István király
Első beszéd Szent István királyról a legendával együtt
Latin forrás: PA 052
Temesvári Pelbárt válogatott írásai, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1982, 168-177.
WAIGAND JÓZSEF FORDÍTÁSA
»Örvendezzetek az Úrban, Istenetekben, mert megadta nektek az igazságosság tanítóját.«[1] Így olvassuk Jóelnál és a mai ünnep reggeli dicséretében.
E szavakat méltán alkalmazhatjuk Szent István királyunkra, akit Isten adott nekünk, mindnyájunknak magyaroknak: hogy tanítója legyen az igazságosságnak és a keresztény hitnek. Szolgáljon buzdításul az egész magyarságnak, hogy örvendezzék Urában, Istenében, és adjon neki hálát ezért az ajándékáért. Elsősorban, mert épp Szent István által jutott el Krisztus hitére, arra a hitre, mely nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt.[2] Nagyon-nagyon hálát kell ma adnunk Istennek Szent Istvánért, mert ha általa meg nem tértünk volna, valamennyien a harag és a kárhozat fiai volnánk. Másodsorban hálát adunk, mert ő maga adott nekünk példát az életszentségre és az igazságosságra. Harmadszor pedig, mert különlegesen is pártfogol bennünket keresztény reménységünk útján, hiszen védőszentünk. Úgy van, amint Jeromos írja: A szentek már földi életükben is imádkoztak másokért, még ellenségeikért is. Mennyivel inkább így tesznek megdicsőülésük után, hiszen a mennyei hazában a szeretet nem csökken, hanem növekszik. Így István király is, aki földi életében annyira szeretett minket, mivel ő nemzett Krisztusban – most a mennyei hazában különösképpen is közbenjár értünk. Ezért énekli róla a zsolozsma: »Üdvözlégy Szent István király, nemzeted ékes reménysége! Üdvözlégy hitünk tanítója és apostola, üdvözlégy szentség és igazságosság tükre! Általad hittünk Krisztusban, általad jutunk el Krisztusban az üdvösségre: esedezzél népedért, járj közben a papságért, hogy senki se essék az ellenség martalékául.«
Joél fent idézett szavaival kezdem tehát, minden magyar emberhez szólva: »Örvendjetek az Úrban...« E szavak értelmében három igazságot teszek beszédem tárgyául, mégpedig más-más rendben:
Először az igazságosság üdvösséghozó szerepéről, mivel az igazságosság tanítója ő, akit Isten adott nekünk.
Másodszor arról, mennyire méltón viselte uralkodói tisztét: hiszen nemcsak tanító, de király is volt.
Harmadszor megdicsőüléséről, ami az előbbiekből következik.
Az első pontot illetően: foglaljuk mindjárt össze abban a megállapításban, hogy keresztény ember csakis akkor üdvözülhet, ha igazságos. Bizonyíthatjuk ezt:
először tekintélyekre hivatkozással,
másodszor észérvekkel,
harmadszor hasonlatokkal.
A tekintélyi érvek közt Sirák könyvében ez áll: »Életed árán is tusakodjál az igazságosságért, mindhalálig küzdj az igazságosság védelmében, akkor Isten harcba száll ellenségeiddel.«[3] Lyra hangsúlyozza: »Mindhalálig« azt jelenti, hogy a jó halál kisebb rossz, mint az igazságosság megszegése. Máté: »Ha igazságosságotok felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.«[4]
Ami az észérveket illeti: az igazságtalanság önmagában véve halálos bűn, mert a szeretet ellen vét és megfoszt az örök istenlátástól. A Zsoltáros írja, hogy az igazságtalanok nem állhatnak meg színed előtt.[5] Példabeszédek könyve: »Az igazságosság útja az életre visz, a gonoszok útja a halálba.«[6] Tamás is így magyarázza, és a rövidség kedvéért elég ennyi is. Harmadik érvünk a hasonlatokkal való megvilágítás. Lyra mondja: Az igazságosságra olyannyira szükségük van az embereknek, hogy még a gonoszok és rablók csapata, és semmiféle emberi közösség fenn nem állhat igazságosság nélkül. Ha ugyanis a rablók között a rablott holmik elosztása igazságtalan, tüstént lázadás tör ki közöttük és szétszóródnak. De a jók sem nélkülözhetik az igazságosságot.
Fölmerül itt a kérdés: miben áll az a keresztény igazságosság, amire mindannyian kötelezve vagyunk? Richardus, Anzelm és Ágoston írásaiból erre így felelhetünk: az igazságosság az akarat helyes beállítottsága, amellyel a helyes rendet védelmezi az isten- és emberszeretet terén. Hasonlóképpen Bernát és Mayron szerint igazságosnak lenni annyi, mint mindenkinek megadni a magáét. Az igazságosság állandó és kitartó akarás, hogy kinek-kinek megadjuk, ami őt megilleti.
Jegyezzük meg tehát, hogy minden kereszténynek egyetemesen négyféle tekintetben kell igazságosnak lennie. Ha ezeket betartja, csak akkor mondhatjuk igazságos kereszténynek, másképp nem.
Először is igazságosnak kell lennie Isten iránt.
Másodszor: elöljárójával szemben.
Harmadszor: a vele egyenrangúakkal szemben.
Negyedszer az alacsonyabb rangúakkal és az alárendeltjeivel szemben.
Először is tehát Istennek kell megadnia, ami őt megilleti. Hármas szempont kötelezi erre: a félelem, a szeretet és a tisztelet. Ezért mondja Malakiás: »Ha atya vagyok, hol az irántam való tisztelet? Ha úr vagyok, hol a tőlem való félelem – ezt kérdezi tőletek a Seregek Ura!«[7] A keresztény ember tehát kell hogy Istent félje mindenek felett, hogy meg ne sértse bűnnel. Szeretnie kell őt, mint atyját, megtartva parancsait, és jótetteket gyakorolva. Dicsérettel kell őt tisztelni, áldani és imádni. »Aki tisztel engem, az a hódolat áldozatát hozza. Az egyenes lelkűnek megadom, hogy lássa Isten üdvösségét.«[8] Aki Istennek megadja, ami megilleti, igaz keresztény és Isten előtt kedves.
Másodszor elöljáróinknak kell megadnunk, ami őket megilleti; lelki és világi fölötteseinknek egyaránt. Három tekintetben adjuk meg: azzal, hogy megfizetjük az adót és tizedet; azzal, hogy tiszteljük, és azzal, hogy engedelmeskedünk neki olyan dolgokban, amelyek megengedettek. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: »Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, mert ők vigyáznak rátok, abban a tudatban, hogy számot adnak lelketekről.«[9] Scotus: Aki nem végzi el azt a helyesen és megfelelően kiszabott elégtételt, amit a gyóntató reá rótt, holott elvégezhetné, halálos bűnt követ el. Hasonlóképpen azok is, akik nem engedelmeskednek egyházi elöljáróiknak az ünnepek megülésében, vagy a böjtök megtartásában, vagy az egyházi interdictum betartásában, vagy hasonló dolgokban, az ilyenek halálosan vétkeznek és nem igaz keresztények. Ezért mondja az Úr Máténál: »Ha az Egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.«[10] Callixtus pápa így tanít: »Ne szakadjon el a tag a főtől, tudniillik az engedetlenség által, hanem minden tag a főt kövesse. Nem kétséges mármost, hogy az apostoli Egyház mindenkinek anyja, és ezért törvényeitől nem szabad eltérni. Ahogyan Isten Fia azért jött, hogy az Atya akaratát teljesítse, úgy ti is teljesítsétek Anyátok akaratát, amely az Egyház, és ennek feje a római Egyház.«
Fölmerül itt a kérdés, vajon mindenben engedelmeskedni kell-e elöljáróinknak, fölötteseinknek? Amire Halesi Sándor utal Angelus de Clavasio elvére, miszerint az engedelmesség kötelessége az elöljáró rangja szerint kisebb vagy nagyobb. Magasabb rendű elsősorban a lelki hatalom. Az egyházi elöljárók iránt tehát engedelmeskednünk kell azokban a lelki dolgokban, amik az üdvösséghez szükségesek, vagy amik ezzel kapcsolatosak. Azok kötelesek engedelmeskedni, akik az ő joghatóságuk alá tartoznak.
Második helyen következnek azok a világi elöljárók, akik az országot irányítják. Ezeknek, tehát a főurak és fejedelmek iránt kell hogy engedelmeskedjenek alattvalóik, amennyiben megengedett dolgot parancsolnak, saját hivatali körükön belül. Kivétel az az eset, ha valaki bitorolja a hatalmat. Richardus szerint nekik nem kell engedelmeskednünk, hacsak nem a botrány elkerülése végett. Az egyházi személyek sem kötelesek parancsuknak engedelmeskedni, mivel az Egyházról szóló konstitúció értelmében az egyháziak nem tartoznak a világi elöljárók alá, tehát azok nem is parancsolhatnak nekik semmit. Akkor sem kell engedelmeskedni a fejedelmek iránt, ha olyasmit parancsolnának, vagy olyan törvényt hoznának, mely nem a közjót szolgálja, hanem saját egyéni érdeküket. Ilyen esetben a törvényszegő nem követne el halálos bűnt, olvassuk a Kánonjog IV. fejezetében. Ilyen esetben a törvény a célja miatt igazságtalan.
Harmadszor következik az a világi tekintély, aki a saját családja fölött áll, mint a vér szerinti atya vagy anya. Gyermekeik és családjuk engedelmességgel tartoznak nekik mindenben, ami a családi ügyeket illeti. Aki velük szemben megfelelő ok nélkül megtagadja az engedelmességet valami fontos dologban, vagy pedig megvetésből, halálosan vétkezik. Kivéve, ha a parancs ellenkezik az Isten törvényével, vagy más, magasabb rangú vezető parancsával. Egyéb dolgokban viszont, amelyek nem rájuk tartoznak, nem köteles az ember nekik engedelmeskedni. Ez Tamás tanítása.
Harmadszor embertársainknak kell megadnunk, ami őket megilleti: a testvéri szeretet szellemében. Így olvassuk Máténál: »Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.«[11] Aki tehát felebarátját gyűlöli, vagy vele szemben haragot tart, nem igaz keresztény. János első levelében így olvassuk: »Ha valaki azt állítja, hogy ,szeretem az Istent', de testvérét gyűlöli, hazudik, és nincs benne igazság.«[12]
Végül, negyedszer, alattvalóinak kell hogy megadja a keresztény ember, ami nekik kijár az igazságosság parancsa szerint. Anyagiak terén meg kell fizetnie azt a bért, ami szolgálatáért, munkájáért megilleti. »A munkás bére ne maradjon nálad másnap reggelig.«[13] Lelkiek terén azzal tartozik az ember az alatta állónak, hogy figyelmezteti és megfeddi, máskülönben ő is felelős lesz a bűnért és a büntetésért. A bírónak igazságosan kell ítélnie mindenki fölött. A Bölcsesség könyve mondja: »Szeressétek az igazságosságot ti, akik ítélkeztek a föld fölött.«[14] Gregorius: »Te, aki emberek fölött állsz e földön, ne feledd, hogy fölötted van az Égi Bíró, és ugyanolyan mértékkel mér majd neked is, mint amivel te mértél.« Példaként említhető itt, hogy a régi bölcselők az igazságosságot így ábrázolták: arcát az ég felé fordította, de vak volt. Mérleg volt a kezében, de a keze csonka volt. Azt jelentette ez: az ítélkező bírónak a lelkével Istenre kell figyelnie, aki az ő bírája lesz. Vak az emberekkel szemben, hogy ne nézze azt rokon-e vagy barát valaki, ne legyen személyválogató, ne legyen indulattól elfogult. Mérleget tartson a kezében, vagyis higgadtan mérlegeljen minden szempontot. Végül pedig hiányozzék a keze feje, nehogy megvesztegetést fogadjon el az igazság meghamisítására.
Mindezeket hűségesen megtartotta Szent István király. Ezzel megtanított minket is, hogy legyünk igazságosak. Utánozzuk királyunkat, az igazságosság tanító mesterét, hogy elnyerjük a mennyek országát.
Beszédünk második részéhez érkeztünk, ahol arról szólunk, István király mennyire méltón viselte uralkodói tisztjét. Már beszédünk tárgyául is ezt a szentírási mondást választottuk, hogy »megadta nektek az Úr az igazságosság tanítóját«. Itt mindjárt fölmerül a kérdés: vajon minden hatalom, minden mások fölötti uralkodói méltóság Istentől származik-e? Azért szükséges ezt kérdeznünk, mert hiszen minden ember Isten képmására van alkotva, akár úr, akár szolga. Milyen jogon uralkodhat tehát egyik ember a másik fölött? Különösképpen, mivel Isten a Teremtés könyvében azt mondja, hogy uralkodjék az ember az állatok fölött – de nem mondja, hogy uralkodjék más emberek fölött.[15] Scotus erre röviden így felel. Először, ha az ember nem vétkezett volna, a paradicsomban lett volna ugyan valamiféle rangsor akkor is, mint például a férjé a felesége és kisgyermekei fölött. De ez az uralom nem lett volna hasonló a jelenlegihez, mely a bűnbeesés utáni helyzetben tapasztalható. Másodszor azt kell mondani, hogy mivel az ember a bűn által hasonló lett az oktalan barmokhoz, ezért az emberek feletti uralmat Isten megszorításként vezette be, büntetés gyanánt, hogy a vadállati embert az erényes ember kormányozza és fegyelmezze.[16] Harmadszor pedig Richardus, Bonaventurával együtt azt hangsúlyozza, hogy minden uralomban négy szempontot kell megkülönböztetni. Első szempont, hogy a világ rendje szerint, amelyet Isten alkotott és mindig jó, a felsőbbrendű uralja az alatta levőt. Figyeljük csak meg ezt a szabályt az emberi testen és az egész világban: mindenütt a felsőbbrendű van az alsóbbrendű fölött. Idevonatkoztatható a Rómaiakhoz írt levél: »nincs hatalom, csak az Istentől«.[17] Aki tehát elleneszegül a hatalomnak, Istennek szegül ellen, aki pedig Istennek szegül ellen, saját kárhozatát érdemli ki. Ezért mondta Krisztus is Pilátusnak: hogy felülről van minden hatalma. Ágoston így tanít: Nincs senkinek sem hatalma, hacsak felülről nem kapta, ezért minden hatalmat vagy az Isten adott, vagy megtűri, megengedi.
A hatalomban azután az erény kiválósága is előtűnik, ahol szintén az egyik ember fölötte áll a másiknak. Arisztotelész a Politikonban azt mondja, hogy a nagyobb értelmű és képességű emberek természetszerűleg irányítói, uralkodói a többieknek. Ugyanígy az erényekben kiválóbbak is. Ezért Arisztotelész úgy következtet, hogy az erény és a bűn teszi az embert szabaddá vagy szolgává. Ez a rend nyilván Istentől származik. Ezért mondja Gregorius: Isten az embereket természetükben egyenlőkké tette, amennyiben mindnyájan Isten képére vannak teremtve. De úgymond, különböző érdemekért, azaz erényekért, Isten titkos rendelése egyeseket jogosan állított mások fölé.
Vegyük figyelembe aztán a hatalom megszerzésének, elérésének módját. Egyesek jogosan és méltányos címen nyerik el. Ilyenkor a hatalom egyszerűen Istentől származik. Mások azonban jogtalanul, erőszakkal jutnak birtokába, esetleg ravasz mesterkedéssel. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy a hatalmat közvetlenül Isten adta, Isten legfeljebb eltűri a bűnök büntetéseképpen. Jób szerint: »A nép bűnei miatt képmutatót tesz úrrá fölöttük.«[18]
Negyedszer vegyük figyelembe, hogy valaki hogyan gyakorolja a hatalmat. Ha helyesen, akkor ez a gyakorlási mód egyszerűen Istentől való. Ha visszaélő módon történik, Isten legfeljebb megtűri a bűnök büntetéseként. Így engedi meg jogosan az ördög álnok uralmát is az emberek fölött a bűnök miatt, amelyek az embert a gonoszságok és a démonok szolgáivá süllyesztették. Így értsük Krisztus szavait: »mindenki szolga, aki bűnt követ el«.[19] Jeromos hozzáfűzi: bátran mondhatjuk, hogy a nép és az egyház sok vezetője nem mindig Isten akarata szerint lett vezetővé, hanem úgy, ahogyan mi megérdemeltük. Felhozza a Szentírásból Pál esetét. Ugyanide sorolhatjuk István királyt. Isten előre látta erényeit, hogy szent lesz, ezért már születése előtt hírül adta az angyal útján, hogy őt választotta ki jövendő királyul.
Beszédünk harmadik részében arról szólunk, hogy Isten megdicsőítette István királyt. Dicsőségesebb lett sok más királynál és fejedelemnél, és nagy kiváltságokban részesü1t. Ezt a tényt sok minden bizonyítja.
Első kiváltsága volt, hogy angyal adta hírül jövetelét. Ebben valamiképp hasonló volt Krisztushoz és az ő szent anyjához Máriához, hasonló volt Keresztelő Jánoshoz és néhány más nagy szenthez. Ahogy ezeknek születését angyal adta hírül, úgy Szent István királyét is. Életlegendájában olvassuk: amikor a magyarok kijöttek a szittya őshazából, üldözték és pusztították az Egyházat is. Negyedik fejedelmük Pannonia földjén Géza volt, aki maga is a pogányságnak hódolt. Isten kegyelméből azonban béketárgyalásokba kezdett a szomszédos országokkal, és elrendelte, hogy vendégbarátságot és biztonságot kell adni azoknak a keresztényeknek, akik a magyar fejedelemség területére lépnek. Maga elé bocsátotta a bejött papokat és szerzeteseket, és szívesen hallgatta őket. Eljött az az Istentől rendelt nap is, amikor hitt ő maga és egész háza népe, és megígérte, hogy kereszténnyé teszi minden alattvalóját. Amikor kereszténnyé lett, lángoló buzgósággal igyekezett megszüntetni a szentségtörő pogány szertartásokat, megfékezni a lázongókat. Templomokat építtetett. És íme, egyik éjjel megjelent neki Isten angyala, ifjú képében, kedves arccal, és így szólt: Békesség neked, Krisztus választottja! Azt akarom, hogy biztos légy afelől, amiért buzgólkodol. Tervedet azonban nem te magad fogod keresztülvinni, mivel emberek vére tapad kezedhez. Születendő fiad lesz az, akire Isten rábízta a mű véghezvitelét. Egyike lesz a kiválasztott királyoknak, akik földi koronájuk helyébe mennyei koronát nyernek majd. Hozzád azonban eljön majd egy Istentől küldött férfiú. Fogadd tisztelettel és hallgass tanácsaira.
A fejedelem, amikor fölébredt, ámulva mondta el a látomást környezetének, majd földre borulva, könnyek közt adott hálát Istennek. Ekkor egyszer csak közölték vele, hogy Szent Adalbert prágai püspök érkezett meg. Tisztelettel elébe ment, fogadta őt, és engedelmes fiúként hallgatta, úgy, amint a figyelmeztetést nyerte. Elrendelte a fejedelem, hogy gyűjtsék egybe a népet, és hallgassák a szent püspök beszédeit. Ezek nyomán kezdett a hit fénye fölragyogni Magyarországon és igen sokan megkeresztelkedtek. Ez volt Szent István első kiváltsága.
A második kiváltság az volt, hogy nevét is már születése előtt kapta. Mikor ugyanis a fejedelem szent felesége már a szüléshez közel állt, megjelent neki Szent István első vértanú, szerpapi ruhában, és így szólt: Bízzál asszony az Úrban és légy bizonyos, fiad fog születni, aki elsőként nyeri el a magyarok közt a koronát és a királyságot. Saját nevemet add majd neki – mondotta. A fejedelemasszony csodálkozva kérdezte: Ki vagy te, uram? Ö így felelt: Én István első vértanú vagyok, aki Krisztusért szenvedtem. E szavak után eltűnt. Midőn tehát megszületett az Istentől ígért fiú, Adalbert megkeresztelte Esztergomban, és az István nevet adta neki.
Az ilyen, Istentől való névadás, igen nagy kiváltság, és nagy szentet jelez, mert csak kevesekről tudunk, akivel hasonló történt. Lyra szerint (Máté 1. könyvéhez fűzött magyarázatában) az Ószövetségben két személyről hallunk, akinek nevét Isten már születése előtt kijelölte, különleges csodaképpen: Izsák és Josiás. Az Újszövetségben is kettő szerepel: Keresztelő János és az Úr Krisztus – de Szűz Máriáról is föltételezzük, és a róla szóló történetek is említik. Ebben tehát Szent István király őrájuk hasonlít. A második kiváltság is nagy titkot jelez: koronát ígér neki a látomás, jelezve ezzel földi és mennyei megkoronáztatását.
Harmadik kiváltsága, hogy biztos lehetett üdvössége felől. Már az előző kinyilatkoztatásokból is, de azután a későbbiekből is kitűnik, hogy Szent István biztos volt üdvössége előrerendeltségéről: amit csak nagyon kevés szentről lehet elmondani.
Negyedik kiváltsága, hogy Isten őt igen nagy méltóságra emelte. Első ezek közt a királyi méltóság, második az apostoli, harmadik az egyháztanítói tisztség. Ugyanis királya, apostola és tanítója lett a magyar népnek. Midőn ifjúvá serdült és a tudományokban jártassá vált, Magyarország főemberei királlyá választották. Atyja ugyanis az előző évben, 997-ben a mennyei hazába költözött. Adalbert ugyanabban az esztendőben szenvedett vértanúságot Poroszországban, ahol az igét hirdette. Szent István mindenben hűségesen elkezdte teljesíteni Istentől kapott küldetését. Azon gondolkodott, miképpen tudná a rábízott népet Krisztus hitének megnyerni. Az ördög azonban el akarta téríteni jámbor szándékától, ezért pártütéseket támasztott. Egyes főurak nem akarták meghajtani fejüket Krisztus hite előtt. Elkezdték Szent Istvánt gyalázni, Isten szolgáit pedig megölni és javaikat pusztítani. Ö azonban az Úrban bízott. Sereget gyűjtött össze, és legyőzte ellenségeit. Javaikat templomoknak adományozta, és mindent újból helyreállított. Majd az országban tíz püspökséget szervezett, az esztergomi érsekséget pedig a többi fölé emelte, hogy legyen a többiek tanítója. Atyja halála után a negyedik évben, midőn Isten kegyelméből jóformán egész Magyarországot Istenhez térítette már, Anasztáz apátot Rómába küldte a Szentatyához, a pápához, hogy atyai áldását kérje. Kérte, hogy adja meg a püspöki kinevezéseket, és erősítse meg, amit ő végzett. Kérte azt is, hogy koronával erősítse meg királyságát, mert Isten segítségével meg akarja szilárdítani, amit elkezdett.
Körülbelül ugyanebben az időben a lengyelek fejedelme is fölvette övéivel együtt Krisztus hitét, és ő is ugyanilyen okból küldöttséget menesztett Rómába, valamivel korábban. Az ő számára a pápa már el is készíttette a drága művű koronát, hogy elküldje. De íme, előző éjszaka az Úr angyala jelent meg neki és így szólt: A holnapi napon ismeretlen nép követei jönnek hozzád, kik fejedelmük számára királyi koronát kérnek. Ezt a már elkészült koronát tehát az ő fejedelmüknek küldd el, mivel szent élete jutalmaként őt illeti a királyi dicsőség.
A mondott napon valóban meg is jelent a pápa színe előtt Anasztáz apát. Elbeszélte, hogy mennyi jót tett Isten Szent Istvánon keresztül és milyen sok embert térített meg. A pápa nagyon örült. Teljesítette Szent István minden kívánságát, és a már készen álló koronát átadta, az angyal figyelmeztetése alapján. Ezenkívül egy feszületet is küldött, amelyet a király előtt hordozzanak, apostoli küldetése jeleként, és így szólt: Én csak »apostoli« vagyok, ő azonban valóban apostol, aki által Krisztus oly sok embert térített meg. Emiatt az egyházi élet megszervezését is rábízta a király bölcsességére. Amikor a követek hazaértek, Istvánt a püspökök nagy ünnepélyességgel királlyá kenték fel és megkoronázták.
Ötödik, csodálatos, nagyszerű kiváltságáról annyit lehetne szólni, hogy nem futná az időből. Ezért ezekből a dolgokból csak néhányat említünk. Először is, azt olvassuk róla, hogy hihetetlenül bőkezű volt, amikor templomok építéséről, javadalmazásáról vagy monostorok alapításáról volt szó – olyannyira, hogy ilyen dolgokra költötte jóformán mindenét, amije csak volt és amihez csak hozzájutott. Nemcsak saját hazájában, de külföldön is létesített építményeket. Jeruzsálemben remetekolostort építtetett, és ellátta földekkel és szőlőkkel, hogy biztosítsa fenntartását. Rómában, a Szent István vértanúról nevezett címtemplom mellett tizenkét kanonok számára emelt épületet és biztosította fenntartását. Konstantinápolyban is csodás szépségű templomot építtetett és látott el javadalommal.
A szegények és nélkülözők iránt nagyon irgalmas és jószívű volt. Néha éjszakáit áldozta arra, hogy nekik alamizsnát osszon és lábukat mossa. Mindezt vidáman tette. Egyik este, szokása szerint, anélkül hogy bárki is észrevette volna, elindult tömött pénzeszacskójával adományt adni a szegényeknek. Azok, nem tudva, hogy kivel van dolguk, összevesztek a pénzen, őt magát pedig összeverték, megtépdesve haját és szakállát. Midőn végre kiszabadult kezükből, örömmel mondta: Ó, mennyország királynője, Mária, az emberek, akik velem így elbántak, a tieid, ezért én is békével akarom eltűrni, amit tettek. Tudom ugyanis, hogy mit mondott Krisztus: Egyetlen hajszálatok sem vész el mennyei Atyátok tudta nélkül.[20] A történtek ellenére sem hagyta abba az alamizsnaosztást: akár közvetlenül, akár mások által.
Bírói ítéleteiben a legnagyobb igazságossággal és méltányossággal ítélkezett, mert jól tudta, hogy neki is majdan Krisztus ítélőszéke elé kell állnia. Egyetemes törvénnyé tette, hogy alattvalói egymással szemben nem alkalmazhatnak fegyveres erőszakot, nem szabad elnyomni az özvegyet és az árvát, nem szabad másnak sérelmet okozni.
Saját életét egész magatartásának szentsége, teljes érettség és fegyelmezettség jellemezte. Ifjúkora óta egészen élete végéig sohasem hahotázott. Halála napját mindig szem előtt tartotta, mintha csak máris Krisztus I ítélőszéke előtt kellene állnia. Ékes volt minden erénnyel, szentségben és igazságosságban járt Krisztus színe előtt.
Hatodik kiváltsága a nagyszerű csodák voltak, amelyekkel Isten már élete során megdicsőítette. Ha híre jutott hozzá, hogy valaki beteg, mindjárt küldött neki kenyeret, gyümölcsöt, vagy növényt gyógyszerképpen, hogy meggyógyuljon, és az illető Isten jóságából egészségesen kelt fel. Az is ilyen csoda volt, hogy prófétai lélekkel előre látta, néha meg is mondta, ha ellenség közeledett keresztény magyarok felé és fosztogatni készült. Ilyenkor készen álltak, és be is teljesült, amit mondott.
Az éjszaka csendjében szívesen imádkozott, könnyeit hullatta, és elmélkedett az isteni dolgokról. Egy alkalommal nagy kísérettel szállt táborba. A mezőn fölvert sátrakban a többiek aludtak, ő azonban imádkozott. És íme, ugyanabban az időben egy másik, nagyon alázatos és ártatlan férfi, hasonlóképpen imádkozva, azt látta, hogy Isten angyalai szálltak alá Istvánhoz. A sátor, amelyben térdelt, fölemelkedett, és mindaddig a levegőben lebegett, míg csak a szemlélődést és imádkozást abba nem hagyta. A király a Szentlélek megvilágosításából tudta, hogy az illető férfi mindezt látta. Ezért magához hívta és nagyon kérte, hogy amíg él, el ne árulja.
Hetedik kiváltsága, hogy halála után megdicsőülve, a hozzá folyamodók számos kérését teljesítette. Midőn érezte közeledni halálát, összehívta a főpapokat és főurakat. Mindnyájukat atyailag figyelmeztette, hogy őrizzék meg a katolikus hitet, az igazságosságot, szeressék Istent és őrizzék a kereszténységnek ezt az új hajtását. Majd kezét és szemét az ég felé emelve, így szólt: Mennyország királynője, dicsőséges Szűz Mária! A te oltalmadba ajánlom az ország vezetőit, az egész népet és papságot. Kezedbe ajánlom lelkemet.
Magához vette az oltáriszentséget és részesült a szent kenetben. Így halt meg boldog halállal az Úr 1038-ik esztendejében. Székesfehérvárott temették el, hol Isten az ő közbenjárására sok csodát művel mindmáig. Éjszakánként gyakran lehetett itt angyalok énekét hallani, és nemegyszer csodálatosan jó illat árasztotta el az egész templomot. Sokan meggyógyultak különféle betegségekből. Az ide zarándokolók közül nem egy már az úton meggyógyult. Sőt, ami ennél is több, halottak is támadtak fel. Szent István király jobbja, a csontokkal, bőrrel és hússal együtt mindmáig épen maradt, mintha csak most is alamizsnát akarna osztani. Úgy hisszük, Isten azért akarta így, hogy ezzel szívünkbe vésse: jó cselekedeteket kell tennünk. Dicsőséges Szent István király, hozzád esedezünk! Könyörögj érettünk Krisztus Urunkhoz a mennyben!
[1] Jóel 2, 23
[2] Zsid 11, 6
[3] Sir 4, 33
[4] Máté 5, 20
[5] Zsoltárok 5, 6
[6] Péld 12, 28
[7] Malakiás 1, 6
[8] Zsoltárok 49, 23
[9] Zsid 13, 17
[10] Máté 18, 17
[11] Máté 22, 39
[12] 1 János 4, 20
[13] 3 Mózes 19, 13
[14] Bölcs 1,1
[15] 1 Mózes 1, 26
[16] Zsoltárok 48, 13
[17] Róm 13, 1
[18] Jób 34, 30
[19] János 8, 34
[20] Máté 10, 30