Toulouse-i Anjou Lajos
A ferencesek rendjéhez tartozó Szent Lajosról
Latin forrás: PA 051
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 226-233.
WAIGAND JÓZSEF FORDÍTÁSA
»A király megváltoztatta ruháját és harcba szállt.«[1]
Az idézett szavak szó szerint Áchábra, Izrael királyára vonatkoznak. De vonatkoztathatjuk Anjou Lajosra is, aki Szicília királyának fia volt, és akire az elsőszülöttség jogán a királyság várt. Ő azonban Krisztus szeretetéért megvetette a világot, és átcserélte királyi köntösét, hogy a ferences testvérek rendjében harcoljon a világ, a test és az ördög ellen. Ezért alkalmasint Anjou Lajosról is elmondhatjuk az idézett bibliai szavakat. A magunk számára pedig leszűrhetjük annak bizonyságát, hogy ha akarjuk, legyőzhetjük a lélek ellenségeit, megalázva magunkat Krisztus és a szentek példájára. Ágoston írja: Az ellenség akkor győz le minket a legkönnyebben, ha gőgösek vagyunk; ezzel szemben mi őt, az ördögöt, legjobban akkor győzzük le, ha alázatosságban követjük Urunkat, Jézust. Nincs a gonosz léleknek nagyobb gyötrelme, mint ha bűneink sebeit gyónással, bűnbánatot tartva gyógyítgatjuk. Ez a megfontolás vezette Lajost, amikor a királyi, világias ruhát letette magáról, hogy a lelki harc útjára léphessen a ferences testvérek csuhájában. Ezért idéztük a szentírási szavakat. Ezekhez fűzve beszédünket, ezt a szentet három dologban állítjuk példaképként magunk elé.
Először abban, hogy alázatos lett, mint Krisztus, mert öltözetét megváltoztatta.
Másodszor abban, hogy Krisztus tökéletes szeretetéért harcba szállt, vagyis belépett a ferencesek rendjébe.
Harmadszor abban, hogy Isten természetfeletti dicsőségbe emelte őt alázatossága jutalmául.
Ami az elsőt illeti, hogy Lajos az alázatos Krisztus példáját követte, álljon itt összefoglalóul Bernát szava: Senki sem juthat el Krisztus égi koronájához, ha nem követi Krisztus alázatosságát. Bizonyítsa ezt elsősorban Máté tekintélye, ahol Krisztus ezt mondja: »Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű és nyugalmat találtok lelketeknek.«[2] Erről mondja Ágoston: Semmi sincs, amit inkább lehetne ajánlani annak, aki e világban zarándokol, mint az alázatosságot, mivel a mindenek Királya, Krisztus, főleg ezt hirdeti. Ellenségét pedig, az ördögöt, épp az ellentétes bűn, a gőg az, ami főleg jellemzi.
Észérv is igazolja, hogy senki sem üdvözülhet, nem juthat el a mennyei dicsőségre, csak Krisztus kegyelmével. Ezért mondja Ágoston, hogy a megszentelő kegyelem Isten legkiválóbb ajándéka, mert ez különbözteti meg az Isten fiait a kárhozat fiaitól. Jakab pedig azt írja: »Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.«[3] Ágoston az Úr szavairól mondott negyedik beszédében mondja: A kárhozatra ítéltek kifejezett jele a gőg, míg az alázatosság a kiválasztottság jele.
Harmadszor hasonlatokkal is bizonyíthatunk. Nincs az a földi uralkodó, aki megtűrné a lázadó szolgát, azt a szolgát, aki ura fölé akarja emelni magát, vagy vele egyenrangúvá akarna lenni. Azt jelentené ez a büszkeség, hogy ura országát akarja bitorolni, amint Lucifer tette, mondván: »A magas északon állítom fel trónomat és hasonló leszek a Fölségeshez.«[4]
A rómaiak történetei közt olvassuk a következőt. Rómában ezt a törvényt hozták: aki nem a városkapun, hanem a falon áthágva jutott be a városba, azt le kell fejezni. Lelki értelemben Krisztus városának az alázatosság a kapuja. Jánosnál olvassuk: »Én vagyok az ajtó. Aki rajtam keresztül jön be, üdvözül.«[5] Aki viszont máshonnan akarna belépni, örök halállal hal.
Lajos helyesen gondolkodott e dologról. És bár királyfi volt, mégis inkább Krisztus alázatának akart nyomába szegődni. Hiszen Krisztus, bár az egész világ Ura és az uralkodók Királya, mégis magára öltötte emberi testünk ruházatát, és megalázta magát a kereszthalálig. Lajosban tehát főleg az alázatosságát csodáljuk meg. Gregorius írja: Csodálatos, amikor a hatalmasok szívében kivirágzik az alázatosság. A hatalmasok ezzel az erénnyel különösképpen megengesztelik Istent. Ez az áldozatuk, amikor azt ajánlják föl neki, amire nagyon ritkán bukkannak csak rá.
Kérdjük mármost: Miként tanulhatja meg az ember azt az alázatosságot, mely Krisztushoz teszi hasonlóvá? Hiszen ő mondja: Tanuljatok tőlem, mert alázatos szívű vagyok. Feleletünk: Krisztus Urunkban hétféle alázatosságot szemlélhetünk és igyekezhetünk utánozni.
Először: a megtestesülés alázatát. »Isten létére kiüresítette önmagát, és szolgai alakot vett fel.«[6] Arra tanít ezzel, hogy nemesi származással, vagy földi gazdagsággal ne dicsekedjünk, hanem épp ezek miatt alázkodjunk meg. Az ilyen emberek alázata különösen is érdemszerző és kedves Krisztus előtt. Ezért mondja Bernát: Nem különösebb érdem alázatosnak lenni a megvetettségben, de nagy és ritka erény az alázatosság az előkelők között. Ágoston pedig: Szégyellj gőgösnek lenni emberi gyöngeség, midőn megalázta magát az isteni fölség!
Krisztus második alázatossága születése volt. Ugyanis szegénységben akart születni, hogy megtanítson: ne büszkélkedjünk gazdagsággal, jómóddal, hanem inkább alázkodjunk meg, mivel számadással tartozunk arról, amink van. Sirákban olvassuk: »Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál mindenben. Akkor kegyet találsz Istennél, mert egyedül Istennek nagy a hatalma, és őt dicsérik az alázatosak…«[7]
Krisztus harmadik alázatossága volt a körülmetéltetés. A bűnösök közé számíttatott. Ezzel megtanít, hogy mi bűnösök annál inkább alázzuk meg magunkat a bűnbánatban. Miként a zsoltár mondja: »a megtört, megalázott szívet Isten nem veti meg«.[8]
Negyedik alázata volt a megkeresztelkedés. Azt akarta, hogy kisebbnek tűnjék Keresztelő Jánosnál, mivel az ő kezéből akart keresztelődni. Arra tanít, hogy kevesebbnek tekintsük magunkat másoknál. Chrysostomus mondja: Aki igazán alázatos, magát mindig méltatlanabbnak érzi másoknál.
De hát lehet-e az embernek magát méltatlanabbnak tartani más, nyilvánvaló bűnös embereknél? Azt felelik Tamás és vele együtt más egyháztanítók: Mindenekelőtt akkor lehet és kell is magadat méltatlanabbnak tartani, ha valami jót látsz bennük, ami tebenned nincs meg. Ha nem így tennél, gőgös volnál. Aztán akkor is, ha látsz magadban valami hibát, amit őbennük nem látsz: ez is ok, hogy megalázd magad. Továbbá: ha egész biztosan tudod, hogy valamiben kiválóbb vagy amannál, akkor is gondolhatsz arra, hogy talán nem ismersz valami jót, ami a másikban rejlik. Az is lehet, hogy ha ő nyert volna annyi kegyelmet, mint te, talán hűségesebben szolgálná Istent, mint te. Az is elképzelhető, hogy akit most rosszabbnak és bűnösebbnek látsz magadnál, talán mégiscsak a kiválasztottak közé tartozik, megtért és üdvözül majd – te magad pedig még elkárhozhatsz egy jövendő bűnöd miatt. Így hát jogos, hogy magadat kisebb értékűnek tartsd.
Krisztus ötödik alázata volt szolgai alakja és szolgálata. Engedelmes volt szüleinek, és tanítványai lábát mosta. Arra tanított ezzel, hogy tiszteljük elöljáróinkat és meg ne vessük az alárendeltjeinket. Máté: »Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül.«[9]
Hatodik alázata volt, hogy szamár hátára ült, és nem kereste a dicsőséget. Abban a dicséretben, amellyel illették és királlyá akarták tenni, sírt.[10] Amikor pedig ki akarták kiáltani királynak, elrejtőzött. Arra tanított ezzel, hogy vessük meg a világi rangokat, ha pedig ilyenekben részesülünk, ne fuvalkodjunk fel, hanem inkább féljünk. Így olvassuk Tamásnál: Az ilyen rangot szemétnek kell tekinteni, mert igazi rangot csak a tudomány vagy az életszentség jelent.
Krisztus hetedik alázata volt a kínszenvedés, a kereszt. Arra tanított ezzel, hogy türelmesen viseljük el a megvettetést és minden szenvedést. Sirák: »Tűrd el a szenvedést, és türelmesen viseld a megaláztatást.«[11] Ágoston: Sokan szeretnének alázatosaknak látszani, de kevesen viselik a megaláztatást elégedetten. Gregorius: Alázatos, aki nem keresi a dicsőséget, és akinek nem fáj a megvettetés.
Lajos mindezekben Krisztushoz akart igazodni, miként kitűnik legendájából. Tehát az alázatos Krisztushoz akart hasonlóvá lenni. Ó, keresztény ember, igyekezzél te is megalázkodni, Krisztus és a szentek nyomát követve, hogy megdicsőülj!
Beszédünk második részében arról szólunk, hogy Lajos a Krisztus tökéletes szeretetét kereste. Hogy mennyire eltöltötte Krisztus teljes és tökéletes szeretete, napnál világosabban kitűnik erényeiből. Első ilyen erénye: Minden dolog megvetése Krisztusért. Bernát mondja a szeretetről írt levelében: Egyes-egyedül Krisztus szeretetének édessége képes arra, hogy megvethessük a világ javaihoz való szenvedélyes ragaszkodást. Ambrus pedig: Aki Istent választotta osztályrészül, ne törődjék mással, mint Istennel. Mondjon le mindenről, aki egyszer úgy döntött, hogy Istennek akar szolgálni.
Lajos is így szerette Krisztusát. Károly szicíliai király sarja volt, anyja pedig Mária volt, Szicília királynéja, a magyar király leánya, Krisztusért mégis lemondott származási méltóságáról. Testi alakja oly nemes volt, hogy férfiak-nők egyaránt állították: nála szebbet még nem láttak. Valahányszor kiment a házból, mindkét nemű emberek utánacsődültek, hogy lássák. Amikor elsőszülöttségi jogon a trónra léphetett volna, mindenről lemondott, mivel egyedül Krisztus szeretete sürgette.
Másik erénye volt a szűzi tisztaság, amellyel Krisztust és Krisztus édesanyját utánozta. Gregorius mondja Ezékielt magyarázva: Aki belekóstol a lélek világába, megveti azt, ami testi. Szentünk is így volt. Gazdagságban, bíborban, bársonyban nevelték, mégis annyira szemérmes volt fiatalsága óta, hogy kerülte nemcsak a női társaságot, de még arcukra sem emelte tekintetét. Irtózott minden illetlen beszédtől. Társait is mindig szigorúan megrótta, ha látta, hogy leányokat, asszonyokat mustrálgatnak. Személye iránti tiszteletből nem is mert senki valami tisztességtelen dolgot tenni előtte. Angyali tisztaságáról tettek tanúságot rendtársai is, akik neki élelmet hoztak, és mindazok, akik szobatársai voltak, de a nemes emberek is. Születésétől haláláig soha el nem hagyta ajkát kétértelmű, tisztességtelen szó, se tréfában, se komoly beszédben.
Egyik leány testvére, aki Aragónia királynője lett, meglátogatta egyszer, és azt kérte tőle: nézzen rá. Azt felelte: oktalan kívánság! Nem is tette meg. Egy másik rokona, aki Franciaország királynéja volt, kérte, hogy nemesemberek módjára ölelje meg őt, de nem tette. Egy toulouse-i úrnő, aki sok jót hallott már Lajosról, azt mondta: megnézem őt. Elment, amikor a templomban tartózkodott. Figyelte, majd hazatérve azt mondta: szent ez az ember! Még sohasem láttam, hogy valaki ennyire uralkodott volna szemén, mint ő.
Harmadik erénye volt a jószívű jámborság. Üdvözítőnk mondja: »Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.«[12] Szentünk a kegyelemnél fogva, de természetétől is, mindig jószívű, nagylelkű volt a szegényekhez. Látogatta a leprásokat; sebüket érintette, kinyomta belőle a gennyet, megmosta és alázatosan megcsókolta. Egy alkalommal Nagycsütörtökön magához hívta a leprásokat Barcelona városába, a fogadóba, ahol Krisztus foglyaként tartózkodott. Annak a Krisztusnak emlékezetére hívta meg őket, aki a kereszten szinte a leprásokhoz lett hasonló. Megmosta lábukat és megvendégelte őket. Az egybegyűltek közt volt egy termetre hatalmas férfi, tele leprás kiütéssel, amitől minden jelenlevő megborzadt. Ő, a mi szentünk még a többinél is gondosabban megmosta és szolgálta az asztalnál. Másnap keresték, de sehol se találták ezt az embert. Amikor a leprásokat kérdezték, kiderült, hogy soha senki se látta őt se azelőtt, se azután. Az a vélemény terjedt el, hogy ez Krisztus vagy egy angyal volt leprás képében, hogy próbára tegye Lajos jó szívét és alázatát.
Mikor később Toulouse püspöke lett, a püspökség minden jövedelmét a szegényeknek, a szerzeteseknek és a rászorulóknak osztotta ki. Házában a szegényeknek mindennap ő maga töltötte kezükre a vizet, felszolgálta őket asztalánál, és térden állva volt szolgálatukra. Semmi közönséges munkát sem tartott magához méltatlannak.
Egy alkalommal a szent püspök épp az utcán haladt kíséretével, midőn egy nyomorúságosan szegény házból egy beteg asszony hangja hallatszott ki: gyónni akarok, gyónni akarok! A püspök rögtön leszállt lováról és bement a beteghez, holott több pap is volt körülötte, aki kész lett volna bemenni. De azt mondta: ez az én dolgom! Meghallgatta a gyónást, vigasztalta és megajándékozta a beteget. A szobában sok tetű ragadt rá ruhájára. Midőn kilépett onnan, és szolgái az élősdieket észrevették, le akarták róla söpörni. Ő azonban odanézett és azt mondta: a tetvek a szegények drágakövei, hagyjátok csak, hadd viseljem őket.
Negyedik erénye volt a halálos bűnöktől való mentesség. Ágoston mondja: kevesen akadnak azok a boldog emberek, akik fiatalságuk óta sohasem követtek el súlyos bűnt. Ám Lajos e boldogok közé tartozik: ezt szavahihető emberek állítják, akik gyermekkora óta ismerték. Halála után a feszületre tett kézzel esküdtek meg, hogy sohasem láttak vagy hallottak Lajosnál olyasmit, amit halálos bűnnek lehetne gondolni.
Ötödik erénye a szerzetesség. Mert bár oly magas rangú volt, mégis letette a szerzetesi fogadalmakat a ferences testvéreknél, és e fogadalmakat meg is őrizte. Ó, mily kegyelem, mily világmegvetés! Ó, mennyire szerethette Krisztust, hogy őérette lemondott Szicília és Jeruzsálem királyságáról, a hatalom minden jeléről! Mindent megvetett, hogy megnyerje Krisztust. Midőn atyja és rokonai Bonifác pápa előtt azt kérték tőle, hogy mondjon le a szerzetesélet tervéről, és fogadja el a toulouse-i püspökséget, Lajos kijelentette, hogy nem vállalja, csak akkor, ha engedélyt kap, hogy előzetesen belépjen a ferences rendbe és letegye fogadalmait. A pápa hozzájárulása után a ferencesek is beleegyeztek. Így aztán tökéletesen megvalósította azt, amit Krisztus mondott: »Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, amid van, és kövess engem!«[13] Midőn tehát ferences lett, élete végéig úgy akart élni, mint közülük a legkisebb. Csak pápai parancsra, aminek engedelmeskedni kell, fogadta el ráhelyezett igaként a püspökséget.
Hatodik erénye volt az odaadó buzgó imádság. Még gyenge, kis gyermek volt, és mégis, amikor a szolgák már lefeküdtek, ő fölkelt fekhelyéről, és naponta az éjszaka közepéig is, imában, könnyek közt virrasztott. Amióta ferences testvér lett, sokszor a földön aludt, és amikor társai aludtak, ő maga imádságban virrasztott. Különösen buzgón idézte fel Krisztus kínszenvedését. Ezért a szenvedés Officiumát naponta a kereszthez hasonlóan kitárt karral végezte el. Amióta pap lett, minden szentmiséje előtt meggyónt, nagyon sok időt töltött imában, gyakran könnyek között.
Hetedik erénye volt a mélységesen nagy alázat, amit nagyon szeretett és mindig megtartott. A legrosszabb ruhában járt; önmagát vasövvel és korbáccsal sanyargatta a saját és társai bűneiért. Testét arra kényszerítette, hogy szolgáljon a léleknek. Egy ízben, mikor már püspök volt, meglátogatott szerzeteseket, akik cellájukat szépen berendezték és szép takarókkal díszítették. Felháborodva mindent eltávolíttatott, és egész éjszaka a puszta földön feküdt. Más alkalommal az történt, hogy egy szerzetes mondta neki: testvérünk, nagy kitüntetés rendünkre nézve, hogy közénk léptél. Méltatlankodva felelte: rosszul szóltál, testvér! A rend tüntetett ki engem azzal, hogy ruhájába öltöztetett. Íme, milyen alázatosság!
Sokszor hirdette az igét, amint szokása volt: a papságnak is és a híveknek is. Rómában a pápai udvar előtt is beszélt, hasonlóképp prédikált Toulouse-ban, Párizsban, Montpellier-ben és sok más helyen. Ám sohasem tűrte, hogy feldíszítsék a szószéket, ha pedig feldíszítették, leszedette. A püspöki, főpapi öltözetet nem volt hajlandó viselni, hanem mindig a barátok csuhájában prédikált. De volt is hatása szavainak! Még zsidók is sokan megtértek Krisztus hitére az ő beszédei nyomán. Alázatosan és tisztelettel ő maga keresztelte meg őket. Elég legyen ennyi. Figyelj föl hát, ember, az erények e szép példáira, és kövesd őket!
Beszédünk harmadik részében szóljunk természetfölötti megdicsőüléséről, és kérdezzük: valóban oly nagy erény-e az alázatosság, és miért oly kedves Isten előtt, hogy ezt magasztalja fel legfőképpen? Az egyháztanítók, köztük főleg Lyra és Franciscus Mayron erre a következő három igazságot emelik ki: Az első: az alázat, bár igen nagy, és Istennek kedves erény, mégis az isteni erények, azaz a hit, remény, szeretet kiválóbbak nála. Az alázat erkölcsileg jó, és jó a három isteni erény is: a hit, a remény és a szeretet. Ez utóbbiak által az ember szorosabban kapcsolódik Istenhez. A Spiritualium szerzője azt mondja ezért: Az alázat Isten alá vet, a tisztaság hozzáköt, a szeretet vele egyesít. Ebből nyilvánvaló, hogy nem az alázatosság a legfőbb erény. A második igazság: még az erkölcsi erények közt is akad nagyobb az alázatnál. Így a bölcsesség, mely minden más erkölcsi erény elrendezője, és megóv a többi erények szertelenségeitől, nagyobb a többi erkölcsi erénynél, az alázatnál is. Az igazságosság is, mely a helyes rendet felállítja az emberek között, nagyobb az alázatnál, mely utóbbi az embert a fennálló rend jó alattvalójává teszi. Harmadik igazság: az alázat nem önmagában, hanem a hozzá kötött kiváltságok miatt oly nagyszerű erény. E kiváltságok közt első helyen áll alapítása. Ez ugyanis a minden más erényt biztosító alap. Ágoston írja: Ha az életszentség csúcsaira akarsz jutni, kezdd el az alázatosság alapvetésénél. Gregorius pedig: Az alázatosság minden más erény anyja és forrása. Lyra szerint is az erények egymással összefüggnek. Amennyire növekszik valakiben az alázat, annyira növekszenek a többi erények is lényegükben. Úgy van ez, mint ahogy a kéz ujjai is együtt nőnek, holott nem egyformák. Ezért az alázatosak nemcsak magáért az alázatért nyerik el érdemüket és jutalmukat, hanem többi erényeik miatt, amelyek az alázatossággal összefüggnek.
Második kiváltsága az alázatosságnak a legnagyobb nemesség: ugyanis angyali erény. A többi erkölcsi erény nem lehet meg az angyalokban, nem lehetnek lelki erősségben, mértékletességben erényesek. Az alázat azonban megvan bennük, és szépsége miatt Isten gyönyörködik benne. Így mondja ezt Mayron. Bernát pedig az Énekek énekében mondja: A lélek ékessége az alázat, és e drágagyöngy tisztaságát kívánja meg Krisztus, a Király.
Az alázat harmadik kiváltsága az égi méltóság. Ez volt a mennyben az első erény, mint ahogyan a gőg volt az első bűn, ami az angyalok bukását okozta. És miként az angyalok, úgy Krisztus Urunk és édesanyja, valamint a szentek is ezen az úton jutottak el a mennyei dicsőségbe. Az alázatért a mennyben nagy felmagasztalás vár, amint Lukácsnál olvassuk: »Aki magát megalázza, azt Isten felmagasztalja.«[14] Gregorius a Moraliumban így szól: Annál kedvesebb egy lélek az Isten előtt, minél megvetettebb volt az emberek előtt. E kiváltságokról szól Mayron az alázatosságról mondott beszédében.
Lajos tehát nagyon alázatos volt, méltó arra, hogy Isten fölmagasztalja számos csodával, amelyekből itt néhányat elmondunk.
Már élete során csodákkal kezdett tündökölni. Ruhája szegélyének puszta érintésétől hirtelenül meggyógyult egy tizennégy év óta vérfolyásban szenvedő asszony. Egy szerzetes testvért hosszú idő óta láz sorvasztott, ami elmúlt, amikor Lajos áldást adott a betegre. Amikor alázatos indításból Róma felé utazott, hogy a pápa kezébe mondjon le püspökségéről, betegen megérezte, hogy Isten elhívja e test börtönéből. Ájtatosan meggyónt, és bár alig volt már ereje, fölkelt és az oltáriszentség elé ment, majd nagy áhítattal vette azt magához. Egyik rendtársa a kereszt jelét adta rá, amit térdelve fogadott, majd amikor a szentségeket felvette, soká imádkozott. Ilyen szépen halt meg.
Midőn holttestét Marseille-be vitték, valamennyi kísérője úgy látta, mintha égi fénysugarak hatolnának le a halottra. Mindenkit eltöltött a mennyei láng tüze. Midőn a barátok templomában fölravatalozták, íme, Lajos egyszer csak megjelent mindenki előtt, az oltár fölött, főpapi ruhában, püspöki süveggel, pásztorbottal, és megáldotta a népet, majd eltűnt. Halála után igen sok csodát tett. Csupán néhányat mondunk el közülük. Marseille-ben két fivér összeverekedett, és egyikük megölte a másikat. A törvény értelmében a testvérgyilkost lefejezték. Kétségbeesett édesanyjuk a két holttestet Lajos sírjához vitette, és könyörgött, hogy irgalmazzon neki. És íme, akit lefejeztek, annak feje ismét ránőtt törzsére és életre kelt; a másik is fölnyitotta szemét és föltámadt. – Arles városában egy halva született fiú életre kelt Lajos segítségül hívása nyomán, mire őt is Lajosnak nevezték el. Később ő is buzgó ferences testvérré lett. Egy kisfiút agyontiport a ló, de amikor fogadalmat tettek érte, életre támadt. A pápai szenttéavatási bulla hat feltámasztásról emlékezik meg az ő közbenjárására és igen sok beteg meggyógyulásáról.
Egy pisai hajótöröttnek megjelent Lajos és azt mondta: aki elmond három Miatyánkot a Szentháromság dicsőségére és Lajos tiszteletére, elnyerhet bármit, amit kér. Midőn ez a bajba jutott ember imádkozott, mindjárt megszabadult a halálveszélyből. De elég legyen ennyi. Ó, Krisztus dicső hitvallója, Lajos, könyörögj érettünk Urunkhoz!