TÓvay Nagy PÉter:
A tÁnc motÍvuma a korai latin
nyelvŰ egyhÁzi irodalom nÉhÁny kÉpviselŐjÉnÉl
(Tertullianus, Novatianus,
Cyprianus, Commodianus, Arnobius, Lactantius, Ambrosius írásai alapján)
A
tánchoz való viszonyulás, a táncos alakjának erkölcsi megítélése koronként
változott. A téma fontosságát jól jelzi, hogy az első századok írásaiban,
az egyházatyák műveiben gyakorta felbukkanó motívumként szerepelt. A görög
és latin nyelven alkotó egyházatyák
mellett a szír egyházatyák művei, az
apokrifek és a
korai keresztény zsinatok végzései is
jócskán tartalmaznak táncolással kapcsolatos nézeteket s így a
mentalitástörténeti kutatások fontos forrását képezik. A szövegek érdekes
összehasonlítási alapot szolgáltatnak arra vonatkozóan is, hogy a
különböző kultúrákban, különféle korszakokban hogyan vélekedtek az emberek
a táncról. A következőkben a 2. és 4. század közötti időszakot
tekintem át.
Az első négy évszázad latin nyelven alkotó
keresztény szerzői, egyházatyái sorában elsőként Tertullianus
(155-225) művei közölnek érdemleges információt a témával kapcsolatban. Az
egyházatya Ad nationes (A nemzetekhez)
című művében Jupiter szerelmi ügyei, a gladiátor játékok mellett
gúnyosan az istenek táncát is megemlítette. A szerző az antik
történetekben szereplő istenek táncolásán, mulatozásán túl a pogány
istenek (például Kybelé) előtti istentiszteleti formák, a táncos rituálék
elítélésére gondolhatott. Tertullianus számára minden bizonnyal a tánc a pogány
vallások kelléktárába tartozó tevékenység volt.
A pogány vallással és a római állammal szemben a
kereszténység igazságának felsőbbrendűségét védte az Apologeticum (Védőbeszéd) című
művében, amelyben az idézett gondolat szinte ugyanabban a nyelvi
megfogalmazásban tér vissza.
Sőt itt a tánc említése kapcsán felbukkan a színészet bírálata is,
amelyben elnőiesedett férfiak alakítják az isteneket. Migne megjegyzése
szerint a
színészeket gyakorta a bűnözőkkel azonosították és alacsony
társadalmi csoportnak tartották, mert a rómaiak sokszor úgy büntettek meg
bizonyos bűnözőket, hogy az elítélteknek az egyes istenek viszályait
kellett színészi módon eljátszaniuk. Az ilyen bemutatók során a „színészeknek”
a közönségre gyakorolt hatást fokozandó, az isteni viszályok forgatókönyvét
követve, a színpadon egymást kellett lemészárolniuk, megvakítaniuk,
megcsonkítaniuk.
Jóllehet Tertullianus élete végén montanista lett,
majd később hivatalosan is eretnekké nyilvánították, ennek ellenére
munkássága, a táncról alkotott véleménye vonatkozásában is a későbbi
korokra nagy hatást gyakorolt.
Az ellenpápaként tevékenykedő Novatianus (megh. 258)
egyik írásában (De spectaculis, A
látványosságokról) a színházi látványosságok témájával kapcsolatban találhatunk
táncolásra vonatkozó megjegyzéseket. Egy helyen az író a nyilvános mulatságok
bibliai alapokon való megvédése ellen lép fel, ám Dávid táncának szakrális
voltát hangsúlyozván, az elsők között helyezi a táncot pozitív
kontextusba. A továbbiakban az
ellenfelek nézeteit ismerteti, amely álláspont szerint a tánc, a kocsiverseny
nem lehet tiltott tevékenység a keresztények számára, hiszen Illés próféta Izrael
kocsihajtójaként versenyzett, Dávid pedig maga is táncolt a frigyláda
előtt, sőt körtáncról is több helyen olvashatunk a Szentírásban.
Mindezeken túlmenően: a táncra vonatkozóan a Biblia szövege sem tartalmaz
direkt, közvetlen tiltó rendelkezést. Novatianus azonban elveti ezt a logikát,
és érvelésében arra helyezi a hangsúlyt, hogy a táncolást, a kocsiversenyzést
nem azért szerepelteti a Biblia, hogy ezen cselekedetek követésére buzdítson,
hanem éppen ellenkezőleg: ezekkel az érdekfeszítő témákkal a
keresztény tanítások iránti érdeklődést akarja felkelteni.
Később Novatianus részletesen is bemutatja
argumentumait; arra hívja fel a figyelmet, hogy az elítélendő, világi tánc
mellett a táncnak létezik egy magasztosabb formája is. Érvelésében arra helyezi
a hangsúlyt, hogy a Bibliában szereplő táncok helyesek, elfogadhatóak,
mert a szent tánc hagyományát követik, és ezek élesen elkülönülnek a bujaságot
megtestesítő világi tánctól. Dávid a szent tánc hagyományát követve Isten
jelenlétében táncolt s ez helyes cselekedetnek minősül. Ugyanakkor
felhívja a figyelmet arra is, hogy ez a tény nem jogosítja fel a keresztényeket
arra, hogy színházi előadásokat látogassanak és a világi táncosok
művészetében gyönyörködjenek vagy maguk is táncra perdüljenek. Dávid szent
táncot művelt, Isten dicsőségére tette. A világi táncnak még a
technikája is teljesen eltérő: a táncosok, a kéjes görögök táncát
művelve, a végtagjaikat buja mozdulatokkal csavargatják.
Novatianus ezen műve, több más hasonló írásához hasonlatosan, Cyprianus
neve alatt maradt az utókorra.
A 3. század második felében számos, a vértanú
karthágói püspök, Cyprianus neve alatt fennmaradt írás keletkezett (ún.
Pseudo-Cyprianus iratok). Ezek közül az egyik Keresztelő Szent János
lefejezését taglalja. A korábbi hagyományhoz hasonlóan itt is negatív
kontextusban szerepel a tánc, hiszen Heródiás lányának, Saloménak a tánca a
szent halálát okozta.
Jóllehet Cyprianus és Pseudo-Cyprianus műveiben nem találhatunk
jelentős számú táncolás-ellenes passzust, az utókor szemében mégis a
táncellenes tradíció egyik fő letéteményesévé vált. Ennek a folyamatnak a
részleteit még homály fedi, és a téma további vizsgálatot igényel, annyi
azonban már most megállapítható, hogy ennek a képnek a megformálásában az egyik
fontos szereplő Szent Ágoston volt.
A „minden keresztény tanítójának” névrokona volt a
galliai származású Cyprianus költő (5. sz.), akinek a neve alatt szokás
jegyezni a Cena Cypriani
elnevezésű szöveget. Ebben a művében a szerző a kánai
menyegző ürügyén számos bibliai alakot szerepeltet, akik természetesen
mind a rájuk jellemző tevékenységet végzik: Márta szolgál, Dávid
citerázik, Judit kórust vezet. A szöveg Heródiás nevével kapcsolatban említi
meg a táncot.
A Diocletianus uralma alatt tevékenykedő Arnobius
maior (297-303), Lactantius tanítómestere Hét könyv a pogányok ellen (Disputationum adversus gentes libri septem)
címet viselő művében több helyen is megemlékezett a táncról. A
második könyv egyik szakaszában azt a kérdést boncolgatja, hogy mi célból
teremtette az Isten az embert, milyen célt kell beteljesítenie az embernek.
Több szakaszon át a költői kérdés eszközét alkalmazva (mit használ a
világnak?) azon cselekedetekre igyekezett rámutatni, amelyek helytelenek egy
keresztény ember számára. Végezetül, a királyok, a hadvezérek hiábavalóságának
érzékeltetése után a felsorolásban a kötéltáncosok, zsonglőrök, valamint a
költők, az írók, a színészek, a zenészek mellett a táncosokat is a világi
cselekedetek kategóriájában helyezi el.
Egy következő részben ugyanezzel a módszerrel él
a szerző: kérdés formájában sorolja fel a helytelen tetteket, viselkedési
formákat. Az útonállás, betörés, rablás, a lakmározás, a mértéktelen étkezés
elítélése után a táncolást, valamint a táncosok csipőrázását és
kurjongatását keresztényekhez nem méltó cselekedetként bélyegzi meg. Érdekes,
hogy Arnobius külön kiemelte a táncolók lábának dobogását. Szintén lényeges
momentum, hogy a szerző a tánc és a bujaság szoros kapcsolatát emelte ki.
Ezzel a korszak egyik jellegzetességét ragadta meg, hiszen a kor
egyházfőinek szemében a test nyilvános mutogatása a bujaság egyik formája
volt.
A negyedik könyvben Arnobius a szent játékokon és
versenyeken szereplő táncosokról írt. Az író a táncot főként Venus és
Kybelé anyaistennő (Cybele, Magna Mater) alakjához kapcsolta és a kéjjel,
a bujasággal hozta összefüggésbe. Erre
az azonosításra az is feljogosíthatta a szerzőt, hogy a tánc mint pogány
rituálé Kybelé anyaistennő kultuszának szintén szerves részét képezte.
Egy másik szakaszban Arnobius a táncot a pogányság vad
életörömével azonosítja, amelytől a komorabb keresztény mentalitás egy
magasabb értéket képvisel.
A hetedik könyvben szerepel egy parasztról (rusticus) szóló történet, amelyben a pogány
vallás rituáléjában szereplő tánc kap szerepet, és a pogány istenek
hitványságát hivatott érzékeltetni.
A könyv következő szakaszában egy oltár
előtti táncosról olvashatunk. Ebben az esetben is a tánc és a pogányság
együttes szerepeltetéséről van szó. Arnobius arra hívja fel a figyelmet,
hogy Jupiter maga sem marad mentes a szenvedélytől, amikor előtte
táncot mutatnak be az általa különféle alakokban elrabolt szeretői: Europa
(bika), Leda (hattyú), Ganymedes (sas), vagy Danae (aranyvessző). Sőt
a pogány istenek maguk is táncolnak és obszcén dalokat énekelnek. A szerző
elítélőlen nyilatkozik meg arról is, pogányoknál nincs istenfélelem,
hiszen gyakran közemberek is számon kérnek dolgokat az isteneken.
Constantinus fiának nevelője, Lactantius
(240-320) főművében, a Divinae
Institutiones (A teológia alapjai) lapjain többször megjeleníti a tánc
témáját. A mű elején az illetlen ruhákban grimaszoló táncosokat ítéli el.
A szöveg a bujaság és a tánc kapcsolatát jeleníti meg.
A második könyvben Jupiter és Tiberius Atinius
plebejus története kapcsán (Arnobiushoz hasonlóan) kerül szóba a tánc. Az
egység (könyv) elején egy Jupiterről szóló történeten keresztül bizonyítja
a pogány vallás gyalázatosságát. Ezután szerkeszti be Lactantius a
tulajdonképpeni történetet, amely a Jupiter tiszteletére megrendezett cirkuszi
játékok alkalmával játszódik, amikor a játékok végeztével hatalmas járvány
ütött ki a vidéken, mert Jupiter nem volt elégedett az ünnepséggel, áldozattal.
Elégedetlenségének oka – amelyet egy egyszerű paraszt, Tiberius Attinius
álmán keresztül üzent meg –, hogy az áldozatot bemutató táncos tánca közben egy
úr, Antonius Maximus a közelben, a cirkusz porondján vonszolta át egyik súlyos
bűnt elkövető, furcára
(vállon viselt levél alakú fadarab, amelyre az elítélt kezeit kötözték)
kötözött rabszolgáját a vesztőhelyre, ahol halálra korbácsolták. Ezért új,
kiengesztelő ünnepi játékokat kell tartani. A plebejus azonban nem vette
komolyan az álmát, és nem értesítette erről a konzulokat. Nemsokára a
plebejus fia váratlanul elhalálozott, ő maga pedig súlyosan megbetegedett.
Ekkor ismét megjelent az álmában Jupiter, és azt kérdezte tőle, hogy elég
volt-e a rámért büntetés ... A plebejus megértette a hibáját, betegen a
konzulokhoz vánszorgott, és elmondta az álmát az új ünnepi játékok
megrendezésének szükségességéről. Ezt követőn rövidesen meggyógyult.
Lactantius főműve tartalmát kivonatolta és egy másik műben
összegezte, amely az Epitome címet
viseli. A színpadról, a színházról elmélkedve szól a színészek erkölcstelen gesztusairól,
amelyekkel a szemérmetlen nők mozdulatait utánozzák, kéjt tanítanak, s
ennek legfőbb kifejezőeszköze a tánc.A tánc, a színdarabok egyaránt az
erkölcstelenség forrásai.
A reneszánsz utókortól „keresztény Cicero” címmel
kitüntetett szerző a Donatusnak címzett De mortibus persecutorum (A keresztényüldözők halála)
szenvedélyes hangvételű művében Diocletianus és Galerius
párbeszédében Severus jellemzésénél bukkan fel a táncoló, mulatozó, az éjt a
nappallal felcserélő részeg alakja.
A harmadik századi egyházatyák
közül Commodianus (3. sz.), az első latinul verselő keresztény
költő nyolcvan költeményt tartalmazó Instructiones
adversus gentium deos (Tanítások a pogányok istenei ellen) című
művében említette meg a táncot, amelyet a pogány rítusok részeként
jelenített meg. Leírásában a
Mercuriusszal foglalkozó részben élesen bírálja a pogány isteneket, és gúnyosan
festett isteneknek nevezi őket, s elítéli a táncoló híveket is, akik a
szárnyas isten által a földre hullatott pénz miatti örömükben perdülnek táncra. Egy
másik helyen a keresztény nők helyes életvitelét taglalván a szerző
az ördög pompájának bélyegezte a világias öltözködést, a hajfestést, a
fülbevaló és az ékszer viselését. A táncot és az éneklést szintén ördögi
dolognak tartotta.
A 4. század egyik legnagyobb hatású egyházi írója
Ambrosius (340-397) volt, aki számos művében tárgyalta a tánc témáját is.
Nővérének, Marcellinának ajánlott, a szüzesség erényéről szóló
írásában (De virginibus)
szerepeltette a táncot, amelyet abból az alkalomból írt, hogy testvére ekkor
vette át a fátylat Liberius pápától. Az egyházatya tiltólag szólt a táncos
fesztiválokról, majd a tánc okát az őrületben és a részegségben jelölte
meg. Az egyházatya egy antik mondást is idézett, miszerint „Senki nem táncol,
ha józan, kivéve ha nem őrült.”
Krisztus előfutárának, Keresztelő Szent Jánosnak a példáját hozta
fel, akit egy táncos kedvéért fejeztek le és véleménye szerint a tánc vonzereje
több kárt okozott mint a szentségtörő düh őrülete. A lakodalomban
való táncolást szintén elítélte, ez a tétel egyébként több zsinati (trullo-i és
a laodíceai) határozatban is szerepelt és az utókornak is hálás témát adott.
Sőt általánosságban maguk a lakomák is kedvezőtlen megítélés alá
estek, hiszen a korszakban az ilyen jellegű összejövetelek légköréhez az
általában mindig jelen lévő tánckar is hozzá tartozott. Egy
másik helyütt szintén Keresztelő Jánossal kapcsolatban, többször is
megemlíti a táncot, majd végül arról ír, hogy csak a házasságtörő nő
táncol, de aki szemérmes és szerény, az kerüli a táncot.
Ambrus szerint a tánc erkölcstelenségének egyik forrása a szemek forgatása.
Cicero hasonló nevű munkájának szerkezetét
követő, a keresztény etika alapelveit ismertető De officiis ministrorum (A kötelességekről) című
művében Ambrus szintén megtiltotta a táncolást a keresztények számára. Az
egyik fejezetben Keresztelő Szent János példáján ítélte el a táncolást. A
mértékletesség kapcsán elmélkedik Dávid táncáról, amelyet a keresztényi
erkölccsel teljes mértékben összhangban lévőnek tart.
A bűnbánatról szóló két könyvében az egyik helyen
egy táncra vonatkozó evangéliumi passzust idéz, amelyet a zsidók
vallástalanságával hoz kapcsolatba, miszerint nem hallgattak Isten szavára. Ezt
a passzust részletesen interpretálja is, és a táncolás két fajtáját különíti el
(42-44. pont), amelyet érdemes hosszabban is idézni, mert Cyprianus és Ágoston
mellett a tánc vonatkozásában Ambrus a legtöbbször citált, a legnagyobb
tekintélynek örvendő szerző. Az egyik evangéluimi részt magyarázva (Énekeltünk nektek és nem táncoltatok,
siránkoztunk és nem zokogtatok, Lc 7,32) Dávid táncára is utalva a
következőket írja: „S ezért óvakodni kell, nehogy a közönséges beszéd
értelmezése által becsapva, azt higgye valaki, hogy színészek rángatózó táncát
vagy színpadi esztelenkedését parancsolja itt az Úr; ezek felnőtt korban
már hibás dolgok lennének. Azt a fajta ugrándozást parancsolta, mellyel Dávid
táncolt az úr frigyládája előtt (II Sm 6,12-23). Teljesen illendő
ugyanis mindaz, ami a vallással kapcsolatos, hogy semmi olyat ne szégyelljünk,
ami kifejezi a Krisztus iránti vallásos tiszteletet. Tehát nem a szórakozás
velejárójáról vagy a szemérmetlen táncról van itt szó, hanem arról, hogy az
ember testileg is serényen mozduljon, s ne hagyja a lábait lustán zsibbadozni a
földön. Fürgén ugrott lelkileg Pál, amikor értünk előrelendült, és a
mögötte lévőket elfelejtve, nekifeszült az előtte lévőknek
Krisztus jutalmáért (vö. Phil 3,13-14). Téged is, amikor a keresztségre jössz,
arra intenek, hogy kezedet fölemeld, lábaid, melyekkel örök dolgok magaslatai
felé lépsz, fürgék legyenek. Ez az ugrás az, amely a hit társa, a kegyelem
velejárója. Ez tehát a misztériuma annak, hogy ´énekeltünk nektek.´ Az új
szövetség éneke ez. S ´nem táncoltatok´, azaz nem emelkedtetek fel a lelki kegyelemhez.
´Siránkoztunk és nem zokogtatok´, azaz nem tartottatok bűnbánatot. S azért
lett elhagyatott a zsidó nép, mert nem tartott bűnbánatot, visszautasította
a kegyelmet; a jánosi bűnbánatot, krisztusi kegyelmet; ezt mintegy az Úr
ajándékozza, amazt mintegy a szolga hirdeti meg. Mindkettőt tehát az
Egyház őrzi; azt is, hogy a kegyelmet elnyerje, azt is, hogy ne vesse el a
bűnbánatot. A kegyelem ugyanis a bőkezű ajándékozó adománya, a
bűnbánat a bűnös orvossága.” Ezekből a passzusokból egyértelműen kiolvasható, hogy Ambrus is a
tánc két fajtáját különítette el. Egy szakrális jellemzőkkel bíró táncot
(Dávid, Pál valamint a megkeresztelkedők tánca), amelyet a kegy és a hit
jellemez. A bibliai helyet magyarázva pedig külön hangsúlyozza, hogy a „nem
táncoltatok” rész jelentése: nem emeltétek fel a lelkeiteket a kegyhez. A tánc
másik típusa a világi tánc, az ´ugrándozás´ volt, amelyet a bujaság, az
őrület, a fényűzés és a gonosz a kísérője.
Az egyházatya az Illésről szóló művében a
részegséggel hozza összefüggésbe a táncolást.
Ambrus a hozzá legközelebb álló evangélium, a
társadalmi kérdéseket gyakran tárgyaló Lukács-evangélium magyarázatában a
táncnak szintén két kategóriáját különböztette meg. A szakrális tánc
példájaként olyan bibliai alakokat említ, mint Dávid, Mózes, Ézsaiás, Habakuk.
Az általa tiszteletre méltó táncnak (honesta
saltatio) nevezett tevékenység jellemzőit a következőkben jelölte
meg: az isteni szeretettel eltelt lélek örömének a kifejezése, a Krisztussal
tartott lelki menyegzőre szóló elhívás. A világi táncot itt az egyházatya
csúf táncnak nevezi, s a bujasággal, a színészettel, a mulatozással azonosítja.
Ambrus a Dávid prófétáról szóló apológiájában a szent
király frigyláda körül bemutatott táncát taglalja. A szerző elmagyarázza,
hogy a Dávid táncát megpillantó Mikálnak, Saul leányának elítélő,
rosszalló megjegyzései nem vonják kétségbe Dávid táncának szakrális voltát,
hitelességét, hiszen maga Dávid felel meg neki és védi meg táncának
transzcendens jelllegét, amennyiben tánca bemutatásának egyetlen oka az Úr
előtti hódolat. Mikál azt is a szemére vetette a királynak, hogy táncát
alacsony társadalmi helyzetű szolgák előtt járta el. Az Úr azonban
megbüntette Mikált, hiszen soha nem születhetett gyermeke.
Dávid 118. zsoltárjához írott gazdag kommentárjában és egy másik művében
is igazolja Ambrus Dávid táncának helyességét. Mikál
szemrehányására: ´Miért táncolsz mezítelen a szolgálólányok előtt, miként
egy közönséges táncos?´ Dávid ezt feleli: ´Az Úr előtt meztelenítem le
magam.´
Ambrus kilencvenegy levele közül a 58. episztolájában
ír a táncról. Ebben az írásában bibliai
helyeket idézett, majd Dávid táncát, Illés mezítelenségét helyeselve, úgy
interpretálja a szöveget, hogy a tánc, a mezítelenség nem hétkönapi jelentésben
szerepel a szövegben, hanem a szavaknak titokzatos tartalma van.
Leszögezi azt is, hogy Dávid nem volt őrült, amikor a Frigyláda előtt
táncolt, miként Ézsaiás sem volt őrült, amikor mezítelenül a nép közé
ment. Dávid tánca a bölcs ember dicsőséges tánca volt, amellyel Dávid
Krisztus székéig jut fel a szellemi, szent tánc lendületével. A tánc tehát a
magasztos vallásos érzések kifejezőeszköze.
Az idézeteket megvizsgálva és rendszerezve, a
másodiktól a negyedig századig terjedő időszakban több
mentalitástörténeti tendencia kibonatkozását vélem felfedezni. Az
adatokból világosan kiolvasható, hogy a korszak keresztény gondolkodói
alapvetően negatív jelenségként írták le a táncot. Véleményük
alátámasztásaként több okot szerepeltettek, amelyek közül a pogány
vallásosságban betöltött fontos szerepe, a bujaságra ösztökéltő mivolta és
a bibliai szövegekben betöltött negatív volta (Salome tánca) a
legjelentősebb. Az érvelésben egyéb elemek is szerepet kaptak: a táncnak a
részegséggel és az őrülettel való szoros kapcsolata; a tánc valójában az
ördög találmánya; a tánc és a lakodalom, a tánc és a színészet összefüggései,
valamint a tánc mint a zsidók vallástalanságának jelképe. Lényegesen
kevesebbszer fordul elő a szövegekben a tánc pozitív kontextusban. A
szerzők a tánc eme aspektusára kizárólag két bibliai történettel (Dávid
frigyláda előtti tánca; piacon ülő gyerekek példázata, Mt 11,17; Lc 7,32)
kapcsolatban utalnak. A tánchoz való viszonyulás történetében fontos állomás
volt Szent Ambrusnak a kétfajta táncról szóló elmélete.
Például: Ábrahám végrendelete (Kr.e 1 sz.-Kr. u. 3.
sz.), Didascalia / Canones Apostolorum (3. sz.),
János protoevangéliuma, Pseudo-Clementina elbeszélés (3. sz), Diatessarón.
Tertullianus,
Apologeticum, cap. 15: „Quid, quod
imago dei vestri ignominiosum caput et famosum vestit? quod corpus impurum et
ad istam artem effeminatione productum Minervam aliquam vel Herculem
repraesentat? Nonne violatur majestas et divinitas constupratur plaudentibus
vobis? Plane religiosiores estis in cavea, ubi super sanguinem humanum, super
inquinamenta poenarum proinde saltant dii vestri, argumenta et historias noxiis
ministrantes, nisi quod et ipsos deos vestros saepe noxii induunt?” (PL 1,
361A) „Mit szóljak ahhoz, hogy a ti istenetek képmása egy szörnyű és
gyalázatos fejet fed be? Mit szóljak akkor, ha a tisztátalan test
elnőiesítve a színpadon föllépve Minervát vagy Herkulest jeleníti meg? Hát
nem szenved sérelmet a felsőbb tekintély és nem szennyezi be gyalázat az
isteni főséget, miközben ti tapsoltok? Még fanatikusabbak vagytok a
gladiátorviadalokon, ahol az emberi vér és a bűnök szennye fölött éppúgy
táncolnak a ti isteneitek is.”
Cyprianus
(= Novatianus), De spectaculis, cap.
2: „... et auriga est Israel Helias, et ante arcam David ipse saltavit. Nabla,
cynares, aera, tympana, tibias, citharas, choros legimus.” (PL 4, 782A) „Illés
is Izrael kocsihajtója, a Frigyláda előtt maga Dávid is táncolt. Keleti
hárfákról, lantokról, zengő ércekről, dobokról, fuvolákról és
kartáncokról olvastunk.”
Cyprianus
(= Novatianus), De spectaculis, cap.
3: „Nam quod Helias auriga est Israelis non patrocinatur spectandis
circensibus: in nullo enim is circo cucurrit. Et quod David in conspectu Dei
choros egit nihil adjuvat in theatro sedentes Christianos fideles: nulla enim
obscoenis motibus membra distorquens desaltavit graecae libidinis fabulam.
Nabulae, cynarae, tibiae, tympana, citharae Domino servierunt, non idolis. Non
igitur praescribatur ut spectentur illicita; a diabolo artifice ex sanctis in
illicita mutata sunt. Praescribat igitur istis pudor, etiamsi non possunt
sanctae Litterae.” (PL 4, 782B-C) „Ami azt illeti Illés, Izrael kocsihajtója,
nem tartja védelme alatt a cirkuszi látványosságokat, ugyanis sohasem
versenyzett cirkuszban. És azért, mert Dávid az Úr tekintete előtt
kartáncot lejtett, ez semmivel nem igazolja a színházakat látogató keresztények
magatartásának helyességét: ugyanis Dávid nem obszcén módon kiforgatott
testrészekkel táncolt és nem az élvezethajhászásról szóló görög történetet
adott elő. A különböző hárfák, a fuvolák, a dobok és a lantok az Urat
szolgálták és nem a bálványokat. Tehát ne engedélyezzék, hogy az emberek pajzán
dolgokat nézzenek; az ördög mesterkedése révén a szent dolgok tiltott dolgokra
változtak. Tiltsa meg nekik ezt a szeméremérzet, ha a Szentírás nem képes
erre.” Megjegyzés: Migne Cyprianust tekintette szerzőnek. A szakirodalom
jelenlegi állása szerint a De spectaculis
című művet Novatianus írta, a szöveget a másolók a szerző
ellenpápa mivolta miatt Cyprianus neve alatt hagyományozták át az utókorra. Szent Cyprianus művei, szerk. Vanyó László, Bp., 1999; Vanyó László, Ókeresztény írók lexikona, Bp., 2004, 372.
Pseudo-Cyprianus,
De revelatione (De revelatione capitis beati Johannis Baptistae tractatus), cap. 1:
„Igitur, accedente Paschali festivitate, decollatus est Joannes Baptista
imperante nequissimo Herode, qui dari saltanti puellae caput ejus jussit.” (PL
4, 933B) „Tehát amikor a Pascha-ünnep közeledett, Keresztelő Jánost
lefejezték a semmirekellő Herodes uralkodása idején, aki megparancsolta,
hogy a fejét adják át annak a leányak, aki táncol.”
Cyprianus,
Coena: „Tunc miscuit scyphum
Benjamin, intulit Martha, prior bibit Petrus. Sed, quoniam vinum subduxerat
Amelsad, et male miscuerat Jonas, murmurabat Hermippus, aquam bibebat Joannes,
vinum petebat Maria, non consentiebat Susanna, plenam ampullam ferebat Martha,
sitiebat Ismael, ire volebat Tobias, alienum calicem bibere volebat Jacobus.
Sublatisque omnibus, aquam ad manus petebat Pilatus, tradidit Judas,
ministrabat Martha, effudit Hermocrates, linteum porrexit Petrus, intulit lucernam
Esaias, gratias egit Simeon, benedixit Anna, intulit coronas Rachel, David
hyssopum porrexit, dedit unguentum Maria, perunxit Martha, poma intulit Adam,
favum porrexit Samson, cytharam percussit David, tympanum Maria, psalterium
duxit Jubal, choros duxit Judith, cantavit Asael, saltavit Herodias, laudes
dedit Azarias, magis lusit Mambres, risum fecit Isaac, osculum porrexit Judas,
valefecit Loth.” (PL 4, 929C-930B)
Arnobius,
Disputationes adversus gentes, lib. 2,
cap. 42: „Idcirco animas misit, ut res sancti atque augustissimi nominis
symphoniacas agerent et fistulatorias hic artes, ut inflandis bucculas
distenderent tibiis, cantionibus ut praeirent obscoenis numerositer, et
scabillorum concrepationibus sonoris, quibus animarum alia lasciviens multitudo
incompositos corporum dissolveretur in motus, saltitaret, et cantaret, orbes
saltatorios verteret, et ad ultimum clunibus et coxendicibus sublevatis
lumborum crispitudine fluctuaret?” (PL 5, 881A-882A) „Isten azért teremtette az
embert, hogy a szent és legdicsőségesebb ügy nevében síppal-dobbal
zajongjanak, hogy fuvolák fújásával pukkasszák a pofájukat, hogy obszcén
énekeket dallamosan skandálva előénekeljenek és a fatalpak hangjának a
zajával, miáltal megint mások féktelenkedve a testek kusza mozgásában a tömegbe
olvadva buja táncot táncoljanak és énekeljenek, körbe-körbe forogjanak és az
ágyékuk rezegtetésével hullámzó mozgásban ringjanak?”
Arnobius,
Disputationes adversus gentes, lib. 4,
cap. 35: ”... gentis illa genitrix Martiae, regnatoris et populi procreatrix
amans saltatur Venus, et per affectus omnes meretriciae vilitatis impudica
exprimitur imitatione bacchari. Saltatur et magna sacris compta cum infulis
mater.” (PL 5, 1072A-1073A)
Kybelé kultusza. Vö. Hegyi
Dolores, Polis és vallás, Bp., 2003,
75-76.
PL 5, 1276B-1277B, Arnobius, Adversus nationes, 7. könyv 39-40.
fejezet. Arnobiusnál név nélkül szerepel. A történet Plutarchosnál (Párhuzamos életrajzok, Coriolanus) és
Livius művében (Ab urbe condita,
lib. II, cap. 36) is felbukkant. A helyes név: Titus Latinius, a Tiberius
Attinius talán félreolvasás. A történet Lactantiusnál is olvasható. (PL
6, 291A-292A) T. Latinius néven szerepel
Augustinusnál is (De civitate Dei,
lib. IV, cap. 26).
Arnobius,
Disputationes adversus gentes, lib.
7, cap. 33: „Ponit animos Jupiter, si Amphitryo fuerit actus pronuntiatusque
Plautinus? aut si Europa, si Leda, Ganymedes fuerit saltatus, aut Danae, motum
compescit irarum?” (PL 5, 1265A)
Lactantius,
Divinarum Institutionum liber primus,
cap. 21: „CAPUT XXI. De diis Barbarorum
quibusdam propriis, et eorum sacris, ac itidem de Romanis.” (PL 6, 230A, = A
barbárok egynémely isteneiről és azok szentségeiről és a rómaiakról.)
„Si quis autem, percepta sapientia, deposuerit errorem, profecto ridebit ineptias
hominum pene dementium; illos dico, qui vel inhonesto saltatu tripudiant, vel
qui nudi, uncti, coronati, personati, aut luto obliti currunt.” (PL 5, 241B)
„Ha valaki a bölcsességet (ti. kereszténységet) megismerve, elhagyta a
tévelygést, nyíltan ki fogja nevetni az eszement emberek balgaságait. Azokról
beszélek, akik szégyenletes tánclépésben ugrándoznak vagy akik meztelenül,
kifestve, megkoszorúzva, álarcosan vagy sárga festékkel bemaszatolva
rohangálnak.”
Lactantius,
Epitome Divinarum institutionum, cap.
63 („CAPUT LXIII, olim VI. Spectacula
esse potentissima ad corrumpendos animos. (PL 6, 1074A, = 63. fejezet. A
látványosságok rontják meg a lelket a legjobban.) „Histrionum etiam impudici
gestus, quibus infames foeminas imitantur, libidines, quas saltando exprimunt,
docent.” (PL, 6, 1075A) „A színészek szemérmetlen mozdulatai, amelyekkel a
feslett erkölcsű nőket utánozzák, azokra a vágyakra tanítanak,
amelyeket tánccal fejeznek ki.”
Lactantius,
De mortibus persecutorum, cap. 18: „Diocletianus:
Illumne saltatorem, temulentum, ebriosum, cui nox pro die, et dies pro nocte?”
(PL 7, 224A) „Diocletianus: Azt a táncost, borisszát, részegest, akinek éjszaka
van nappal és nappal az éjszaka?” (Ugyanezt a részt hivatkozza majd később
Eusebius is a Nagy Constantinusról szóló művében. Azonban Eusebius szerint
ez a rész a 25. fejezetben található, holott Lactantiusnál a 18 fejezetben szerepel!)
494-ben Gelasisus pápa Commodianus írásait
Tertullianus és Lactantius írásaival egyetemben az apokrifek közé sorolta,
ezért ezeket a műveket kevésbé másolták a középkorban. Commodianus
műve szabelliánus és khiliasztikus vonásai miatt jutott erre a sorsra. Vanyó, 2004, 112.
Commodianus,
Instructiones adversus gentium deos pro
Christiana disciplina, cap. 9: „IX. MERCURIUS / Mercurius vester fiat cum
Saraballo depictus. / Et galeam aut pileum pinnatus, et caetera nudus. / Rem
video miram, deum cum saccello volare. / Currite pauperculi cum gremio quo
volat ille, / Ut sacculum effundat; vos extunc estote parati. / Respicite
pictum, quoniam vobis sic ab alto / Jactabit nummos; vos tunc saltate securi. /
Vane, non insanis? colere deos pictos in axe?” (PL 5, 207B-208A)
Commodianus,
Instructiones adversus gentium deos pro
Christiana disciplina, cap. 60 (Item
ipsis.): „Gentili more quaeris procedere, Dei sancta? / Has Dei praecones
damnant in lege clamantes, / Injustas esse feminas, quae se taliter ornant. /
Capillos inficitis, oculos fuligine relinitis, / Levatis comulas granulatim,
fronte depicta, / Malas medicatis quodam superducto rubore, / Nec non et
inaures gravissimo pondere pendent; / Obruitis collum monilibus, gemmis et
auro; / Palmas Deo dignas praesagio malo legatis. / Quid memorem vestes, aut
totam Zabuli pompam? / Respuitis legem cum vultis mundo placere.” (PL, 5, 247A)
Ambrosius,
De virginibus, lib. 3, cap. 5: „25.
Debet igitur bene consciae mentis esse laetitia, non inconditis
comessationibus, non nuptialibus excitata symphoniis; ibi enim intuta
verecundia, illecebra suspecta est, ubi comes deliciarum est extrema saltatio.
Ab hac virgines Dei procul esse desidero. Nemo enim, ut dixit quidam
saecularium doctor, saltat sobrius, nisi insanit. Quod si juxta sapientiam
saecularem, saltationis aut temulentia auctor est, aut amentia; quid divinarum
Scripturarum cautum putamus exemplis cum Joannes praenuntius Christi,
saltatricis optione jugulatus, exemplo sit plus nocuisse saltationis
illecebram, quam sacrilegi furoris amentiam?” (PL 16, 227B-227C) „A józan észnek tehát szüksége van az örömre, de nem
a féktelen tivornyázások, nem a nászi zene által felcsiholt duhaj vigasságra.
Ott ugyanis nincs biztosíték a tiszteletteljes magatartásra és a csábítás
gyanúja merül fel, ahol az élvezetek kísérőtársa a duhaj (extrema) tánc.
Azt kívánom, hogy az Isten szüzei távol tartsák magukat ettől (ti. a
tánctól). Ugyanis, ahogy egy pogány bölcs modta, senki sem táncol józan
állapotban, ha csak nem őrült az illető. Aminthogy a pogány
bölcsesség szerint a tánc forrása vagy a részegség vagy az őrültség, miért
ódzkodunk a Szentírás példáitól, ti. amikor János, Krisztus előhírnöke, a
táncoló leány kívánsága miatt fejeztetett le, hogy álljon például: többet
ártott a tánc csábítása, mint az istentelen őrjöngés őrülete?”
Ambrosius,
De virginibus, lib. 3, cap. 6: „31.
Quid dicitis vos, sanctae feminae? Videtis quid docere, quid etiam dedocere
filias debeatis? Saltat, sed adulterae filia. Quae vero pudica, quae casta est,
filias suas religionem doceat, non saltationem. Vos autem, graves et prudentes
viri, discite detestabilium hominum epulas vitare. Si talia sunt convivia,
qualia judicia perfidorum?” (PL 16, 229A-B) „Mit mondtok, ti, szent asszonyok?
Ügyeltek arra, hogy mire tanítjátok leányaitokat és hogy miről kell
leszoktatnotok őket? Táncol, de egy parázna asszony leánya. Azonban, aki
szemérmes, aki tiszta erkölcsű, a leányait a vallásra tanítja, nem pedig a
táncra. Ti pedig, tekintélyes és bölcs férfiak, tanuljátok meg, hogy a
bűnös emberek lakomáit el kell keülni.”
Szent Ambrus,
A kötelességekről, 1. könyv, 43.
fejezet: „Az Úr szekrénye előtt táncolt Dávid, Sámuel viszont nem táncolt;
Dávid ezért nem kapott megrovást, Sámuel viszont inkább dicséretet nyert. (...)
Maga Saul a próféták társaságától körültáncolva maga is prófétálni kezdett; és
róla említik,mint valami méltatlanról: Hát
Saul is a prófétál közt van ? (1Sám 19:24) Szent Ambrus, 2005, 144.
Ambrosius,
De Elia et jejunio, cap. 18: „66. Sed
quid de viris loquamur, quando etiam feminae, quas oportet sollicitiorem
castitati sobrietatis adhibere custodiam, usque ad ebrietatem bibunt? Deinde
surgentes, quas etiam inter secreta domus vel audiri ab alienis non convenit,
vel videri, prodire audent in publicum, non velato capite, vultu procaci.
Apostolus (I Cor. XIV, 35) mulieres tacere etiam in Ecclesia jubet, domi viros
suos praecipit interrogare. Illae in plateis inverecundos etiam viris sub
conspectu adolescentulorum intemperant um choros ducunt, jactantes comam,
trahentes tunicas, scissae amictus, nudae lacertos, plaudentes manibus,
saltantes pedibus, personantes vocibus, irritantes in se juvenum libidines motu
histrionico, petulanti oculo, dedecoroso ludibrio. Spectat corona adolescentum,
et fit miserabile theatrum.” (PL 14, 720B-C) „De miért beszéljünk a férfiakról,
amikor a nők is, akiknek a józanságára és tisztaságára még fokozottabban
kellene ügyelni, egészen a részegségig isznak? Aztán felkelve a földről,
otthonuknak titkait, amikről másoknak nem illik hallani és amiket
idegeneknek nem szabad látni, mindezeket nyíltan fel merik tárni a nyilvánosság
előtt, miközben a fejüket be sem takarják, tekintetük pedig pimasz és
szemtelen. Az apostol is megparancsolja az Egyházban, hogy az asszonyok
hallgassanak és előírjak, hogy otthon férjeiket kérdezzék. Azokon az
utcákon a serdülők szeme láttára féktelenkednek, amikor még a férfiak
számára is szemérmetlen táncokat lejtenek, miközben hajukat dobálják,
tunikáikat cibálják, ruháikat megtépik, karjukat lemeztelenítik, kezeikkel
tapsolnak, lábaikkal táncolnak, hangosan énekelnek, az ifjakban felébresztik a
vágyakat a színészi taglejtéseikkel, kéjsóvár pillantásaikkal, szégyentelen
szemérmetlenségükkel. Ezt szemléli az ifjak gyülekezete és szánalmassá lesz a
színház”
Ambrosius, Expositio
Evangelii secundum Lucam, lib. 6, cap. 4-10: „Cantavimus vobis, et non saltastis: lamentavimus, et non plorastis.
(Lc 7,32) (...) Cantavit David, ut in salicibus nostra suspenderemus organa (Ps
136, 2). Cantavit ipse, et ante arcam Domini non pro lascivia, sed pro
religione saltavit (II Rg 6,14). Ergo non histrionicis motibus sinuati corporis
saltus, sed impigra mentis, et religiosa corporis agilitas designatur. (...) Cantavit
enim Moyses quando in mari Rubro ad transitum Judaeorum fluctus obriguit (...).
Cantavit Esaias dilectae vineae suae canticum (Is 5,1), significans asperam
flagitiis fore plebem, quae fecundis prius erat virtutibus fructuosa. Cantaverunt
Hebraei, cum vestigia eorum tactu flammae rorantis humescerent, et intus
extraque ardentibus omnibus (...) (Dn 3,24). Habacuc quoque cantico publicam
doctus mulcere moestitiam, prophetavit dulcem Domini fore fidelibus passionem
(Hab 3,2). Cantaverunt ergo prophetae spiritalibus modulis publicae salutis
oracula resultantes. (...) Docuit etiam saltare sapienter, dicente Domino ad
Ezechiel: Plaude manu, et percute pede (Ez 6,11). (...) Non congruunt
resurrectionis revelata mysteria, et opprobria saltationis exacta. Sane est
quidam proprius bonorum actuum factorumque plausus, cujus sonus in orbem exeat,
et bene gestorum resultet gloria. Et honesta saltatio, qua tripudiat animus, et
bonis corpus operibus elevatur, quando in salicibus organa nostra suspendimus. Jubetur
ergo propheta plaudere manu, et percutere pede: jubetur psallere, quia sponsi
nuptias jam videbat, in quibus desponsatur Ecclesia, Christus adamatur. (...) In
his propheta David nuptiis ludere nos voluit, ad has invitavit.” (PL 15,
1669C-1671B)
„Énekeltünk nektek és nem táncoltatok, siránkoztunk és
nem zokogtatok. (...) Dávid azt énekelte, hogy a fűzfákra akasztottuk
hárfáinkat. Ő maga énekelt és az Úr frigyládája előtt táncolt, de nem
a bujaság vezette, hanem a tiszta vallásosság. Itt nem arról a táncról van szó,
amelyet a színészi mozdulatok által kitekert test lejt, hanem arról, amikor az
isten iránti elkötelezetségtől elfogódott lélek arra ösztönzi a testet,
hogy ezt az áhitatot mozdulataival is kifejezésre juttassa. (...) Ugyanis Mózes
énekelt, amikor a hullámok megálltak, hogy a zsidóknak megkönnyítsék a
Vörös-tengeren való átkelést. (...) Ézsaiás a szeretett szőlőtövének
az énekét énekelte, jelezvén, hogy a nép, amely korábban erényekben volt
termékeny és gyümölcsöző, kemény büntetésben részesül majd. Énekeltek a
zsidók, amikor a tűz érintése közben lábaik átnedvesedtek, holott
kívül-belül minden lángolt. (...) Habakuk is bölcsen énekével csillapította a
közös gyászt, amikor megjövendölte, hogy a hűségeseknek eljön majd az Úr
drága kínszenvedése. Tehát a próféták a közös üdvösség megjövendölését
visszhangozva a lélek dallamait szólaltaták meg énekeikkel. (...) Bölcs táncra
tanít az Úr, miközben ezt mondja Ezékielnek: tapsolj a kezeddel és dobolj a
lábaddal. (...) Nem férnek össze: a feltámadás kinyilatkoztatásának misztériuma
és a csúf tánc (opprobria saltationis)
gyalázatos végigtáncolása. Értelmes dolog viszont a jócselekedetek és jótettek
iránti tetszésnyilvánítás, aminek hangja körbejár a földkerekségen és a jól
végzett dolgoknak dicsőség a visszhangja. És tiszteletre méltó az a tánc (honesta saltatio), amelyet jár a lélek
és a jó dolgok révén felemelkedik a test, amikor a fűzfákra függesztjük
fel hárfáinkat. Ez az, ami a prófétának azt parancsolja, hogy tapsoljon a
kezével és ütemesen verje a földet a lábával: zsoltárt kell, hogy énekeljen,
mivel már látta a vőlegény menyegzőjét, amelyen eljegyeztetik az
Egyház és Krisztus szerettetik. (...) Ezekkel Dávid próféta tehát azt akarta,
hogy mi is vegyünk részt a menyegzőn, erre hívott bennünket.”
Ambrosius,
Apologia Prophetae David, cap. 6, 28:
„Saltabat ante arcam Domini potentissimus regum” (PL 14, 862C) „A királyok közül a leghatalmasabb az Úr ládája
előtt táncolt.”
Ambrosius,
Expositio in psalmum David CXVIII.,
Sermo septimus: „27. Sed etiam et corporis saltatio in honorem Dei laudabilis
habetur. Denique saltavit David ante arcam Domini, et vidit eum Michol filia
Saul saltantem, et percutientem in organis harmonizatis in conspectu Domini, et
ait ad eum, posteaquam se domum recepit: Quid utique honorificatus est rex
Israel; quia denudatus est hodie in oculis puellarum suarum ancillarum, sicut
unus ex saltatoribus? Et dixit David ad Michol in conspectu Domini: Benedictus
Dominus qui elegit me super patrem tuum, et super omnem domum illius
constituere in principem super plebem suam Israel et Judam: saltabo in
conspectu Domini, et denudabor adhuc sic, et ero nugax in conspectu tuo, et cum
puellis cum quibus dixisti me nudatum, glorificabor. Et Michol, inquit, filiae
Saul non erat filius usque in diem mortis ejus (II Reg. VI, 20 et seq.).
Evidens itaque exemplum quod et Propheta qui percutiebat in organis, et
saltavit ante arcam Domini, justificatus est: et illa quae reprehendit eum,
sterilitate damnata est.” (PL 15, 1290B-C) Ennarationes
in XII psalmos Davidicos, a 35. zsoltár magyarázata, 13: „Natalis erat
Herodis, quem luxu nimio, ut plerisque regibus mos est, celebrare consueverat.
Adornavit filiam, ut in convivio regis pignus regale saltaret. Et cum
placuisset Herodi, quod displicere debuit patruo, obtulit ei, ut quod vellet
praemium pro saltationis opprobrio postularet. Matrem illa consuluit, cujus
impulsu caput Baptistae poposcit. Victus Herodes, quia sacramento se constrinxerat
daturum quidquid neptis propria petisset, jussit occidi Joannem, et caput ejus
afferri. Quod allatum puellae dedit, et illa matri suae pertulit. Verum est
ergo quod iniquitas et odium requirantur: quandoquidem ea mulier, quod facili
petitione impetrare non poterat, pravis artibus excogitatae fraudis elicuit.”
(PL 14, 959B)
Ambrosius,
Epistolae, 58, 4: „Non confusus est
David, qui ante Arcam testimonii coram omni populo saltavit (II Reg. VI, 20) . Non confusus est Esaias,
qui nudus et discalceatus ibat per populos, oracula clamans coelestia (Esai. XX, 2).” (PL 16, 1179B)
Ez az elgondolás nem volt minden előzmény nélkül.
Origenész Máté evangéliumához írott
kommentárjában találtam hasonló gondolatokat. Ld.: Nicene and Post-Nicene Fathers,
Michigan, 1886, ill. a www.ccel.org
honlapot.