Kísértés
Negyedik szentbeszéd Hetvened vasárnapra: az első ember megkísértése, bukása és a bocsánat elhalasztása
Latin forrás: TH 39, Dominica Septuagesimae IV., De hominis primi temptatione et lapsu
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 34-42.
VÁRADI BÉLA FORDÍTÁSA
»Hívd össze a munkásokat és add ki a bérüket.«[1] Máté apostol és a mai evangélium szerint.
Kedveseim! A mi Urunk Jézus Krisztus arra akart bennünket megtanítani, hogyan juthatunk el ebből a földi számkivetésből az égi hazába. Ősszüleink vétke folytán kerültünk ide, s a mai evangélium példabeszédében arra oktat Krisztus, hogy dolgoznunk kell az Úr szőlejében, vagyis az üdvösség művén. S ezt nemcsak szóval, hanem saját példájával is tanítja, mivel sok fáradozás után ő már eljutott a föltámadás dicsőségébe. Ezért mondja a Zsoltáros ajkával: »Ifjúkorom óta szegény vagyok és fájdalommal tele, amióta felnőttem, szégyent és gyalázatot hordozok.«[2]
Jób szavával tájékoztat arról is, hogy a földi számkivetésben »az ember úgy születik a nyomorúságra, mint a madár a repülésre«[3] , s így a földi élet fáradalmai után nagy nehezen juthat csak el az örök hazába. S ámbár ősszüleink bűne folytán rászolgáltunk, hogy a földi élet nyomorúságaiban büntetésből megpróbáltatások nehezedjenek reánk, mégis, ahogy Ágoston mondja, Isten kibeszélhetetlen irgalmasságából a vétkek büntetésének vállalásával az igaz ember kiérdemli a mennyei jutalmat. Sőt hogy ennek tudatára ébredjünk, s a jutalmak késztessenek bennünket a munkálkodásra, a mai evangélium azt mondja: Hívd össze a munkásokat és add ki a bérüket! Ezért tehát ma az Egyház emlékezetünkbe idézi, hogyan kísértette meg a sátán Ádámot a paradicsomban, hogyan esett bűnbe, s emiatt hogyan űzte ki őt Isten a paradicsomból ebbe a siralomvölgybe. Itt dolgoznia kell testi életének fönntartásáért és lelkének üdvösségéért, vagyis a bűnbánat cselekedeteit kell végeznie. Amikor tehát az első ember megkísértéséről elmélkedünk, három dolgot kell megfontolnunk. Ezek:
az első: a megkísértés megengedése,
a második: az ember bűnbeesése,
a harmadik: a bocsánat elhalasztása.
A megkísértés megengedésére vonatkozóan három kérdést kell megvizsgálni. Az első: Mi indította az ördögöt arra, hogy megkísértse az embert? A másik: Miért engedte meg Isten az első ember megkísértését, mikor előre látta, hogy el fog bukni? Harmadszor: Vajon a paradicsomban az emberek egyes gyermekei is alá voltak-e vetve az ördög kísértésének, az ősszülőkhöz hasonlóan?
Az első kérdésre, hogy mi indította az ördögöt arra, hogy az első embert megkísértse, a Szentírás azt feleli: »A sátán irigysége révén jött a világba a halál.«[4] Ebből világos, hogy az irigység késztette az ördögöt arra, hogy az első embert megkísértse. Ezért mondja Nagy Gergely: A paradicsomban az irigykedő ördög a kevélység sebét ütötte az emberen. De lehetne ellenvetni, amit ugyancsak Nagy Gergely mond, Jób szavait idézve: »Az irigység a jelentéktelen embert gyötri.«[5] Minden irigység ugyanis az egyenlő rangúval vagy a magasabban állóval szemben támad, legalábbis, aki ilyennek tűnik. Ezért nincs irigység az alsóbbrendűvel szemben. De az ördög nem gondolhatta magánál felsőbbrendűnek az embert, inkább alsóbbrendűnek a természete miatt. De akkor miért irigykedett rá? Erre Bonaventura azt feleli: Az ördög azért gondolta magánál magasabb rendűnek az embert, mivel az el tudott jutni az örök dicsőségre, míg az ördög erre már nem volt képes. De van még egy nehézség: az irigység mindig olyan jó miatt támad, amit szeret vagy kíván valaki, vagy valamilyen módon megszerezhető. Például: a paraszt nem kíván király lenni, mert tudja, hogy számára úgyis lehetetlen. Ezért nem is irigykedik a királynak megválasztott báróra. Ezzel szemben a király fia, vagy egy másik báró, aki reménykedett és szeretett volna király lenni, már irigykedik arra, akit megválasztottak. Világos tehát, hogy senki sem irigykedik másra valami miatt, csak akkor, ha ezt a valamit szereti, megkívánja, s úgy véli, hogy elérhető. De az ördög nem kívánta Isten barátságát, sem a mennyei hazát, s azt is tudta, hogy nem kerülhet oda. Érthetetlennek látszik tehát, miért irigykedett az ördög az emberre.
Ehhez Bonaventura szerint meg kell jegyezni, amit Ágoston is mond, hogy két bűn miatt, a kevélység és az irigység miatt lett Lucifer ördöggé. Ez a két bűn egymástól úgyszólván elválaszthatatlan, úgyhogy az egyik követi a másikat. Ezért mondja ugyancsak Ágoston: A kevélységből születik az irigység, s az ilyen anya soha sincs gyermek vagy kísérő nélkül. A Jób könyvéhez írt Glossza megjegyzi: A kevély ember ugyanis mindenkire irigykedik. Először irigykedik a magasabb rendűekre, mert nem egyenlők vele. Másodszor irigykedik a vele egyenlőkre, épp mert egyenlők vele. Harmadszor irigykedik a nála alacsonyabb rendűekre, éspedig azért, nehogy vele egyenlők legyenek.
Az ördög észjárása tehát a két bűnből, a nagyfokú kevélységből és irigységből keletkezik. S amikor látja, hogy az ember olyan állapotban van, hogy bűnbe eshetik és az ördög uralma alá kerülhet, akkor kevélysége, mellyel kivételes kiválóságra törekszik, arra indítja, hogy az embert a bűn által a maga uralma alá vesse. Úgyszintén, amikor látja azt is, hogy az ember a mennyei boldogságra is eljuthat, amelyből ő kiesett, irigykedik rá, s ez arra ösztökéli, hogy az embert ennek a boldogságnak az elérésében megakadályozza. Így tehát a kevélység volt mintegy az első mozgató és indíték, az irigység pedig a közeli és közvetlen mozgató az ördög eljárásában. Ezért mondja a Szentírás, hogy az ördögöt az irigység indította a kísértésre, bár tudta, hogy maga nem juthat el az örök boldogságra, s azt nem is kívánja. Mégis a más java iránti gyűlöletből, melyből az irigység is szokott származni, meg akarta akadályozni az embert a dicsőség elérésében. Ez Bonaventura magyarázata.
Példa a következő példabeszéd. Bizonyos városban három polgár élt. Az egyik módfelett kevély volt, a másik szerfölött kapzsi, a harmadik mérhetetlenül irigy. Hírük eljutott a királyhoz is. Magához hívatta mindhármukat, s azt mondta nekik: Kérjetek, amit akartok, és én megígérem, hogy aki elsőnek kér, megadom, amit kért, aki másodiknak kér, kétszeresét adom annak, amit az elsőnek adtam, a harmadik kérőnek pedig kétszeresét adom annak, amit a másodiknak adtam. Az emberek megvitatták egymás között a dolgot. De a kevély nem akart elsőnek kérni, nehogy a másik kettő többet kapjon, s így tiszteletre méltóbbnak tartsák őket. S megemlítette, neki hármuk közül utolsónak kell kérnie, nehogy tekintélye és eddigi pompaszeretete csorbát szenvedjen. A király beleegyezett, hogy utolsó legyen, a nagyobb tisztelet megőrzése végett. A kapzsi, kapzsiságától ösztökélve kijelentette, ő több vagyon birtoklására pályázik, ezért a király megengedte neki, hogy másodiknak kérjen. Az irigyen pedig, mivel elsőnek maradt, a más java miatti irigység lett úrrá, s azt kérte, neki vegyék ki egyik szemét, a másik kérőnek mindkettőt, a harmadiknak pedig szemei kivétele után kezét is vágják le. Így fog teljesedni a király ígérete, miszerint a kért dolgok fokozatosan megkétszereződnek ...
Így járt el az ördög is, mivel az ember javát gyűlölködve irigyli, ahogy láttuk. Így tesz most is lelkileg sok iriggyel, kapzsival, kevéllyel. Az irigy ugyanis egyik szemére megvakul, mert nem akarja látni másnak a szerencséjét, nehogy ez bántsa. De a más baját azért látja, hogy annak örüljön. Úgyszintén a kapzsit, Isten végzéséből, mindkét szemére megvakítja az ördög, s az így nem látja az örök javakat, melyeket elveszít a földi javakért, sem magukat a földi javakat nem látja jól, mert ezek elvesznek a halálban, s az ördög csapdájába kerülnek. »Aki meg akar gazdagodni, kísértésbe, az ördög kelepcéjébe esik.«[6] Végül a kevély ember hasonló módon megvakul, ezenfelül kezét is elveszti, mivel sok cselekedete, melyet evilági kérkedésből és hiú dicsőségvágyból művelt, kárba vész azáltal, hogy nem lesz belőle haszna. Ó, ember, óvakodj tehát az irigységtől, a kapzsiságtól, a kevélységtől és minden más bűntől. Másképp, akárcsak Ádám atyádat és Éva anyádat, téged is elveszejt az ördög pokolbéli halállal, hacsak bűnbánatot nem tartasz.
A második kérdést is meg kell világítani. Miért engedte meg Isten, hogy az ördög megkísértse az első embert, akiről pedig tudta, hogy el fog bukni? A kérdés alapja a következő. Egy jó atya sohasem járulna hozzá, hogy fia háborúba menjen, ha tudná, hogy fiát ott az ellenség legyőzi és megöli. Hasonlóképp a jó pásztor sem engedi meg, hogy báránykáit a farkas megragadja és elrabolja, ha látja, hogy jön a farkas, s azt el tudja űzni. Így Isten is előre látta, hogy Ádámot abban a kísértésben az ördög le fogja győzni, meg fogja ölni s farkas módjára szét fogja tépni. Ezért számunkra meglepő, hogy Isten megengedte az ember megkísértetését. A kérdést Bonaventura és a vele egyetértő Richardus véleménye alapján világítjuk meg: Bár Isten a legkegyesebb atya és a legjobb pásztor, de ugyanakkor igazságos bíró is, ezért úgy volt helyénvaló, hogy amikor az ember iránt atyai kegyességet és védelmet tanúsít, ugyanakkor ne mulassza el bírói hatalmának gyakorlását sem. Ezért Isten megtett mindent az emberért, amit csak mérhetetlen kegyességéből kifolyólag meg kellett tennie, amikor elegendő segítséget adott neki az ellenfél legyőzésére. Éspedig olyan mértékben, hogy bár az ördög sokkal hatalmasabb és erősebb az embernél – Jób szerint »Nincs hozzá fogható hatalom a földön‹‹[7] –, mégis Isten segítségével könnyebb volt legyőznie az embernek az ördögöt, mint az ördögnek az embert. Az embert ugyanis nem lehetett legyőzni saját hozzájárulása nélkül. Ezért annak a harcnak nem az volt a célja, hogy az ördög győzzön, hanem az ember, éspedig a saját javára. Istennek tehát, az ő igazságosságának rendje szerint, meg kellett engednie, hogy az ember a saját javára kísértésen essen át, mégpedig a következő okok alapján:
az első: az isteni törvény érvényesülése,
a második : az erény gyakorlása,
a harmadik: a kísértéssel vele járó jó,
a negyedik : a méltányosság megtartása.
Az első ok az isteni törvény, vagyis a megadott szabadság biztosítása. Minden fejedelemnek meg kell ugyanis engednie, hogy az általa hozott általános és igazságos törvény érvényesüljön. Ez a törvény elve. Márpedig Isten kezdettől fogva szabad akarattal ruházta föl mind az embert, mind az ördögöt, ahogy ez kitűnik Sirák Fia könyvéből[8] , ezért mindkettőnek meg kellett engednie, hogy élhessen szabad akaratával. Ezért mondja Ágoston: Isten az általa teremtett dolgokat úgy kezeli, hogy megengedi nekik: működjenek kapott képességeik szerint. Isten tehát nem volt köteles megakadályozni az ördögöt, amikor kísérteni akart, sem az embert, amikor szándékosan bele akart egyezni a bűnbe.
A második ok az erény, vagyis valami dicséretre méltó jó gyakorlása. Idevonatkozóan Ágoston és Lombardus szó szerint ezt mondja: Nem lenne dicséretre méltó jó az élet akkor, ha nem lenne valaki, aki a rossz életet nem ajánlaná. Vagyis a kísértést Istennek meg kellett engednie, hogy dicsőbb legyen az erény és a diadal, ha győzött az ember.
A harmadik a kísértéssel vele járó jó, vagyis hogy Isten irgalma kitűnjön a bűnbánó fölemelésében, igazságossága a konok bűnösök megbüntetésében, bölcsessége pedig a Krisztus által eszközölt megváltásban, ahogy az előző beszédben láttuk.
A negyedik ok a méltányosság megtartása, mivel az értelem helyes ítélete alapján senki sem méltó a babérkoszorúra, csak »ha szabályszerűen küzd«[9] . Ezért helyénvaló volt, hogy Isten az embert, mint katonáját a küzdőtéren, előbb kipróbálja, mielőtt a dicsőségben fölmagasztalja.
Példát találunk erre az angyaloknál, akik közül Isten egyet sem erősített meg a dicsőségben, csak miután a kísértést kiállották. Lucifer ugyanis az összes angyalokat megkísértette, a Jelenések könyve szerint: »Akkor nagy harc támadt a mennyben«[10] , Lucifer akaratának ellenállása miatt, s akik Luciferhez csatlakoztak, elkárhoztak, akik pedig legyőzték a kísértést, megdicsőültek. Mennyivel inkább szükséges volt, hogy az ember is átessen a kísértésen, hogy győzelme esetén kiérdemelje a jutalmat. Mert Krisztus is azért vállalta a megkísértetést, hogy győzni tanítson bennünket.
A harmadik kérdés az, vajon az emberek egyes gyermekei, akik a paradicsomban születtek volna, kényszerültek volna-e az ősszülőkhöz hasonlóan elszenvedni az ördög kísértését, hogy így a maguk módján győzedelmeskedve elnyerjék az örök koronát? Erre vonatkozóan egyesek tagadó álláspontra helyezkedtek, mivel Anzelm azt mondja: Ha az ősszülők úgy éltek volna, hogy az első kísértésnek nem engedve nem vétkeztek volna, Isten úgy megerősítette volna őket minden ivadékukkal együtt, hogy többé nem vétkeztek volna. De általánosabb a hittudósok, főleg Scotus felfogása, miszerint Anzelm itt csak saját vélekedésének adott kifejezést, amikor azt állította, hogy azokat a gyermekeket csodálatos módon megvédte volna egyrészt az eredeti épség adománya, másrészt a szülők gondossága és oktatása. A kérdésre érdemben ugyancsak Scotus így felel: Bár magát Ádámot, ha legyőzte volna az első kísértést, Isten hamarosan megerősítette volna az eredeti épség adományában, hogy többé nem vétkezett volna, mégis az ő gyermekeit Isten születésükben nem erősítette volna meg azonnal az eredeti épségben; hanem mindegyik gyermeke vétkezhetett volna a megerősítésig. Ezért minden egyes gyermeknek le kellett volna győznie az első kísértést, hogy a megerősítést kiérdemelje. És amint az első atya, ha az első kísértésnek ellenállt volna, megerősítést nyert volna az eredeti épség adományában, hasonlóképpen az egyes gyermekek is, miután legyőzték volna az első kísértést, megerősítést nyertek volna, hogy többé ne vétkezzenek. Ezeket mondja Scotus.
Tehát, ó, bűnös, aki semmilyen bűnnek nem akarsz ellenállni, hogyan fogsz üdvözülni? Ó, szánandó lélek, tanuld meg legyőzni a vétkeket, tarts bűnbánatot, hogy elnyerd az örök boldogságot!
Másodszor: Mi volt a bűnbeesés oka ősszüleink esetében? Ezt ugyanis nekünk is hasznos tudnunk, hogy elkerülhessük, nehogy mi is hasonló módon elbukjunk. A kérdésre Franciscus Mayron és általában a hittudósok így felelnek: Négy ok volt, melyek ősszüleink bukását okozták. Ezek számunkra is igen gyakran a bukás legfőbb okai. Ezek:
az első: az Isten irgalmában való vakmerő bizakodás,
a második: a felfuvalkodottság,
a harmadik: a tétlenség,
a negyedik: az érzékek vigyázatlan szabadjára eresztése.
Az első tehát, ami okot adott ősszüleinknek, s gyakran ad a mai embernek is a bukásra, nem más, mint a vakmerő bizakodás Isten irgalmában. Mivel ahogy Lombardus mondja: Ádám elsősorban Isten türelmére és irgalmasságára gondolt. Nem volt ugyanis még tapasztalata az isteni szigorúságról, ezért tévedésbe eshetett felőle, úgyhogy kisebbnek vélte azt a bűnt, ami pedig számára végzetes volt.
Ó, mily sokan vannak ma is, akik vakmerően bizakodnak Isten irgalmában és bocsánatában, s magabiztosan vétkeznek. Elítéli őket Szent Bernát: Pogány egy bizalom az, és csak átokra érdemes, mely a bocsánat reményében vétkezik.
A másik, ami az embernek okot ad a bukásra, a felfuvalkodottság. Ezért Ágoston, akit Lombardus is idéz, azt mondja: Azt kell gondolni, csak akkor vétkezik az ember Isten előtt, ha előre megvolt benne a bűnös felfuvalkodottság. Így a bűn megaláztatása révén meg kell értenie, milyen tévesen vélekedett önmagáról, s hogy mily rosszul jár a teremtmény, ha elszakad Alkotójától. Lombardus ehhez hozzáfűzi: Ezt nem úgy kell érteni, hogy már a kísértés előtt meg lett volna a bűnös felfuvalkodottság, hanem csak a bűn elkövetése előtt. Úgy hogy először a kísértő ördög mondotta: »Olyanok lesztek, mint az Isten, aki ismeri a jót meg a rosszat.«[11] Amint ezt az asszony meghallotta, akkor lopakodott be lelkébe bizonyos felfuvalkodottság és hatalomvágy, s így azt hitte, hogy Istenhez hasonló lesz s ezt kívánta is. De Ádám nem fogadta el igaznak, amit az ördög sugallt. A kísértés után azonban Ádám lelkébe is azonnal belopózott a felfuvalkodottság, s ezért a tiltott fa gyümölcsét meg akarta ízlelni, mivel látta, hogy az asszony nem hal meg a gyümölcsevés után. Ez Lombardus magyarázata.
S most is, sajnos, sok ember számára a felfuvalkodottság a bűn okozója! Mert ahogyan Nagy Gergely mondja: A vétkek királynője a kevélység, mely a legyőzött embert a hét főbűn igájába hajtja.
A harmadik a tétlenség. Mayron szerint: Éva a paradicsomban tétlenül ődöngött, férjétől távol, amikor a kísértő ördög először meglepte. Lombardus szerint a kísértés így folyt le: Az asszony előtt állt a kevély ellenség, s mindjárt ezt a kérdést szegezte neki: Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a paradicsomnak egy fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt neki: A paradicsom fáinak gyümölcseiből ehetünk, annak a fának a gyümölcséhez azonban, mely a paradicsom közepén van, megparancsolta, hogy ne nyúljunk, nehogy esetleg meghaljunk. Ebben a kijelentésben helyet adott a kísértésnek, amikor bizonytalankodva mondta: nehogy esetleg meghaljunk, pedig Isten állító formában mondta: hogy meg fognak halni. Ezért az ördög mindjárt tagadólag mondta az asszonynak: Semmiképpen sem fogtok meghalni... Mindebből következik, hogy Éva akkor, vagyis a kísértés elején nem volt együtt férjével, hanem tétlenül andalgott. A tétlenség az embereknél most is oka és anyja minden véteknek, ahogyan Bernát tanúsítja. Ezért int Jeromos is: Mindig tégy valami jót, hogy az ördög mindig elfoglalva találjon.
A mondottakra természeti példát találunk a méheknél. Róluk mondja Ambrus: A méhek királynője a kasban marad, körüljárja az egyes méheket s ösztönzi őket a munkára. Körülötte vannak szolgái, vagyis a fullánkos méhek, melyek a királynőre vigyáznak s a haszontalan és tétlen méheket megbüntetik. Ezért a méhek nem tétlenkednek. Egyesek ugyanis úgy mozognak, mintha csatamezőn lennének idegen méhek ellen. Mások felvigyáznak az élelemre, mások a várható esőt kémlelik, mások mézet vagy viaszt gyűjtenek a virágokból, mások kötőanyagból kerek vagy szögletes cellácskákat építenek bámulatos szerkesztéssel. Lelkileg így tesz Krisztus király is, mint a méhek királya, akinek vannak ugyan fullánkjai, de szelídsége miatt nem áll velük bosszút. Mert Krisztus »a bűnbánatért eltörli az emberek vétkeit«[12] . Maga az Egyházban maradt, s mindannyiunkat a jó cselekedetek végzésére akar buzdítani. Körülötte is vannak szolgák, az isteni igazságosság bosszuló angyalai, azok ellen a tétlenek ellen, akik nem akarnak sem a bűnök háborújában az ördög ellen harcolni, sem a lelki eledelre, vagyis Isten igéjére figyelni, sem legalább a viszontagságok viharait türelemmel elviselni, sem jó cselekedetek által maguknak lakást készíteni a mennyben. Épp ezért, ahogy Isten megparancsolta az angyalnak, hogy a tétlenség miatt vétkező Ádámot és Évát űzze ki a paradicsomból, úgy űzi majd az ítélet napján angyalai által a tétlen embereket a gyehennára.
A negyedik, ami alkalmat adott az első embernek a bukásra, az érzékek óvatlan szabadjára eresztése. Mózes első könyve így írja ezt le: »Látta tehát az asszony, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát a gyümölcsből, megette, adott férjének is, hogy egyék.«[13] Éva bizonyára valami rábeszéléssel élt, de ezt a Szentírás, mint magától értetődőt, elhagyja. Lombardus itt megjegyzi: S férje, amikor látta, hogy Éva az ételtől nem hal meg, nem akarta őt megszomorítani, sőt feleségének kedvében akart járni. De nem a testi vágytól ösztönözve, hiszen akkor ezt még nem érezte, hanem valamilyen baráti jóindulattal, amelynek hiánya miatt legtöbbször megsértődik a barát. Ezt mondja Lombardus.
Sajnos, ma is hányan engedik szabadjára érzékeiket, s bűnökbe esnek. Nőket nézegetnek, fecsegésekre hallgatnak, s így a halál ablakainkon, vagyis az öt érzéken keresztül lép be, ahogy Bernát mondja.
Harmadszor: A bűnbocsánat elhalasztását illetően az a kérdés, az ősszülők a bűnbeesés után miért nem nyerték el azonnal a bocsánatot. Mayron és a hittudósok véleménye alapján azt feleljük, hogy négy ok miatt.
Először, mivel bűnüket nem akarták őszintén bevallani, ehelyett oktalanul mentegették magukat: a férj az asszonyra, az asszony meg a kígyóra próbálta áthárítani a felelősséget. Ezért ma sem nyer bocsánatot, aki nem hajlandó meggyónni, ahogy Ambrus mondja.
Másodszor, mivel nem kértek bocsánatot és irgalmat. Nem olvasható ugyanis a Szentírásban, hogy kértek volna. Aranyszájú Szent János Máté evangéliumáról mondott beszédében ugyanis megjegyzi: Igazságtalan dolog bocsánatban és irgalmasságban részesíteni azt, aki nem kívánja. Aki pedig megmarad a bűnben, az nem kívánja.
Harmadszor, mivel elmulasztottak bűnbánatot tartani, nem bánták meg bűnüket Ábel haláláig, ahogy a történet mondja. Ezekből világos, hogy ha alázatosan bevallották volna bűnüket, ha bocsánatot kértek volna és bűnbánatot tartottak volna, Isten megkegyelmezett volna nekik.
Negyedszer, mivel olyan súlyos bűnt követtek el, melynek az egész emberi nem kárát vallotta, és ezért rászorultak Isten Fiára mint Megváltóra. Mert ahogy Ambrus mondja: Olyan természetű és akkora volt az ősszülők bűne, hogy semmiféle merő teremtmény nem adhatott érte elégtételt, csak ha Istennel egyesült. Ennek fő oka Mayron szerint az, hogy semmiféle sokaság az igazságosság szerinti jogos fogságból nem váltható ki, hacsak nem fizetnek a sokasággal egyenértékű váltságdíjat. De az egész emberiségért, mely az ősszülők bűne folytán az ördög fogságába esett, teremtmény nem volt képes vele egyenértékű váltságdíjat adni, mivel minden teremtmény, még az angyal is véges. Viszont az emberi nem annyira romlott, hogy ha egyedei a végtelenségig sokszorozódnának is, valamennyien romlottak lennének. Így semmiféle teremtmény, hanem csak a végtelen jóságú és hatalmú Isten tudott az egész emberi nemért megfelelő váltságdíjat leróni. Ezt tette Krisztus, aki a bűn által halálra gyötört emberi lélekért saját, Istennel egyesült lelkét adta halálra, a megromlott emberi testért és vérért pedig saját, Istennel egyesült testét és vérét áldozta fel. Lelkének, testének legkisebb szenvedése, vérének legkisebb cseppje, Istennel való egyesülése folytán, értékben felülmúlja az egész világot, ahogy Bernát mondja. Sőt ezenfelül Krisztus szeretetét nem elégítette ki, hogy értünk egyszerűen halálra adja magát, hanem határtalan szeretetéből túláradó váltságdíjul Ádám bűnös gondolataiért saját fejét a tövisek sokszoros szúrásainak vetette alá; Ádám kezének kinyújtásáért Krisztus átlyuggatott kezét tárta ki a kereszten; hogy Ádám a tiltott fához lépett, ezért saját lábát engedte átlyuggatni. S azt akarta, hogy Ádám szívének bűnös vágyaiért az ő szívét vagy oldalát sebezzék meg, Ádám latorkodásáért őt latrok között függesszék föl, és hogy az embereket a haláltól megváltsa, maga a legkeserűbb halált vállalta.
Ó, jóságos Jézus, nagy szeretetedre kérünk, adj nekünk kegyelmet most itt a földön s dicsőíts meg bennünket az örökkévalóságban.