Szent Gellért püspök Nagy legendája
(14. század)[1]
1. Gellért velencei származású volt, Velence városából való, egy patrícius család palotájában született. Apját becsülték polgártársai, kedvelte annak a városnak minden lakója, és jó híre messze földre eljutott. Ugyanabból a városból nősült: feleségét jó erkölcs ékesítette, szülei istenfélelemben nevelték, alamizsnálkodásban és jó cselekedetekben kitűnt az asszonyok közül, a templomnak naponta juttatott – személyesen vagy szolgálói útján – gyertyákat, mécseseket vagy másféle adományt. Az apa pedig, mivel gazdag ember volt, papokat, klerikusokat, barátokat és szomszédokat hívott rendszeresen asztalához, és pazarul megvendégelte őket.
Egy napon aztán így szólt feleségéhez: „Asszony, fohászkodj bizakodva Istenhez és az ő szent anyjához, hogy örököst adjon nekünk!” Sok napjuk elmúlt anélkül, hogy gyermekeik születtek volna. Végre három év múlva Szent György vértanú napján kapták meg azt a fiút, akiért könyörögtek az Úrhoz. Ezért a keresztségben Györgynek nevezték.
A gyermek szüleinek szeme fénye volt. Nevelgették, míg ötéves korában nagy lázba nem esett. Látván ezt szülei, fölajánlották Szent György vértanúnak. Fogadalmi ajándékokkal az ő monostorába vitték a fiút, hogy az apát és a szerzetesek előtt nyerje vissza egészségét. Mikor azoknak imádságára meggyógyult, beöltöztették szerzetesi ruhába. Öt évet töltött a szerzetesek iskolájában, mesterének föltűnt éles elméje, tehetsége, és csodálkozott, hogy tudásával megelőzi azokat, akik régebb óta tanultak.
Történt aztán, hogy a pápa parancsára az egész kereszténység keresztet öltött, és készülődött, hogy az Úr sírjához Jeruzsálembe menjen, és harcoljon a szent helyért. Köztük – Isten kegyelmének oltalma alatt – György apja is nekivágott az üdvösséges útnak, és épségben el is jutott a szent helyre. Mikor aztán ott volt a keresztény had, imádkoztak, és a mennyből vártak segítséget, ki-ki ünnepélyes könyörgéssel esedezett az Úrhoz. A nikolaiták serege pedig saját erejében bizakodva nem csekély gyalázkodást szórt a keresztény hadra. Fegyvereik erejébe vetették bizalmukat, Mohamed segítségét kérték, s azt remélték, hogy azzal legyőzhetik a keresztény népet. Így aztán a keresztények kivívták a győzelmet, s örömmel tértek haza. György apjának pedig az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy a Szentföldön temették el. Erre vágyott már, amikor hazulról elindult.
Mikor ezt György anyja megtudta, sokáig siratta és gyászolta az urát, elment az említett monostorba is, és férjét gyászolva mondogatta: „Jaj, Gellért, kire hagytad most a fiaidat?” Azért megkérte a szerzetesközösség atyját, hagy Györgyöt apja nevéről nevezze el, és attól kezdve Gellért lett a neve. Maga pedig, miután előbb fiatalabb fiát, Rinetust kiházasította, s miután igen sok jót tett, békében elhunyt, és az említett monostorban temették el.
2. Így Gellért, aki ugyanabban a monostorban lakott, inkább Istenhez húzott, mint a világ hiúságaihoz. Azért mindent megvetve, ami evilágé, figyelmesen azon igyekezett, hogy méltón éljen a szerzetesruhához, amelyet magára öltött, és a fogadalomhoz, amelyet Istennek tett. Így a kipróbált monachusok közé állt, s késedelem nélkül engedelmeskedett, bármit parancsolt neki az apát. Mikor pedig idősebb lett, közakarattal ráruházták a perjeli tisztet. Ott is feddhetetlenül megállta a helyét, s a többi testvér előtt a szerzetesi fegyelem példaképe lett. Az alázatosság nyolcadik fokozatát, amely arra tanít, hogy mindenki közös életkörülményeiben osztozzék az ember, nemcsak iskolázottan gyakorolta, hanem lelkes igyekezettel is – valahányszor lelki vezetője megengedte és az igazak példája javallta. A vasár- és ünnepnapokon kívül, amelyeken a hajnali istendicséret és a többi imaóra énekei és olvasmányai rendszerint hosszabbra nyúlnak, durva vezeklő ruhát használt. De miközben folyamatosan így sanyargatta magát, ezért sohasem hanyagolta el azokat a megbízatásokat, amelyeket a közösség rótt rá. Mivel a próféták meg az apostolok szavára s az igazhitű tanítók mondásaira figyelt, szorgalmasan tanulmányozta a róluk szóló magyarázatokat is. Soha senki sem találta szószátyárnak, vagy pletykálkodónak, vagy borisszának, vagy olyannak, aki elhallgatta volna azt, ami az igazságossághoz vagy az igazsághoz hozzátartozik. Azt szokta mondani: „Jobb haragudni, mint lábunk alá szegni az igazságot azzal, hogy valamit elhallgatunk.” Ha egyszer-másszor haragra lobbant, egykettőre magához is tért. Így élt a monostorban, s mindennap, amíg csak e világ terhét hordozta, pontosan hozzáfogott tanulmányaihoz.
Egy napon, amikor Vilmos apát a szerzetesközösségben időzött, azt mondta: „Kedves testvérek, néhányat közületek, akiket a tudás gyümölcsének megszerzésére alkalmasabbnak találtok, el kell küldenünk magasabb tanulmányokra, hogy Szent Benedek atyánknak rendje a szabad tudományokban el ne maradjon.” Tetszett ez a beszéd a testvéreknek, és Gellértet meg Sirdianust jelölték ki, s őket a szükséges költségekkel fölszerelve Bolognába küldték, ott kiválóan és jelesen kiművelődtek a grammatika, a filozófia, a muzsika és a jog tudományában és minden szabad tudomány mesterségében. Öt év múlva aztán visszahívták őket, s magukkal hozták azokat a könyveket is, amelyekből tanultak.
3. Mikor aztán meghalt a monostor atyja, Gellért magisztert választották apáttá. Nemigen akarta ezt elfogadni, de a közösségbe tartozó testvérek szemére vetették, hogy engedetlen, így végül, bár kedve ellenére, a monostor apátjává lett. Míg az említett monostort kormányozta, Isten kegyelméből minden testvér előtt példaként állott, mert amiről azt tanította, hogy a tanítvány névvel össze nem egyeztethető, azt maga is gondosan kerülte.
Néhány évig kormányozta az említett monostort, de aztán el akart utazni Betlehembe, Szent Jeromos monostorába, s meg akarta látogatni a Szentföldet, amelyet Krisztus jelenlétével megdicsőített. Ezért igyekezett lemondani arról a tisztségről, amelyet magára vállalt. Mikor ezt az elhatározását a testvérek megtudták, némelyeknek tetszett, másokban viszont nagy szomorúságot és lelki nyugtalanságot keltett atyjuk eltávozása.
Így szánta rá magát az útra. Zárai kereskedők hajójára szállt, és útitársaival együtt megkezdte a hajóutat. Az ellenszél és a tengeri vihar miatt a tengeren csaknem lehetetlenné vált az evezés. Ezért kikötöttek egy monostornál, s történetesen épp ott találták Rasina urat, Szent Márton monostorának apátját, akivel Gellért valaha jó barátságban volt. Úgy esett, hogy a vihar miatt nem mehettek tovább, s az egész nagyböjtöt ott kellett tölteniük, amit Gellért úr nehezen viselt. Rasina látta, hogy milyen szomorú, és így szólt hozzá: „Ne sokat tépelődjél, Gellért úr, amiatt, hogy utazásod ilyen akadályba ütközött. Isten akaratából történt ez így. Amíg velem leszel, neked is, kísérőidnek is szívesen rendelkezéstekre bocsátom mindazt, ami megélhetésetekhez szükséges. De kérlek, tudós megértésed szerint felelj nekem. Te magiszter vagy Itáliában, és apátod, Vilmos azért küldött magasabb tanulmányokra, hogy majd testvéreidnek tanítója légy vagy azzá válj. Amikor pedig visszatértél, az isteni gondviselés intézkedése folytán apáttá lettél, hisz gyermekkorodtól fogva kedvelt mindenki. Most meg elhagytad azt az oly fényes helyet és szomorúságba merült testvéreidet, s egy ismeretlen néphez igyekszel. Kikérted-e mindebben valakinek a tanácsát?” Erre ő így felelt: „Senkiét.” Erre az: „Ha senkiét, akkor legkevésbé sem lesz javadra. Ha valakinek a tanácsára tetted volna, akkor még hihettem volna, hogy valamelyest javadra válik. De sohasem olvashattuk, hogy klastromi szerzetes ilyesféle szándékkal Jeruzsálembe indult volna a világcsavargókat kivéve. Ez az út a laikusok számára való, hogy hadakozni a Szentföldre menjenek, a szerzetesek útja más, s azt kedvességtek igen jól ismeri. Hiszen ott a kereszteseknek harcolniuk kell. Ott a zsidók jelenlétedben szidalmazzák majd Üdvözítőnk édesanyját, s azt hallgatni nem lesz hasznodra. Ne gondold, hogy korholni akarlak, inkább azért tárgyalok veled, hogy vedd észre magad, és jól gondold végig, helyesen cselekedtél-e vagy nem.” Ő elpirulva azt mondta: „Legyen úgy, ahogyan az ég akarja.” Eszébe jutott ugyanis az evangéliumi mondás: Egy szál haj sem vész el fejetekről (Lukács 21,18).
Amikor elmúltak a nagyböjt napjai, Rasina apát így szólt: „Gellért úr, mire jutottál? Ne pironkodjál utad miatt, és szíved szándékát tárd föl előttem. Hiszen tudom, hogy jót akarsz, nem rosszat, s hogy az emberi szándék kétfelé is vonzódik, mikor döntésre kerül a sor.” Ő így felelt: „Mindaz, amit idáig mondtál, s kiváltképpen a legutolsó megállapításod pontosan igaz. Nagyon jól látod, hogy szívem meghasonlott önmagával.” Erre Rasina: „Ha meghasonlott önmagával, akkor beteg. A betegek legfőbb gyógyszere pedig a józan megfontolás. Hidd el, Gellért úr, hűséges társad vagyok, s azért fogadd el, ha az igazságot megmondom neked.” Ő így válaszolt: „Örömest.” Rasina apát: „Lám, Jeruzsálembe igyekszel, hogy prédikálj a szaracénoknak és a zsidóknak. Hogy fogadnak majd el téged azok, akik az apostolokat sem fogadták be? Ha pedig a tengeren hajótörés ér, tudományoddal együtt elmerülsz, mert nem vagy Jónás próféta, hogy a cet gyomrában három napig megmaradj (vö. Jónás 2,1). Fogadd hát meg tanácsomat, hogy a hitetlenek szívét megtérítsd, lelküket a démonok rabságából kiszabadítsd a szent apostolok példáját utánozván. Mindezt mostanság főként a magyarok népe óhajtja. Most az egész világon sehol másutt nem találnál alkalmasabb helyet arra, hogy az Úrnak lelkeket nyerjél meg. Én pedig kész vagyok kedvességteket mindenben támogatni.” Elmosolyodott erre Gellért úr, és csodálkozott ezeken a szavakon, mert ilyesmi eszébe sem jutott volna, hogy a magyarok között prédikáljon, és az ő megtérésükön munkálkodjék, akiknek javát ez a Rasina akkora elszántsággal igyekezett előmozdítani. Elhatározta hát magában Gellért úr, hogy hallgat Rasina apát tanácsára.
4. Hajóra szálltak hát együtt, s Zárába utaztak. Ott a szükséges élelmiszereket meg a könyveiket szamarakra rakták, és maguk mellé vettek egy Crato nevű vezetőt, aki ismerte annak a vidéknek útjait meg ösvényeit. Ez aztán ura parancsára baj nélkül elvezette őket Engatig. Onnan aztán, miután egy másik vezetőt is fogadtak, az említett Crato kelet felé igyekezett. Végül eljutottak Pécsre, Mór püspök úrhoz.[2]
Mikor ott megpihentek, mert marasztalta őket a püspök, történt, hogy Anastasius úr, pécsváradi apát azokban a napokban Pécsre érkezett, és ugyanannál a püspöknél vendégeskedett. Amikor ez az Anastasius apát megismerte a kiváló szerzetespapot, s megtudta a püspöktől, hogy Itáliából érkezett, sietve fölkereste őt abban a különálló házban, amelyben szállást kapott. Elbeszélgettek, s mind megfontolt szavából, mind testi magatartásából meglátta, hogy istenfélő ember.
Miután mindez megtörtént, másnap Mór püspök az apátúrral együtt fölkereste őt abban a házban, ahol vendégeskedett, és a testvéri szeretet vigasztalásában részesítette. A kölcsönös beszélgetés közben azt mondta Anastasius apát: „Amint mondtam, mi Isten rendeléséből jöttünk ebbe az országba ennek a tiszteletre méltó királynak uralkodása idején, s elsőnek hirdettük itt az Isten igéjét. Most pedig, bár meg nem érdemeltük, belőled püspök lett, belőlem pedig apát. Úgy látom, Gellért úr ugyanolyan istenfélő igyekezettel érkezett ide, mint mi. Ültessük hát kocsinkba, vigyük a királyhoz, nagy ajándékként fogadja majd tőlünk, hiszen meghagyta, hogy minden ideérkezőt fogadjunk be, s akit alkalmasnak találunk, azt személyesen neki tartsuk fönn.” Erre így felelt a püspök: „Te, apát, ismered azokat az időket, amikor mesterünk, Szent Adalbert bejött Magyarországra. Ő nevelte ezt a királyt, amikor még gyermek volt, s most, hogy ifjúvá érett, tudjuk, hogy minden vele lakozónak jótevője lett. De a mi munkánk sem volt haszontalan. Mert akiket azelőtt a bálványok szolgáinak láttunk, azok most szemünk előtt válnak Jézus Krisztus hűséges szolgáivá. Bizonyosra vehetjük, nem Isten ujjmutatása nélkül esett az, hogy Gellért úr annyi viszontagság után ebbe a tartományba jutott. Az Úr Jézus vezette őt hozzánk, hogy ne csak a földi király kegyelmét lelje itt meg, hanem az örök királyét is.” Erre Gellért lehajtott fővel, alázatosan felelt: „Áldjon meg titeket a mindenható Isten, tisztelendő atyáim és uraim, hiszen az ő szeretetéért fáradoztok, amikor engem, ismeretlent testvéri szeretettel vesztek körül. De mivel a szeretet akkor mutatkozik meg, amikor szorongat a szükség, azért szeretném föltárni előttetek, mi hozott erre a földre. Az a szándék élt bennem, hogy a Teremtőmet abban az országban szolgáljam, amelyben ő az emberek üdvösségéért vállalta a szolga szerepét. Elhatároztam, hogy átkelek a tengeren, és fölkeresem az Úr földjét. De mivel az ellenszél lehetetlenné tette vállalkozásomat, nem tudtam valóra váltani, amit elterveztem. Rasina úr intésére utamat a Dunához irányítottam, és úgy gondoltam, hagy a ti segítségtekkel tovább juthatok.” Erre azt felelték: „Hagyj föl, Gellért, azzal a terveddel, és ne engedd, hogy efféle gondolatok foglalkoztassanak. Isten akarata vezetett ide, ahol pedig Isten akarata van, ott minden jó. Boldog Jeromos Jeruzsálemben írta könyveit, s lám, az egész világ olvassa őket. Te meg írjál, taníts, prédikálj, téríts Magyarországon, amíg időd van a munkálkodásra!”
Mór püspök pedig magánál tartotta Gellért urat a Szent Kereszt megtalálásának napjától[3] egészen Péter és Pál ünnepéig. Azon az ünnepen Gellért úr beszédet mondott a népnek arról az igéről, hogy Ezek az irgalmasság férfiai (Sirák 40,10). A pécsváradi apát pedig szintén jelen volt az ünnepi istentiszteleten, mert őt is meghívta a püspök. Utána magával vitte Gellértet, és Pécsváradon tartotta Szent Benedek napjáig. Akkor beszédet mondott a népnek arról az igéről: Az igaz virul majd, mint a liliom (Ozeás 14,6). Ezen viszont Mór püspök jelen volt. A püspök meggyőződött arról, hogy Gellért mestere az igehirdetésnek, és azt mondogatta, hagy mióta elkezdődött Magyarországon Isten igéjének magvetése, ilyen klerikust még nem láthattak ezen a vidéken. Ő azonban még mindig Jeruzsálembe kívánkozott.
5. Történt aztán, hagy Boldog István király Fehérvárra igyekezett, hogy ott a Boldogságos Szűz évenként visszatérő ünnepét megülje. Szokás volt ilyenkor összehívni az apátokat és a püspököket, hogy azon a szent ünnepen közösen vegyenek részt. Ezért Mór püspök és Anastasius apát is elment Fehérvárra az ünnep napjára, s magukkal vitték Gellértet is. Alkalmas időben a király elé járult, hogy köszöntse. Mikor a király meglátta Gellértet, titokban megkérdezte a püspöktől: „Ez honnan jött hozzánk? Mert úgy látom, jámbor ember lehet.” A püspök e szavakkal válaszolt: „Velence városából igyekszik a Szentföldre. Kiváló papi ember.” A király így szólt erre: „Ha velünk maradna, Isten klerikusa lehetne. Mi is Istennek szolgálói vagyunk. Hogyan is találhatna ennél a földnél alkalmasabbat arra, hogy Istent szolgálja? Ne engedjétek el! Várjon még egy kicsit, amíg Isten segítségével legyőzöm Ajtonyt, az ellenségemet, akkor neki adom a Maros menti várost, hogy ott püspökké szenteljék.” Másnap magához hívatta a király, és azt mondta neki: „Jó, hogy jöttél, te jó ember. Áldjon meg az Isten itt – ezután is.” Ő pedig, miután térdre borulva viszonozta a király üdvözletét, azt mondta: „Királyi fölséged kegyes parancsára jöttem ide, mert zarándok vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Társaim is vannak, akik leereszkednek velem a Dunán.” Erre a király: „Hagyj föl, jó ember, ezzel a szándékoddal, és maradj velünk, hogy jóra forduljon az életed (5Mózes 4,40). Prédikálj inkább itt az én népemnek, erősítsd a hívőket, térítsd a hitetleneket, az újhitű ültetvényt öntözgesd! Fölhatalmazlak arra, hogy királyságomban akárhol prédikálj, és vezetőket adok melléd, hogy éjjel-nappal szolgáljanak, te csak nyisd meg a szádat (Péld. 31,9), és vetegesd az élet magvát ennek a népnek a szívébe. Jeruzsálembe ne igyekezzél, el sem engedlek. Íme, ma neked adtam a Maros menti város püspökségét.” Miután mindezt végighallgatta újra tisztelgett előtte, s attól kezdve választottnak nevezték Gellértet. S mivel így történt, megtörött a szíve, és elszakadt szándékának köteléke, s amit sok nappal korábban elhatározott, azt most mind félretolta.
Amikor tehát elérkezett a Boldogságos Szűz ünnepe, Gellért liturgikus ruhában fölment az emelvényre vagyis az ambóra, tolmácsként Konrádot, a fehérvári prépostot vette maga mellé, és beszédet tartott a nép előtt arról az igéről: A napba öltözött asszony (Jelenések 12,1). Nem volt a Szentírásnak olyan részlete, amelyből ne hozott volna föl példát. A király és a nép és minden keresztény álmélkodva csodálta, hagy az isteni igéből akkora vigasztalást merít. A király nagyon meg is szerette emiatt.
Mikor vége volt az ünnepnek, és ki-ki hazatért, a király magánál tartotta Gellértet, őrséggel vette körül, és személyzetet rendelt mellé a számára kijelölt lakosztályban. Hosszú időre fiának, Imre hercegnek nevelőjévé tette.
6. Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek neveznek,[4] s ott egyfolytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait. Nem változtatta tartózkodási helyét, cellát épített magának, s abban könyveket szerzett, amelyeket saját kezével írt meg. Egy napon, amikor írt, s úgy megiramlott képzelete, hogy észrevétlen álomba szenderült, odament hozzá egy szarvastehén a borjával, s mellette mindketten leheveredtek a földre. Egyszerre a hím – egy farkas elől menekülve – nagy sebbel-lobbal közébük rontott, elfutott vele, kicsinyét pedig a választott mellett hagyta. Hozzá akart bújni, és földre lökte a tintát, amellyel írt. Mikor pedig hajlékába tért, a szarvasborjú követte, ő meg kenyérrel etette, úgy, hogy az többé el nem szakadt tőle.
7. Máskor pedig Szent Gellért egy tarisznyát vitt a házába, s azt látta, hogy ajtaja előtt egy farkas hever. Észrevette, hogy sebesült, kinyitotta hát az ajtót, és a farkas vele együtt bement. Letette a tarisznyát, a farkas pedig lába előtt a földre terült, föl sem kelt addig, míg meg nem gyógyult. Attól a naptól fogva aztán a szarvas fia is meg a farkas is ott maradt. Kijártak az ajtón a rétre, legeltek és egymást nem bántották.
8. Azokban a napokban volt egy főember a Maros menti városban, Ajtony nevű, nagyon hatalmas, aki Vidin városában[5] a görögök szertartása szerint keresztelkedett meg. Nagyon nagyra volt erejével és hatalmával. Hét felesége volt, mert a keresztény vallásban nem volt tökéletes. István királynak legkevésbé sem adta meg az őt megillető tiszteletet, bízott a sok katonában és nemesben, akiknek ura volt. Számtalan sok betöretlen lova is volt, s azon túl olyanok is, amelyeket a csikósok házuk táján felügyelet alatt tartottak. Volt rengeteg barma is, mindegyik kijelölt pásztorok alá rendelve, gazdaságai, tanyái, és magának igényelte a Maroson érkező királyi sószállítmányok ellenőrzésének jogát is, úgy, hogy annak a folyónak torkolatánál egészen a Tiszáig adószedőket állított, és mindent megadóztatott. Hatalmat kapott a görögöktől arra, hogy az említett Marosvárott Boldog Keresztelő János tiszteletére monostort építsen, és abba görög szerzetesekkel apátot állított – az ő rendjük és rítusuk szerint. Ennek a férfinak szolgált a Körös folyótól az erdélyi részekig és Vidinig meg Szörényig terjedő föld, az egészet a maga hatalma alá foglalta. Ezért sok fegyveres élén vonult föl, a királyt pedig legkevésbé sem becsülte.
Volt aztán egy nagyon megbecsült katonája, Csanád nevű. Megelőzte méltóságban a többieket, Ajtony vezetőjükké is tette őt. Ezt súlyos váddal megvádolták az uruk előtt, s amiatt az meg is akarta ölni. Alkalmat keresett arra, hogy elveszíthesse, s közben csalárdul beszélgetett vele. Megneszelte ezt Csanád, azért elmenekült, és titkon a királyhoz ment. A király Krisztushoz térítette, és megkeresztelte. Ki akarta próbálni hűségét, urának titkait kérdezte tőle, és meggyőződött arról, hogy nem álnokságból menekült hozzá. Azért amikor megbizonyosodott hűségéről és kitartásáról, azt mondta főembereinek: „Készüljetek csatára Ajtony, az én ellenségem ellen, foglaljuk el az országát.” Miközben mondta, figyelte Csanádot, hogy hűségét még jobban próbára tegye. Csanád nagyon megörült, amikor ezt hallotta. A király azt is hozzátette: „Válasszátok ki magatok közül azt a férfit, aki majd vezéretek lesz a harcban.” Azok így feleltek: „Kit találhatnánk Csanádnál alkalmasabbat?” Vezérükké is tették. Csanád így válaszolt: „Ahogy tetszik uramnak, királyomnak és a keresztényeknek. Új keresztény vagyok, most keresztelkedtem, vállalni akarom az új harcot, kész vagyok arra, hogy veletek éljek vagy meghaljak. Szálljatok hát hadba, és küzdjünk meg az én uramnak, királyomnak ellenségeivel!” Mindenki úgy találta, hagy igen jól beszél.
Összeszedték a sereget, és hadba szálltak. Alighogy átkeltek a Tiszán, megütköztek Ajtonnyal és seregével. Nagy zaj és zengés támadt, és az ütközet egészen délig eltartott, mind a két részről sokan elestek megsebesülve. Csanád serege megfutamodott, Kökényér bozótosában meg Szőregnél, sőt Kanizsánál[6] rejtőzött el egészen a Tiszáig.
Maga Csanád pedig azon az éjszakán egy domb alatt vert tábort, amelyet később Oroszlánosnak nevezett el. Ajtony egy Nagyősz nevű mezőn táborozott. Mindkét ellenfél felderítői virrasztottak, s ide-oda járkáltak. Csanád álmatlanul töltötte az éjszakát, Szent György vértanúhoz imádkozott, hogy annak közbenjárására segítse meg az ég Ura. Fogadalmat tett, hogy ha legyőzi az ellenséget, akkor az ő tiszteletére monostort emel azon a helyen, amelynek földjén most térdel és imádkozik. Mikor aztán a sok munka és fáradság miatt meglepte az álom, álmában megjelent előtte valami oroszlánforma. Megállt a lábánál, és azt mondta neki: „Ó, ember, mit alszol? Kelj föl gyorsan, fúvasd meg a kürtöt, szállj hadba, és legyőzöd az ellenségedet.” Amikor fölserkent, úgy érezte, hogy két ember ereje tölti be. Összehívta hát a seregét, és elmondta nekik az álmot, amelyet látott. Ezt mondta: „Ma éjszaka leborulva imádkoztam az Úr előtt és Szent György vértanú előtt. Meglepett az álom, és úgy láttam, hogy lábamnál valami oroszlánhoz hasonló áll, karmával húz-von engem, és mondogatja: Kelj föl, ember, mit alszol? Gyűjtsd egybe a seregedet, üss rajta az ellenségen, az most alszik, le fogod győzni! Mikor ezt hallották, áldották Istent mondván: „Kürie eleiszon, Christe eleison, Kürie eleiszon.[7] Mi Atyánk...”
Késedelem nélkül hadba szálltak hát, és Szent György vértanú érdeméből bizakodva várták a mennyei segítséget, aki oroszlán képében kegyes volt meglátogatni őket. Később ugyanazon az éjszakán rárontottak Ajtony seregére, amely a mezőn tanyázott. Az megfordult, futásnak eredt. Ajtonyt pedig Csanád serege megölte a csatatéren. Fejét levágták, elküldték a királynak, és aznap sok zsákmányt ejtettek. Nagy volt az öröm, hogy a király ellensége elveszett. Azoknak a keresztényeknek holttestét, akik a csatában elhullottak, összeszedték, elvitték Marosvárra, és a görögök monostorába, Keresztelő Szent János cintermébe[8] temették, mert azon a tájon az időben nem volt más monostor. Annak a városnak egyharmada e hely szerzeteseinek volt a birtoka. Csanád nem űzte el őket, hanem megengedte, hogy ott maradjanak, ugyanolyan körülmények között, mint amelyek közt addig éltek.
Miután ez megtörtént, Csanád maga mellé vette az említett monostor apátját meg néhány szerzetesét, és fölkereste azt a helyet, ahol az oroszlán megjelent neki, s ott jelet állított, hogy majd teljesítse fogadalmát, amelyet Szent Györgynek fogadott. Magán a nevezetes napon pedig csapatának nagy lakomát rendezett. Aztán átkeltek a Tiszán, és a királyhoz járultak. Ajtony feje már ki volt tűzve a város tornyára. Amikor a király meglátta Csanádot, nagy örömmel örvendezni kezdett, de Gyulát, a társát mindenkinél jobban kitüntette. Csanád hallotta ezt, és mosolyogva mondta: „Ha ő ölte meg a király ellenségét, s a fejét elhozta a királynak, miért nem hozta el a nyelvét is?” Gyula ugyanis hazudott, amikor átadta a fejet, mert azt állította, hogy a király ellenségét ő ölte meg. Levették tehát a fejet, kinyitatták a száját, s a király látta, hogy nincs benne a nyelve. Gyulát hazugsága miatt kivetették a királyi udvarból. Csanád pedig előhúzta tarsolyából a nyelvet, és a király fölmagasztalta őt. A királyi háznak és Ajtony házának vezérévé tette. Mert azt mondta a király: „Mától fogva ezt a várost nem a Marosról, hanem Csanádról fogják nevezni. Mivel megölted ellenségemet seregének közepén, ennek a tartománynak ispánja leszel, és azt nevedről fogod nevezni, Csanád lesz a neve nemzedékeken át.” Ezek után Csanád elment arra a helyre, ahol álmában az oroszlánt látta, és Boldog György vértanú tiszteletére monostort emelt ott, s azt Keresztelő Szent János monostorának említett szerzeteseire meg apátjukra bízta.
9. Történt pedig, hogy amikor Boldog István király látta, hogy országában elcsöndesedtek a harcok, Gellértet, Isten szolgáját visszahívta a remeteségből. Mikor aztán a király elé járult, és szokás szerint köszöntötte, azt mondta neki a király: „Megzavartalak téged, Isten embere, mert alkalmatos az idő. Az volt ugyanis a szándékom, hogy a tizenkét püspökségben,[9] amelyet országomban fölállítottam, betöltsem a püspöki széket. Csakhogy ez mások döntésétől is függött, akiknek tanácsadója a sátán volt. Most viszont foglald el azt a püspökséget, amely ítéletem szerint megillet. Mivel azonban ez idő szerint nincsenek klerikusaink, akiket szolgálatodba állíthatnánk, pedig ilyenekkel szokták körülvenni a főpapot, ezért a templomokból és monostorokból szólítunk el klerikusokat és szerzeteseket, hogy az egyházi törvény rendje szerint legyenek segítőtársaid az istentisztelet végzésében. Én pedig ispánjaimnak elrendelem, hogy a néptől szedjenek tizedet a maga idejében gabonából, s te azzal élhess. Azt akarom, hogy aki azt meg nem adja, ne maradhasson ott. Földi szükségleteiket illetően semmiben hiányt ne láss, csak töltsd be hivatásodat Krisztus szolgálatában, prédikálj, keresztelj, és a hitetleneket térítsd Krisztushoz.”
Így a király parancsára az ország különböző monostoraiból összegyűlt egy csapat szerzetes: Pécsváradról kettő, István és Anzelm, Zalavárról kettő, Konrád és Albert, Bélből kettő, Krató és Tasziló, Pannónia hegyéről négy, Fülöp, Henrik, Leonardus és Concius. Ezek tízen papok voltak és literátus férfiak. Csanád ispán kocsijába ültette és a Csanádi egyházmegyébe vitte őket, először Oroszlánosba, ahol Boldog György vértanú tiszteletére monostort építtetett. Miután azt a helyet fölszentelték, a püspök és társai tiszteletére nagy lakomát rendezett. Sokféle adománnyal is megajándékozta őket. Onnan tovább utazva eljutottak Marosvárra, ahol görög szerzetesek éltek, akik az istentiszteletet saját szertartásuk és szokásuk szerint végezték. A püspök pedig, miután Csanád ispánnal tanácsot tartott, az említett görög apátot átköltöztette Oroszlánosba, monostorukat pedig a püspöknek és a vele levő testvéreknek tartózkodási helyéül jelölte ki, azok ott laktak, míg Boldog György vértanú monostora meg nem épült.
Özönlöttek hozzá az emberek: nemesek és nemtelenek, gazdagok és szegények, hogy az isteni Szentháromság nevében megkeresztelkedjenek. Ezeket fiaiként fogadta, és hogy fölfrissüljenek, asztalához hívta őket. Sokat a királytól kinevezett ispánok vittek oda, és megkeresztelkedtek Keresztelő Szent János monostorában. Nagy népsokaság állt ott a cinterem ajtajában, ennivalót is hoztak magukkal, és nem volt nyugtuk azoknak, akik keresztelték őket, csak éjszaka. Fárasztó volt a munkájuk, de Krisztus nevében, akinek ügyében fáradozni akartak, ezt a munkát zúgolódás nélkül, szíves-örömest végezték. A püspök pedig fáradhatatlanul hirdette Isten igéjét azoknak, akik megkeresztelkedtek.
Az említett szerzetesek között pedig volt hét literátus és a magyar nyelvben járatos tolmács, tudniillik Albert, Fülöp, Henrik, Konrád, Krató, Tasziló és István, ezek maguk is hirdették Isten igéjét a népnek. Nekik köszönhető, hogy az egész Csanád megyét megöntözte a szent ékesszólás harmata. Ezek esperességet kaptak, és a városokban meg a falvakban templomokat építettek. A nép pedig, bár még friss ültetésű volt, mégis buzgó lélekkel hallgatta Isten igéjét, és éjjel-nappal az Úr törvényén elmélkedett.
10. Egy napon harminc újonnan megkeresztelt férfi a püspök elé járult azzal a kéréssel, hogy vegye maga mellé a fiaikat, vezesse be őket a betűvetésbe, és szentelje klerikusokká. Magához is fogadta, és Valter magiszter keze alá adta őket. Egy arra alkalmas házat adott nekik, hogy a grammatika és a zene tudományába beavatást nyerjenek. Rövid időn belül nagy haladást tettek ezekben a művészetekben. Mikor ezt látták a nemesek és a mágnások, fiaikat az említett Valterre bízták, hogy tanítsa őket, és a szabad művészetek közé tartozó tudományokban valami gyümölcsöt teremjenek. Ezek az első kanonokok, akik Boldog György kolostorában nevelkedtek. Mivel nem voltak idegenek, hanem ehhez a néphez tartoztak, a püspök a lehető legnagyobb gondossággal nevelte őket, hogy majd Isten egyházának minél nagyobb dicsőségére legyenek.
Keresztelő Szent János ünnepén prédikáció és áldás után mintegy száz férfi járult a püspök elé, s azt kérték tőle, hogy szenteljen meg templomépítésre szánt helyeket. Istenfélő buzgóságuk a püspököt nem csekély örömmel töltötte el. Lakomát rendezett, és asztalához hívta őket meg mind a többieket is, akik ott voltak, gazdagokat és szegényeket egyaránt. Mikor aztán fölkeltek az asztaltól, különféle ajándékokat és adományokat ajánlottak föl a püspöknek, értékes holmikat, tudniillik lovakat, ökröket és juhokat, sok szőnyeget, az asszonyok pedig arany gyűrűket és pénzeket. Ezeknek azt mondta a püspök: „Vajon azért hívtalak meg titeket, hogy javaitoktól megfosszalak? Világért se! Azért hívtalak, hogy Isten szavát hallgassátok!” Mind azt felelték neki: „De hiszen, szentatyánk, hallattuk, hagy a prédikációban azt hirdetted: Amint kioltja a víz a tüzet, úgy oltja ki az alamizsna a vétket. Fogadd hát el, amit Krisztus nevében adunk, hiszen ebben a névben születtünk újjá az életre!”
11. Történt pedig, hogy mikor püspökként kivonult testvéreivel meglátogatni az egyházmegyét, és megszentelte azoknak temetőit, akik templomépítésbe fogtak, úgy fogadták, mint a szent apostolokat, akik jeleket és csodákat vittek végbe, és mindenki készséges lélekkel ajándékot adott neki mindenből, amije csak volt. Az említett hét szerzetes pedig a püspök előtt járt, és prédikált meg keresztelte a népet mindenütt, ahová csak menni készült. Általuk a hívők megszámlálhatatlan sokasága odaszelídült az Úrhoz. Ezek fölajánlott adományait Marosvárba küldte.
A püspök nagy gondviselője volt a szegény diákoknak, a szerzeteseknek és a jövevényeknek. Házába vitték a gyermekeket, iskolába adták őket s ott olyan jó tanításban volt részük, hogy az éjt nappallá tették. Az első harminc klerikust már olvasásra és énekre is megtanították, úgyhogy a püspök úr a szent rendekre is előléptette, és diákokat toborzott. Mikor összegyűltek, pappá szentelte őket, s papként a plébániatemplomok igazgatását bízta rájuk. Németek, csehek, lengyelek, franciák és minden más nép sereglett össze köréje, és miután fölszentelte őket, rájuk bízta egyházmegyéjének plébániáit.
Valter magiszter pedig, amikor látta, hogy megnövekszik a diákok száma, a munka terhe alatt megroskadva azt mondta a püspöknek: „Ennek a sokaságnak nem lehetek mindkét területen, az éneklésben is, meg az olvasásban is mestere. Küldj hát egy másik magisztert, akár lektort, akár kántort.” Elküldte hát a püspök Mór testvért, hogy a királynak adja át köszöntését, és meghagyta neki, hogy látogasson el azokba az iskolákba, amelyek Fehérvárott akkoriban híresebbek voltak, s a diákok közül keressen és hozzon egy tanárt vagy tanítót. Az el is ment Fehérvárra, elvégezte a rábízottakat a királynál, és bement az iskolába. Egy németet talált ott, Henrik nevűt. Az volt a fiúk helyettes magisztere. Vele megbeszélte az ügyet, s az ráállt, fogta könyveit, elment vele együtt a püspökhöz, az kegyesen fogadta, és a diákok lektorává tette. Valter pedig az éneklésben maradt mesterük.
12. Mikor tehát növekedett a hívek és a klerikusok száma, az Isten embere városonként templomokat építtetett, a főmonostort pedig, amely a Maros partján Boldog György vértanú tiszteletére épült, Marosszéknek nevezte el. Boldog István király aztán nemeslelkű adományaival ékesítette ezt a monostort. Isten anyjának tiszteletére oltárt emelt benne, elé ezüst tömjénezőt helyezett el, s két élemedett korú embert fogadott, hogy ott virrasztva szolgáljanak, és ne legyen olyan óra, amelyben nem száll föl tömjénillat. Szombatonként pedig a püspök éppúgy, mint Nagyboldogasszonykor, a hajnali dicséret énekeivel s a kilenc olvasmánnyal rótta le hódolatát, s ezeken a napokon az irgalmasság cselekedeteit bőkezűbben gyakorolta a szegények között. Más napokon pedig, a matutinum és a vesperás elvégzése után kétszer is oda szokott menni körmenetben, hogy annál az oltárnál tisztelegjen. Így hát ez a szent férfiú akkora alázatos igyekezettel fáradozott a Boldogságos Szűz tiszteletén, hogy ha háza népéből vádlottat vezettek elé, s az Krisztus anyjának nevére hivatkozva kérte bocsánatát, az Irgalmasság Anyja nevének hallatára könnybe borult az arca, eleget tett a kérésnek, s mintha ő lett volna a vádlott, úgy kért a vádlottól bocsánatot. Az ő nevét, tudniillik Krisztus anyjának tulajdonnevét a magyarok népe nemigen mondja ki, hanem csak Asszonyának emlegeti. Azért Pannóniát Szent István király a Boldogságos Szűz családjának nevezte. Ó, milyen nagyszerű a boldog férfiak igyekezete, akik a tengernek csillagára tekintettek, s életük futását úgy irányították, hogy az ő példájára tekintve tudjanak hajózni e világ habjai közt, az érzéki gyönyörűség szkülla-örvényét elkerüljék, és eltaláljanak az örök nyugalom kikötőjébe.
A monostor templomi ügyeit illetően pedig annyira gondos volt, hogy nyári időben az úr házába jéggel telt edényeket helyezett el, s azokban tartották a föltalálható legjobb borral megtöltött kancsókat, hogy azt változtassák át az Úr vérévé. Azt mondogatta tudniillik „Amit bensőnkben hittel fogadunk, az legyen kedves külső érzékeink számára is.”
Éjszaka leprást fektetett ágyába, fejszét ragadva magányosan kijárt az erdőbe, és saját vállán fakötegeket hordott be, hogy testét sanyargassa, s így gyakran könnyített a neki szolgáló cselédek munkáján.
Amikor pedig egyik helyről a másikra utazott, nem akármilyen kocsira ült, hanem egyszerű szekérre, azon ülve újraolvasgatta azokat a könyveket, amelyeket a Szentlélek vezetése mellett szerkesztett. Öltözködni többnyire szőrruhába szokott vagy kosok durva bőrébe.
Így ha kocsisának gondatlansága vagy más méltatlanság egyszer-másszor megsértette, amint szent emberekkel gyakran megesik, s azt parancsolta, hogy a bűnöst nyomban ostorozzák meg vagy verjék bilincsbe, szolgái engedelmeskedtek a parancsnak, de atyai szívének gyöngédségére is számítottak, s ezért a bűnös embert cölöphöz kötötték a mellett az út mellett, amelyen a szentatyának át kellett haladnia, és mezítelen hátát csirkevérrel vagy más állat vérével bemázolták. Mikor aztán az Isten embere arra ment, és kegyetlenségének bizonyítékát szemügyre vette, leugrott a szekeréről, odasietett a megkötözötthöz, csókolgatta a cölöpöt, a kezét, a karját, a kötelékeit és a lábait, és ajándékokat ígért neki, ha megbocsát, és irgalmas lesz hozzá, amint föloldozták. Ó, ha akkor ott álltál volna, ember, és láttad volna őt, bizonyára azt mondtad volna, hogy ez az Isten embere alázatosságában és együgyűségében olyanná vált, mint az a gyermek, akit az Üdvözítő az alázatosságnak követendő példájaként tanítványai elé vezetett (vö. Máté 18,2).
Bár a püspöki méltóságban nagy körültekintéssel látta el kormányzói tisztjét, első gondja mégis a rábízott nyáj volt. Mert valahányszor Boldog István király valami bűnért az igazságosság vesszejével akart büntetni némelyeket azok közül a fiak közül, akiket a Krisztusban nemzett, mint atyjuk, buzgó gyöngédséggel és könnyes irgalmassággal védelmébe vette őket.
Történt pedig egyszer, hogy valakinek a védelmében a királyhoz sietett, és annak a vidéknek erdős környékén, amely disznók hizlalására volt alkalmas, volt egy falu, és délben ott látták vendégül. Ott éjféltájt hallotta a malomkövek surrogását, s mivel ilyesmit sohasem látott, csodálkozott, hogy mi az. Egyszercsak az az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. A püspök álmélkodva szólt Valterhez: „Valter, hallod a magyarok szimfóniáját, hogyan hangzik?” Mindketten kacagtak azon az éneken. Mivel pedig az asszony hajtotta a malmot, és éneke mind hangosabb lett, a püspök lefeküdt, és még mindig mosolyogva azt mondta: „Valter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást?” Erre az így felelt: „Olyan ének ez, hogy az asszony, aki dalol, szolgálója vendéglátó gazdánknak, akinél megszálltunk, urának gabonáját őrli, mert ez idő tájt ezen a vidéken nincs más malom.” Erre így szólt a püspök: „Mesterség hajtja a malmot vagy emberi erő?” Valter így felelt: „Mesterség és erő, mert nem állat van elébe fogva, hanem saját kezével hajtja körbe-körbe.” „Ó, csodálatos dolog ez – mondta a püspök –, hogy is gondoskodik élelméről az emberi nemzet! Ha nem volna mesterség, ki győzné a munkát! Boldog ez az asszony – mondta –, aki más ember hatalma alá vetve ilyen jó lélekkel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köteles szolgálatát!” Elrendelte, hogy tekintélyes pénzösszeget adjanak át neki.
Egyszer ismét a király elé járult, és ügyeit szerencsésen elintézte, mikor egy nemest súlyos bűnnel vádoltak a királynál, és a nemesek sokasága nem tudta számára kieszközölni a kegyelmet, ő azonban egymaga megnyerte. Azokban a napokban pedig, amelyek alatt a királynál tartózkodott, püspökök, apátok, nemesek, papok, klerikusok gyűltek ott össze, csodálták beszédét és életszentségét, és magasztalták miatta Istent. A Boldogságos Szűz monostora számára, ahol magának temetkezési helyet választott, ez alkalommal a király úrtól ötszáz márkát kapott tíz vég bíborral és ötven vég posztóval, a királynétól pedig négy vég bíbort és ugyanannyi bársonyt. Szent György vértanú monostora javára is ezer márkát ígért, és azt ígérete szerint az utolsó márkáig ki is fizette a maga idejében.
Az volt a szent férfi szokása, hogy kanonokjai közül egynek sem engedte meg, hogy a faluban aludjék, csak azoknak, akiket utazni küldött, a többiek közös házban laktak. Ha valamelyikük nem vett részt a matutinumon, aznap nem kapta meg a napidíját. Egyiküknek sem engedte meg, hogy gyanús házhoz egyedül elmenjen. Mert azt mondta nekik: „A tonzúrát leszámítva miben különböztek a laikusoktól, ha ilyesmit megtesztek?” A kóruson karinget viseltek, a kóruson kívül pedig gallérköpönyeget. Akit közülük nyilvánosan rajtakapott valami tilalmas dolgon, azt megfosztotta javadalmától. Maga szent szerzetének öltönyét, amelyet gyermekkorában felöltött, sohasem cserélte másmilyenre.
Történt pedig ez idő tájt, hogy Csanád ispánnak volt egy rabja, akit vétkéért akasztófa alá vittek. Ez kiszökött azoknak a keze közül, akik megkötözve vezették, és megiramodva a Boldogságos Szűz monostorába szaladt be. Azok gyorsan nyomába szegődtek, és követték a monostor kapujáig. Azt mondták neki: „Úgy kell neked, ravaszdi, a pusztulás tőrét elkerülted, de bőröddel, amelyet majd lenyúznak rólad, verembe estél!” Erre nagy nevetés támadt a nép között. A rabot pedig a monostornak adták, hogy harangozzon minden nap, amíg csak él.
13. Egy napon pedig, amikor ugyanaz a szentatya püspöki székhelyén volt, és körülötte voltak káplánjai, akik melléje voltak beosztva, meg még két saját szerzetese is, visszavonult közülük, és hálószobájában egyedül maradt. Meghagyta egyiküknek, hogy három napig senkit se engedjen be hozzá, ételt se vigyenek neki. Mikor ez így is lett, a negyedik napon szótlanul kijött és fölkereste eltemetésének helyét, ott lefödött fővel sokáig zokogott. Végül visszament a káptalanba, ahol a testvérek már összegyűltek. Leült, és beszédet tartott a világ folyásáról, és eközben azt mondta a szerzeteseknek: „Meghasonlik magával Magyarország, kitör a kereszténység hámjából, munkámat, prédikációmat papoktól világiakig sokan megvetik majd, és Isten szavát elutasítják. A klérusnak megvetés lesz az osztályrésze, a szerzetesek különböző színű habitust öltenek, és a magányt nem fogják szeretni. A hiú dicsőségvágytól kergetve sokan keresik majd az emberek dicséretét, azért a nép közt példaszó és nevetség tárgyává lesznek állhatatlanságuk és gőgjük miatt.” Ezek meg más egyebek is, amelyeket a szent férfiú előre megmondott a bosszúállás kardjáról Aba király ellen, rendre bekövetkeztek az ő jövendölése szerint. Történt pedig, hogy miután Boldog István király Pannóniát a keresztény hit fényére térítette, azt a Boldogságos Szűz oltalma alá helyezte, s Urunk anyjának mennybevitele napján testétől elszakadva elköltözött az örök nyugalomba.
14. Utána Pétert koronázták királlyá, s mikor az ország összes főemberei esküvel hűséget fogadtak neki, a palotagróf, Aba, letaszítva Pétert, bitorlóként magához ragadta a királyi koronát és az udvart. Az ő uralkodása idején, mint a próféta mondja, vérontás vérontást ért (Ózeás 4,2), vagyis bűn bűnre tetéződött. Mert odáig vetemedett, hogy a szent böjti napokban néhány tanácsához tartozó igen tisztességes férfiút, mint barmokat vagy oktalan állatokat, bottal és karóval agyonveretett. Mikor aztán Marosszékre ment, Boldog Gellért püspöki székhelyére, hogy ott ünnepelje a húsvétot, az Úr föltámadásának napján pedig főembereket és püspököket küldött a boldog püspökhöz, hogy az ország koronáját ő tegye a fejére, magát Boldog Gellértet kezdte hívogatni. Az ellenállt, és nem volt hajlandó odamenni, az ott levő püspökök koronázták hát meg, s a papságnak meg a népnek díszes kíséretéhen bevezették a templomba. Isten embere azonban eltelve Szentlélekkel fehér stólát öltött, fölment az emelvényre és kezdte rettenthetetlenül feddeni a királyt kegyetlensége miatt mondván „A szent nagyböjti idő a bűnösöknek bűnbánatra adatott, az igazaknak jutalmul. Te viszont, ó, király, kardod gyilkosságával beszennyezted, tőlem meg elragadtad az atya nevet, mert hiszen ma nincsenek körülöttem legkedvesebb szülötteim. Ezért ma semmi irgalmat nem érdemelsz. Én pedig, mivel elkészültem arra, hogy Krisztusért meghaljak, elmondom neked a jövendőt. Íme, az eztán következő harmadik évben ellened támad a bosszuló kard, és elveszi tőled a királyságot, amelyet te csellel szereztél.” Mikor hallották mindezt a király barátai, akik a szabad művészetekben járatosak voltak, álmélkodtak, és meg akarták menteni a püspököt a király haragjától, intettek hát a tolmácsnak, hogy hallgasson. A tolmács megrettent, és úgy tett, amint mondták. A jó pásztor viszont észrevette, hogy a tolmács reszket a félelemtől, és hangos kiáltással korholni kezdte mondván: „Istentől félj, a királyt tiszteld, az atyai szót ne rejtsd el!” Végül a tolmács kénytelen-kelletlen kimondta a pásztor szavát, amely nem kis félelmet támasztott benne. Miután az mind beteljesült, a pannóniabeliek előtt nyilvánvalóvá lett, hogy Isten emberében prófétai lélek lakozott. Mert előre megmondta azt is, hogy magában a népben nagy pártütés támad, s abban ő elnyeri a vértanúság koronáját.
Ezután eltelt egy ötéves szakasz, majd a rákövetkező második kezdetén kitört maga a lázadás. Mikor Isten embere az egész Csanád megyét Krisztus hitére térítette, és a Szent György tiszteletére szentelt székesegyházat fölépítette, hasonlóképpen fölépítette Keresztelő Szent János temploma mellé a Boldogságos Szűz monostorát is, ahová temetkezni akart, s kieszközölte, hogy ezeket Szent István király nagylelkűen sok birtokkal ajándékozza meg, Szent István király halálát követő tizenegyedik évben prófétai lélekkel teljesen ekképpen halt vértanúhalált.
15. Mikor tehát nagy nézeteltérés támadt Péter király meg a magyarok között, a magyarok ünnepi követséget küldtek Vazul fiai, Endre, Béla és Levente után, akik Szent István nemzetségéből származtak, s arra kérték őket, hogy Lengyelországból jöjjenek Magyarországra. Béla ott maradt, de Endre és Levente Magyarországra jött. Pest városában összesereglett köréjük a magyarok egész sokasága. Ördögi ösztönzéstől vezetve azt kérték tőlük, engedjék meg, hogy az egész nép a pogányok vallása szerint éljen, a püspököket és a klerikusokat megöljék, a templomokat lerontsák, a keresztény hitet elvessék, és bálványokat imádjanak. Ezek meg is engedték, hogy szívük vágyai szerint cselekedjenek, és hajdani atyáik képzelgéseiben elvesszenek. Mert másképpen nem harcolhattak Péter király ellen. A megkeresztelkedettek közül elsőnek egy Vata nevű pártolt az ördögökhöz, s a fejét a pogányok szokása szerint megborotváltatta. Mindnyájan így tettek, és áldozatot mutattak be az ördögöknek, kezdtek lóhúst enni, és mindenféle szörnyű, elvetemült dolgot vittek végbe és cselekedtek, a klerikusokat és mind a keresztényeket leöldösték, a templomokat lerombolták, és hírnökök tették közhírré Endre meg Levente rendeletét, hogy a püspököket, a klerikusokkal meg a szerzetesekkel együtt öljék meg, emlékezetük vesszen el örökre, és atyáik vallását vegyék föl újra.
Mikor ezt hallotta Szent Gellért, Beztridus, Budi, Beneta és Zonug ispán, akik a keresztények sokadalmával Fehérvárra húzódtak, kivonultak Buda felé, hogy Endrét és Leventét tisztességgel fogadják. Mikor az említett püspökök sietve arra a helyre érkeztek, amelyet Diósdnak neveznek, Szent Gellért Szent Szabina templomában misét mondott, és a jelenlevőnéphez buzdításul ünnepi beszédet intézett a katolikus hitről és az örök élet jutalmáról. A beszéd végén pedig könnyekre fakadt, és így szólt: „Testvéreim és püspöktársaim és mind többi hívek, akik itt vagytok, tudjátok meg, hogy mi a mai napon Urunk Jézus Krisztushoz jutunk az örök boldogságba a vértanúság koronájával. Mert én tudtotokra adom Isten titkos tervét, amelyet nekem ma éjszaka kinyilatkoztatott. Láttam ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztust szentséges Anyjának, Szűz Máriának ölében ülve. Magához hívott minket és kezével nekünk nyújtotta testének és vérének eucharisztiáját. Mikor azonban Beneta püspök járult hozzá, Jézus Krisztus visszavonta az eucharisztiát, azért ő ma nem lehet társunk a vértanúságban.” Ezek után Gellért intette őket, hogy gyónják meg egymásnak bűneiket, és misét hallgatván imádkoztak, s az örök boldogság reményének biztonságában elszánva magukat a vértanúságra mindannyian megáldoztak. Aztán elindultak a dunai kikötőrév felé.
Boldog Gellért pedig, mivel alacsony termetű volt, és Isten szolgálatában minden erejét elemésztette az utolsó lobbanásig, kocsiba ült. Mikor aztán a pesti révhez értek, íme, öt istentelen ember, Vata meg cinkosai, teli ördögökkel, akiknek magukat odaadták, rárohantak a püspökökre és társaikra, és köveket zúdítottak rájuk. Boldog Gellért pedig azokat, akik köveket vetettek rájuk, a kereszt jelével jelölte meg szüntelen, s István első vértanú példáját követve, mint Pannónia első vértanúja letérdepelt a földre és fölkiáltott nagy szóval mondván: „Úr Jézus Krisztus, ne számítsd ezt bűnüknek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” (vö. ApCsel 7,60). De mikor azok ezt látták, még sokkal inkább őrjöngtek, rátámadtak és a Duna partjára kiborították a kocsiját, ott kihúzták belőle, és kordéra rakva, legördítették a Kelen-hegyről, s mivel még mozgott, mellét lándzsával átszúrták, aztán egy kőre vonszolták, és összetörték a koponyáját. Így költözött át Krisztus dicsőséges vértanúja evilág viszontagságai közül az örök boldogságba az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna mindig kiáradt, de a kőről, amelyen Szent Gellért koponyáját összetörték, hét éven át nem tudta lemosni a vért, akkor a papok fölszedték azt a véres követ. A szent férfiú holtteste pedig aznap ott hevert, ahol vértanúságot szenvedett, Budi püspök is a dicsőségre jutott kövektől összetörve. Beztridus püspök pedig halálra sebesült, és a harmadik napon szenderült jobblétre. Beneta püspököt pedig Endre kiszabadította. Benetán kívül Zonug ispánt is meg az egész sokadalmat és a püspökök háza népét is mind megölték. Azon a napon annyi keresztényt kínhalálba juttattak, hogy számukat csak az irgalmas Isten ismeri. Így teljesedett be Szent Gellért jövendölése. És így valóban nyilvánvaló, hogy az Isten kedveltje életében mekkora szentségben tündökölt a kegyelem sok-sok ajándéka által. Mert szűz volt, a jog doktora, a szent teológia magisztere, ötéves gyerekkora óta Szent Benedek ruháját viselte, mégis püspöki méltóságra jutott, dicsőséges vértanú lett, és a szent egyházért Magyarországon ő vállalt először vértanúhalált.
Másnap aztán Pesten a Boldogságos Szűz templomában nagy sírás-rívás közt eltemették, ugyanabban a ruhában, amelyben vértanúságot szenvedett. Aki beteg a testét érintette vagy vérét a földről összeszedte, nyomban meggyógyult bármiféle betegségtől.
Endre vezért pedig Fehérvárott megkoronázták, és ő halálbüntetés terhe alatt megparancsolta egész nemzetének, hagy a pogányok vallását elhagyva térjen Krisztus hitére, és éljen Szent István törvényei szerint. Úgy is lett. Maga a király pedig, aki jámbor és mélyen keresztény ember volt, két monostort alapított, egyet Tihanyban, egyet Visegrád mellett.
16. Mikor aztán Szent Gellért teste hét évet pihent abban a földben, amelybe eltemették, Mór, csanádi püspök és Fülöp, a csanádi Szűz Mária-monostor apátja, akit Szent Gellért még életében apáttá nevezett ki az említett monostorban, elment Endre királyhoz sok – csanádi püspökségből való – nemessel, s megkérték, engedje meg, hogy Boldog Gellért vértanú testét, amelyet Pesten a Boldogságos Szűz kápolnájában temettek el, szabadon átvihessék Marosszékre. Kérésüket meghallgatták, s mikor a szent vértanú sírjához érkeztek, koporsójából csodálatos illatok törtek elő, testét pedig hóhoz hasonlatosan tündöklőnek találták, mintha akkor halt volna vértanúhalált.
Mikor aztán szállították a szent testet, összesereglett a bénák, vakok, sánták sokadalma, s amint megérintették a testet vagy ruháját, mind meggyógyultak. S mivel a néptömeg miatt nappal nem juthattak előbbre, éjszaka mentek. És amint valamivel tovább jutattak, egy asszonynak görcsbe merevedett keze, amellyel a szent testet érintette, visszanyerte egészségét. Az állatok pedig, amelyek a kocsit húzták, szemlátomást nem ettek, nem ittak, mindig szívesen húzták a kocsit, mintha semmilyen terhet nem éreznének. A falvakból és az egész Csanád megyéből a férfi holtteste elé siettek, hogy az, aki megtérítette őket, kegyes legyen közbenjárni értük a Magasságbelinél. Mikor elérkeztek a Maros folyóhoz, és a kocsi a holttesttel együtt már a kompon volt a megszokott módon, a kompot az egész sokaság nem tudta megmozdítani. De mikor az evező kihullt a kezükből, a komp oly könnyedén átkelt a folyón, ahogyan emberi mesterség semmiképpen át nem juttathatta volna.
Ott aztán Fülöp apát meg a kanonokok és a szerzetesek papi díszbe öltöztek, és a szent testet nagy körmenetben vitték a Boldogságos Szűz monostorába, amelyet életében maga építtetett temetkező helyének a Keresztelő Szent János temploma mellé. Versengés támadt Fülöp apát meg a kanonokok között. A kanonokok ugyanis azt mondták, hogy a székesegyházban kell eltemetni, Fülöp apát viszont az apostoli tekintélyre hivatkozva, amellyel a szent férfi temetéséről rendelkezett, azt mondotta, hogy a Boldogságos Szűz monostorában kell eltemetni. Végül a kanonokok vitték el először a szent testet Szent György templomába, de ott semmiképpen sem tudták lerakni, nem is lehetett sehol sem letenni, csak a mondott helyen, amelyet sírhelyéül maga választott. Azért hát azok, akik a koporsót vitték, a csoda részeseiként mentek oda, ahová kénytelen-kelletlen vezettettek. Mikor pedig elérkeztek a temetkezés előbb említett helyére, akkor azokra, akik a szent testet vitték, akkora teher szakadt, hogy mint később mindegyikük el-elmondogatta, ha az a súly az úton nehezedett volna rájuk, ott kellett volna hagyniuk a testet. Végül, mivel a néptömeg miatt nem tudták eltemetni, s néhány hétig még a zsolozsmát sem tudták elvégezni a templomban, tanácsot tartottak és a népnek lakomát rendeztek. Mikor pedig összegyűltek enni, az apát a püspökkel meg a szerzetesekkel zárt ajtók mögött eltemette a tiszteletre méltó testet illő megbecsüléssel és tisztességgel. A ruhát pedig, amelyben megölték, mind a sírjára rakták. Ehhez tartozott egy csuklya, amit más néven kámzsának is neveznek, egy teveszőrből való köpönyeg, a kő, amelyen összetörték a fejét, szőring és ostor, amelyekkel testét sanyargatta.
17. Egy görcsbe merevedett fiúcska, mikor szülei a pesti révhez vitték, csupán azzal visszanyerte egészségét, hogy megcsókolta a vértanú testét.
18. Egy homályos látású német szűz keze érintésével kiérdemelte szemének gyógyulását.
19. Ugyanott egy hajós is, aki valami véletlen eset folytán kezének ujjait evezés közben összemorzsolta, s azok görbék és görcsösek lettek, nagy fájdalomban kiáltozva és jajgatva a szent testhez járult. Amint megérintette, nyomban meggyógyult.
20. Egy szűz, akinek arca szép volt, de szemei gyulladásosak, miután fivérei a szent vértanú testéhez vezették, megérintette azt kezével, s szeme épségét rögtön visszanyerte.
21. Marosszéken pedig, amikor még a ravatalon feküdt, egy Péter nevű félszemű papnak visszaszerezte látását.
22. Egy előkelő asszony, tudniillik Becs ispán felesége, aki valaha Ajtony feleségei közé tartozott, súlyos lázban szenvedett. Maga a szent keresztelte volt meg. Ajándékkal a sírjához járult, majd amint köpönyegét megcsókolta, visszanyerte egészségét.
23. Egy kisfiút megmart a kígyó, teste megdagadt, és igen keserves fájdalmakat állt ki. Alighogy szülei odavitték, fájdalmat sem érzett többé, és daganata is lelohadt.
24. Egy asszony éjszaka kendert szedett ki a vízből, és megszállta az ördög. Reggel ment, megállt a szent vértanú sírja mellett, majd az ördögtől megszabadulva vonult el.
25. A Szent György templom egyik kanonokjának igen súlyos torokbaja volt, három nap alatt visszanyerte egészségét.
26. Egy parasztnak varas volt a feje, és elrettentő ábrázata miatt nem léphetett be a monostor kapuján, de a szent vértanú köpönyegét horogra akasztva ráborították a varra, és miközben félreállt a nép, kereszt alakban föl-lehúzták. A var lehullott a földre, a paraszt pedig meggyógyult.
27. Ezek után a szent vértanú vérét összegyűjtötték és egy edénybe helyezték el, ennek érintésére sok beteg meggyógyult. Ezek a szent vértanú érdeméből történő csodajelek egészen boldog László király és Lőrinc püspök úr idejéig tartottak, aki a boldog férfiú ötödik utódaként kormányozta annak egyházmegyéjét. Az említett szent király idejében úgy rendelkezett a szentséges római egyház, hogy a legnagyobb tisztelettel kell körülvenni azoknak a szenteknek a testét, akik igehirdetésükkel Pannóniát Krisztushoz térítették. Eljött tehát az apostoli szék követe, Pannónia nemesei gyűlést tartottak, s a szent vértanú testét Szent László király a szenteket megillető dicsőségbe iktatta az Úrnak 1068. esztendejében.[10] A király és a hercegek saját kezükkel emelték föl, s annak rendje és módja szerint újra eltemették, s akkor a szent vértanú érdemei folytán a mennyei kegyelem a csodák kinyilatkoztatása által messze láthatón tündökölt.
28. Ezek után az Úrnak 1361. esztendejében Erzsébet királyné, igen istenfélő úrasszony, Magyarország nevezetes urának, Károly királynak özvegye, mivel valamely betegségéből Szent Gellért érdemei miatt fölgyógyult, a Szent Gellért iránt érzett tiszteletből ennek az Isten emberének monostorát új épületekkel bővítette, és több drága miseruhával meg kehellyel ékesebbé tette. Azonfölül aranyból és ezüstből csodálatos művű koporsót csináltatott, hogy annak a szentnek ereklyéit közszemlére tehessék ki. Ugyanannak a monostornak templomában síremléket meg oltárt is épített, s azokon a boldog vértanú ereklyéit abban az évben úgy helyezte el, hogy nagyobb csontjait más szentek ereklyéivel az ezüst koporsóba záratta. A kisebb csontokat a ciliciummal, az ostorral és a csuklyával, amelyben vértanúhalált halt, a márvány síremlékbe tétette. Emlékét ma is áldjuk. Ez az úrnő maga is az Úrhoz költözött az Úrnak 1381. esztendejében, és Óbudán temették el a szerzetesnők klastromában, amelyet maga alapított.
Fordította JELENITS ISTVÁN
[Jegyzetek]
SZENT GELLÉRT PÜSPÖK NAGY LEGENDÁJA
Latin kiadása: SRH 2,480-506; magyar fordítása: A m. középkor irodalma, 753-782.
[1] A legenda mai formájában 14. századi. A rímes prózában írt részletei mégis 11-12. századi előzményekre utalnak. A kései szerző ezeket felhasználva nagy legendaírói leleménnyel nagyrészt maga találta ki a szent püspök élettörténetét.
[2] Ekkor még nem Már, hanem Bonipert a püspök.
[3] Május 3.
[4] Bakonybél.
[5] Egykor (Budin) Bodony (Bulgária).
[6] Török-Kanizsa (Torontál m.).
[7] Uram, irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!
[8] Temetőjébe.
[9] Szent István 10 püspökséget alapított (vö. Nagy legenda 9. jegyzet).
[10] Gellértet 1083. július 26-án avatták szentté.