László király kiválósága
Szent László királyról szóló második beszéd, erényeinek kiválóságáról
Latin forrás: PA 015
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 193-200.
WAIGAND JÓZSEF FORDÍTÁSA
Boldog a föld, amelynek kiváló királya van. Boldog lehet a római katolikus egyház, amikor e szentet magasztalja, mert amint Lyra mondja: az igazi tekintélyt éppen az adja, ha egy ország királya igazán nemes, nem annyira származásánál fogva, mint sokkal inkább élete, erényei nemessége miatt. Úgy van ezekkel a nemességekkel, mondja Gergely, mint amikor valaki aranyozott ruhán drágagyöngyöket visel. Az ilyen királynak méltán nevezhetjük boldognak hazáját, mert olyan királya van, aki erényes ember, a bűnöket buzgón kigyomlálni igyekszik földjén, a jót és az igazságosságot pedig támogatja. László király valóban ilyen király volt Magyarország földjén. Úgy illik, hogy megemlékezzünk erényeiről egy beszédben. Mégpedig három dologról kell szólni, hogy példaképül állítsuk őt.
Először is erényeinek nemességéről, és itt arról, hogy boldog a föld, amely ilyen nemességet hordoz.
Másodszor méltóságának dicsőségéről: mivel király is.
Harmadszor dicső Krisztus-hasonlóságáról: mert nemcsak nemes és nemcsak király, de egészen olyan volt, mint Krisztus.
Először is tehát szóljunk erényeinek nemességéről. Mert embernél ez az igazi legnagyobb nemesség. Jeromos: Isten színe előtt egyetlen valamiben vagyunk szabadok: hogy ne szolgáljunk a bűnnek; a legnagyobb nemesség pedig, ha valaki erényekkel tündököl. Mármost e beszédben Nazianzi Gergely nyomán négyféle nemességet különböztetünk meg az embernél:
első a lelki nemesség,
második a testi,
harmadik az erényeké,
negyedik a törvény szerinti.
Első tehát a lelkünk nemessége. Maga Nazianzi Gergely erről így beszél: Mi emberek valamennyien egyformán részesülünk ebben a nemességben, mert Isten képére vagyunk alkotva. Jeromos pedig így írt egy levelében: Ne törődjél származási nemességeddel, mert Isten nem személyválogató. Ő a lelket nézi. Az embernek ezt a méltóságot mindennél inkább kellene őriznie. Bizony, sajnos, sokan nem is gondolnak e méltóságukra, még kevésbé őrzik azt! Nagy esztelenség az ilyesmi! Gondoljuk csak meg, hogy a földi nemesség mulandó ugyan, de mégis milyen gonddal őrzik. A festett vagy szoborba formált istenképeket is megbecsü1jük – mennyivel inkább becsülnünk kellene Isten lelkünkbe vésett képmását! Erre figyelmeztetnek Sirák Fia szavai: »Fiam, őrizd szerénységben lelkedet, és becsüld meg, amint kijár neki…«[1] Bizony sokan e nemességet úgy elfedik, elpusztítják bűneikkel, hogy maga Krisztus sem ismer többé rájuk. »Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!«[2] Chrysostomus hozzáfűzi: Nem az arcotokat nem ismerem – mondja itt Krisztus –, hanem utálatos tetteiteket, mert nincs ennél pusztítóbb valami az embernél. Nagyobb csapás ez, mintha az egész világ minden kincse tiéd lett volna és elveszítetted volna. »Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?«[3] Még élesebben így mondhatnók: Nagyobb csapás egyetlen lélek veszte, mint a világ minden anyagi értékének teljes pusztulása. Ágoston mondja: Az emberi lélek Isten kiváló teremtménye, mert arra hivatott, hogy Istent lássa és benne részesedjék. Amint tehát Isten fölötte áll minden teremtménynek, úgy nemességben és méltóságban az emberi lélek fölötte áll minden más teremtménynek. Nagyobb kár ezért egyetlen lélek veszte, mint ezer testé. Hallgasd meg, keresztény ember, mit mond az írás: »Őrizd magadat és lelkedet gondosan«[4] , ti. hogy el ne veszítsd ekkora méltóságodat.
Második nemesség a »testi« – ahogyan Nazianzi Gergely mondja: nem is tudom, mennyiben lehet különbség nemesség szerint egyik ember és a másik között, amikor végül is ugyanabba a földbe tér vissza mind a kettő, amelyből vétetett.
Ha tehát azt kérded, kik is valóban a kiváltságos emberek, Jeromos felel: A földi nemesség nem az egyenlő emberi természet ajándéka, hanem az uralomvágy szülötte. Hiszen minden ember eggyé lett a keresztség vizében. Itt már nincs születési rangkülönbség, nincs gazdag és szegény, nincs rabszolga és szabad, nincs nemes és sehonnai; hiszen egyaránt Isten gyermekei lettünk. Ez az égi tündöklés minden földi nemesség fölé emel.
Ezzel amit mondtunk, nem akarjuk megbántani a nemesrangúakat, csak figyelmeztetni akarjuk őket, hogy az erények útján járjanak úgy, amint Jeromos is írja levelében: senki nemesrangú el ne feledkezzék arról, hogy származási kiválóságát erényeinek szépségével párosítsa; máskülönben a földi nemesség hitvány és semmirevaló. Ilyen szellemben írja Boetius: A származási nemesség önmagában értéktelen, hiszen csak az ősök érdemeiről beszél. De hát mit használ neked, hogy az őseid kiválóak voltak, ha te magad semmirekellő vagy? Chrysostomus pedig így magyarázza Máté szavait: Mit ér a nemes származás, amelyet bemocskol gonosz cselekedeted? Gondolj csak a zsidók példájára: azzal dicsekedtek, hogy ők Ábrahám fiai és ezért ők is kiválóak. Ábrahám fiai vagyunk. – mondták –, és soha senkinek sem szolgáltunk.. Mire Jézus azt feleli: »Ha valóban Ábrahám fiai vagytok, az ő cselekedeteit tegyétek.«[5]
Ha azt kérdezed: jobb-e nemesnek lenni, mint paraszti származásúnak, halld, mit mond Cassiodorus egyik levelében: Sokkal jobb, ha valaki megvetett nemzetségből való, de erényes, mintha nemesi eredetű, de gonosz. Idézzük Ambrust is, aki Ádám és Éva esetével érvel. Ádám ugyanis alacsonyabb eredetű és származású volt, mert a föld agyagából vétetett, mégpedig a paradicsomkerten kívül. Ezzel szemben Éva nemesebb származású volt, mert Ádám bordájából vétetett és a paradicsomkertben. Mégis, Éva alatta állt Ádámnak – mondja Ambrus. Ugyanezt mondhatjuk Ábrahámról is, aki a bálványimádó Tháré fia volt, mégis minden hivő közös atyja lett egyistenhitéért.
Harmadik nemesség az erények nemessége. Arisztotelész mondja: a nemest a nemtelentől az erény, illetve a bűn határolja el. Tullius: Az az igazi nemesség, amelyet az élet igazol. És másutt: Az az igazi nemesség, mely nem szolgál semmi aljasságnak. Igaz is, mert akit legyőztek, az a másiknak szolgaságába süllyed. Aki bűnt követ el, annyi gonosz lélek szolgája lesz, amennyi a bűne. Chrysostomus a Máté magyarázatában példát is hoz föl erre: a nép hatalmában áll, hogy valakit királyává tesz vagy sem. Mihelyt azonban valakit királyságra emelt, többé a nép már le nem vetheti az igát, amelyet a király helyez nyakába! Így van az ember is: hatalmában áll, hogy vétkezzék, és ezzel az ördögöt tegye saját urává. De ha egyszer megtette, többé már nem szabadulhat az ördög igájától – hacsak az Úr irgalmasan meg nem szabadítja. Az ördög szolgájává lesz, hacsak Isten meg nem menti. Ide kapcsolódik, amit Ambrus mond Nabukodonozor történetével kapcsolatban: aki bűnt követ el, a bűn szolgájává lesz. Az ő hálójában, az ő láncaiban marad mindenkor, és meg nem szabadulhat bilincseitől, ha bűneiben él. Erről elég legyen ennyi.
Negyedik nemesség a törvény szerinti. Így nevezzük azt a nemességet, amelyre királyi okmány vagy pecsét nevez ki valakit – vagy ami örökbefogadás útján jut valakinek osztályrészül. Ily értelemben minden keresztényt keresztsége óta nemesnek kell mondanunk a Római levél szerint: »Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hanem a fogadott fiúság lelkét, amelyben azt kiálthatjuk: Abba, Atyánk! Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is…«[6] Bárcsak minden keresztény híven őrizné ezt a szent nemességet, és ne dobná oda prédául!
Mármost Szent László király nemes volt a szó valamennyi felsorolt értelmében, és ebben a szellemben is élt. Ezért volt boldog az ő királysága, akkor is, és most is, amikor már Krisztussal uralkodik a mennyben. Boldog lehet a magyarok hazája is, amelynek László király égi pártfogója!
Hogy az ő királyi méltósága épülésünkre szolgáljon nekünk, közönséges embereknek, vegyük szívünkre, amit II. Miklós pápa mond: »Senki bűnöst nem nevezhetünk igazán királynak vagy úrnak, és ugyanígy senki keresztény sem lesz a mennyben király és úr, ha nem jó, és ha nem mentes a bűnöktől.« Négy egyháztanító igazolja ugyanezt. Egyikük Jeromos, aki a Máté 25. részéhez fűzött glosszáiban így ír: Minden keresztény a jelen életben reménybeli király, odaát pedig valóságos királlyá lesz. Ott uralkodni fog mindenkin, aki jó volt, akár uralkodó volt a földön, akár nem. A második, Cassiodorus, a 37. Zsoltárról elmélkedve: Az nevezhető igazán uralkodónak, aki Isten segítségével saját ösztönein uralkodik, hogy ne vétkezzék. Mert aki a bűn szolgaságában senyved, nem nevezhető királynak. Harmadik, Ágoston: A jó keresztény, ha szolgasorban él is, mégis szabad ember – míg a gonosz ember akkor is szolga, ha történetesen uralkodó. Mégpedig nem is egy, hanem annyi gonosz léleknek szolgája, amennyi a bűne. Negyedik, Ciprián: Nincs becsülete annak az uralkodónak, aki nem tündököl erényekkel. És másutt: A király szó az irányító feladatból származik. De hogyan inthetne másokat a jóra, aki saját magát sem képes a helyes úton megőrizni? Tudja meg tehát minden király: hogy amint trónja minden más ember fölé emelte, úgy büntetése is a legnagyobb lesz, ha nem cselekedett az igazságosság szerint. Aki valamikor a földi életben mások fölött állt, most büntetésből minden bűnösnél mélyebben fog állni – így olvassuk Cipriánnál.
Ugyanezt sok úrról el lehet mondani! De ugyanez vonatkozik sok keresztényre is, ha semmibe veszi méltóságát, mennyei királyi hivatását a hitetlenekkel szemben. Amennyivel magasabbra emelte a keresztény hivatás méltósága, annyival nagyobb lesz bukása – mondja Gregorius. Vigyázz tehát, keresztény! Ne bocsásd áruba királyi, kitüntető méltóságodat az alávaló bűnért, ne dobd el örök koronádat! Végy példát Szent László királyról, aki úgy őrizte magát királyi trónján, hogy el ne veszítse égi méltóságát. Mindhalálig fáradozott az égi koronáért, hogy megnyerje Krisztust.
Harmadszorra szólnunk kell nemességének dicső Krisztus-hasonlóságáról. Melyek azok az erények, amelyeket valóban nemeseknek, Krisztushoz hasonlóvá tevőknek kell mondanunk? Hiszen ezeket kell nekünk is követni, ha meg akarjuk őrizni keresztény nemességünket. Az egyháztanítók alapján négyet sorolhatunk fel.
Első az alázatosság.
Második a jószívűség.
Harmadik az igazságszeretet.
Negyedik a méltányosság.
Első tehát az alázatosság. Mert Urunk Krisztus, a Királyok Királya és az Uralkodók Ura, teljesen megalázta önmagát. Ezzel megmutatta, hogy az alázatos embert szereti, akár fejedelem legyen az illető, akár más. Nagy érdem az is, ha valaki alázatosan tud élni alacsony sorban – de ritka, és Isten előtt igen kedves, ha a magasrangú is alázatos tud lenni. Az alázatosság a legnagyobb dicsőség! Ez az oka, hogy főleg nagyurakban és fejedelmekben tudjuk megcsodálni a Krisztus-hasonlóságnak ezt az alakját. Őket főleg ez teszi Isten előtt kedvessé. Így értsük a Sirák Fia szavait: »Minél hatalmasabb vagy, annál inkább alázd meg magad, és kedvet találsz Isten előtt, mert egyedül Istené a hatalom, és az alázatosok adják meg neki a dicséretet.«[7] Bernát pedig így ír: A méltóságban sohasem élhet az ember teher nélkül, az elismerésben fájdalom és szenvedés nélkül, a dicsőségben csalódások nélkül. Azt akarja Isten, hogy a fejedelem is részesüljön megaláztatásban, mert amint Innocentius mondja: Minél alázatosabb valaki, annál értékesebb az Isten szemében. Végy példát Saulról: amikor alázatos volt, Isten királlyá választotta ki – de mihelyt gőgössé lett, elvetette őt az Úr és az alázatos Dávidot választotta ki királlyá, mert Isten a szívét nézte.[8]
Az alázatosság erénye élt Szent László királyban is. Nem vágyott hódolatra, sőt nemegyszer a templomok előcsarnokában együtt aludt a szegényekkel, mivel egyedül Istennek akart tetszeni.
Másik erény a jószívűség, mert Krisztus, az Isten Fia mérhetetlenül jóságos az emberekhez, olyannyira, hogy még ellenségeinek is megbocsát, sőt értük is adja életét. Utolsó csepp vérét is kiontja az emberek megváltására. Kell, hogy az ember hasonló legyen e tekintetben Krisztushoz: meg kell bocsátania az őt ért igazságtalanságokat, és a jószívűség tetteit kell gyakorolnia. Akkor fogja őt szeretni Krisztus, mert meglátja a hozzá való hasonlóságot. Chrysostomus azt mondja, hogy semmi sem tesz annyira hasonlóvá Istenhez, mint a jóság, főleg pedig az igazságtalanságok megbocsátása. Valóban, Isten mindig kész megbocsátani. Ugyanígy kell, hogy a nemesek, a fejedelmek, legfőképpen pedig a királyok is kövessék Krisztus példáját az irgalomban.
Fölmerülhet a kérdés: Mi fontosabb egy királynál, hogy szeretettel vagy szigorral kormányozza alattvalóit? Amire Seneca felel: A szelíden uralkodónak inkább teljesítik akaratát, és inkább engedelmeskednek az emberek a jóságnak. Mert az emberek makacs természetűek, és az erőszaknak ellenállnak. Az uralkodó jósága viszont könnyebbé teszi, hogy az ember engedelmeskedjék neki. A királyhoz, illetve fejedelemhez tehát főleg a nagylelkű jóság illik.
A most mondott kijelentésre három bizonyságot is lehet felhozni. Egyik a Szentírás tekintélyéből: »Az irgalom és az igazságszeretet őrzik meg a királyt, a jóság erősíti meg trónját.«[9] A Sirák Fia: »Ne légy a házadban olyan, mint az oroszlán, a házbeliek felforgatója, alattvalóid elnyomója.«[10] Második érv az értelmi okoskodásból. Az első Timoteus-levélben ugyanis így áll: »A jóság minden vonatkozásban hasznos.«[11] Gregorius is mondja, hogy a jóság eltörli a bűnt, és maga a jóság is kiérdemli a földi és az örök jutalmat.
Harmadszor hasonlatként mondhatjuk, hogy a fejedelmeket és királyokat, akik mások fölött állnak, olajjal kenik fel, az olaj pedig a jóságot és irgalmat jelképezi. Nálunk a királynak jogara van, ami olyan ösztöke, akárcsak a méhek fullánkja. A méhek hasonlata azt jelenti, hogy a nemesek és akik alattvalóknak parancsolnak, legyenek jók és irgalmasok. Arisztotelész azt írja: A magas rang jele, hogy a jogar révén az államférfinak hosszú a karja, térdéig ér, de nem ismeri a két ujj közti rövid távolságot; másutt pedig azt mondja, hogy az államférfi hosszú karja az erejét jelképezi. De jelképezi jóságának nagyságát is. Aki tehát igazán nemesként akar élni, legyen Krisztushoz hasonlóan jóságos és irgalmas. Sajnos a mai fejedelmek és nemesek, a bárók és a vezetők, nem ismernek kíméletet! Kicsikarják a szegényből is a szolgáltatásokat és az adókat, elvárják az adományokat. Bosszúállók, az egyház vagyonára pedig ráteszik kezüket. Beteljesül, amit Ezékiel ír: »A nép fejedelmei olyanok övéik közt, mint a ragadozó farkasok.«[12] A 26. fejezetben pedig: »Nemes oszlopai a földre omlanak!«[13] Azaz: Azok a nemesek, akiknek oszlopként kellene állniok, hogy segítsék és védjék a szegényt, ehelyett gonosz vágyaiknak engednek, és kifosztják a szegényeket. Nem így tett Szent László király! Olyan jóságos volt, hogy az emberek meg is változtatták nevét, és csak úgy nevezték, hogy a »legjobb király«. Mert törődött a szegények sorsával, és értük a csatában életét is kockára tette, amint legendájából halljuk.
Harmadik az igazság erénye. Krisztus Urunk annyira szerette az igazságot, hogy önmagát is igazságnak nevezte: »Én vagyok az út, az igazság és az élet.«[14] Nekünk is az igazságban kell élnünk, hogyha hasonlók akarunk lenni Krisztushoz, és azt akarjuk, hogy ő szeressen minket. Ezért mondja az Efezusi levél is: »Mindenki őszintén beszéljen embertársával.«[15] Az igazságot mindenkinek szeretnie kell és követnie – de főleg a nemeseknek kell megőrizniök, hogy győzedelmeskedjenek, mert az igazság az, ami mindent legyőz: »Az igazság ad neki örök nevet«[16] , amire minden nemes vágyik. Példabeszédek könyve: »Az igazmondó ajak mindig megmarad«[17] , de »az ajak hibájáért fenyegeti veszedelem a bűnöst«.
És mégis azt látjuk sajnos, hogy sok mai nemes nem sokba veszi az igazságot, önnön vesztére! Ígérnek, de nem állják szavukat, sok mindenre ütik rá pecsétjüket, de nem lehet bízni állításaikban. Szinte beteljesül bennük, amit a Zsoltáros ír: »Ne bízzatok a fejedelmekben!«[18] Ó mily veszedelmes, mily kárhozatos kincsük a nemeseknek a hazugság! Méltán írja a Példabeszédek könyve: »Nem illik fejedelemhez a hazug ajak!«[19] A Zsoltáros pedig így szól: »Elveszejted, akik hazugságokat szólnak!«[20] Majd így olvassuk utána: »a vérontó embert és a kétszínűt utálja az Isten!« Hogy Isten szemében mily érték, és hogy milyen kincs egy uralkodóban az igazságszeretet, így fejezi ki a zsoltár: »Az irgalmasságot és igazságot szereti Isten – kegyelmét és dicsőségét adja«[21] – tudniillik az ilyeneknek! Tündöklik ez az erény Szent Lászlóban, akinek igaz volt beszéde, hűséges volt az adott szóban; amint életlegendája elbeszéli. Ezért Isten is fölemelte és megdicsőítette őt olyan csodákkal, amelyek éppen erre az erényére vonatkoztak. Így akkor, amikor ravatalra helyezték a nagyváradi templomban, végakarata szerint. Az ország vezetői másként akarták, de a halottas szekér magától odatért, ahová László király akarta. Nyilvánvaló a legenda tanítása. A másik csoda egy vak ember gyógyulása volt: mert az igazság az emberi szellem szeme. Ez az áldott király különleges képességgel rendelkezik, hogy a szemeket csodásan meggyógyítsa. Erről a következőkben szólunk.
Olvassuk legendájában, hogy egy szegény szűz visszanyerte látását a szent koporsójánál, olyannyira, hogy nemcsak testi szemével látott, de Isten kegyelméből lelkileg is megvilágosult. Egy előkelő leány gyötrelmes szembajban szenvedett, teljesen megvakult és orvosilag semmi reménye sem volt. Eljött a szent sírjához, és ott könnyek között, állhatatosan kéne segítségét. És íme, egyszer csak két, vértől borított húsdarab hullott a kezébe, szemhez hasonló gömb. Azt hitte, hogy a szeme esett ki, és fölkiáltott. A nép odacsődült és látták kezében a kiesett szemeket – de ugyanakkor új, egészséges szeme volt! A csoda láttán magasztalták Istent az ő szentjében. Én magam is láttam egy testvért a domonkosok rendjéből, akinek állandóan folyt a szeme, és amikor Szent László sírjánál imádkozott, meggyógyult.
Negyedik erény a becsületes igazságosság. Krisztus maga az igazságos Bíró, aki igen szereti az igazságos fejedelmeket és bírákat. Így írja a Zsoltáros: »Szeretted az igazságot és gyűlölted a gonoszságot...«[22] Jeromos szerint a királyok sajátos feladata, hogy ítélkezzenek és igazságot hozzanak, oltalmazzák az elnyomottakat ellenségeik kezéből, segítsék az árvákat és az özvegyeket.
László király mindig igazságos volt, nemcsak életében, de még halála után is. Azt halljuk, hogy volt egy ezüstpajzsa, amelyet még életében odaadott valakinek, aki nagy szükségben volt. Az illetőnek katona fia e pajzsot később áruba akarta bocsátani egy grófnak. A gróf ekkor a kapzsiság szellemétől vezetve azt állította, hogy ez a pajzs eredetileg is az övé volt, és elrabolták tőle. Bíró elé került az ügy, aki azt rendelte, hogy tegyék a pajzsot Szent László király sírjára, és Isten ítélje meg, kinek van igaza. Így is történt. A gróf magabiztosan odalépett a pajzsért, de félholtan bukott a földre. A szegény katona alázattal lépett oda, fölvette, ami az övé volt, hálát adva Istennek és Szent Lászlónak. A nép vele együtt köszönte meg a Mindenható Istennek, hogy Szent László közbenjárására megszabadította a katonát a rágalomtól.
[1] Sir 10, 31
[2] Máté 25, 12
[3] Máté 16, 26
[4] 5 Mózes 4, 9
[5] János 8, 39
[6] Róm 8, 15
[7] Sir 3, 20-21
[8] Sámuel 1. könyve 15-16
[9] Péld 20, 28
[10] Sir 4, 35
[11] 1 Tim 4, 8
[12] Ezékiel 22, 27
[13] Ezékiel 26, 11
[14] János 14, 6
[15] Ef 4, 25
[16] Nehémiás 3
[17] Péld 12, 19
[18] Zsoltárok 145, 2
[19] Péld 17, 7
[20] Zsoltárok 5, 7
[21] Zsoltárok 83, 12
[22] Zsoltárok 44, 8