Thuróczy János
A MAGYAROK KRÓNIKÁJA
(1488)
(Részletek)
Az augsburgi kiadás ajánlása
A felséges és győzhetetlen uralkodónak és úrnak, Magyarország és Csehország királyának, Mátyásnak, Feger Theobald üdvözletét küldi és dicsőséget kíván.
Hogy az emberek emlékezetéből, felséges és győzhetetlen király, teljességgel kiesett vagy a feledés örökös homályába süllyedt uralkodóknak és népeknek oly sok ragyogó tette, amelyet pedig békében és háborúban csodálandónak tartott mindenki: ki tudna egykönnyen más indokot felhozni rá, mint azt, hogy vagy az irigykedés miatt, vagy a kor embereinek tudatlansága miatt nem voltak neves íróik, vagy ha az írásművek mégis megszülettek, nem voltak olyan íródeákjaik, akik mások írásait könyvek sokaságával szerte elterjesztették. Nem kételkedhetem benne, hogy mindnyájuknak ez a közös sors jutott. Mert van-e olyan nép – bármennyire ismeretlen is most a neve –, amely nem virágzott valamikor, kedvező csillagzat alatt? A magyar királyok esetében teljességgel méltatlan dolog volna, ha derék tetteik – akár a kényszerűség vitte rá őket, akár a szomszédos népek vadsága – valósággal eltemetve, emlékezet és hír nélkül rejtve maradnának. De leginkább a Te esetedben volna ez méltatlan dolog, hírneves Mátyás király, akinek híre és dicsősége Európa-szerte fényesen ragyog, mivel annyiszor megfutamítottad és leverted a keresztény nép ellenségeit, a rettenetes törököket, és legyőzted a szomszédos népeket. A mi korunkban, a tudós embereknek ekkora bőségében senki sem tarthat tetteid elfelejtésétől, mégis, hogy lelkednek nagysága az előbbi királyokkal összehasonlítva még inkább fényeskedjék, s hogy az emberek emlékezetéből még kevésbé tűnjön el, gondoskodtam róla, hogy Magyarország királyainak tetteit Felséged dicsőségére a legnagyobb gonddal és a leghibátlanabbul kinyomtassák. Igen csinos festett képeket is mellékeltem hozzá, hagy az olvasással járó fáradalmakat a képek változatossága enyhítse, s a könyv ezzel is kellemesebb legyen mindenki számára. Találkozzék tehát tetszéseddel, felséges király, kísérletem és elhatározásom. Ha érezni fogom, hogy mindez nincs tetszésed ellenére, más dolgokra is mindig kész és figyelmes leszek, ami neved tisztességére és tekintélyesebbé tételére szolgálhat. Jó egészséget Felségednek! Nagy dicsőségtől övezve éljen Felséged országának javára hosszú-hosszú időkig!
1. Thuróczy János mester előszava A magyarok krónikája első könyvéhez
Tekintetes Drági Tamás[1] úrnak, a felséges Mátyás király, Magyarország Csehország, stb. uralkodója és Ausztria hercege személyes jelenléti táblája kancellárjának.
Mivel ez utóbbi évek állandó nyugalma következtében magunk is nyugalmasan éltünk, valahányszor különböző rendű-rangú dolog kerül elénk, beszélgetés közben néha kellemes vitákba keveredtünk, többször meg vitatkozás közben kisebbfajta pörlekedések is felmerültek közöttünk, mivelhogy a magyar nemzet legrégibb történetéről különböző nézeteket vallunk, meg arról is, mely világrész szülte a magyarokat, és hogy honnan özönlöttek erre a vidékre, melynek régen Pannónia volt a neve, most pedig éppen a magyarokról Magyarország. Végül is elhatároztuk, hogy vizsgálódásunk érdekében fellapozzuk a régi időkben erről a tárgyról szerkesztett történeti műveket. Amikor azután gondosan elolvasva tanulmányoztuk ezeket, láttuk, hogy Szkítiáról, a világnak arról a részéről, ahol állítólag a magyarok is felbukkantak, sok mindent kihagytak, mellőztek, vagy más szerzők állításaitól eltérően tárgyaltak.
Úgy tetszett ugyanis, hogy még a nagy Attila király viselt dolgainak a dicsőségéről is, mivel gyenge toll foglalta írásba, szinte hallgatnak, noha az ő viselt dolgai nem kevésbé méltók a dicsőítésre. De nem a régi magyarokat kell azzal a vétekkel vádolnunk, hogy viselt dolgaik emlékezetét a feledékenység mély tengerébe engedték süllyedni. Az embereknek az a nemzedéke, amely ez események korában élt, inkább a fegyverek zajával, mint a betűvetés tudományával volt elfoglalva. Mert hiszen a mi korunkban is ugyanennek a nemzetnek egy része, amely Erdély tájain lakik, tud valamiféle betűket a fába vésni és e rovást használva betűvetés módjára él vele.[2] Azt hiszem, csak az idegen népek gyűlölködése fosztotta meg Attila királyt attól a dicsőítő tolltól, amely az általa aratott győzelmekhez méltó lett volna, és ez sikkasztotta el Attila királytól a császári cím dicsőségét is. Ezért tapasztaljuk, hogy az általa véghezvitt tettek dicséretére semmit sem írtak, csupán az általa okozott nyomorúságot jegyezték fel siralmas énekben. Ezért írja Paulus Orosius[3] a hunoknak kitörését említve Történetének utolsó könyvében: „Valens uralmának – úgymond – tizenharmadik esztendejében egyszerre hatalmas hajtásokat hajtott nyomorúságunknak ez a tőkéje.” Ezért írja továbbá Antoninus[4] firenzei érsekKrónika című művének második részében: „E nép barbársága – mondja – hallgatásra késztetne, ha nem kényszerítene beszédre Gallia és Itália népeinek hírhedett pusztulása.”
Senki sem nyert még földi dicsőséget anélkül, hogy másokat nyomorba ne döntött volna. Ninosz, az asszírok királya azzal teremtette meg a világtörténetet, hagy erőszakosan rátette kezét idegen országokra. És ha Agamemnón, a görögök fővezére, nem döntötte volna romba a trójai Iliont; ha Nagy Sándor nem pusztította volna végig a világot gyászos fegyvereivel: nevük is elenyészett volna testükkel együtt.[5]
Hogy tehát Szkítia vidékét és Attila királynak nagy tettei miatt halhatatlanságra méltó korszakát részletesebben leírjam, s egyszersmind az őutána következő magyar királyoknak történetét, amelyet hajdan megírtak, átvizsgáljam, s hogyha valami hibát ejtett bennük íróik hanyagsága, kijavítsam, fellelkesülve a te buzdításodtól, bátorságot merítettem, hogy hozzákezdjek az erőimet meghaladó feladathoz. A te kedves és felettébb gyönyörködtető ékesszólásod meggyőzött engem: és bár az ilyen nagy események nagyobb írót érdemelnének, mégis, mivel a te rábeszélésed számomra parancs, és mivel akkor is engedelmeskednék neked, ha nem rábeszélésről volna szó: – rábeszélésedre annál inkább neked szentelem minden erőmet.
Ámde a vakmerő embert éppen a vakmerősége – gondalom az irigység tanácsára – csúfolja meg, és megoldódik az ő becsmérlésére az emberek nyelve, amely nem szokott senkit sem kímélni. Ismerjük e jó embert! – mondják. Igaz, az evangéliumi tanítás szerint senkit sem fogad el saját hazája prófétának (Lukács 4,24); de én ebben a tárgyban semmit sem tettem magam, csupán a régi történetírást követtem minden tekintetben, és a szerzők megállapításain semmiképp sem megyek túl. Szkítia vidékét meg fekvését, továbbá Attila király tetteit is az e cél kedvéért átkutatott több krónikás mű alapján kissé részletesebben igyekszem megírni, mint a magyar történet régebbi írói, és az ő mindenhonnan felkutatott állításaikat is közbeszúrtam. Továbbá, amennyire tehetségemtől telt, gyengécske munkám határai között gondosan igyekeztem kijavítani Magyarország többi boldogult királyának történetét is, az egykor gyalázatosan meggyilkolt Károly királyról szóló siralmas énekig. Segítsenek az ég fenséges hatalmai, hogy alaposabb rendbe szedhessem.
Te meg fogadd a hajóst,[6] aki a te kívánságodra a tenger mély örvényeit szántja, anélkül, hogy sajkájának kormányrúdja vagy irányítója volna, vagy evezősök segítségére támaszkodna. Fogadd azt, aki nem mindenkinek, csupán a te kívánságodnak kívánt eleget tenni; fogadj úgy, mint aki nem a magáéból, hanem az eseményeket leíró régi történetírók köteteiből, erről a zöldellő mezőről szedett kedves virágot nyújt át neked, uram. Élj boldogul!
2. Monológ
Azt tapasztaljuk, hagy a régi kor történetírói a hunok, vagyis magyarok eredetét egymásnak ellentmondó módon írták meg, s mind a mai, mind a régi idők emberei különbözőképpen vélekedvén róluk, nem csekély ellentmondást tartalmaznak ebben a kérdésben. Van ugyanis két krónikakötetünk, amely az ő eredetükről és történetükről ad felvilágosítást, s amelyet – mint feltehető – az egykor megboldogult Károly és Lajos magyar királyok idejében szereztek;[7] ámde ezek a többi történetírótól is, de még egymástól is eltérnek, főként a népek eredetének a megvilágításában. A kettő közül az egyik a Genezis tizedik fejezetére, a másik a tizenegyedik fejezetére alapítja leszármaztatását. Mivel pedig minden keresztény vallású nemzet elismeri azt a nézetet, hogy az özönvíz büntetése után az összes halandók Noétól és fiaitól, azaz Sémtől, Khámtól és Jáfettől erednek: a magyarok származásán kívül más nemzetek származtatásának ismertetését – noha ezekben a kötetekben ezt is ismertették – nyilván inkább a fölösleges, mint a szükséges dolgok közé kell sorolnunk.
Ezért, nehogy az a megrovás érjen, hogy e munkához valamit is hozzátettem a magaméból, ama kötetek szerzőit követve, a magam előadásában ugyanezt a kiindulópontot választom.
128. Károly király halála[8]
Jaj, hogy e világ dísze és dicsősége az idők kezdetétől fogva nem marad meg ugyanabban az állapotban, hanem állandóan változik, forgandó, mulandó és a megsemmisülés felé tart, tovahaladva, miként az elfutó patakvíz. Mert széthullik és földdé válik minden, ami csak van e kerek világon, a föld mélyétől kezdve az ég boltozatáig. És mivel a kegyetlen halál semmit sem kímél, nem a béke ösvényén jár, és semminek nem irgalmaz: elhullik az emberi élet a tőle való félelemben: még virulni látszik, mint a virág, majd egyszerre elszárad.
Ó, Halál! Te, aki sárból gyúrt ősatyánk bűneinek vétke miatt, azáltal, hogy ők az ördögi csalárdság megfontolt gonoszságának az ösztönzésére beléharaptak a kárhozatos almába, behoztad a bűn mérgét a világba, elárasztván a kígyó mérgével; te rettenthetetlen, te félelem nélküli és tiszteletet nem ismerő, te, vétek csalárdságával töltekezett, ennek az ősatyának a fiait is elragadtad és felfaltad, és így kerestél magadnak utat a világba mindjárt a kezdetek kezdetén: csoda-e, hagy telhetetlen falánkságoddal és rabló útonállásoddal nem telsz el, és tovább nyeldekled a holtak testeit. És miért örülsz, örvendezel a holtak undok tetemének, miért nem az élőknek? Mert nem lakodalmas házba és a vigasság ünnepére, hanem inkább a gyász helyére sietsz te, amúgy vaktában sietve; nem félsz belépni sem a szegények kunyhójába, sem a királyok udvarába vagy palotájába[9] – minden bejelentés nélkül; nem rettensz vissza tőle, hogy az igaz szeretetben házassági kötelékkel kölcsönösen egymáshoz kötött házastársakat az elválás bilincsbüntetésébe verjed, s hogy fiút az apától, apát a fiától elválassz.
Nemde megmutattad, milyen keserű, milyen kemény, kegyetlen s könyörtelen vagy, amikor az Úrnak ezerháromszáznegyvenkettedik évében, az apostolok szétoszlása után következő napon, július tizenhatodikán, nem riadtál vissza attól, hagy rókaravaszságú fortélyoddal, titokban és láthatatlanul be ne lopózz a mérhetetlen magasságú legerősebb várba, megvíhatatlan falai közé, melyeken sem erő, sem világ hatalma nem tudott semmi módon úrrálenni; és nem féltél ellenséges fegyverekkel a leghatalmasabb uralkodónak, Károly úrnak, Isten kegyelméből Magyarország királyának életére törni, akinek erejét a Magasságbéli rendelkezése folytán rettegve rettegte Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország, Bulgária és az egész Magyarország meg Salerno és a Szent Antal-hegy, meg más országok is, úgymint Lengyel- és Csehország, meg Ausztria és más környező országok; te azonban negyvenkét évig és tovább nem, hagytad őt az Élet szolgálatában uralkodni, és a te megszokott csalárdságoddal, a mi boldog emlékezetű, kegyes, híres-neves és hatalmas királyunkat, országa népeinek szeme láttára és nyíltan – nem kincseitől és drága ruháitól, vésett köveitől és drága, tündöklő, aranyba és ezüstbe ékesen befoglalt gyöngyeitől, hanem az életadó lélektől fosztottad meg, s vitted el őt közülünk kegyetlenül; fényes érdemeit semmivé, árnyékká tetted, őt magát földdé, hogy elföldeljük. Országának népei még legutóbb is látták, milyen kegyes és magasztos, mint Libanon cédrusa – és íme, elmenvén és keresvén őt országának népei, már nem is élt!
Ennek okából, a te nagy és elvetemült tetted miatt a katolikus hit valóban igaz és szeretett követőinek, s a hit ösvényeihez ragaszkodóknak az a kegyes kötelessége, hogy Károly király urat megsirassák, és – fájdalom – siralmasan meggyászolják. Micsoda siralomban, micsoda siránkozásban vannak itt a főpapok, főnemesek, bárók és nemesek, hajadonok és úrasszonyok, minden rendű és rangú emberek, de különösen Erzsébet úrasszony, a felséges királyné és kedves hitvestárs, meg Lajos, mostani királyunk, és István herceg, a megholt fiai! Micsoda sírás, jajgatás tört ki halálának napján?
Ó, ha valaki látta volna – és gondolatban előre is látni lehetett volna –, hogy a felséges királyné úrasszony orcája, ami maga volt a megtestesült öröm és vidámság, a keserű könnyektől mily szörnyen elváltozott, hogyan áztatta arcát a király halála óta szeméből szüntelenül, vízesés módjára földre hulló könnypatak. Hangos orgonahangja és búgása országa népeinek sírásával együtt az égboltozat csúcsáig felhatolt, még az eget is mintegy részvétre bírta, sőt a nap is – úgy látszott – gyönyörű sugarait igen nagyon homályba vonja.
A következő napon aztán az említett királyné úrasszony rendelkezésére összegyülekeztek az érsekek, püspökök, prelátusok, bárók, papok, barátok, és az egész papság, és könnyező menetben elindulván a mondott várhoz érkeztek. Ragyogó sokaságuk – mint mondottuk – könnyek közt kesergett, majd a király drága fejét királyi méltóságához illően aranykoronával ékesítették, felséges testét skarlát ruhába öltöztették, lábára drágakövekkel kirakott csizmát húztak, s rá méltóságát megillető aranysarkantyút illesztettek, majd a mondott bevehetetlen várból nagy siránkozás kíséretében levitték Visegrád városába, a Boldogságos Szűznek ott épült plébániatemplomába. Elsiratta őt a város egész népe, nagy-nagy siratással. Az isteni oktatás és a mise végeztével a testet egy bárkán lefelé szállították a Duna vizén a híres-neves Buda városába. A főpapok, bárók és nemesek tömege előtt ott haladt hadi lobogóval sírva, a híres-neves, erős karú Tóth Lőrinc vitéz, aki a király úr életében reá háruló tisztsége miatt a királyi lobogót vinni szokta, ahogy illik. Itt, a híres-neves már említett város minden polgára, minden pap és szerzetes férfiú, és a város minden lakosa gyászolva, könnyező szemmel és gyászruhába öltözve, körmenetben vonult a király holtteste elé, egészen a Dunáig. És amikor már bevitték a mondott városba, a király teste fölött szüntelenül zsoltárokat énekeltek, és egyéb ájtatosságokat végeztek, ahogy ez szokás a megholtakért, és egész éjszaka könyörgéseket mondtak énekelve a Teremtőnek.
A király halálát követő harmadik napon aztán, még ugyanebben a városban, a nap közepe táján, míg az előírt módon a vallási ájtatosságokat, vagyis a megkezdett szertartásokat és az ünnepélyes miséket végezték, az egyház ajtaja előtt állt Károly király úr három díszlova bíbor takaróval ékesítve, s rajtuk a király úr fegyverzetébe öltözött derék vitézek. Az első lovon ülő vitéz a király méltóságához illő lövő fegyverzetbe volt öltözve, a másik meg a dárdaökleléshez volt felszerelve, a harmadik – legpompásabb – lovon ülő pedig a királyi méltóságot megillető harci fegyverzetben, a hadba vonulásra felvértezetten. A három lovon ülő három vitéz sisakján a hadijelvény egy struccmadárforma volt, aranykoronával ékesítve; ilyen jelvényt szokott viselni a király úr, míg élt. Minden lószerszám, kengyel, zabla, kantár meg más idetartozó dolog aranyozott ezüstből volt a királyi méltósághoz illően, és a bőrhevederek és a gyeplők és más efféle dolgok a szügyelőkkel és farmatringokkal együtt selyemanyaggal voltak bevonva. A három lovat és a vitézeket gyönyörű hímzésű bíborral, sok gyöngy és drágakő borította, s testestül-lelkestül a király úrhoz voltak hasonlatosak ezeken a lovakon, úgyhogy amikor a mindenféle rendbeli emberek arra mentükben megpillantották őket, és meglátták az említett királyi jelvényeket, sírásban törtek ki, és hangos üvöltésükkel az eget ostromolták, mert a király úr az említett jelvények és lovak birtokában mindaddig szerencsésen kormányozta a magyar birodalmat.
A szent oktatás és az ünnepélyes misék befejezése után, nem egynémely más, régen elhalt királyok módjára, akiket más írásos művek tiszteletre méltó tekintélye boldog emlékezetűeknek mond, azaz nem letakart arccal és néhány napig titokban őrzött testtel – mert egyes esetekben egynémely király halálakor állítólag ez a helytelen szokás kapott lábra –, hanem nyíltan, mindenki jelenlétében, és nyilvánosan, mindenki szeme láttára szállították a mondott testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék.
Mikor Budáról elszállították a testet, bármelyik faluba értek, a férfiak is, az asszonyok is, minden ember, könnyek közt sírva gyászolta, és keserűségében hangos jajgatással az eget ostromolva kiáltozott. És amikor Fehérvárhoz érkezett a mondott felséges test, a fentebb említett módon, a város prelátusai, papjai, egyházi emberei és a többi nemes és polgár sietve eléje vonult a városon kívül, és megnézvén az éltető lélektől megfosztott testet, ennek láttán mondhatatlan sírásban törtek ki, és bevitték a városba. Ezek a papok és egyháziak egész éjszaka himnuszokat és zsoltárokat énekelve Istennek, virrasztással töltötték a hosszú éjszakát.
És amikor felvirradt a nappal és megkezdődtek az ájtatosságok és az ünnepélyes misék, Károly király már említett három lova, a már említett módon bíbor takaróval, s díszes lószerszámmal ékesítve, ott állt a monostor ajtaja előtt, mint már mondottuk, s hátukon az említett derék vitézek a király úr fegyverzetébe öltözötten várakoztak, amíg a megkezdett szent szertartásokat és az ünnepélyes miséket azon a napon az előírt módon végezték. És amikor az ájtatosságokat méltóképpen elvégezték, s az aznapon tartandó miséket befejezték, a főmonostorban, ott, ahol szentséges István királynak és fiának Imre hercegnek különféle ereklyékkel és csodatételekkel fényeskedő teste boldogan nyugszik az Úrban, s könyörületes szívvel a legnagyabb jótéteményekben részesíti a bizalommal hozzá könyörgőket – ott, a nagy oltár mellett temették el a király testét, az őt megillető királyi ruhában az említett és felsorolt urak és egyházi ruhába öltözött érsekek, püspökök, prelátusok és apátok közreműködésével.
Egy szívvel-lélekkel siratta őt mindenki, gazdag és szegény egyaránt, úgyhogy a márványkövek a sűrű könnyhullatástól teljesen átnedvesedtek. A nagy jajgatással siránkozó körülállók valamennyien berekedtek, s szemük a sok-sok könnytől csaknem elvesztette természetes látóképességét.
Ekkor a Krisztusban tisztelendő atya, Csanád esztergomi érsek úr a körülállóknak a király halála miatt aggódó lelkét és jámbor szívét üdvös és kegyes beszédével illendőképpen megenyhítette.[10] Akik még nem láttak királyokat temetni, azoknak a siránkozás és elmondhatatlan szomorúság keserű fájdalmáról és a könnyek hullatásáról –, úgy hiszem, fogalmuk sem lehet.
De hát minden húsba és bőrbe öltözött teremtmény, mint előbb már érintettük, a sárból alkotott ősszülő bűnbeesése miatt büntetésből halandó lett. Vétkével minden utódára rászabta a halál törvényét, egyetemlegesen és megváltoztathatatlanul, annyira, hogy a Magasságbeli saját fiának sem kegyelmezett, noha isteni természettel volt felruházva, hanem odaadta őt is mindnyájunkért. Ezért tehát senki sem háboroghat, és senki sem szállhat szembe a Teremtővel a halál elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan ténye miatt, mivel az Úr ellenében sembölcsesség, semtudás, sem bátorság, sem megfontoltság nem állhat; inkább béketűréssel kell elviselnünk a halál súlyos csapását, mivel csak azt vette vissza az Úr, amit adott, s ami azon a napon úgyis feltámad őbenne.
Akkor az említett főmonostor a többi egyházakkal egyetemben megszámlálhatatlan értékű királyi ajándékban és óriási mennyiségű fogadalmi adományban részesült. Végezetül a három díszparipa a fegyverekkel és takarókkal és minden díszes felszereléssel együtt, meg egy francia ringó kocsival, vagyis királyi hintóval – amelyen rajta volt az aranyozott és gyöngyökkel díszített címer s fölötte egy struccmadárféle, hasonlóképpen aranyazott ezüstből készült hét gömb alakú gombbal – meg az említett számlálhatatlan mennyiségű pénzzel együtt az említett monostornak jutott és adatott ajándékul az elsiratás és a mondhatatlan keserűségű meggyászolás emlékezetére, hogy a mondott király úr emlékét felidézzék az utókorban. A temetés napján ott megesett és végbement adományozás és felajánlás mérhetetlen mennyiségét jelen írásunkban nem tüntetjük fel részletesen, hogy hosszadalmas felsorolásuk ne fárassza az írók tollát és az olvasókat.
A hatalmas király elhalálozásának megülésére a király rokona, Lengyelország híresnevezetes királya, meg Morvaország őrgrófja Visegrádra jött gyászba borult lélekkel. Harminc nap elteltével, a Szent Szűz mennybemenetelét megelőző szerdai napon, hogy Károly király halálának harmincad-gyásznapját ünnepélyes misével – mint föntebb mondva volt – megüljék a főpapok és püspökök igen sok báróval együtt Fehérvárra mentek, ahol Károly király úr teste az Úrban elnyugodva, ünnepélyesen el volt temetve; és ott Fehérvárott meg Visegrád városában a királyné úrasszony kedves fiával, az akkor királlyá koronázott Lajossal, meg a többi főpappal, püspökkel, pappal, báróval, meg sok-sok keresztény hívővel ájtatosan megtartották a gyászünnepséget. És az országnak minden népe országszerte ugyanolyan ünnepélyes áhítattal és ünnepélyes misékkel ülte meg és teljesítette a halotti ájtatosságot.
Kérjük tehát egy szívvel-lélekkel a mindenható Istennek kegyelmét Károly király úr számára, hogy lelke fölött kegyelmesen ítéljen és bocsásson meg neki, és lelkét a szentek és hitvallók sorába, István és László király társaságába kegyeskedjék helyezni, hogy amiként a jelen világban királyi dicsőségben élt, a túlvilágon is együtt örvendezhessen az angyalokkal.[11]
129. Sorok Károly király haláláról
Égi Urunk, Krisztus, létünk végcélja, királyunk!
Egymagad immár mindnyájunkhoz légy te kegyelmes,
szüntesd vétkünket, vedd el bűnünk sokaságát,
s Károly Urunk bűnét, aki pár hónapja pihent el.
Még augusztus előtt tölté be a lelke, az áldott,
Rák képében, Apostolok Elválása utáni
ünnepek első napján élete évei számát,
azt, mely adott a királynak, a hercegnek s a parasztnak
Nem sok időn át tartották tetemét temetetlen,
három nap múlt el, majd elföldelve Urunk, egy
pénteki nap volt, hogy megtért az örök pihenésre.
Így – ég áldja! – Lajost kaptuk, s megkezdte uralmát,
épp amidőn az ezerháromszáz évnek utána
negyvenkettedik új esztendő végzi futását.
Isten, az Égi Király is tudja, hogy ő menedékünk.[12]
186. Thuróczy János magiszter előszava
A „Kis” melléknevű Károly király szerencsétlen esetének elbeszélése és Magyarország királynőinek gyászos története elé, a királyi kúria bírájának első jegyzőjéhez, nagyságos Haserhag magiszter úrhoz.[13]
Általában jó volna nem kívánni másnak az osztályrészét; az idők változnak, az események kimenetele – mivel a szerencse vak – némelykor homályba borul, és az emberi színjáték néha nem sejtett véggel zárul. Károly a világ két legnagyobb országa fölött rendelkezett, és hatalma egész Itáliát rémülettel töltötte el; de mivel nem elégedett meg a saját határaival, a szerencsétlen vérével együtt a lelkét is kiadta, s végül még a temetés végtisztességétől is megfosztva hosszú időn keresztül temetetlenül kellett feküdnie a puszta gyepen, a rothadás bűzét árasztva. Így sújt le – fájdalom! – a végzet villáma a felséges királyokra, a világ uraira, és így igazgatja ama mindenható az ő dolgaik folyását.
Arra kértél, igen kedves Uram, hogy írjam meg ennek a Károlynak a szerencsétlen esetét: erőimet meghaladó terhet raksz gyenge vállamra; nem arra alkalmas tehetségnél kopogtattál! A királyok nagyszerű tettei ugyanis nem kisszerű írókat kívánnak, és a nagy hírnév nem találja örömét az egyszerű előadásmódban. Mégis, a figyelmesség arra késztet, hogy engedelmeskedjem óhajodnak, és meghajoljak kívánságod előtt, leginkább azért, hogy hálátlannak ne ítélj. Hozzákezdtem tehát nagy bátran, nem azért, hogy mindenki óhajának, hanem csakis a te akaratodnak eleget tegyek. Mégsem hiszem, hogy munkám a rosszindulatú magyarázatot kikerülhesse. Honnan vette – mondják majd – ez a tanulatlan ember azt a vakmerőséget, hogy „énekeket” szerezzen, és parasztos írásmódjával összevissza forgassa a ragyogó eseményeket?
A gyűlölködés miatt minden ember életét nyomon követi az ócsárlás, még ha dicséretet érdemelne is; és a gonosz nyelv nem kíméli senkinek sem a korát, sem társadalmi állapotát. Mégis a közösen viselt teher – bármily nagy is – kevésbé nyom; és kevésbé igazságtalan a büntetés, ha vannak az embernek – bűntársai!
Ennek a Károly királynak gyászos halálát egy éppen nem tanulatlan velencei ember, név szerint Monaci Lőrinc, az események idején, rövid mértékes versekben vázlatosan megírta.[14] Nagyrészt őt követtem, leginkább azért, nehogy azt higgyék, hogy magamtól csináltam valamit. De mindazt, amit ő összeszerkesztett, meg amit ifjúkoromban hallottam a szóban forgó királyról öreg és szavahihető emberektől, akik maguk ide-oda hánykolódtak a vészes viharokban, igyekeztem bővebben megírni.
Olvasd hát és ítéld meg művemet; magasztald vagy ócsárold: és mivel éppen te róttad ezt a szokatlan terhet egy járatlan emberre, légy részese a dicséretnek vagy ócsárlásnak, már amit kapni fogok érte, magad is.
És hogy Károly király életének gyászos kimenetelét és Magyarország királynőinek siralmas történetét jobb rendbe szedhessem, a hosszú panaszénekemmel lelked kielégíthessem, könyörögve kérem, segítsen rajtam a Magasságbeli az egekből, ki a jajt is üdvre változtatja.
250. A török császár Nándorfehérvárt ostromolja
László király a budai várban tartózkodott az Úrnak ezernégyszázötvenötödik[15] esztendejében, amikor elterjedt a híre, hogy a törökök császára, Mohamed, Magyarország ellen támadásra készül, és mielőbb be akarja venni Nándorfehérvár várát. Ez a hír nemcsak Magyarország népét, hanem a szomszédos vidékeket és szinte az egész kereszténységet nagy gondba döntötte és gondolkodásra késztette. Az egész kereszténység szeme előtt lebegett Konstantinápoly városának vad bevétele, és ez nem csekély félelmet keltett mindenkiben. A törökök császára ugyanis a görögök felett aratott győzelme után más emberré változott, nagyravágyásban és még nagyobb gőgjében pöffeszkedve azt gondolta, hogy személyében az egykori makedón Nagy Sándor és diadalmas kora tért vissza. Állítólag azt mondta : „Egy Isten uralkodik az égben, méltányos, hogy egy uralkodó uralkodjék a földön is!”
Mikor ezeket a híreket jelentették László királynak, az ifjú uralkodó mélységesen megrémült. Ulrik gróf, aki harcos vitézségében német lelkületű volt, és aki a királyt tanácsaival irányítani szokta, nemkevésbé megzavarodott. Nem az ország védelméről tárgyaltak, nem a fegyvereket készítették, hogy az ellenséggel szembeszálljanak, hanem – mintha mit sem tudnának a hírekről – az éjszaka sötétjének leple alatt kimentek Buda várából, és haladéktalanul útra kelve, Bécs városába vették be magukat, és Buda vára több mint egy fél hónapig nyitva és szükséges őrség nélkül állott. És noha napról napra terjedt az ellenség jövetelének a híre, senki sem nyúlt fegyverhez ellenük.
Az elkövetkező nyárnak az a szakasza közeledvén, amikor a vetések kalászai a zöld szárból előbújva sárgulni kezdenek, és Phoebus az ő kettős fogatú kocsiját a mezőn kezdi hajtani, a törökök említett császára rettenetes és sokféle hadi készülettel és több mint négyszázezer törökkel rémületes ostromzár alá vette és megtámadta az említett Nándorfehérvár várát. A vár magas falairól körös-körül elterülő síkságon megszámlálhatatlan kifeszített sátor csúcsát lehetett látni; az ellenség tömegét pedig szemmel még áttekinteni sem volt képes senki.
A császár számos tengeri hajók mintájára épített hajót is idehozott. Ezekkel a Duna és a Száva folyamokat, melyek a vár mellett folynak, annyira körülzárta, hogy a várba hajóval sem lehetett segítséget vinni. Igen nagy fáradsággal ágyúkat, gépeket és faltörőket is odavontatott, annyit, olyan tömeget, amennyit hihetőleg még sohasem hordtak össze egyetlen vár lerombolására sem. Ezeket Krusóc vára mellett készítette csodálatos serénységgel, mivel nagy méretük miatt távoli vidékekről nem lehetett őket ideszállítani. Ezeket a várnak azon az oldalán állította fel, amely a síkság felé esik. Néhányuk a vár erős falait döngette, mások véka nagyságú köveket repítettek fel magasan a levegőbe; ezek a kövek félelmetes erővel zúdultak felülről a vár belsejébe, és minden élőlényt, amit csak értek, villám módjára hirtelen halállal elpusztítottak.
A hadi gépek lövései tehát éjjel-nappal egyre sűrűbben mennydörögtek, és félelmetes bőgésüket egészen Szeged városáig és körös-körül több mint huszonnégy magyar mérföldnyi körzetben hallani lehetett. Az ágyúk állandó tüzelése hatalmas füstöt okádott, a nap pirosló sugaraitól a ragyogó eget a felhők sűrű homállyal sötétítették el, és a fújdogáló szellők a kén bűzét hozták magukkal. Sem a tüzes nyári nappal, sem az éjszaka sötét homálya nem adott nyugalmat sem az ostromlóknak, sem az ostromlottaknak: minden időt a gyászos viadalra fordítottak. Omlottak a heves ostromtól a fényes tornyok csúcsai, szétverettek a házfalak, és az embereket és a várat védő magas bástyák már a földön hevertek.
Mit mondhatunk még, hacsak azt nem, hogy az ostromlottak halálos félelemmel a szívükben már csak az utolsó napjukat várták rettegésükben.
Az elkeseredett és hatalmas ostrom híre eljutott az ország minden részébe, Magyarország urai azonban tétlenül, mintegy súlyos álomkórban szenvedve, a pusztulásra szánt várnak nem siettek fegyveresen a segítségére. Végül odavonult a félelmetes fajtájú ostromhoz egy férfiú, akivel a vitézség és a katonáskodás vele született: a már fentebb említett besztercei gróf úr,[16] de nem volt elég katonaság vele, hagy ekkora ellenséggel megütközzék.
Igen sok magyar keresztes hadinép gyűlt már össze az említett Capistranói János barát körül, hagy Krisztus nevéért harcoljon. Lengyel területekről is jött mintegy háromszáz keresztes. Ezért a gróf úr, jóllehet a kormányzóság gondjától már megszabadult, mint fentebb elmondottuk, mégis a tevékenység benne mindig meglevő erényétől sarkallva nem állta meg, hogy meg ne támadja az ellenséget.
Kereste tehát az utat-módot, hogyan tudná az ellenség hajóit a már említett folyók vizéről eltávolítani, és fegyveres segítséget vinni az ostromtól szorongatottaknak. Végre hajókat szedett össze, fegyveres katonákkal és keresztes hadinéppel rakta meg őket, és végül elindította a Duna folyón az ellenséges hajók ellen. Így aztán a két ellenség összeakaszkodik a vízi csatában. A törökök közt óriási lárma hullámzott, és a magyarok fennhangon hívták segítségül az Úr Jézust. Mindkét ellenfél elől el volt vágva a megfutamodás útja. Igen kemény küzdelmet vívnak tehát egymással. Ide-oda sodródnak hajóik a Duna mély vizén, és a katonák közül sokan halálos sebből vérezve elestek, és a mélybe zuhantak: a Duna tiszta vize is mutatta a mérhetetlen öldöklés véres nyomait, mert sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel.
Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat.
Mikor ez a török császár tudomására jutott, állítólag azt mondta: „Nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk!”
A gróf úr pedig a hajócsatában dicsőséges győzelmet aratva, bevonult a várba, és a vár megrémült lelkű kapitányait, akik a halálon kívül már nem is vártak más sorsot, megvigasztalta: „Mit vagytok megrémülve? – mondta. – Most látjátok először a törököket? Gyakran megszalasztottuk őket, néha meg mi szaladtunk előlük. Miért zavar meg benneteket a látásuk, hiszen annyiszor láttátok már őket. Nem tapasztaltátok még ki a fegyvereiket és erejüket? Bízzunk tehát, fiacskáim, Krisztusban, akinek a nevéért már gyakran ontottuk vérünket, és bátran harcoljunk az ő, meg a mi ellenségünk ellen. Nem halt-e meg érettünk Krisztus? Mi is haljunk meg őérte. Legyen a lelketek állhatatos és bátor a harcban. Félénk az ellenség, tudjátok. És ha Isten velünk van, könnyen szét lehet őket morzsolni. Meg is szoktak hátrálni, és nem szégyellik, hogy futva menekülnek és futva térnek vissza hazájukba. Minek a sok beszéd? Mindezt magatok is tapasztaltátok és sok háború fáradalmait viseltétek már el vezérletem alatt.”
Ilyen és ehhez hasonló szavakkal, meg a saját jelenlétével nem csekély bátorságot öntött beléjük a gróf úr. Új katonasággal is megerősítette a várat, és igen sok keresztes hadinépet bevitt oda. Mivel azonban ezek a köznép soraiból kerültek ki, és a fegyverforgatáshoz nem értettek, a gróf úr, amennyire lehetett, őket is kiképezte a háborúra.
Hallotta a törökök már említett császára, hogy Amurát, az apja, életében két hónapot töltött ugyanezen Nándorfehérvár várának ostromával, és mégsem tudta hatalmába keríteni, győzelem nélkül és gyalázattal vonult el alóla. Ezért a török császár az apját serege vezéreinek jelenlétében nem kis gyalázkodással illette, és azt mondta, hogy ő ugyanezt a várat tizenöt nap alatt beveszi. Amikor Anatólia vajdája – a vajdák között a legfőbb – hallotta hencegését, előbb engedélyt kért a szólásra, és így felelt szavaira: „Hatalmas császár! Úgy illenék, hogy valami kellemeset mondjak felséged jelenlétében; félek azonban, hogy ezt az ostrom kimenetele megcáfolná kegyelmességed előtt; tudnunk kell, hogy a magyarok nehezebben hagyják ott a várat, mint a görögök.”
A fényes tornyok csúcsa már ledőlt, és a falak nagyrészt már földre döntve hevertek, és a vár sáncai és várárkai már fel voltak töltve, és a föld színével egyenlővé voltak téve, úgyhogy az ellenség betörésének már semmi sem állott útjában, és felvirradt az ostrom tizenötödik napja. A császár még kora hajnalban a dobosok dobjainak döngése közt és a mindenfelől visszhangzó kürtök hangjára megindította hadinépének egész sokaságát, és dühös rohamban megtámadta a várat, és véres öldöklés árán be is jutott a vár közepére.
A magyarok pedig – bár nem volt egyenlő a küzdelem ennyi ellenséggel – mégis teljes erővel védekeztek, és az Úr Jézus segítségéért kiáltozva elszántan törnek az ellenség megrontására. Megújul tehát a halálos küzdelem, és már a vár terein harcolnak. Innen is, onnan is seregestül hullanak a megöltek, és a nagy lárma, meg a megszámlálhatatlan kard csengése hatalmas hangzavart kavar a levegőben. Hol az egyik, hol a másik küzdő fél kényszerül hátat fordítani.
Jelen volt Capistranói János barát is. Valósággal önkívületi állapotba jutott, és vele együtt a többi barátok is a földre borulva, a Legfőbb Segítség felé emelve szívüket és kezüket, szemüket az égre szegezve, sóhajtozva imádkoztak, és a prófétával együtt elmondhatták: Felemeltem szememet a hegyekre, ahonnan számomra segítség jön (Zsolt. 122, 1).
A besztercei gróf úr pedig hol fenyegetéssel, hol meg intelmekkel buzdított a harcra. Szilágyi Mihály kapitány és Kanizsai László, ezek a harci erényekben kiváló ifjak, és velük együtt azok a fegyveres csapatok, amelyeket a gróf úr hozott ide, továbbá a keresztesek csapatai is a vár szétrombolt falain állva harcoltak dühösen. A törököket már többször kiűzték a várból, de azok kegyetlen küzdelem árán ismételten benyomultak, és erősebbek voltak a magyaroknál. A várban már a legtöbb ház felgyújtva okádta a lángokat. A császár zászlója volt a győzelem jeleként a vár falára tűzve. A magyarak már az ellenállás minden reményével felhagytak, visszavonulni kényszerültek, ha volt hova, mert minden egyes emberre ránehezedett a fenyegető halál képe. De látták, hogy a futás nem segít rajtuk, és a válságos helyzetből egyedül a halál mentheti ki őket: ismét fennhangon az Úr Jézus nevét hívták, fegyvert fegyver mellé, pajzsot pajzs mellé illesztve, még elszántabb rohammal törtek az ellenségre. Megújul tehát a gyászos viadal. Itt is, ott is sokan ontják ki vérüket és életüket. De az Isten segítsége nem marad el. Mert ekkor a törökök összes csapatai a magyarok vitéz és elszánt rohamától megzavarodva megfutamodnak. A magyarok pedig bátorságukat visszanyerve, új erő lelkével megsegítve, az égből, kardjukkal mindaddig üldözték őket, amíg az ágyúkat és a vár romba döntésére használt egyéb hadigépeket is ott nem hagyták őrizetlenül. Ezért a magyarok mindazokat az erődítéseket, amelyeket a törökök felállítottak, tűzzel felgyújtották, az ágyúkat pedig vasszegekkel beszegezték, elzárták a tűz bevetésére szolgáló lyukakat. Nem is hagyták abba a küzdelmet mindaddig, amíg a nappali világosság tartott, nagy elszántsággal folytatták a széles mezőn azt, amit a vár szűk terén elkezdtek, míg csak a leszálló éjszaka homályával el nem választotta a két ellenséget egymástól.
Hogy a császár hogyan menekült el a vár alól az éjszaka feneketlen sötétségében, azt hitelesen senki sem tudja megmondani: de az Isten dicsőségére és a császár megszégyenítésére elég annyi, hogy minden hadi felkészültségétől megfosztva, minden ágyúját meg egyéb odavontatott ostromgépét otthagyva, hadinépének mérhetetlen pusztulásával tért vissza hazájába. De később sem volt kellemes számára, hogy valaki az ő jelenlétében ezt a várat emlegette.
Egyesek úgy beszélték el a császár megfutamodását, hogy a császár az ütközet legelkeseredettebb kavargásában viadalra késztette az övéit, és egy nyíltól a mellén megsebesült, félholtan összerogyott, és az övéi karjukra emelve vitték a sátrába. Mikor aztán elérkezett az éjszaka, és a törökök látták, hogy Anatólia vajdája, sőt összes főembereik elpusztultak az ütközetben, hogy igen nagy vereséget szenvedtek, és maga a császár is csaknem élettelen, alig lélegzik: megrémültek, hogy a magyarok napkeltével megtámadják őket, futásnak eredtek, a császárt is magukkal vitték, de hogy az út fáradalmai következtében állapota ne súlyosbodjék, leszálltak a táboruk ellenkező oldalán, amelynek Zsarnó volt a neve. És amikor a császár magához tért, és megkérdezte hol van, és megmondták neki, azt kérdezte: „Miért és hogyan kerültünk ide?” „A magyarok legyőztek bennünket – szóltak –, és Anatólia vajdája, sőt seregednek csaknem az összes vezetői elestek. Mi is nagy veszteséget szenvedtünk, de ami még nagyobb baj, azt gyanítottuk, hogy felséged inkább halott, mint eleven. Futottunk tehát egészen idáig.”
És amikor a császár megkérdezte, vajon az ágyúkat és a többi ostromgépet is otthagyták-e, azt felelték, hogy minden ott maradt; a császár mélyen elkeseredett szívvel, keserűen azt mondta : „Hozzatok mérget, hadd igyam meg, inkább meghalok, mint hogy gyalázattal térjek vissza országomba.”
Ilyen eredménnyel harcolt a törökök császára a magyarokkal Nándorfehérvár vára alatt. És őt, aki hencegő lélekkel és gőgös szemmel uralkodni akart az egész földkerekség felett, az Isten ítéletére egy parasztokból álló sereg, amely inkább a sarlóval tudott bánni, mint a fegyverekkel, legyőzte. És ő, aki sok kürt és sok dob hangjának kíséretében nagyon is vidáman jött, szomorúan, az éj csendjének leple alatt, gyalázatosan futott el.
Fordította HORVÁTH JÁNOS
[Jegyzetek]
THURÓCZY JÁNOS: A MAGYAROK KRÓNIKÁJA
A középkori krónikairodalom és a humanista történetírás határán áll Thuróczy János 1488-ban nyomtatásban megjelent terjedelmes krónikaszerkesztménye. Egyes fejezetei formailag is önállóak, megtartották szerzőjük nevét, címüket, eredeti ajánlásukat. Irodalomtörténeti szempontból ez utóbbiak közlését tartottuk a legfontosabbnak. Mellettük csak két – eltérő stílusú, de igen sikerült – fejezetet idézünk, Károly Róbert temetését és Nándorfehérvár ostromát. (Rogerius Siralmas Énekétés Küküllei Nagy Lajos-életrajzát ld. külön.)
Latinul: Johannes Thurocz: Chronica Hungarorum. Ed. E. Galántai et J. Kristó. Bp. 1985. Commentarii II. E. Mályus adiuv. J. Kristó. Bp. 1988. – Magyar fordítása: Thuróczy János A magyarok krónikája. Ford. Horváth János. Bp. 1980.
[1] Drági Tamás (meghalt 1490) 1486-ban lett a király személyes jelenléti táblájának vezetője, s egyben Thuróczy hivatali elöljárója is. Ő biztatja műve megírására.
[2] Fontos művelődéstörténeti adat a székely rovásírásra vonatkozóan.
[3] Paulus Orosius (meghalt 418 után) Historiarum adversus paganos libri VII c.világtörténetéből idéz Thuróczy.
[4] Antoninus Florentinus (1389-1459) érsek Chronicon ab orbe condito bipartitum c.műve többször citált forrás.
[5] Pompeius Trogus (i. e. 1. sz.) az első latin nyelvű világtörténet szerzője. A Historiae Philippicae csak a 3. századi Justinus-féle kivonatban maradtak fenn, amit Thuróczy is használt. Ennek első fejezete hivatkozik Ninoszra, mint az első birodalom (Asszíria) alapítójára. Agamemnon a görögök fővezére a trójai háborúban (ld. Homérosz, Iliász); Nagy Sándor makedón király (i. e. 336-323) a perzsa birodalmat hódította meg, és seregeivel eljutott egész Indiáig.
[6] Az Előszó utolsó szakaszának forrása Jordanes 6. századi történetíró Getica c.művének ajánlása.
[7] Műfajtörténeti szempontból fontos Thuróczy forrásmegjelölése, miszerint a 14. századi krónikakompozíció mindkét családjából (Budai Krónika, Képes Krónika) rendelkezett egy-egy – ránk nem maradt – kódexszel.
[8] Ez az egykorú, szuggesztív beszámoló Károly Róbert haláláról stílusában teljesen elüt a krónikás egyébként objektivitásra törekvő hangnemétől.
[9] Horatius-parafrázis, Carm. I. 4. 13-14.
[10] Horváth János mutatott rá, hogy Telegdi Csanád érsek (1330-1349) temetési beszéde felépítését és érvelését tekintve megegyezik a Halotti Beszéddel. (Ld. HORVÁTH János: A Halotti Beszéd történetéhez. MNy 1970. 421-429.)
[11] Ez a Halotti Beszédhez kapcsolódó Könyörgésnek felel meg.
[12] A vers a Budai Krónika 1473-as kiadásában jelent meg először, valószínűleg maga a nyomdász írta helykitöltés céljából.
[13] Hásságyi István 1475 és 1493 között protonotárius volt, mellette szolgált Thuróczy mint jegyző. Az ő biztatására írta meg a 80-as évek elején II. (Kis) Károly történetét, hogy a krónikairodalom eme hiányosságát pótolja.
[14] Kis Károly történetének csak a prológusát közöljük, mert a mű maga nagyrészt az idézett Lorenzo dei Monaci (meghalt 1429) 1386-ban írt hexameteres, Károlyról szóló költeményének prózába átültetett változata.
[15] Téves adat 1456 helyett.
[16] Hunyadi János (1387 k.-1456).