Nagyböjt
Beszéd nagyböjt második vasárnapját követő szerdán: a könnyek közt való töredelemről és annak erejéről
Latin forrás: PQ1 017, Feria quarta post Dominicam II., Sermo XVII. de contritione lacrimosa et eius virtuositate
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 103-106.
JELENITS ISTVÁN FORDÍTÁSA
»Az Emberfiát a főpapok meg az írástudók kezére adják, és halálra ítélik.«[1] – olvassuk a mai evangéliumban. Amint Rabanus mondja erről az evangéliumi szakaszról, az Úr Jézus nem igyekezett e világon sikeres életet élni, hanem inkább a nehéz gyötrelmeket kereste, s mindezt azért, hogy megmutassa nekünk a töredelem útját; hogy amiből kiestünk a bűnben keresett élvezet miatt, ahhoz visszataláljunk a bűnbánat keserűsége által. Tudniillik a mennyei hazához. Azért vállalta magára az Úr Krisztus a halálos ítéletet, hogy mi megtanuljuk a töredelem által elkerülni az örök halálra szóló ítéletet, s bűneinknek meghalván Krisztusnak éljünk. Ugyancsak azt is akarta Krisztus, hogy a gúnyolódók kezére adassék, s így majd az ő példáját követve szánjuk el magunkat az evilági javak megvetésére, és függetlenedjünk az emberek csúfolódó szavától. Ugyancsak azt is akarta, hogy megostorozzák és keresztre feszítsék, s így mi is az ő példáját követve ostorozzuk testünket a töredelem kemény gyakorlataiban, és a vétkeket meg a bűnös kívánságokat feszítsük keresztre magunkban – amint Szent Pál írja: »Akik Krisztuséi, azok testüket keresztre feszítették a vétkekkel és a bűnös kívánságokkal együtt.«[2] Azért tanítványainak is előre megjövendölte az Úr Krisztus, hogy szenvedni fognak. Amikor pedig a Zebedeus fiak anyja azt kérte, hogy fiainak része legyen az ország dicsőségében, akkor ő az iránt tudakozódott, hogy a szenvedésben készek-e követni, mondván: »Ki tudjátok-e inni azt a kelyhet, amelyet én kiinni készülök?«[3] Végül pedig példájával arra tanított, hogy a mennyek országába csak az alázatosság útján lehet eljutni. Kiviláglik ez az evangéliumból. Azért ebben a beszédben három misztériumot elmélkedünk át a bűnbánat töredelmével kapcsolatosan, amelyben az Úr Krisztust kell utánoznunk, aki értünk a szenvedést meg a halált magára vette.
Először az elmében fölgerjedő bánatról,
másodszor az érzékeket átható könnyes bánatról,
harmadszor a könnyek közötti különbségtételről.
Az első kérdés az elmében fölgerjedő bánathoz kapcsolódik, vagyis ahhoz a bánathoz, amely akaratunktól függ, és szívünkben ébred. Isten ezt a bánatot igényli s kívánja meg attól, aki igazán bánni szeretné bűneit, hogy azokra bocsánatot leljen. Azt mondhatjuk erről Richardus és Petrus Tharantasius szerint, hogy a bűn miatt kétféle bánat ébredhet bennünk. Az egyik az értelem vagy az elme bánata, amikor az ember szabad választással elutasítja a bűnt, úgy, hogy jobb szeretné, ha nem követte volna el, és a továbbiakban soha halálos bűnt nem akar elkövetni. Iyen fájdalmat Isten szükségszerűen elvár attól, aki valóban bánja bűneit, amint ezt már több más beszédünkben is érintettük. A másik az az érzékekig ható bánat, amely az előbb említett értelmi bánatból ered, amikor tudniillik az ember akkora fájdalmat érez bűnei miatt, hogy az az érzékekig hatóan megkeseríti a szívét vagy egészen könnyekig meghatja. Erről a bánatról háromféle tanítást hagyományoztak át. Az első az, hogy senki sem köteles a bűn miatt érzékekig ható fájdalmat érezni a bűnbánatban, mert a bűnök bocsánatához az elmebeli megbánás e nélkül a fájdalom nélkül is elegendő. Ennek indoka, hogy a jog egyetemes szabálya azt tartja, s Aranyszájú János szerint is a jogszabályok között van: Minden ugyanazon okok által semmisül meg, amelyek által születik. Ámde minden bűn elegendő oka egyedül az akarat állásfoglalása. Épp azért csakis az akarat ellenkező állásfoglalása által szűnhetik meg, vagyis akkor, ha az elme elutasítja, fájlalja, amennyire emberileg lehetséges. Így a minden jót elindító isteni kegyelem közreműködésével a bűnbocsánatot nyer. A másik hagyományos tanítás, hogy ha az ember nem érez is érzékekig ható fájdalmat a bűnei miatt, akkor sem kell attól tartania, hogy nem nyeri el a bűnök bocsánatát, föltéve, hogy akaratában megvan a megbánás. Mert az irgalmas Isten nem kíván az embertől többet, mint amennyi telik tőle. Harmadszor, hogy amikor az ember érzékekig ható bánatot érez bűnei miatt, akkor azért nagy hálával tartozik Istennek, mert az a bánat nagyon hasznos és a töredelem tökéletességének jele, amint a következő szakaszból majd ki is derül.
A második kérdést illetően a bánat könnyeiről meg kell jegyeznünk, hogy a bűnbánatban kiomló könnyeknek csodálatos, kimondhatatlan ereje, hatalma van. Azért igen-igen hasznosak ezek a könnyek. Ezt pedig a következőképpen fejtjük ki: Ha valaki azt kérdi, mi erősebb vagy hatalmasabb mindennél az egész világon, erre Nagy Albert válaszul a Szentírásból bizonyítja, hogy a három legerősebb: Először a halál, amely minden halandót utolér, megmar és megöl. Vesd össze: »Halandók vagyunk, olyanok, mint a víz, amelyet kiloccsantanak a földre, és nem tudnak többé összegyűjteni.«[4] Ezért írja Ágoston, hogy a halált azért nevezik morsnak, mert a mérges kígyónak, vagyis a sátánnak marása, morsusa által vált otthonossá az emberek között, s azóta mindenkit megmar, a királyokat is, mindenki mást is. Másodszor a legerősebb az ördög. »Nincs hatalom a földön, ami fogható volna hozzá.«[5] Ezt az ördögről mondja. Harmadszor mind az előbb említettek fölött van Isten, aki mindenható. De az áldott Isten akkora erőt adott az igaz bűnbánat forrásából fakadó könnyeknek, hogy azok le tudják győzni mind a három »legerősebbet«.
Először azért, mert a könnyek három értelemben is legyőzik a halált. Elsőnek a testi halált, amint kiviláglik Izajásból.[6] A másik, lelki halált is legyőzik, mert a lelkeket új életre keltik. »Ha a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett..., életre támad, és nem fog meghalni.«[7] Harmadszor a kárhozatban fenyegető halált is legyőzik a könnyek, mert a kárhozat örök büntetését, amely a bűnökre méltán következnék, vagy teljesen kioltják, vagy ideiglenes, tisztulást hozó büntetéssé alakítják. Azt mondja azért Szent Bernát: Ó, mekkora erő lakik a bűnöket megsirató könnyekben, ezek minden vétket lemosnak, és kioltják a pokol tüzét.
Másodszor legyőzik a könnyek az ördögöt. Azt mondja azért Aranyszájú János: Amint a forró víz kiűzi a kutyát a konyhából, úgy az ördögöt is kiűzik a lélekből a töredelem forró könnyei. Példánk is van: Magdolna, aki könnyeivel érdemelte ki, hogy Krisztus a hét ördögöt kikergesse belőle.
Harmadszor a könnyek legyőzik a mindenható Istent, ami igen csodálatos dolog; mégpedig olyannyira, hogy még kihirdetett ítéletét is hajlandó megváltoztatni. Ez kiviláglik Ezekiás történetéből, amelyre föntebb utaltunk, meg a niniveiek sorsából.[8] Ugyancsak annyiban is legyőzik a könnyek Istent, hogy kieszközlik mindazt, amiért imádkozunk. Azért írja Aranyszájú János: Senki sem járult könnyek között Isten elé, hogy meg ne kapta volna, amiért imádkozott. Ezeket mondja. Azért Bernát fölkiált és így szól: Ó, boldog vagy te, töredelem könnye, tiéd az ország, a hatalom, te nem félsz a bíró előtt megjelenni, amit kérsz, megnyered, vádlóidnak, még az ördögöknek is zabolát vetsz a szájába. Mi többet mondjak rólad, ó, szent könny, te legyőzöd a győzhetetlen Istent, megkötözöd a Mindenhatót; Isten Fiát, a Szűztől születettet rábírod arra, hogy lehajoljon a rút bűnöshöz. Ezeket mondja Bernát. A könnyek értékéről több szó esik még a huszonkettedik beszédben kezdettől végig.
A harmadik misztériumot illetően a könnyek között való különbségtétel érdekében meg kell vizsgálni, mely könnyek értékesebbek és jelentőségteljesebbek a többieknél. Erre azt feleljük, hogy Valenciai Vince szerint a könnyek értékességi fokát az ember érdemét és jutalmát tekintve a következőképpen határozhatjuk meg. Először azok a könnyek vannak a legalsó fokon, amelyeket a felebarátját sújtó evilági nyomorúság vagy testi baj miatt hullat az ember, például atyja vagy anyja, testvére vagy barátja halála miatt. Ez érdemszerző lehet, ha arra indít, hogy Isten akaratához odasimuljunk, kivált ha az effajta fájdalom főként Isten szeretetéből és igaz szándékból fakad. Másodszor értékesebbek azok a könnyek, amelyek a szív töredelméből valók. Ezekről így szól a Zsoltár: »Szemeimből könnyek patakja árad, mivel nem tartották meg törvényedet.«[9] Ezeket azért mondjuk értékesebbnek, mert megmossák a lelket, hogy örök üdvösségre jusson, és igen nagy hasznára vannak magának a bűnös embernek. Harmadszor a legtöbbet érő könnyek azok, amelyek a belső ember áhítatából valók, ugyanis ha valaki bűneit megsiratta, már gyöngéden átelmélkedi Krisztus szenvedését, és a részvét könnyekre indítja. Amint olvassuk Ferencről, hogy folyvást siratta a megfeszített Úr Krisztust, mint szeme előtt jelenvalót látta lélekben. Végül a szánalom könnyei mindennél többet érnek, ha a lelkekért s üdvösségükért való buzgólkodásból fakadnak. Azért azt mondja Bernát: Értékes a bánat kenete, amelyet a bűnökre való emlékezés teremt elő, ezt az Úr lábaira lehet önteni, tudniillik úgy, ahogyan Magdolna tette, mert a töredelmes és megalázott szívet Isten nem veti meg. De sokkal értékesebb az áhítat kenete, amelyet az Isten jótéteményeire való emlékezés állít össze, ez méltó arra, hogy az Úr fejére ömöljön. Erre vonatkozik a mondás, hogy »a dicsérő áldozat megtisztel engem«.[10] Bizonnyal mindkettőt fölülmúlja a szánalom kenete, amely a nyomorúságra figyelő részvét ajándéka. Ezt írja Bernát. S nyomorúságon főként a léleknek veszedelmes nyomorúságát kell érteni. Példát vehetünk Szent László királyunkról, akiről azt olvassuk, hogy a nép bűneit annyi s oly bő könnyel siratta, hogy könnyei még a kemény köveket is kivájták. Azt is mesélik, hogy egyszer egy szent doktor egy megszállottból kiűzte az ördögöt. A démon megkérdezte, melyik víz jobb a világ minden vizénél. Mikor a doktor azt felelte, hogy a szenteltvíz és a keresztvíz, a démon kinevette. Van még ezeknél többet érő víz is. Akkor a doktor azt mondta, hogy az a víz, amely Krisztus oldalából folyt ki a kereszten, meg az, amelyet a kehelyben a borba kevernek, mert az Krisztus vérévé változik. A démon azt mondta, hogy van olyan víz, amely még ezeknél is hasznosabb az emberek számára, s ez fölfelé buzog a forrásából. Mikor aztán ezt nem értette a doktor, s a Megfeszítettre kényszerítette, mondja meg a színtiszta igazságot, azt felelte, hogy mindennél többet érő víz az a könny, amely a bűnbánó szívének forrásából fölszökik a szemébe. Enélkül ugyanis nem sokat ér a többi, vagyis igaz bánat nélkül stb. Kérjük hát az Urat hogy stb.