Mózes 23, 20

[3] János 3, 18

[4] Sir 15, 14

[5] János 3, 18

[6] Zsid 9, 27

[7] Lukács 23, 43

[8] Lukács 16, 22

[9] 2 Kor 5, 1

[10] Jelenések 14, 4

[11] Jób 21, 13

[12] Eszter 7, 7-8

[13] Zsoltárok 108, 7

[14] Tóbiás 6, 2

[15] Máté 18, 34

[16] Lukács 16, 22