DICSŐSÉGES SZENT MÁRTON PISPEKNEK LEGENDÁJA[1]
(Érdy-kódex)
Az időben, mikoron Úr Fiú sziletetnek utána írnának háromszázhetven esztendő táján, dicsőséges Szent Márton pispeknek támadása és sziletése ismertetik lenni Magyarországból, Sabariának várasából. Kinek szilei, mikoron nemesek volnának, rámai császároktúl tartatnak vala. Bírják vala kedég az időben Constantinus és Iulianus császárok idő szerént. Vivé be azért Szent Mártont még kisded voltában az ő atyja Olaszországban, és lakozának Pápia[2] nevő várasban, és vitézködnek vala római császárok alatt. Jóllehet Szent Márton nem akaratja szerént, mert jóllehet az ő szilei pogánság alatt volnának, ő kedég még tízesztendős korában ő szileinek akaratjok ellen az szentegyházhoz futván, meghíülette[3] vala magát, és oly igen megszállotta vala az ő szívét Úristennek malasztja és szerelme, hogy ha gyenge ideje meg nem vonta volna, ez világiakat megútálván, kész lett volna pusztában futnia. De mikoron az ő atyja elvéhedött vitéz volna, írák fel Márton vitézt az táblában tizenöt esztendős korában. Kinek ellene nem tehete. Méne be azért az császárnak udvarában csak egy szolgájával, ki őneki szolgálna, kinek viszon ellen ő is, úr vallván, azonképpen szolgál vala.
Egy időben, mikoron Ambiensis[4] váras kapuján kimenne lova hátán az tebb vitézök között, egy rosszas szegén embert elöl talála, kinek senki, alamizsnát kérvén, nem ád vala. Szent Márton, Krisztusnak szerelmes vitéz szolgája, megkenyerüle rajta, és mikoron egyéb jószága nem volna, mert immáran mind Krisztus szegényinek osztogatta vala, tebb az egy palástjánál nem vala, annak es egyik szélét az szegénnek adá, az más részét magára takarojtá. Ki az tebb vitézök látván, bolondságnak vélik vala. Ime kedég, azon éjjel álmában Krisztus Jézus Urán látá az fél palástot, dicseködvén benne az angyalok előtt, mondván, hogy az meghíülött Márton vitéz adta volna azt őneki. Szent Márton jóllehet megismeré, hogy kellemetes volt volna Úristennek az ő alamizsnája, ottan tizennyolc esztendős korában megkeresztelködék.
Annak utána két esztendő beltelvén, törtenék Iulianus császárnak hada Galliában. És mikoron zsoldot osztatott volna az vitézöknek, Szent Márton nem akará felvenni, mondván, hogy ő továbbá ez világi urnak nem vitézködnék, de az Úristennek, ki mennyet, földet teremtötte. De az császár véli vala, hogy féltében nem akarna vitézködni, nem Istennek szolgálatjáért. Azt hallván Szent Márton felfogadá, hogy másod napon minden fegyver nélkil az ellenségnek köziben mégyen. Annak okáért őrizet alá vetteté Iulianus őtet. De íme, másod napon hihetjék, hogy az ő szent érdemének miatta az ellenség megengedvén, császár hatalma alá adá önnenmagát, meghódolván.
Dicsőséges Szent Márton azért elhagyá az hadakozást, és méne Szent Hilarioshoz, pictaniabeli[5] pispekhez, és ott akolittá[6] tevék. Azonközben isteni jelentből méne haza szileit meglátogatni, kik még pogánok valának. Azon úton sok nyomorúságot szenvede az gonosz tolvajok miatt. És mikoron hazajutott volna, anyját ez szent hitre térejté, atyja kedég azon gonosz aggságban megmarada.
Vala kedég azon időben nagy eretnekség keresztyén hit ellen. kik ellen Szent Márton eresen viaskodván megfogák, és erősen vesszővel megkasztigálván[7] kiízék az várasból. És jeve Mediolanomba,[8] onnan es kive ízék. Méne csak másod magával Gallinaria nevő várasban. Onnan esmeg Pictaniom várasba méne Szent Ilarius pispekhez, és klastromot szerze magának, és ott kezde lakozni. Egy napon, mikoron kive nyomotott volna, lele egy halottat, ki szent keresztség nélkil múlt vala kive, kin annéra elkeserödék, hogy nem tírheté, hanem cellájában vivé az testöt, és szent imádságával feltámasztá. Másodot esmeg olvasunk, ki ennenmagát felakasztotta vala, azt es feltámasztá. Vala kedég jó híre-neve minden népek között.
Azonkezbe hallák meg az Turonica[9] várasbeliek az ő szentséges életét, miért püspökök nem volna, egyetembe választák Szent Mártont pispekké, jóllehet minden akaratja nálkil. De mikoron nehéz volna jó szokásának az tiszttartás, kívül az várasnak két mélföldön kalastromot rakattata, és ott két negyvened magával szent szerzet szerént lakozik vala Úristent éjjel-nappal szolgálván.
Némikoron Szent Márton láta egy oltár alatt egy koporsót, kit mártír névön tisztölnek vala az népek, kinek Szent Márton megkérdözvén nevét, ki volt volna, és semmiképpen bizonságára nem mehetött volna. Bal felé tekéntvén láta egy fekete árnyékot állván és mondván: „Vagyok egy gonosz tolvajnak lelke, kit gonoszságáért megöltenek, és ez koporsóban eltemettenek, ki erekké elkárhoztam.” Azt hallván Szent Márton pispek ottan eltöreté az oltárt.
Harmadik halottat támaszta fel ezenképpen. Mikoron egy özvegy asszonnak egyetlen egye kimúlt volna, és kivitték volna az mezőre, hogy eltemessék, nagy sok pogán népek körüle lévén és siratván, Szent Márton pispek Istennek akaratjából odajutván imáda érette és feltámasztá. Azt látván nagy sok pogánok fordulának ez szent hitre. Ó, szerelmes atyámfiai, ha minden csodatételét megírnók ez bódog szent embernek, mind az egész nap sem volna elég. Menné poklosokat, kórokat, betegöket gyógyútott, menné erdengesöket vigasztott és menné számtalan pogán népeket fordojtott, menné szentegyházat, klastromokat rakattatott, mint épejtötte anyaszentegyházat idvességes tanúságával, mint ótalmazta ez szent hitöt istenadta malasztjával, mint szaporojtotta Istennek szent országát szentöknek sokaságával, ki mehet mindennek végére? Csak az Úristen. Annak felette úgy olvastatik őróla, hogy minden teremtött állatok engedtenek ez szent embernek parancsolatjára.
Minemő nagy kegyes és irgalmas lött légyen, az egy dolgából megismertetik. Mikoron egy jeles innepnapon misét akarna szolgálni, egy szegént elöl talála, és ottan neki adá ruháját. Csak egy palástban méne mise mondani. És mikoron az egyházi népek előtt nem merészlenék levetkőzni, miért az palástnál tebb ruhája nem volna, az esperest egy kis kurta ruhát hoza neki, kinek hosszjasága csak térdig vala, ujja könyökig. És azonképpen felőtözvén, felálla mise mondani. Íme, mindeneknek látására Szentlélek Úristen tízképpen fejére szálla, és belé enyészék. Mikoron kedég mezéjtelen karjait felemelte volna Úristenhöz, íme, az szent angyalok aranyas gyengyes őtözettel belfödözék ő karjait. Kikből nyilván megismertetik az ő nagy szentséges volta.
Oly nagy malasztja es vala ez dicsőséges szent konfesszornak, hogy ugyan szemlátomást es meglátja vala pokolbeli erdegnek járását és mívelködetit. És mikoron egyször egy koronás királ személyében neki jelent volna, mondá: „Márton, szerető szolgám, ismersz-e? Én vagyok az Krisztus.” Szent Márton reátekéntvén mondá: „Ha az én áldott Megváltómat azon személben nem látandom, kiben szenvedvén megváltotta ez világot, nem hiszöm.” Azt hallván az erdög felcsattana, és gonosz bízzel beltölté az szent jámbornak celláját.
Szent halálát es még annak előtte megmondá az ő szerelmes tanojtványinak, és nagy sírásra indojtá őket. Ő es azt látván elfakada sírva, és imádságot tevén Úristenhez, mondá: „Ha méges tovább az te népednek szikségen vagyok, nem szánom a mukát, légyen az te szent akaratod.” Mikoron kedég betegségben esvén meg kezdött volna fogyatkozni, csak ciliciom ruhában és az hamuban fekszik vala, szívét, lelkét, szemeit és kezeit felemelvén Úristenhez mennyeknek országára, és azonképpen szent imádságra, várja vala testének kimúlását. De íme, az förtelmes lélek ott elejben álla, ha mit őbenne neki valót lélhetne, kiben vádolhatná. Mondá neki az szent jámbor: „Óh, vérszopó bestya, mit keressz, ett nem találsz énbennem semmi halálra valót. Ábrahámnak kebele fogad be engemet.” És neki parancsolván elízé onnan. Vala kedég két negyvenegy esztendős ember az időben, és pispekségének huszonhatod esztendei telvén múlék ki ez világból, mikoron írnának Úr Fiú sziletetnek utána négyszáznyolcvanhat esztendőben.
Kinek halálának utána es oly csodával jelenté meg Úristen az ő nagy érdemes voltát, hogy oly igen fénlik vala ő szent orcája, mintha immáran megdicsőilt volna, és az szent mennyei angyaloknak édes éneklési hallatának, kiknek szentséges társaságok között viteték fel az szent apostoloknak bódogságus karokban. Nagy sokaknak es jelenteték meg az ő bódog kimúlása. Kik között illik hallani, mikoron Szent Amborus doktor Mediolanomba azon hórában misét szolgálna, az prosának alatta ilvén pispöki székiben, elszunnyada. És mikoron sokáig várták volna, az epistola-mondó felserkenté, hogy áldomást vetne. Mondá ottan, hogy Turonica [beli] Márton pispek azon hórában múlt volna kive, és az szent jámbornak temetésén volt volna, és az utolsó orációt félben hagyta volna, miért hogy felserkentötték volna. Jóllehet, szerelmes atyámfiai, sok csoda és idvességes dolgokat tett mind életében, mind kimúlásának idejin és utána ez dicsőséges szíz Szent Márton pispek és konfesszor, kiért méltán dicsértetik mind feldön-mennyen. Kinek mi es ajánljok a mi szegén lelkönket, testönket, életönket és halálunkat, hagy az ő nagy szentséges érdemének miatta ótalmazzon minden nyomorúságunkban, és nyerje az erek dicsőségnek országát. Ámen.
(Érdy-kódex 623–626 – Nytár 5, 453–457)
[1] Szent Márton „magyarországi” származásával kapcsolatban ld. Szent István király Nagy legendája 4.és 9. jegyzetét. Az Érdy-kódex legendája aLegenda aurea Márton-életrajzának kivonata. A legenda egy másik fordítása az Érsekújvári Kódexben – Nytár 10,43 olvasható.
[2] Páviában
[3] megszenteltette magát
[4] Amiens
[5] Poitiers
[6] akolitus, kisebb papi rend
[7] megvesszőzvén
[8] Milánóba
[9] Tours