NANYISTA BOGLÁRKA:
„HÉTKÖZNAPI TAPASZTALATTÓL A TITKOS TANÍTÁSIG” – A
TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS VÁLTOZATAI PÁZMÁNY PÉTER PRÉDIKÁCIÓIBAN
A tudományos gondolkodás változatairól úgy beszélhetünk, ha
megpróbáljuk meghatározni azt, hogy mit értünk tudományosság alatt. A címmel
igyekeztünk sugallni, hogy melyik két véglet között képzeljük ezt el. A
vizsgálatunk a prédikációkban olyan elemekre irányult, amelyek valamilyen
speciális tudásról, szaktudásról árulkodtak, ill. tudománytörténeti adalékul
szolgálhatnak. Mindehhez Pázmány Péter összes munkáinak 1905-ös kiadását vettük
alapul, ezen belül pedig összesen 23 prédikációval foglalkoztunk.
Közismert tény a szakirodalomban,
hogy Pázmány sokszor művészi képanyagát többek között a mesterség és művesség
emberi világából meríti, ezen túlmenően a prédikációkban hatalmas műveltségi anyag található,
olyannyira, hogy Schram Ferenc etnográfiai tanulmányt írt a prédikációk alapján. A képek ezekben az esetekben
olyan dolgokra utalnak, amiket mindenki tud, a hallgatóság hétköznapjaiban
gyakori jelenségek. Mint Kecskeméti Gábor is utal rá, a prédikációeszmény
fokozatosan változott, és a 15. század közepétől a prédikációs kézikönyvek „az
egyszerűbb népnek megfelelő beszédmódot írják elő.” Minden bizonnyal Pázmány mindkét igényt – elméletit és gyakorlatit – ki akarta
elégíteni.
Másrészről a természet különféle
jelenségei is sokszor képezik a képek alapját. Itt alkalma van
természettudományos megfigyeléseket, tudósok eredményeit is beépíteni a
prédikációkba. Ezek az egyszerűbb emberek számára újdonságként is hathattak,
bár Pázmány mindig nagyon szemléletes képeket alkot.
Az
összegyűjtött példák segítségével azt próbáltuk megvizsgálni, hogy Pázmány
hogyan használta fel az ún. „tudományosságot” prédikációiban. Érdekes azt
elemezni, hogy kimutatható-e, és ha igen, milyen kapcsolat mutatható ki az
egyes prédikációk témája és az alkalmazott exemplumok között. A példák sohasem
önmagukban érdekesek, hanem konnotációikkal. Gyakran előforduló eljárása
például a szerzőnek, hogy egy szakszó segítségével az egész tudományterületet
felidézi, és asszociációkat indít el, vagy még gyakrabban egy hasonlattá
fejleszti. Például: balsam – Krisztus: „nincs a világ patikájában olyan
szerszám, mely az ember lelkének keserűségét orvosolhassa”.
Valószínűleg
a prédikációs funkcióból is adódik, hogy sok az ismétlődő exemplum. Az már
viszont Pázmány alkotó technikájának köszönhető, hogy többször és többféle
jelentésben képes egy képet használni, ugyanabból a jelenségből egészen más
értelmet kiolvasni. Néhány jellegzetes példa segítségével mutatnánk be a
szemléltetésnek ezt a formáját, és azt, hogy hogyan használja ki a képekben
rejlő lehetőségeket. Ő is, mint minden más korabeli protestáns és katolikus
prédikátor gyakran kölcsönzi hasonlatait. Képalkotásában elsősorban a Biblia
szolgál forrásként, de merít ókori szerzőktől, egyházatyáktól és kortárs
művekből is. Épp emiatt gyakran kerül ellentmondásba kora tudományos
felfedezéseivel, de ezeknek az ellentmondásoknak a mondanivaló szempontjából
nincsen jelentőségük, hiszen a hasonlatoknak funkcionális jelentősége van a
prédikációkban. Pázmány számára a beszéd egészének legfontosabb funkciója
mindig a tanítás. Ezt szolgálják a hasonlatai, melyek a meggyőzés fontos
kellékei. Az exemplumok alkalmazásának ekkor már igen nagy hagyományai voltak:
„az exemplum ugyan mint a kegyességet közvetítő eszköz fontos, de ennek
hatékony közvetítésére természetesen azáltal képes, hogy a tanítást megédesíti,
... szórakoztatóvá teszi. A kegyességi céloktól egyre függetlenedő, gyönyörködtető,
szórakoztató, vagyis voluptas-célú história-használat pedig akár még az
írástudatlan közönségnek is széles rétegét átfoghatta.” Ugyanebből fakad az is, hogy a hasonlatoknak segíteniük kell az átélést, ami a
jezsuitizmus alapfogalma.
Metaforái és hasonlatai egy
részét foglalkozásokból meríti, ezek közül néhány bibliai hasonlat, ahol
Pázmány a hagyományos értelmezési lehetőségtől nem tér el; ezekre nem térünk ki
részletesen az elemzésben. Például Krisztus gyakori bibliai megfelelője a bíró,
ill. ítélőmester, és az orvos. Istent gyakran hasonlítja jó gazdához, mert
mindketten képesek megkülönböztetni a jó teremtményt a rossztól.
A hopmester, szekretárius, kancellárius, hóhér, tömlöc-tartó mesterségek egy-egy metafora alakjában jelennek meg a prédikációkban.
A hopmester Keresztelő Szent
János metaforája; Isten hopmestere, azaz a királyi udvartartás vezetője. Olyan
valaki, aki elrendezi a felsőbb hatalom ügyeit, ahogy Keresztelő Szent János is
Krisztushoz küldte tanítványait.
A
szekretárius és a kancellárius János apostolnak felelnek meg. A képalkotást
magyarázza, hogy János még az apostolok között is kivételes helyzetű volt, ő
volt leginkább bizalmas viszonyban Jézussal. A szekretárius és a kancellárius
poszttal együtt jár a beavatottság is. A középkori Magyarországon a kancellár
az uralkodó nagypecsétjét és titkos pecsétjét őrizte, és a pecsét alatt
kibocsátott iratok tartalmáért is ő volt a felelős.
A hóhér és a tömlöc-tartó az
ördög metaforái, szellemes Pázmány megoldása, hiszen a Christus igaz
szabadító című prédikációban szerepelnek. Krisztus felszabadít, az ördög
pedig börtönbe zár, ellentétüket ugyanabból a fogalomkörből kiválasztott
szavakkal is érzékelteti:
„Azért,
semmi fizetést, semmi elégtételt nem kellett adni az ördögnek; kinek, mint
hóhérnak, és tömlöcz-tartónak birtokába, Isten igazsága adta az embert, hogy
fogva tarcsa.”
Az egyes szakmák nemcsak metaforák, hanem hasonlatok
alkotásához is remek alapot szolgáltatnak. Példáink között található az orvos,
dajka, kő-faragó, építőmester, fazekas, kép-író és szám-tartó.
A
kézműves mesterségek, mint a kő-faragó, építőmester, fazekas, kép-író általában
Isten hasonlatai, az érintkezés alapja ezekben az esetekben a teremtés, alkotás
mozzanata:
„... éppítőmesterek vagyunk, és a
magúnk lelkében házat csinálunk Istennek”.
„A régi kép-irók, munkájok-alá
azt szokták írnyia: faciebat, csinyállya vala. Ezzel érteni adták; hogy
jobbitás lehet munkájokban, mert még azt végbe nem vitték.”
„...
mint a fazekas, lágy sárból künnyen akár-mit csinál; úgy Isten ... mint erős
kő-faragó, metéléssel, véséssel, faragással, formálta és ékesítette Isten.”
A szám-tartók munkája szintén Isten munkájához hasonló,
mikor Isten az embert teremtette, ugyanúgy összegezte benne a teremtés
végeredményeit, ahogy összesítenek a szám-tartók:
„Mert, míképpen a szám-tartók, a
mely számokat imit-amot rész-szerént írtak laistromokba; azokat a levél végén,
rövid summába eggyüvé foglalják: úgy Isten, az emberben, mint microcosmos kis világban, summába foglalá a töb állatok böcsűlletes méltóságit.”
Első látásra egyszerűnek tűnő foglalkozás a dajka, mégis
Pázmány ennek a tevékenységnek több, különböző mozzanatát is ki tudta
domborítani. Egyrészt a dajkák lemondása a szülők javára indukálhatta az
összehasonlítást Keresztelő Szent Jánossal a tanítványokról való lemondás által:
„Láttátok-e,
mint bánik a dajka a szoptatott gyermekkel? Ha betegeskedik a gyermek, a dajka
vészen orvosságot: ételben italban regulára fogja magát, mint-ha ő vólna beteg.
Ha a dajkához felettéb hajt a gyermek és ismérni sem akarja édes annyát, hanem
ahoz siet a kinek tejéhez szokott: hogy magátúl annyához szoktassa, megkeni
mellyét ürömmel; idegeníti magátúl a gyermeket és annyához igazíttya, hogy
holmi szépséggel és nyalánksággal hozzá édesedgyék. Ezen módon cselekedék Keresztelő
János: ollyanná lén, mint a dajka. Mert, hogy tanitványinak kételkedését
meggyógyítaná, úgy tetteti, mintha maga kételkedését orvoslaná: hogy tőlle
elfajúllyanak és Christushoz szokjanak”.
Az alázatosságrul című prédikációban viszont a
dajkaság az ´alapvető dolog, létfeltétel´ értelemben szerepel:
„az
alázatosság fondamentoma, gyökere, forrása, sőt annya, dajkája, erőssége,
kincs-tartó háza minden tekélletes jószágoknak.”
Számos hasonlata, utalása
származik az orvostudomány köréből. Módszerének kettőssége ebben az esetben is
megfigyelhető, vagyis hogy tudományos ismeretet és hagyományozódott ismereteket
egységesen felhasznál a cél érdekében. A legautentikusabb tudományos források,
amelyekhez ebben a témában nyúlni tudott, Galénosz és Hippokratész művei
voltak, melyeket ekkor még kétségbevonhatatlanul igaznak gondoltak. Pázmány e
két alapmű elméletét és szemléletmódját ismerte, és be is építette a
prédikációkba. Hippokratész kimondta, hogy az ember akkor egészséges, ha a
testnedvek egyensúlyban, harmóniában vannak, és a betegségek oka a nedvek
egyensúlyának zavara. A harmóniát az ellentétes hatású szerekkel kell
helyreállítani, például a bőr kiszáradása esetén, pótolni az elvesztett vizet.
Erre az egyensúlyelméletre ismerhetünk rá a Mely üdvösséges a magúnk-ismerése című beszédben:
„Mert, ha az éhség, étellel; a
szomjúság, itallal; a fáratság, nyugodalommal; a nyugodalom munkával; a
vigyázás, álommal; az álom, vigyázással; a hévség, hidegitéssel; a fázás,
melegítéssel nem orvosoltatik, megöli az embert”.
Vagy Az étel és aluvás mértékletességéről szóló
prédikációban:
„Az okosság és naponként-való
próba-is azt mutattya, hogy csak nem minden betegség teliségből vagyon; azért
minden gyógyítások a test üressítésén és fogyatásán fordúlnak. Mert érvágással,
köpöllyel, verítékezéssel levonatnak nedvességeink, a purgatiók üressítik gyomrúnkat, bélünket és egyéb tagjainkat: a dietá-val és
koplalással füremednek minden részeink. Ez az orvoslás ismérteti, hogy
teliségből vannak a betegségek és azért kel, ellenkező üressítéssel helyre
állatni az egésséget.”
Ugyanitt idézi Galénosz gyomorműködésről szóló leírását,
látható kíváncsisággal bővítgeti, példázva ezzel saját anatómiai érdeklődését
is. Az anatómiai érdeklődés mellett a szemlélet is hasonló: Galénosz módszerében
uralkodóak a reális, tapasztalaton alapuló megfigyelések, az ilyenek Pázmánytól
sem állnak távol. Ez a mi vizsgált anyagunkban is megfigyelhető, példáink
között van egy részletes öregség és halál-leírás. Mindkettő előadásmódja
meglehetősen naturalisztikus, melyet a téma határoz meg, hiszen azt akarja
érzékeltetni, hogy a földi élet és a test nem fontos:
„Mert a vénség szűnetlen
betegség: melyben szemeink homályosodnak; hallásunk siketedik; szaglásunk és
izlésünk tompúl; illetésünk nehezűl. A köhögések, szem-folyások, taknyosságok,
fájdalmak, erőtlenségek, ízetlen ételek, szakadozott aluvások, mindennapi
kenyér a véneknél. Sőt az elmének élessége, az emlékezésnek elevensége, az
okosságnak világossága, vagy meghomályosodik, vagy megfogyatkozik a vénségben.”
„És mikor szemeid elfordúlnak,
dobog mellyed, rekedez röhögő torkod, fogaid megfeketednek, orrod
megvékonyodik, vak szemed béesik; eljő maga a halál és erővel kiviszi testedből
a lelket.”
Az egyensúlyelv nyomait
fedezhetjük fel a Miért sanyargattatnak az igazak című prédikációban is:
„Láttátok-e,
mint bánnak az orvosok a betegekkel? A kinek életét meg akarják tartani,
vassal, tűzzel kínozzák; éhséggel, szomjúsággal fárasztyák; csontyokat szedik;
tagokat metélik; keserű italokkal kérődtetik: egy-szóval, úgy bánnak a szegény
beteggel, mint-ha szegődségek arra vólna, hogy kínozzák őtet.”
Itt az orvosok munkája Isten tevékenységéhez hasonló, hiszen
azt kínozzák, akit életben akarnak tartani.
Az Ellenségünk szeretésének
kötelességérűl című beszédben a hasonlat alapja az, hogy a rossz is lehet
hasznos, így az orvosok méregből gyógyszert csinálnak, ellenségünk pedig nekünk
lehet hasznos, mert általa lelki hasznot húzunk a rosszból:
„Azt
felelé: jól ély és ellenségeddel jót cselekedgyél. Így lészen, hogy, mint a
doktorok a mérges állatokból terjéket és egyéb hasznos orvosságot csinálnak,
néked-is hasznosok lésznek ellenségid.”
Példaanyagunkban szép számmal találhatók a csillagászat
területéről merített hasonlatok. Tudománytörténetileg ezek azért igen érdekes
exemplumai, mert sokszor ellentmondanak a tudomány korabeli álláspontjának.
Pázmány nagyjából egy időben élt Keplerrel, időben közvetlenül előttük pedig
Kopernikusz munkálkodott. Ekkor már rég elkezdett a hagyományos arisztotelészi
fizika és világkép bomlani, és nyilvánvalóvá vált, hogy az univerzum nem
mozdulatlan és örök. Pázmány nagyon is tisztában volt a matematikai levezetések
és bizonyító eljárások erejével, cáfolhatatlanságával, számot vetett a
tapasztalati igazságokkal, és ezeket soha nem is vonta kétségbe. Ugyanakkor
ezek mellett megkülönböztetett egy másik szférát, a szupraracionális megismerés
szféráját, melyben az alapvető ismeretforrás a Bibliában és az egyházi
tradíciókban testet öltött kinyilatkoztatás.
Amikor
prédikációiban a csillagászat területéről vett hasonlatokkal operál, mindkét
szféra megjelenik. A tudományos tényeket úgy válogatja, hogy azok mindenki
által ismert, hétköznapi tapasztalatként is jelen lévő dolgok legyenek:
„Mikor
a hóld távul vagyon a naptúl, akkor telinek látczik és inkáb fénylik; de mentűl
a naphoz közeleb jár, annál keveseb része tetczik: igy vagyon az embernek
dolga. A kik meszeb estek Istentűl, azok sokszor inkáb fénylenek világi
dücsősségekkel: a kik pedig közeleb járnak Istenhez, csak alég látczanak, mert
a világ-előt, nincs semmi tekíntet reájok.”
A tudományos tények segítségével ezekben az esetekben a
hasonlatok képi oldalát dolgozza ki, erős vizuális hatást váltva ki.
Ugyanakkor
a prédikáció műfaj hagyományos toposzait is alkalmazta, ezekben az esetekben válik
láthatóvá az ellentmondás a tények és a kinyilatkoztatás között. Ilyen például A
lelki irgalmasságrul című beszédben az örök élet összevetése a csillagok
örökös létével:
„Isten
igéreti az; hogy a ki felebaráttyának megmutattya az igazság úttyát, örök élete
lészen. És nem akár-minémű grádicson; hanem, a kik egyebeket igazságra
tanítnak, mint a csillagok fényeskednek örökkön örökké.”
Szintén tetten érhető a tudományos tények mellőzése a Miért
lett Isten emberré? című műben, és jól látható a bibliai örökség:
„És,
miképpen a nap, hogy alkalmatos esőt szerezzen a főldnek gyümőlcsöztetésére;
felemelvén a felhőket, béfedi, noha el nem veszti maga tulajdon fényességét:
úgy a mí Istenűnk, hogy minket mennyei áldásoknak harmatival nedvesítene,
emberi természetnek felhőjével isteni méltóságát elrejté.”
A reneszánsz természetfilozófiájában a racionális
megismerés mellett helyet kapott az irracionális is, ekkor óriási kultusza volt
az asztrológiának. Sokan a bolygóknak különböző erőket és hatalmat
tulajdonítottak, melyek a földi életre befolyással vannak. Ez a hit szintén
megkérdőjelezte az univerzum mozdíthatatlanságát és determináltságát. Érdekes,
hogy Pázmány hivatkozik erre, pedig ez az egyház tanításával szembenálló eszme.
Megtehette talán azért, mert egyrészt tudta, hogy korának ez általános
vélekedése, másrészt volt antik irodalmi hagyománya is az asztrológiának:
„Azért,
az emberi elmének súgára örömest visgállya nemcsak a föld-szinén látható
állatok természetit, hanem a földben-temettetett érczeknek, sőt az egekben
helyheztetett csillagoknak erejét és tulajdonságit.”
„Végezetre:
job és dicsíretesb, a ki isméri magát, hogy-sem a ki érti és tudgya az egek
forgását, a csillagok erejét, a töb teremtett állatok micsodaságát és
tulajdonságát”
Utaltunk arra, hogy Pázmány egy-egy képet többször is
használ, néha több, néha kevesebb változtatással; ezen túlmenően remekül
kihasználja a hangsúlyeltolódásban rejlő lehetőségeket. Kedvelt képe a
napsütésben láthatóvá váló porszemek áramlása, két beszédben is szinte változtatás
nélkül megjelenik. A kép szerepeltetésekor Lucretiusra és egyben egy
meglehetősen egyszerű, hétköznapi tapasztalatra is hivatkozik. Lucretius azt
akarta szemléltetni, hogy az anyagokat hogyan építik fel az atomok:
„Nézd
ugyanis, valahányszor a napnak a házba szüremlő
Fénye
homályos zúgba bocsátja aranysugarát, hát
Sok
csöpp testecskét láthatsz kavarogni az űrben,
Erre
meg arra libegve a fény ragyogó mezejében;
S
mintha örök harcot harcolva, tusázva, csatákat
Vívnának
seregestől, egy percet se pihenve,
Szét-szétugranak,
aztán ismét megtömörülnek.
Elképzelheted
ebből is, hogy az őselemek mint
Járják
le s föl táncukat egyre a végtelen űrben.”
Pázmánynál az egyik változatban Az utólsó itéletnek
rettenetességérűl című prédikációban Isten az, aki a lelkek titkait
napsugárként felfedi,
„Mivel
az Istennek jelen-léte, világossá tészi a setétségben elrejtett dolgokat és
kinyilatkoztattya a szűveknek magában-tartott titkos tanácsit. A házban
levegő-ég, sűrün teli sok apró porocskákkal; de ezeket külömben nem láttyuk,
hanem a mely lyukon bészolgál a verő-fény súgára.”
A másik változatban, Az alázatosságrul című beszédben
pedig úgy alakítja a hasonlatot, hogy inkább az alázatos ember önvizsgálatát
szemlélteti:
„...
mennél nagyob szentségre emeltetik ember, annál nagyob mennyei világossága
vagyon: annál jobban érti akármely apró vétkek rutságát: annál töb
fogyatkozásokat talál magában. Ha a verő-fény súgára bé nem jő házunkba, port
nem látunk: de ha egy kis lyukacskán béfúrja magát a fényesség, oly sűrű por
látszik, hogy egy-mást éri.”
Egymáshoz képest is van némi eltérés a két hasonlat között,
de nyilvánvaló az eltérés a Lucretius-féle hasonlattól.
Szintén kedvelt képe az
arany tűzzel való megtisztítása. Az alázatosságrul című beszédben a
dicséret olyan próba az ember számára, mint a tűz az arany számára; hogyha igaz
a próba nem árthat neki:
„...
mint az aranyat a tűz, az ezüstöt az olvasztó kemencze: úgy probállya embert a
dicsíret. Füstbe mégyen és elenyészik a tűzben a hamis arany; tisztúl és
fényeseb lészen az igaz arany.”
Megváltozott formában jelenik meg ez a kép a Miért
sanyargattatnak az igazak című beszédben, a tűz itt a megtisztulást
jelenti, az igaz ember szenvedéseivel áll párhuzamban:
„...
a mint az aranyat, ezüstöt, tűzzel olvasztyák, hogy kitisztúllyon a réztül: úgy
az igazak tisztíttatnak és a mennyei tár-házba készíttetnek a világi
nyomoruságok-által.”
A hétköznapi, megélhető tapasztalatoktól a legtávolabb a titkos
tanítások vagy tudományok állnak. Ha ezt a kifejezést használja, akkor
általában arra akar utalni, hogy ezek az ember számára nem, vagy csak nehezen
megérthető dolgok. Ebben az esetben mindig valamilyen isteni
kinyilatkoztatásról van szó, próféciáról vagy Krisztus istenemberi mivoltáról.
„A
Fiú Istennek emberi természetűnkel személy-szerént-való eggyesülésének
méltóztatása, nem csak oly titkos tudományt foglal magában, hogy, ha tellyes
életűnket ennek értésében fogyatnók, sem volnánk elégségesek által-látására”.
A vizsgált anyagban az
érthetőséget, világosságot, átélést elősegítő képek és hasonlatok mindig
szervesen illeszkednek az adott prédikáció logikai menetébe. Mint láttuk
tartalmilag a prédikáció tartalmához igazodó költői eszközöket használ,
melyeket a tanító és a gyönyörködtető céloknak rendel alá. E két funkció
előtérbe helyezésében a korabeli protestáns és katolikus prédikációeszmény
követését is láthatjuk, ugyanakkor, mint Kecskeméti megállapítja az
exemplumhasználatra vonatkozó 16-18. századi elméleti irodalom csak azt
határozta meg, hogy mely forrásból meríthetők az exemplumok, de „nem szólnak az
alkalmazásuk mikéntjéről és az alkalmazás során rájuk ruházható funkciókról”. Pázmány, mint korának egyik legmeghatározóbb elméleti és gyakorlati szerzője,
prédikációi révén döntően hozzájárulhatott az exemplumhasználat eszményének
alakításához.
A téma nem hivatkozott irodalmából:
- BITSKEY István, Hitviták
tüzében, Budapest, 1978.
- BOTH Mária-CSORBA F. László, Tudománytörténet I.,
Budapest, 1993.
- GARIN, Eugenio, Science
and civic life in the Italian renaissance, New York, 1969.
- Pázmány Péter és kora, szerk. HARGITTAY Emil, Piliscsaba, 2001.
Boglárka NANYISTA:
„From Everyday Experience to Secret Teachings” the
Variations of Scientific Thinking in the Sermons of Péter Pázmány
There is a well distinguished group of examples in Baroque
sermons that are linked to the results or methods of scientific thinking.
Because the moral lesson was a priority the preachers did not consider it their
task to share up-to-date knowledge but instead used knowledge relating to
everyday experience or knowledge already strengthened by oral tradition to
prove their points. Knowledge connected to different professions, ranks,
medicine, and astronomical images are common. It also occurs that the same
image is used in different interpretations. For example there are many
different uses refering to Lucretius´ observation of particles of dust.