Az üdvösség kétkerekű szekere

Előszó

Szerencsésen kezdődnek Az üdvösség kétkerekű szekeré-nek nevezett beszédek legfőbb Urunk Jézus isteni dicsőségére, kegyes Szűzanyjának, Máriának tiszteletére, szeráfi atyánk, Szent Ferenc, valamint az egész győzedelmes mennyei udvar dicséretére. Annak okáért neveztem el így azokat, mert amint a kétfogatú kocsi kétkerekű és két keréken forog, úgy ezek a gyümölcsös beszédek is többnyire kétszeresen veszik végig mind a vasárnapokat, mind pedig az egész esztendő ünnepnapjait. Aztán azért, mert világosan elvezetnek a kettős szeretetre, tudniillik Istenére és a felebarátéra. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták hirdetése (Máté 22,40). Továbbá, mert érthetően tárgyalnak a kegyes Megváltóról, akiről hisszük, hogy kettős természete van: isteni és emberi. Aztán azért is, mert egyenes úton irányítanak a boldogság utáni hő vágyra. E boldogság főként kettőben van, mégpedig Isten fölségének tiszta látásában, és Krisztus dicsőséges emberségének látásában.
            Így hát négy hasznos szempont nemcsak helyesen és ésszerűen késztet, hanem kényszerít is engem, akit legkisebbnek neveznek az obszerváns kisebb testvérek közül, e beszédek összehozására. Először Isten legnagyobb dicsőségének megfontolása. Ezt ugyanis bárki köteles a maga mértéke szerint mindenben és mindenek fölött méltó magasztalással hangoztatni, mint az Apostol mondja: Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére! (1 Kor. 10,31). Különösen az embert tekintjük olyannak, mint aki evégett teremtetett, ahogy ezt az Úr tanúsítja: A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsőségemet (Izaiás 43,21). Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké. Ámen! (1 Tim. 1,17). Másodszor, mert az emberi üdvösség buzgó szeretete erőltet ezen üdvös munkára. Valóban, ha az őszinte szeretet érzelmével tekintek arra, hogy különösen a tanyai vagy a falusi nép hasznos és szükséges oktatásához az üdvösség egyszerű és nyers táplálékára van szükség, s így számára a magas, alapos vagyis mély értelmű dolgok ízetlenek, miért is képtelen azokat teljesen felfogni; éppen ezért az üdvösség szeretetétől indítva műveletlen írásmóddal egyengettem számukra a mélyebb belátást igénylő és nehezebb dolgokat is. Így mintegy péppé daráltam az éltető élet táplálékát e beszédekben, úgyhogy ha gyakran eddzük velük őket, élvezetesen megújulnak az Úr törvényében, feltéve, hogy valóban megalázkodtak. Végül harmadszor a testvéreimnek hasznára válás körültekintő szándéka vonz erre engem. Azt látom ugyanis, hogy a legtöbben, akik ájtatosan akarják hirdetni az igét, különösen is a mi szent rendünk testvérei, annyira átadják magukat az áhítatnak és a szemlélődésnek, hogy a fennmaradó idő nem elég számukra a különféle könyvek fellapozására és az igehirdetés anyagának felkutatására. Ezért úgy véltem, hogy illő részeltetnem őket és a hozzám hasonlókat ilyenféle beszédekből.
            Kérem mindannyiukat a Keresztrefeszített iránti szeretetre, hogy e mondanivalókat gondosan őrizzék meg, és gyümölcsöztessék mind a beszéd megkezdése előtt, mind annak elmondása közben, mind pedig befejeztével. A beszédet előbb jól véssék az emlékezetükbe, és rágják meg. Előtte azonban mindig sóhajokkal és mélyről jövő nyögésekkel mint figyelmes és jámbor könyörgésekkel kérjék alázatosan mind a maguk, mind a nép számára Isten kegyelmét, amely erőt és hatást ad az evangélium hirdetői szavának. Végül pedig mondják el édes áhítattal, a tisztességes bizonyítás taglejtésével és hevével, valamint a kimondott szó megbecsülésével. Semmi esetre se hányják-vessék magukat semmivel kapcsolatban sem, sőt inkább törekedjenek mindig a nagy Isten és a szentek dicsőségét magasztalni. Így kielégíthetik hallgatóik tudásszomját és előmozdíthatják az általános műveltséget is. Hiszen a Filozófus azt mondja, hogy ugyanaz a tanítás és a tanultság, mint ahogyan ugyanaz a mozdító és a mozdított cselekedete, amelyet azonban különféleképpen neveznek. Amint ugyanis a mozgatótól indul ki, cselekvő mozgatásnak mondják, amint pedig a mozdított felfogja, szenvedő mozgásnak nevezik (Fizika, harmadik könyv). Ugyanilyen módon nevezik ugyanazt a cselekvést tanításnak, amennyiben a tanítótól indul ki, és tanultságnak, amennyiben a felfogótól való. S így a jámbornak sajátja, hogy jámborrá tesz, mert a tökéletes embernek sajátossága, hogy a másikat hasonlóvá teszi önmagához (Etika, negyedik könyv).
            Végül, miután elvégezték az igehirdetést, megfelelő erőfeszítéssel fékezzék meg azt a szájat, amely Isten szent igéjét magyarázta, a fölösleges étkezéstől és a beszélgetésektől, mégpedig nemcsak az ártalmasoktól, hanem a hívságosoktól is. Ezen felül mint a legfőbb Király katonái fáradhatatlanul, jó hírben és gyalázatban jobbról és balról, rettenthetetlenül haladjanak, kicsibe vegyék a dicséretet és a gúnyt, mert különben nagy munkájuk a sátán romlásba vivő tőre lesz. Mint ahogyan ezen elmúlt időkben tapasztaltuk, hogy a felfuvalkodott tudás, a csalfa szóbőség és a hivalkodó buzgalom nemtelen élettel párosulva szörnyűséges nyilvános bűnökbe ejtett némelyeket, majd az önmaguk és hallgatóik veszélyes botrányába taszította őket. Te, ó, Isten embere, ne hirdesd tehát kisebb jóakarattal az igét a szegényeknek, egyszerűeknek és falusiaknak, mint a pompa s gazdagság által megtisztelteknek! Tégy így a Krisztus iránti tüzes szeretetből, aki ezt mondja: Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek (Lukács 4,18) – egészítsd ki: az Atyaisten.
            Negyedszer: minden bizonnyal az örök jutalomra való méltányos várakozás késztet arra, hogy nekilássak ezen üdvösséges munkának. Igazán mindenkinek meg kell majd jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, aki igazságos bíró, mégpedig mindnyájunk bírája. Ő még a pohár hideg vizet sem hagyja méltó jutalom nélkül (vö. Máté 10,42). Nehogy ott üresen jelenjek meg, szívesen ajánlottam föl legalább ezen érméket a lelki hajlék építésére Isten dicsőségére, mintegy ama két fillérként (vö. Lukács 21,2), biztosan reménykedve Isten ígéretében: Aki tisztel, azt én is megtisztelem. Majd ismét: Akik fényt derítenek rám, örök életet nyernek.
            Ám mivel csak az Isten tévedhetetlen, az ember nem, kész vagyok rá, hogy bárki katolikus és szeretetteljes olvasóm tévedést vessen a szememre. Teszem ezt szeretetből az iránt, aki megittasodva az irántunk való szeretettől nem átallt tövissel koronáztatni és a keresztre feszíttetni. Ezért felmagasztalva él és uralkodik az Atyával és a Szentlélekkel együtt véghetetlen korokon keresztül. Amen.

Fordította Vida Tivadar

= Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000-1530), szerk. Madas Edit, Tankönyvkiadó, Budapest 1992. 182-184.