Árpádházi Szent Erzsébet
Harmadik beszéd szent Erzsébetről, az özvegyek számára
Latin forrás: PA 098
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 201-208.
VIDA TIVADAR FORDÍTÁSA
»Ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más…«[1] , azaz több ajándékot adott Istennek. Ezek az Üdvözítő szavai.
Itt egy szegény özvegyet ajánlott a figyelmünkbe, aki két ércfillért dobott az Úr perselyébe, mivel többje nem volt. Krisztus azért dicsérte őt, mert mind odaadta, amije volt. Így minden gazdagnál többet adott, mert a gazdagok nagy ajándékokat adtak a feleslegükből. Ő viszont szűkös helyzetében mind odaadta, amije volt. Ezért mondja Jeromos, hogy Isten nem az áldozatok nagyságát különbözteti meg, hanem az áldozók érdemeit és indítékait; ezért emeli ki az Üdvözítő mindenki előtt ezt az özvegyet, aki csak két fillért dobott a templom perselyébe. Ám e szavakat nagyon megfelelően mondjuk Szent Erzsébetről, mint ahogyan énekeljük is a róla szóló saját zsolozsmájában. Először is azért, mert férjének halála után maga is özvegyi önmegtartóztatásban élt, és ezt szentül megtartotta. Másodszor azért, mert szerzetesi szegénységet fogadott, és meg is tartotta azt Szent Ferenc harmadrendjében élve. Harmadszor azért, mert a szolgálat áldozatául két fillért adott Istennek, mégpedig a lelkét is, a testét is, vagy önmagát és minden tulajdonát; tehát amije volt, mind Istennek adta. Megfelelően mondható tehát el róla, hogy ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más, hiszen számos szent számára gyűjtött érdemeket. E szavak értelmében három főpontot jegyezzünk meg e beszéd számára, amennyiben e három dologgal kapcsolatban dicsérjük őt e beszéd tárgya értelmében.
Először az özvegyi életszentséggel kapcsolatban, amikor azt mondjuk: ez az özvegy.
Másodszor a szerzetesi szabály megtartásával kapcsolatban, mert e szegény özvegy szerzetesi életet élt a ferences harmadrendben.
Harmadszor érdemeinek megjutalmazott tömkelegével kapcsolatban, mert másoknál többet ajánlott fel Istennek.
Az elsővel, a szent özvegységgel kapcsolatban, azzal kapcsolatban tudniillik, hogy Erzsébetet példaként állíthatjuk valamennyi mindkét nembeli ember elé, azt kérdezzük, hogyan kell minden egyes özvegynek Erzsébet példájára Istennek szentelnie magát, hogy szent és Krisztus Jézus szemében kedves legyen. Válaszul jegyezzük meg a Szentírás és az egyháztudósok szerint, hogy az özvegyeknek négyféle csoportja létezik. Először ugyanis vannak némelyek, akik teljesen az ördög özvegyei, mert mind a testüket, mind a lelküket az ördögnek ajánlják, úgyhogy nem élnek házaséletet, és a bujálkodásnak és más bűnöknek élnek. Az ilyeneket persze csak név szerint nevezik özvegynek, mert általánosságban minden olyan férfit vagy nőt neveznek özvegynek, aki elvesztette a szüzességet, akár megengedett, akár tilos megsértésével, kivéve azonban, ha a házasság állapotában van. Jóllehet sajátosan azt mondjuk özvegynek, akinek a férje meghalt, mint ez nyilvánvaló Jeromos állításából. Ám az olyan özvegyek, akik bűnökben és bujaságban töltik az életüket, a sátán özvegyei, mint az Apostol tanítja: »A fiatalabb özvegyeket azonban utasítsd el, mert ha erőt vesz rajtuk az érzékiség«[2] , vagyis megtörve a Krisztusban való özvegyi önmegtartóztatást, »férjhez akarnak menni«. Majd ugyancsak ő írja tovább: »Némelyek ugyanis már visszaszegődtek a sátánhoz.«[3] Ezek Isten előtt nem özvegyek igazán, hanem kéjnők, jóllehet a világ szemében özvegyeknek látszanak. – Másodszor némelyek a világ özvegyei, mert a világnak ajánlják fel magukat, mint olyanok, akik nem Istenért, hanem a világért tartóztatják meg magukat és élnek tisztességesen, s az a szándékuk, hogy annak idején férjhez mennek. Ők is, bár nincsenek a kárhozat állapotában, nem érdemlik meg az özvegység hatvanszoros termését, még ha olykor ebben az özvegységben hunynak is el. Amint ugyanis a szüzesség dicsfénye nem illeti meg azt a szüzet, akinek szándékában van férjhez menni a maga idején, még ha közben meghal is szüzessége állapotában, jóllehet ennél fogva valamilyen kisebb fokú öröme van, mint az a dicsfény; úgy az az özvegy sem kapja meg a hatvanszoros termést, mert ez a termés a kiváló győzelmet illeti meg, s nem akármilyen erényt, amely csak a kisebb élvezeteket veti meg, mint ez kitűnik Flórenci Antal művéből.
Kérdés azonban, mi van azokkal az emberekkel, akik ugyan elvesztették szüzességüket, de egyébként nem kívánnak házasságot kötni sohasem, ám e szándékuk nem tisztán Istenért való. A hittudósok, főleg Antal szerint azt válaszoljuk, hogy mindaz, aki nem főképp Istenért, hanem inkább a világért tartóztatja meg magát, például, hogy elkerülje a házasság kényelmetlenségeit, vagy hogy úrnője maradjon vagyonának és effélék érdekében, az ilyen, ha tisztán él is, mégsem nyeri el az özvegység hatvanszoros termését, kivéve, ha főképpen Istenért tartóztatja meg magát. Ezért mondja Gergely: A tisztaság sem nagy jó cselekedet nélkül, tudniillik olyan nélkül, amelyet Istenért végeztek, és a jó cselekedet sem nagy valami tisztaság nélkül, de ha mindkettőt gyakoroljuk is, hátravan, hogy bárki legyen is, reménye a mennyei hazára irányuljon, és ne a világi tisztességért tartózkodjék a bűnöktől. Még ha valami jót megkezd is e tisztességért, nem szabad megrekednie ennek szándékolásában, sem pedig a világ dicsőségét keresnie a jó cselekedetéért, hanem helyezze teljes reményét Megváltójának jövetelébe. Eddig Gergely egy szent hitvallóról mondott homíliájában.
Harmadszor némelyek részben a sátán, részben Krisztus özvegyei, mert részben Krisztusnak ajánlják fel magukat, nevezetesen amikor a tisztaság erénye által tartózkodnak a bujaságtól. Ám részben a sátánnak ajánlják fel magukat, amikor neki áldoznak, tudniillik azzal, hogy nem tartózkodnak az egyéb vétkektől, mint például a rágalmazástói, irigységtől, haragtól és gőgtől, valamint ilyenféléktől. Ezért mondja Ágoston, hogy a gőgös szüzesség, s így az özvegység is az ördög pellengére. Ugyancsak Gergely számol be róla Dialógusainak könyvében, hogy egy apáca, aki ugyan testben tiszta volt, de a rágalmazás és a szószátyárság bűnének hódolt, miután meghalt, és a római Lőrinc-templomban eltemettetett, e templom őre éjjel sok ördög sürgését-forgását látta, akik kihúzták őt a sírjából és feldarabolták, mondván: alsó része nem a miénk, mert megtartotta a tisztaságot, de a felső része a miénk, s azt az elkárhozás jeléül elégették. Ennek alapján mondja Jeromos, hogy a tisztának Isten templomának kell lennie, az embernek a tisztaság erényével mindent fel kell ajánlania Istennek egészen elégő áldozatul, és szentnek kell lennie mind testben, mind lélekben.
Negyedszer némelyek valóban és teljesen Isten özvegyei, mert teljesen Istennek szentelik magukat mind testben, mind lélekben, megtartóztatva magukat ezentúl a házasságtól és minden nemi cselekedettől Krisztus szeretetéért. Az ilyenek tiszteletre méltóak és kedvesek Istennek. »Tiszteld az özvegyeket, ha valóban özvegyek. Aki valóban özvegy, és magára maradt, bízzék az Istenben, imádkozzék… és könyörögjön éjjel-nappal.«[4] Ezeket pedig háromféleképpen különböztetjük meg. Egyesek közülük Istennek ajánlják magukat állandó megtartóztatással fogadalom nélkül, csupán szilárd elhatározással és eredménnyel. Mások tökéletesebbek, amennyiben ezt fogadalommal teszik. Ezért írja Ágoston: Ha nem fogadtál önmegtartóztatást, buzdítlak, hogy fogadj; ha fogadtál, buzdítlak, hogy kitarts. Ismét mások a legtökéletesebben teljesítik ezt belépve egy szerzetbe és ünnepélyes fogadalommal tartva meg a tisztaságot. A hittudósok, nevezetesen Antal fentebbi véleménye szerint így szilárdabban tartják meg a tisztaságot, nagyobb a tökéletességük és jutalmuk. Ezért mondja Anzelm, hogy az, aki a gyümölcsöt fájával együtt adja a királynak, többet ad, és kedvesebb annál, aki csak gyümölcsöt nyújt neki fa nélkül; hasonlóképpen jobb az önmegtartóztató tisztaság fogadalommal együtt, mint fogadalom nélkül, mert a fogadalommal az ember felajánlja Istennek a fát is, azaz egész akaratát a jótettek gyümölcsével együtt. Tehát… stb.
Kérdés, vajon az az özvegy, aki a világban marad, és fogadalom nélkül él megtartóztató életet, elnyeri-e a mennyei jutalom hatvanszoros gyümölcsét. Antal fent idézett helye és a hittudósok szerint azt feleljük, hogy a termés elnyeréséhez nem kívánatos szükségképpen a tisztaság fogadalma, de ez a tökéletesség ügye, amiért a fogadalommal Krisztusnak eljegyzett nő tökéletesebben kötelezte el magát neki. Mindamellett elégséges a folytonos önmegtartóztatás szilárd elhatározása, ha eredményesen tartóztatja meg magát még fogadalom nélkül is, úgyhogy nem pártol el az elhatározásától. De ha elpártol is, bűnbánat által elnyerheti a lényeges jutalmat abban az elhatározásban, hogy a továbbiakban önmegtartóztató lesz. Termése azonban nem lesz, mert a termés nem illeti meg akármelyik győzelmet vagy erényt, hanem a kiválót és a kiváló tárgyban elértet. Mivel tehát az ilyen nem tartóztatta meg magát kellőképpen, nem kapja meg az önmegtartóztatás kellő termését sem. Noha a bűnbánat által üdvözül, és a továbbiakban való megtartóztatás feltételével megszerzi a különleges jutalom lényegét.
Ó, ember! Figyelj hát fel arra, hogy milyen és mekkora jót veszítesz el a szemérmetlenség által, nevezetesen a tisztaság dicsfényét és termését, amit soha vissza nem fogsz szerezni! Ha ugyanis szűz vagy, s elveszíted a szüzességet, soha vissza nem szerezheted a szüzesség dicsfényét. Ugyancsak ha özvegy vagy, és megszeged az önmegtartóztatást, sohasem kapod meg a hatvanszoros termést. Ha pedig házasságban élsz, és házasságot törtél, még ha üdvözülsz is a bűnbánat révén, sohasem nyered el a harmincszoros termést. Az előadott tételhez: Szent Erzsébet először is tisztán megőrizte szüzességét. Aztán még életében férjhez adta őt apja, de házasságában olyan fogadalmat tett, hogy férje esetleges halála után önmegtartóztató életet fog élni. Végül megözvegyülvén oly tökéletesen megtartotta a tisztaságot, hogy szerzetesi ruhát öltött magára, ünnepélyes fogadalmat tett, s abban ki is tartott.
A második főponttal kapcsolatban, ami a szerzetesi szabályzat megtartását illeti, hogy általában Krisztusban ismerjük fel az összes özvegyeket, kérdés az, milyen szerzetesi életet kell megtartania az özvegynek, hogy kegyelmet kapjon Krisztustól Szent Erzsébet özvegy példájára. Tudnunk kell ehhez, hogy az özvegyeknek hét szabályt kell megtartaniok. Az első szabálya reménykedésé. Ebben az értelemben mondja az Apostol: »Aki valóban özvegy, és magára maradt, bízzék Istenben.«[5] Hiszen az özvegyasszonyok csaknem mind magukra hagyottak. Ezért zaklatják őket gyakran, kiforgatják földi javaikból és különféle módon nyomják el őket e haszontalan és gonosz világban. Ezért kell minden reményüket egyedül Krisztusba vetniök, és hozzá könyörögniök, aki bizonyára nem hagyja el őket, mint olyanokat, akik az önmegtartóztatással eljegyzették vele magukat. Ezért mondja Sirák Fia: »Ha Istenben bízott valaki, kit hagyott el?«[6] Ami annyit jelent, hogy senkit sem. Legyen tehát az özvegyek szabálya, hogy a sanyargatás idején vessék minden reményüket az Úrba, és ne kételkedjenek az ő segítségében!
Mivel bizonyítjuk azonban, hogy Isten mindig kész segíteni és megvigasztalni a benne bízó özvegyeket, noha gyakran azt látjuk, hogy e világon a gonoszok teljesen elnyomják őket, s a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon ritkán van védelmezőjük? Azt feleljük, hogy eléggé bizonyítja ezt négy jel. Az első a példaadás, azaz Krisztus jele. Hiszen maga Krisztus Urunk nyújtott vigasztalást egy özvegyasszonynak szívével, szavával és tettével, amint ez kitűnik a Lukács-evangéliumból, ahol ezt olvassuk: »Amikor Jézus Naim városába ment, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Amikor az Úr meglátta, megesett a szíve rajta.«[7] Íme, Krisztus szívének együttérzése az özvegyekkel! És megszólította: Ne sírj! Íme, a szó vigasza. Aztán odalépett a koporsóhoz, megérintette, feltámasztotta és átadta anyjának. Íme, a cselekedet jótéteménye! Krisztus tehát példát adott nekünk mindebben, hiszen mint Gergely mondja: Krisztusnak minden cselekvése elménknek megnevelése. Ezzel pedig Krisztus arra tanít, hogy őmaga mindig hajlandó megvigasztalni az özvegyeket.
A második jel a kegyelmek adásáé. Már az ószövetség idejétől kezdve olvassuk, hogy Isten csodálatos kegyelmeket adott az özvegyeknek. Illés idejében ugyanis – mint a Királyok könyvében olvasható[8] –, amikor éhínség volt, Isten Illést a száreptai özvegyasszonyhoz küldte. Miután ez enni adott neki, Illés szava szerint nem fogyott el a liszt szakajtójából, az olajos korsó el nem apadt csodálatos módon mindama napokban. Továbbá Judit özvegyasszonynak Isten csodálatosan olyan kegyelmet adott, hogy Holoferneszt megölve megszabadította Izrael népét – mint Judit könyvében található.[9] Aztán az Újszövetségben Anna, az özvegy prófétaasszony megérdemelte, hogy a kisded Jézust lássa és megvigasztalódjék.[10] Végül pedig Krisztus megdicsérte a szegény özvegyasszony felajánlását a gazdagok felajánlott adományai elé helyezve azt, és feltámasztotta az özvegyasszony fiát, mint fentebb láttuk. Végül saját anyjának, azaz a megözvegyült Szűz Máriának Krisztus Urunk kereszthalála alkalmával vigasztalást hagyott, amikor Jánost ajánlotta neki fiául.[11] Ambrus ugyanis megjegyzi, hogy Szűz Mária akkor, miután jegyese, József már meghalt, özvegy volt; máskülönben nem ajánlotta volna másnak az oltalmába. Ó, özvegyek! Vigasztalódjatok meg Krisztusban, aki gondotokat viseli, bátran álljatok hát helyt!
Harmadszor a parancsolat jele alapján, mert Isten különleges parancsolatban hagyta meg az özvegyekkel kapcsolatosan az összes királyoknak, fejedelmeknek, bíráknak, ügyvédeknek és minden embernek, hogy védelmezzék az özvegyeket, és oltalmazzák ügyeiket, és nehogy elnyomják vagy zaklassák őket. Ezért parancsolja Izajás a bíráknak: »Keressétek az igazságot«[12] – azaz Lyra megjegyzése szerint – a kötelező igazságosság végrehajtását. »Segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árváknak, s védelmezzétek az özvegyet«, tudniillik a rágalmazók ellen. Továbbá Jeremiás könyvében e parancs olvasható a fejedelmek, királyok és egyházi elöljárók számára: »Mondjatok igazságos ítéletet; szabadítsátok ki a nyomorgatottat nyomorgatója kezéből; ne szomorítsátok meg az idegent, az árvát és az özvegyet, és ne nyomjátok el gonoszul.«[13] Ezért mondja Jeromos Jeremiást magyarázva: A királyok dolga igazságos ítéletet tenni, és kiszabadítani nyomorgatója kezéből az erőszakosan elnyomott árvát és özvegyet. Továbbá Gelasius pápa mondja: Bár tehetségünk szerint senkitől sem szabad megragadnunk az oltalmat, mégis Isten szava azt állítja, hogy inkább kell elsimítanunk az özvegyek ügyeit. Végül pedig valamennyi kereszténynek megparancsolja Jakab: »Ez az igazi (tudniillik keresztény Lyra szerint), tiszta vallásosság Isten szemében: meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket.«[14]
De jaj! Manapság nemhogy meg nem látogatják, hanem még inkább zaklatják, igaztalanul zavargatják és kifosztják őket… Ó, ti, özvegyek üldözői, ragadozó farkasok, bírák, csalfa ügyvédek, hamis tanúk biztos, hogy nem menekültök meg a megtorlástól!
Negyedszer a megtorlás jele alapján bizonyítjuk. Hiszen a Kivonulás könyvében az Úr ezt mondja: »Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha durván bántok vele, s ő hozzám kiált, meghallom panaszát, és fellobban haragom. Kard által veszítlek el benneteket.«[15] Továbbá: »Az özvegynek a könnye, amely arcán végigpereg, és a zokogása nem az ellen szól-e, aki azt okozta?«[16] Ezért egyike ez az égbekiáltó bűnöknek.
Ehhez egy példa arról, aki tehenet rabolt el egy özvegyasszonytól. Mikor ez visszakövetelte tőle, így válaszolt: Ha nem én kapom meg, bizonnyal más rabolja el tőled. Midőn ez az ember halála után kínlódott, s az egyik ördög a többinél kegyetlenebbül kínozta őt, ezt mondta neki: Miért sújtasz te engem ennyire kegyetlenül? Az ördög így felelt: Ha én nem sújtanálak, bizonyára más sújtana téged. E szavakkal feleltél, amikor elraboltad az özvegyasszony tehenét… Kitűnik ebből, hogy Isten szereti és megvigasztalja a benne bízó jó özvegyeket.
A második szabályt, amelyet tudniillik az özvegyeknek meg kell tartaniok, az imádság szabályának nevezzük. »Aki valóban özvegy, bízzék az Istenben, imádkozzék kitartóan, és könyörögjön éjjel-nappal.«[17] Jóllehet az imádkozás valamennyi keresztényre tartozik, mégis az imádkozás ápolása különlegesen megilleti az özvegyeket – írja Ágoston. Szent Erzsébet ezt megtartotta, mert amikor férje halála után megözvegyült, szorongattatásai közben az Úrban bizakodva örvendezett. Hiszen hűbéresei kidobták őt mint tékozlót. S amikor a szolgálókkal a sertésólban töltötte az éjszakát, arra kérte a ferenceseket, hogy énekeljék el a Téged Isten dicsérünket szorongattatásáért. Végül pedig mindig az imádsággal és szemlélődéssel foglalatoskodott. Imádkozás közben gyakran csodálatosan ragyogott az arca, és a szeméből mintegy a nap sugarai törtek elő. Annyira buzgó volt, hogy imája mást is lángra lobbantott. Mivel ugyanis megrótt egy fiatalembert, aki világiasan öltözködött, ez megkérte, hogy imádkozzék érte. Amikor hát átadta magát az imádságnak, kiáltozni kezdett ezt mondván: Úrnő, hagyja abba, mert egészen elégek! S kezdte levetni a ruháit. Sokan, akik odafutottak, s a kezükkel megérintették, nem bírták elviselni a hőséget. Mihelyt pedig Szent Erzsébet befejezte imáját, az megszűnt hőséget érezni, és Isten kegyelmétől megvilágosulva belépett a ferences rendbe.
A harmadik szabályt a megfékezés, azaz a nyelv és a fecsegés megfékezése szabályának mondjuk. Ha valaki vallásosnak tartja magát, nyelvét azonban nem fékezi… annak vallásossága mit sem ér.[18] A szószátyárság ugyanis rút bűne az asszonyoknak, még inkább az az özvegyek, és leginkább az a szüzek esetében. Jeromos írja: az élet próbáját a szavak súlya jelenti. Szent Erzsébet szent életű volt.
A negyedik szabály a tevékenységé, hogy tudniillik az özvegyek át ne adják magukat a semmittevésnek. Ezért rója meg az Apostol azokat az özvegyeket, akik tétlenül járnak házról házra, és pletykálkodnak. Ezért mondja Jeromos: minduntalan tégy valami jót, hogy a sátán mindig elfoglalva találjon.[19] Bernát is azt mondja, hogy a tétlenség minden bűnnek és kísértésnek alapja. Szent Erzsébet font, hogy felruházhassa a szegényeket.
Az ötödik szabály a test szigorú sanyargatásáé. Az az özvegy, aki feslett életet él, halott.[20] Szent Erzsébet böjtölt, s a testét szolgálóival megostoroztatta. Saját maga mosogatta a tálakat és fazekakat, és nehogy ebben a szolgálói megakadályozzák, máshová küldözgette őket.
A hatodik szabály az irgalmasszívűség. Az özvegyek sorába csak olyan kerüljön, akinek jó a híre a jó cselekedeteket illetően, azaz az irgalmasság cselekedeteire nézve: hogy gyermekeket nevelt, tudniillik az üdvösségre, hogy gyakorolta a vendégszeretetet a szegények iránt.[21] Szent Erzsébet az irgalmasság valamennyi cselekedetét serényen gyakorolta. Ezért is mondogatta: mennyire jól megy a sorunk, hogy az Urat így fürdetjük és betakarjuk, tudniillik a szegényekben.
A hetedik szabálya Krisztus keresztjén és kínszenvedésén való elmélkedés. Hiszen Péter apostol ezt írja: »Mivel Krisztus testben szenvedett, ti is hasonló érzülettel teljetek el.«[22] A keresztrefeszítettre való emlékezés keresztre feszíti a bűnt – mondja Ágoston. Szent Erzsébet állandóan a szívében hordozta Krisztust, ezért aztán Krisztus is gyakran jelent meg neki, s így példakép ő mindenki számára.
A harmadik főponttal kapcsolatban az érdem és jutalom tömkelegére nézve legyen a következtetésünk, hogy az áldott Jézus megmutatta, hogy menyasszonya, Szent Erzsébet nagy lesz érdemeiben és jutalmában, mégpedig számos csoda megtisztelő dicsősége által. Kifejtjük. Először, mert Krisztus megjelent neki a halála előtt, így szólítva meg őt: Jöjj, kedvesem, a számodra készített örök hajlékokba! Másodszor, mert haldoklása alkalmával angyalt küldött hozzá vigasztalásul, mégpedig egy kis madár alakjában, amely édesen dalolt előtte, hogy kellemesen haljon meg. Harmadszor, mert a sátán akkor megszégyenülten visszavonult, félve az Ő szentségétől. A sátán ugyanis még a szentekhez is eljön haláluk óráján. Amikor haldoklása idején hozzájött, éppen ő rémítette és késztette menekülésre. Negyedszer, mert kellemes szaggal illatozott tiszta lelke és teste miatt. Ötödször, mert a földről való átköltözése alkalmával az angyali seregek ujjongva énekeltek, miközben lelkét átvitték a mennybe, és a testét megtisztelték dallamaikkal. A templom tetején ugyanis sok madárka alakjában angyalok voltak láthatók, akik oly kedvesen daloltak, hogy mindnyájan csodálkoztak. Hatodszor, mert elföldelt testéből olaj ömlött ki jeléül az irgalmasság ama cselekedeteinek, amelyeket életében gyakorolt, valamint nagy kegyességének. Hetedszer, mert Krisztus megdicsőítette őt beragyogva számos csodával, amit hosszas lenne nyomon követni. Hiszen Isten az ő érdemeiért sok halottat feltámasztott, meggyógyított inaszakadtakat, vakokat, még vakon szülötteket is és más betegeket, megszabadított ördögtől megszállottakat, meggyógyított összetörötteket és púposokat.
Kérjük tehát, hogy az ő érdemeire való tekintettel adjon nekünk Krisztus mostan kegyelmet, végül pedig dicsőséget!
[1] Lukács 21, 3
[2] 1 Tim 5, 11
[3] 1 Tim 5, 15
[4] 1 Tim 5, 3-5
[5] 1 Tim 5, 5
[6] Sir 2, 11
[7] Lukács 7, 11-16
[8] 1 Királyok 17, 9
[9] Judit 13, 1-25
[10] Lukács 2, 36
[11] János 19, 26
[12] Izajás 1, 17
[13] Jeremiás 22, 3
[14] Jakab 1, 27
[15] 2 Mózes 22, 21-23
[16] Sir 35, 18
[17] 1 Tim 5, 5
[18] Jakab 1, 26
[19] 1 Tim 5, 13
[20] 1 Tim 5, 6
[21] 1 Tim 5, 9-10
[22] 1 Péter 4, 1