A fűszeres és gyógyító erejű fák
Latin forrás: Pelbartus de Themeswar: Secundus liber Rosarii theologiae,
Lignum, § 18-21. (Lignum III., videlicet de lignis aromaticis et praemedicinalibus)
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 247-249.
BELLUS IBOLYA FORDÍTÁSA
Jegyezzük meg először is: fűszernek azokat a növényeket hívják, amelyek Isidorus szerint erős illatot árasztanak, mert vagy arra alkalmasak, hogy az istenek oltárára helyezzék őket, vagy mert a levegővel keveredik az illatuk. Arisztotelész szerint egyes fűszerfáknak keserű gyökerét használják fűszerként, másoknak a kérgét, egyeseknek a virágait, másoknak a fáját, de vannak olyanok is, amelyeknek valamennyi része fűszeres.
A közönséges és gyümölcsfák tárgyalása után hátravan még, hogy Isten dicsőségére szóljunk az ábécé rendje szerint az efféle fűszerfákról, legalábbis röviden azokról, amelyek a Szentírásban meg a közönséges használatban fordulnak elő, hiszen mindegyikről nem beszélhetünk. Ezeket természettudósok – Arisztotelész, Plinius, Avicenna, Constantinus, Isidorus, Dioscorides és mások, köztük szentek írásaiból idézve írjuk le.
Az aloe nagyon kellemes illatú fűszerfa, amely Indiában és Arábiában honos. Általában annál jobb, mennél mélyebbre merül a vízben; amelyik úszik, rossz, mert nincs benne élet. Ezért tartják jobbnak azt, amelyik nagyon súlyos, göcsörtös, erős illatú és kesernyés ízű; amikor összerágják, illata azonnal az agyvelőt érinti, enyhén fekete vagy vöröses színű, a rágásnak nem nagyon áll ellen. Nagyon hatásos az agy megerősítésére, az orron át belélegezve; a szívet, az érzékszerveket, az idegeket, a gyomrot, a májat, minden belső szervet és minden legyengült testrészt megerősít és felmelegít, valamint elősegíti az emésztést; elszívja a gyomorból a felesleges, megposhadt nedveket. Ha megisszák, meggátolja a harag keletkezését, mivel felvidítja a szívet. Így nyilvánul meg az ilyenekben az Isten jósága.
Az amomum (jerikói rózsa) olyan fűszerfa, amely kellemes illatával még a jó álmot is megédesíti; borogatásként használva lelohasztja a daganatot, megérleli a kelést és hatásos mellhártyagyulladás ellen.
A balzsam fűszer; alacsony, a talajtól egy karnyira vagy egy kicsivel magasabbra nő. Gallyainak hasadékaiból minden évben, a legmelegebb napokban tejszerű folyadék csorog. Segít zsigeri duzzanatok és fejdaganatok esetében, epilepszia és szédülés ellen; emésztési zavar esetén megnyitja az eltömődéseket, tisztítja a fejet és a keléseket, összeforrasztja a csonttörést. A belőle készült főzetet görcs ellen isszák. Eloszlatja a hályogot vagyis a homályos látást; ellenáll a mérgeknek, hatásos viperamarás ellen, és a balzsam nedve az összes folyadéknál nagyobb átható erővel bír, olyannyira, hogy – mint a Természet világa című műben is olvasható – amikor erősen süt a nap, a kézre csöppentve nem marad meg annak a felszínén, hanem nyomban felszívódik.
A fűszernád, amelyik Indiában terem, jobb, mint a másutt termő; azért hívják így, mert hasonlít a közönséges nádhoz. A vörös színű a legjobb fajta, egymáshoz közel fekvő csomói vannak és számtalan apródarabra törik vagy morzsolódik szét az ujjak között összeszorítva. Kellemes illatával már messziről csalogat. Jó gyomorfájás elleni italként és idült köhögés ellen; jó még daganatra is, kifakasztja a kelést, tisztítja a látást. A vadfahéj Arábiában terem. Fisztulának is hívják ezt a cserjét. Az a jobbik fajta, amelyik vöröses színű, tiszta, sima, a fás része hosszú, jó illatú, a nyelvet marja és összehúzza; a fekete hatástalan. Jó a szívre; a gyomrot, a májat és az összes többi testrészt megerősíti; ájulás, fejfájás, epilepszia, bűzös lehelet és szívfájás ellen hatásos.
A fahéj mindössze két rőf magasságú cserjeként Indiában és Etiópiában terem. Akkor kell leszedni, amikor zöld a fája, virágzik és száraz, mert akkor jó illatú, édes és csípős ízű, de nem maró és egy kicsit vörös a színe. Azt, amelyik fehéres vagy fekete, eldobják. A pora hatásos a friss ajaksebre vagy más sebekre, ájulás és szívpanaszok ellen; megakadályozza mindenféle romlott nedvnek a rothadását, erősíti a gyomrot; használ köhögés, szemhályog, azaz homályos látás, vízkórság, valamint a hidegrázás és mérges kígyó marása ellen. Dicsértessék az Úr műve!
A ciprus, amelyről az Énekek éneke eme verséhez : »Szerelmem olyan nekem, mint a ciprusfürt, amely az Engedi szőlőhegyén terem«[1] – írott magyarázatban ez áll: A ciprus egyiptomi fűszerfa, fehér és illatos magja van, amelyet olajban főznek és aztán kisajtolnak; pompás kenőcs lesz belőle, amely Plinius szerint fölmelegíti és meglágyítja az izmokat. Virágjának illata gyönyörködtető álmot hoz. Ezért Krisztust jelképezi, aki az Egyház jegyese, fehér vagyis szűzies, tiszta és illatos magból származik, aki az erényekkel és az irgalmasság olajával főtt a szeretet tüzében, híveit szeretetben melengeti, az istenfélelemben meglágyítja és Isten szemlélésében nyugtatja.
A fisztula, amelyet vadfahéjnak is hívnak, fűszertermő fa. Hatásos a belső szervek gyógyítására, mint már a vadfahéjról fentebb mondottuk. Erre kell vonatkoztatni azt a magyarázatot, amelyet az Énekek énekéről és a Zsoltárról írtak, ahol az áll, hogy a fisztula azonos a vadfahéjjal, amely nedves területeken hatalmasra nő. Ezért – mint Ludolf mondja a Krisztus életéről írott munkájában – a jóban gyarapodókat jelképezi, akiknek sohasem szabad befejezniök az előrehaladást, hanem mindig csak növelniök kell, mint Bernát és Leó pápa tanítja, hogy az Isten útján a megállás és a haladás hiánya egyet jelent a visszafejlődéssel.
A libanus arábiai fa, mint a Sirák Fia könyvéhez írott magyarázatban áll – amelynek a kérge és levele a babérhoz hasonló, Sába vidékén tömjént terem; ezért nevezik így magát a fát, tudniillik mind libanusnak, mind tömjénnek, mert a Libanon hegyén nő az ilyen tömjéntermő fa. Nedvét tömjénnek vagy olajnak is hívják; ezeket lásd ott, ahol a mirháról és a tömjénről lesz szó.
A mirha arábiai fűszerfa, öt rőf magas, és a Kivonuláshoz írott magyarázat szerint ennek a fának a mézgáját tulajdonképpen stacténak hívják, pontatlan megjelöléssel pedig mirhának. Mint a Természet világa című műben olvasható, a mirha tüskés, szúrós fa, amely a gyökerénél keményebb, mint a többi része. Összegyűjtött és a napon megszárított lombja és virága fékezi, sőt megállítja a hasmenést, a hányást és a vérzést.
A tömjén arábiai fa, a növekedésről hívják így, mert óriásira megnő; ágas-bogas, és fehér, fűszeres nedvet ereszt magából. Tömjénnek mondják a libanust is, Arábia egyik hegyéről. A sábaiak hegyét ugyanis Libanonnak hívják, és itt gyűjtik össze a tömjént. Szürete a Kutya-csillagkép felkelése táján, a legnagyobb hőség idején van; akkor a kérgét egy kis vágással megnyitják, sűrű hab tör elő belőle, amely megalvadva összesűrűsödik és megkeményedik. A második szürete tél elején van, de ami akkor szivárog ki a fából, vörös színű, és nem lehet az előzőhöz hasonlítani. Mint a Természet világában olvashatjuk.
[1] Énekek 1, 14