A méz és a viasz tulajdonságai
Latin forrás: Pelbartus de Themeswar: Secundus liber Rosarii theologiae,
Mel et cera, § 1-5.
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 255-257.
BELLUS IBOLYA FORDÍTÁSA
Isten jóságát kell dicsérni a méz és a viasz tulajdonságaiban. Kérdés: honnan származik a méz? Jegyezzük meg, hogy Avicenna – ahol az egyszerű gyógyszerekről beszél – és Dioscorides szerint a méznek két fajtája van. Az első a természetes, vagyis amelyik a levegőben természetes módon sűrűsödik össze. Létezik ugyanis olyan láthatatlan vagy égi harmatcsepp, amelyik virágokra, egyéb növényekre vagy fákra hull. Ezt gyűjtik össze a méhek. Néha a harmat látható, ezt az emberek is képesek összegyűjteni. Ugyanígy keletkezik a manna is. Avicenna azt mondja, hogy a manna a fákra vagy kövekre hulló harmat, amely méz gyanánt összesűrűsödik és édes; úgy szárad ki, mint a gumi. Élesíti a látást, hasznos a tüdőnek, a veséknek, a májnak és a gyomornak. Használ a vérvizelés ellen, s megszünteti a lázat is – mint Constantinus mondja. A Természet világa című műben olvasható, hogy a manna a levegő nedvessége Keleten és Görögország egyes részein, amely az éjszakai órákban leereszkedik a fűre, s innen gyűjtik össze. De mivel csekély mennyiségben található, sokszor hamisítják. A tiszta manna roppant drága, kissé fehér és szerfölött kellemes ízű. Talán ez az a manna, amin a zsidók negyven éven át éltek a pusztában – ez azonban ott teremtődött isteni csoda folytán, és mind látszatra, mind ízre jobb volt. Hazánkban, Magyarországon is, az északi részeken, Kassa környékén található a füveken harmattal hulló manna, amit össze is gyűjtenek.
Az olyan légnedvességet tehát, mint amilyen a harmat, a természet hozza létre; kivonja annak az erejét, amire a harmattal keveredve ráhull, megülvén a füveken, gyümölcsökön és virágokon. Így, különböző növényekről összegyűjtve mérsékeli az egyes anyagok ízét, ezért minden orvosságba belekeverik.
De jegyezzük meg – ugyancsak Avicenna szerint –, hogy azokat a füveket, amelyekre az ilyenfajta harmat hull, az állatok, különösen a juhok hatalmas étvággyal fogyasztják. Mivel pedig a főzetlen méz hígítja a belek tartalmát, azok a juhok, amelyek sokat esznek belőle, hasmenéstől pusztulnak el. Ha pedig meleg és száraz, epeömlést okoz az állatokban, és gyakran ettől betegek. Ezért a tapasztalt pásztorok figyelemmel kísérik azt az időszakot, amikor a méz hull, és a juhokat egészen addig nem engedik ki a legelőre, míg a nap sugarai a füvekről a méznedvet a levegőbe föl nem szívják.
A méz másik fajtáját mesterségesnek hívják, tudniillik ezt a méhek munkája hozza létre, egyszerre természetes és mesterséges úton. Isidorus szerint a méz a méhekről kapta a nevét a görögben, mert a méh görög neve »melissa«.
Plinius és Arisztotelész szerint a méhek a következőképpen csinálják a mézet. Először kiszívják a virágnedvet és viaszt készítenek, majd a viaszból sejteket építve lépet hoznak létre; ez édes és jóízű, mert a viaszon belül méz van. Azután házat építenek királynőiknek, utódokat hoznak létre – és csak azután jön a méz.
Mit kell tudni a viaszról és hogyan kell megítélni a jó viaszt? Beda, Plinius, Dioscorides és mások szerint azt kell mondanunk, hogy a viaszban rejtezik a lép, amely tiszta és illatos, a fény táplálója, puha és törékeny, ha megkeményedett, a tűznél meglágyul és a beléje nyomott formát veszi fel – tudniillik betű vagy pecsét alakját.
A viaszt a lép kisajtolásával nyerjük, amelyet előbb vízben megtisztítottak és azután sötétben három napig szárítottak. A legjobb és orvosság céljára legmegfelelőbb az a viasz, amelyik vöröses, olajos és a méz édes illatát árasztja, tiszta, mint például a Fekete-tenger környékéről való. A fehér, olajos viasz másodrendű.
Minden méhviasz puhít és melegít; a friss a jobb, s magával a léppel együtt italként adják a vérhasban szenvedőknek.
Szellemi értelemben a viasz Krisztusnak nem testi szerelemből született emberségét jelenti, amelyben az istenség lépje rejtőzött. I
Melyik mézet válasszuk ki és melyik a jobb méz? Avicenna, Plinius, Arisztotelész és Dioscorides szerint azt válaszoljuk, hogy a méz jóságáért a méhek kezeskednek, vagyis hogy igazán édes és jó illatú, így az aranyhoz hasonlít – mint Arisztotelész mondja – és áttetsző. A fehér színű jobb és ragadósabb, mint a fekete. A mézet derült napon, teliholdkor kell gyűjteni, mert amit ilyenkor gyűjtünk, kiadósabb és olajosabb. A méhek méze tavasszal tisztább, édesebb és jobb, mint ősszel; tavaszutón jobb, mint nyáron, a téli pedig rossz. Továbbá Plinius szerint az edény alján levő méz tisztább, mint a felszínen levő, az olaj viszont éppen megfordítva, a felszínen tisztább és jobb. Hasonlóképpen a tengervíz is: a felszínen a tenger vize édesebb, mint a mélyben, ahogy Beda mondja.
Szellemi értelemben: az isteni édesség és imádságos lelkület méze lejjebb tiszta, vagyis az olyan testben, amelyik a lélek és a test tisztasága révén minden bűntől mentes; ez jobb, mint az alacsonyabb rendű élvezetek miatt kevésbé szűzies és kevésbé jámbor testben. A könyörületesség olaja a tengernek, azaz a bűnbánatnak a vize; akkor jobb, ha a mennyei dolgokra, vagyis az Istenre van tekintettel, tudniillik tisztán az Isten kedvére való. Ám az öröm borának (amelyről a Zsoltár azt mondja: »A bor örvendezővé teszi az emberi szívet.«[1] ) a középutat kell tartania. Mert az alacsonyrendű dolgokban örvendezni a bűnök salakját jelenti; ám a fennkölt dolgokban való örömnek is – ha nem mérsékli óvatosság vagy tiszteletteljes félelem – gőg vagy féktelenség a kísérője.
Mit kell tudni a méz értékéről vagy gyógyító erejéről? Jegyezzük meg Ambrosius, Arisztotelész, Avicenna, Plinius, továbbá Constantinus, Dioscorides és mások műveiből összeszedve: a méhek méze gyógyítja a sebeket, kenőcsként csillapítja a torokfájást; megakadályozza a test rothadását; ezért az őszibarack, cseresznye és hasonló romlandó gyümölcsök leginkább a mézben maradnak meg; a belőle készült kenőcs távol tartja és elpusztítja a tetveket meg a serkéket, kitisztítja a homályos látást, az idősebbeknek megjavítja a vérét. Továbbá az olyan méz, amelyben elpusztult méhek vannak, mérgek ellen hatásos. – Lelki értelemben az imádság édessége ilyeneket eredményez; és az az imádság, amely Krisztusnak vagy önmagunknak, vagyis az embernek a halálán elmélkedik, hatásos a bűnök ellen.
A nyers méz felfúvódást és szeleket támaszt azokban, akik esznek belőle; ha pedig túl sokat fogyasztanak belőle, nagyon ártalmas. A víz nélkül főzött és leszűrt méz viszont kevésbé csípős és kevésbé ártalmas, mint a nyers. A sok vízzel főzött méz ellenben enyhíti a nehéz légzést, nem fúj föl és nem kelt hányingert. Az édesített, vagyis a mézzel kevert víz, amelyet méhsernek mondanak, és mézből állítanak elő, Isidorus szerint vízből és mézből készült ital, amelyet a görögök »mellicratum«-nak hívnak; betegeknek adják, hűsítő hatású, enyhíti a légzést, megkönnyíti a székelést, és használ a köhögés ellen. De az óborból készült méhser a leghatásosabb, meghozza az étvágyat, hosszú öregséget biztosít sokaknak; ha hidegen isszák, megkönnyíti, ha melegen, megállítja a székelést. – Alkalmazd az imádságos lelkületre és az üdvösség bölcsességének mézes vizére, amellyel az Úristen a maga jóságában övéit itatja.
Mi az erdei méz, amelyről a Máté evangéliumának 3. fejezetében az áll, hogy Keresztelő János étke a sáska és az erdei méz volt.[2] A magyarázat meg Lyra azt mondja, hogy erdei méznek azt a mézet hívják, amelyet a fatörzsekben találnak. Ez a fajta méz Júdea földjén vagy pusztájában bőségesen található, olykor sziklarepedésekben is – a Második Törvénykönyv 32. fejezete szerint: »Hogy mézet szívjon a sziklából és olajat a kemény kőből«[3] –, mivel ott, mint Lyra mondja, a sziklákból olajfák nőnek ki, amelyekből olaj lesz, s ezért az ígéret Földjét tejjel-mézzel folyó földnek is mondják.
Továbbá – Rhabanus szerint – találhatóak ott olyan fehér és lágy falevelek, amelyek – kézben elmorzsolva – mézízűek, ezt fogyasztotta Keresztelő János is; a sáskák pedig – mint mondja – pici állatok, amelyek úgy repülnek, mintha ugrálnának, és a szegények olajban sütve is eszik őket.