Sermones compilati

Szent Szaniszló II. (Merész) Boleszláv lengyel király idején, a XI. század második felében lett krakkói püspök, elődje, Lambert halála után. Szembekerült az uralkodóval, aki megölette. A konfliktus pontos okait nem tudjuk. Boleszlávnak fizetnie kellett bűnéért: el kellett hagynia országát. A lengyel hagyomány szerint fiával, Meskóval együtt Magyarországra jött, ahol mindketten meghaltak – az Úr azzal büntette a főpap megölése miatt, hogy magvát szakasztotta. Boleszláv után ugyanis testvére, Wladislav (Ulászló) Herman lett a király, és az ő utódai örökölték a lengyel királyság trónját.

Tadeusz Grudziński Szent Szaniszló és II. Boleszláv konfliktusáról írott monográfiájában[1] ─ az évszázadok óta meggyökerezett hagyományon alapuló lengyel történetírókkal szemben ─ azt állítja, hogy Boleszláv bukásához nem volt közvetlen köze a püspökön végrehajtott gyilkosságnak. Grudziński értelmezésében ─ melyben a legkorábbinak tekinthető kútfőre, az eseménysor után 40 évvel író Anonymus Gallusra[2] támaszkodik ─ Szaniszló valamiféle olyan bűnt követett el, ami miatt Boleszláv haragra gyúlt és elrendelte a püspök kivégzését. A krónikás Szaniszló bűnével kapcsolatban kifejezetten a morális-erkölcsi értelemben használatos peccatum szót alkalmazza.[3] Gallus, az akkori lengyel király, III. (Ferdeszájú) Boleszláv történetírója még nem mert vagy nem akart ítélkezni a püspök és a király viszályában; tartózkodik attól, hogy leírja az eseményeket. Szaniszlót bűnösnek tartja, de Merész Boleszlávot sem menti fel tettének súlya alól.[4] Állásfoglalását jobban megérthetjük, ha tudjuk, hogy műve igazából a lengyel királyok dicsőítése, egyfajta krónikába rejtett panegyricus. Ellenben ő maga, aki talán délfrancia származású szerzetesként a somogyvári monostorból került Lengyelországba, már a gregoriánus reform szellemében elítélte a világi uralkodók egyházi emberek feletti bíráskodási hatalmát, amit a reformok előtt senki sem vont még kétségbe.[5]

A XII. század végére azonban pozitívan változott a krakkói püspökről alkotott kép. Ekkorra a lengyel állam erős központi hatalom hiányában részfejedelemségekre tagolódott. A fejedelmek mindegyike saját uralma alatt akarta újraegyesíteni a királyságot. Erre két fejedelemségnek, a gnieznóinak és a krakkóinak volt esélye. Mindkét helyen egy-egy, Lengyelországban népszerű szent kultuszára támaszkodtak: Gnieznóban a poroszok földjén vértanúhalált halt Adalbertére, akinek ereklyéit még Vitéz Boleszláv helyezte el ott; a krakkóiak ezzel szemben fellendítették Szaniszló kultuszát. Mind a két kultusz helyi jellegű volt. Noha VII. Gergely óta a pápák törekedtek a szentté avatások ellenőrzésére, csak a XIII. század közepére sikerült ezt elérniük.

A XII-XIII. század fordulójának egyik kiemelkedő krónikaírója a krakkói fejedelem szolgálatában álló, nagy egyházi karriert befutó, pályája csúcspontján krakkói püspök Wincenty Kadłubek.[6] Fő forrásként Anonymus Gallusra támaszkodik, azonban az események nála gyökeresen más interpretációban szerepelnek. Gallus szűkszavú tudósítása nála a püspök és a király drámájává terebélyesedik, ahol a főpap válik az erkölcsileg magasabbrendű szereplővé.[7] Új mozzanatok jelennek meg a konfliktus előadásában: Boleszláv kiközösítése vezet Szaniszló erőszakos halálához. Kadłubek írja le először a püspök halála után történt csodát: a szent életű főpap feldarabolt testét, melyet Boleszláv parancsára a vadak elé szórnak, saskeselyűk[8] őrzik és elűznek tőle embert és állatot. Csak akkor engedik, hogy bárki is megközelítse a tetemet, amikor a helyi lakosok el akarják temetni. Akkor a test egymás mellé rakott darabjai csodálatos módon összeforrnak.[9] Noha Kadłubek nem mondja ki, a szimbolika világos: Szaniszló testének darabjaihoz hasonlóan fog Lengyelország újraegyesülni. Az utókor ítélete tulajdonképpen az ő krónikáján alapszik.

Szaniszlót hivatalosan 1253-ban emelték oltárra. A szentté avatásra írott kislegenda[10], majd az 1260-as években készült nagyobbik legenda[11] szerzője, Wincenty Kylc domonkos szerzetes a történeti események leírásában Kadłubeket követi, azonban ő ír először a szent egyetlen, életében bekövetkezett csodájáról: a Péter (Piotrawin) nevű nemes feltámasztásáról, aki így tudott tanúskodni a krakkói püspök mellett egy birtokperben. A vita befejezése után pedig a szent sírjánál történt csodákat írja le.

A mi szempontunkból a nagyobbik legenda a fontos. Kylc úgy szerkesztette meg Szent Szaniszló nagyobbik legendáját, hogy a tulajdonképpeni vita elé egyfajta bevezetőt iktat, mely a szent születése idejéből, az akkori Lengyelország dicsőségéről ad egyfajta körképet, Kadłubek krónikája alapján röviden vázolva a lengyel politikai történetet a szentéletű főpap püspökké szenteléséig. Így kerül be a legendákba (és a későbbi legendaváltozatokba is), hogy az első lengyel királyt, Vitéz Boleszlávot Ottó császár (melléknevén Rufus) saját koronájával koronázza meg hatalmáért, jámborságáért és vitézségéért ¾ azután, hogy Vitéz Boleszláv Szent Adalbert ereklyéit Gnieznóba hozatja. A nagyobbik legenda szerkezete nem teljesen követi az időrendet: az I. részben az említett bevezető szöveg után a szent nevének etimológiáját magyarázza, majd a felszentelést beszéli el és püspöki tevékenységéről, erényeiről szól. A II. részben Péter vitéz feltámasztásának története után visszaugrik az időben, és Kázmérnek, Boleszláv apjának trónrakerülését írja le. Ezután bontakozik ki a konfliktus története és a szent mártíromságának elbeszélése.

A XIV. század első felében Lengyelország egyesült a krakkói fejedelem, Lokietek Ulászló fősége alatt. Ettől kezdve Szent Szaniszló Lengyelország védőszentje. Ellenségét, Merész Boleszlávot pedig a legsúlyosabb bűnök (szodómia, nemi erőszak) elkövetőjének mutatja be a kései, XV. századi krakkói kanonok és történetíró, a királyi családhoz közel álló Jan Długosz.[12] Długosz a rendelkezésére álló forrásmunkák alapján önálló művet írt, amely jelentősen eltér a korábbi, Kylc-féle változatoktól. Azonban az általa írt változat nem hatott az Érdy-kódex legendájának forrására.

Az Érdy-kódex legendája és forrása

Az Érdy-kódex Szent Szaniszló-legendájának forrását Bán Imre állapította meg: ez a Legendae sanctorum regni Hungariae in Lombardica Historia non contentae címet viselő (talán magyar eredetű) ősnyomtatványban található rövid legendaváltozat.[13] Ez a nagyobbik legendából szerkesztett redakció, a szövege – egy-két eltérő kifejezéstől eltekintve – teljesen megegyezik a nagyobbik legendáéval, azonban az abban leírtakat kronologikus rendben adja vissza.

A Névtelen eseménytörténetében és adataiban hűen követi forrását, természetesen némiképp szelektálva és bővítve saját betoldásaival, azonban annak egységes szerkezetét fordításában három részre tagolja.[14]

Itt vázolnám röviden a két legenda egyező tartalmát. Az elbeszélés egyfajta történeti panoráma felrajzolásával indul, időben a szent életű püspök születésekor kezdve. Ekkor a lengyelek első keresztény királya, a jámbor és vitéz Boleszláv uralkodik, aki a vértanúhalált szenvedett Adalbert ereklyéit Gnieznóba hozatja. Adalbert szentségének hírét hallván Ottó római császár kísérettel Lengyelországba megy, ahol nagy tisztességgel fogadják. Ottó – látván Boleszláv hatalmát és fenségét – leveszi fejéről saját koronáját és azzal koronázza királlyá a lengyel uralkodót, és Szent Mór mártír lándzsáját („czuczáját”) és az Úr Jézus egyik vasszegét adja neki. Boleszláv nem sokkal később meghal, őt fia, Meskó követi a trónon, aki sokkal kevésbé jámbor, mint atyja. Ottó azonban, megemlékezvén az elhunyttal való barátságáról, húgát adja hozzá feleségül, aki Meskóhoz hasonlóan romlott. A pár hamarosan meghal, egy kisfiút, Kázmért hagyva maguk után. Lengyelországban kitör az anarchia. (Ebben az időben születik meg Szaniszló.) Kázmért a főurak Németországba menekítik, majd felserdülve Franciaországba kerül, s bencés szerzetes lesz Clunyben. Ekkor a főurak követséget küldenek Clunybe, hogy Kázmért visszavigyék Lengyelországba és királlyá koronázzák. Fogadalma alól csak a pápa oldozhatja fel, aki ezt meg is teszi. Kázmér visszaállítja Lengyelország dicsőségét, feleségül vesz egy orosz hercegnőt, akitől négy fia születik. Ezek közül Boleszláv követi majd a trónon. Ugyanekkor, 1059-ben meghal Áron krakkói püspök, utódja, Lambert Szaniszlót kanonokká teszi, aki 1072-ben, Lambert halála után lesz püspök. A Névtelen tagolásában ez volt a Prológus.

A tulajdonképpeni vita elölről kezdi a püspök életét; a forrásban nem ismétli meg a latin változat szerzője Szaniszló egyházi pályájának korábbi szakaszát. Szaniszló püspökké választása után hamar szembekerül a királlyal, akiért imádkozik, és meginti őt gonosz életviteléért. Amikor az megmarad megátalkodottságában, megszünteti vele a közelebbi kapcsolatot.

A főpap jó sáfára a rábízott egyház javainak. Egy Péter nevű nemestől falut vesz a Visztula partján, ám az eladó azelőtt, hogy írásba foglalhatnák az üzletet, meghal. Rokonsága perre viszi az ügyet, a király pedig kap az alkalmon. Senki sem mer Szaniszló mellett tanúskodni. A püspök három nap haladékot kér, majd a Visztula partjára hívja a királyt és a népet. Ott ő és kanonokjai szentmisét tartanak, majd könyörögnek az Úrhoz, aki feltámasztja Péter vitézt. (Ez egyébként Szaniszló egyetlen életében tett csodája.) A megelevenedett halott tanúskodik a főpap mellett, dicséri annak példás életét és szabályos prédikációt tart a tömegnek. Majd Szaniszló felajánlja neki, hogy az Úr kegyelméből maradhat az élők között, ám Péter visszatér a sírba, mert már csak kevés időt kell a tisztítótűzben töltenie, utána a mennyországba kerül.

Később Boleszláv főembereivel együtt hadba vonul és országától sokáig távol van. Ezalatt egyes emberei, hírét véve háznépük „szertelenkedéseinek”, hazatérnek, de megölik őket, amikor felelősségre vonnák a bűnösöket. Boleszláv hazatér a háborúból, emberei sorsának hallatán súlyos megtorlásokat foganatosít. Szaniszló szembeszegül a királlyal, aki haragjával „az Egyház juhait fenyegető farkasként” fenyegeti a népet. (Ez a hasonlat mind a forrásban, mind a Névtelen fordításában benne van.) A Szent Mihály egyházában, mise közben, amikor a király is ott van, kiközösíti őt az Egyházból. Boleszláv haragjában megparancsolja kivégzését, de szolgái nem mernek a főpaphoz nyúlni. Ezért ő maga ragadja ki Szaniszlót a templomból és megöli. Testét feldaraboltatja és a vadak elé vetteti. Ekkor keselyűk jelennek meg és védelmezik a tetemet addig, amíg emberek nem jönnek őt eltemetni Szent Mihály egyházába.

A Névtelen tagolásában itt jön a harmadik rész („Pelda Irattatyk”). Egy nemesasszonynak Szent Mihály egyházában látomása támad: látja a szentet misézni, majd Szaniszló arra kéri, hogy mondja el a kanonokoknak, hogy testét vigyék a templomba. Ez meg is történik, 1088-ban a testet nagy tisztességgel, márványkoporsóban eltemetik. Boleszláv király ezt meghallván megijed, és a gyilkosság miatt kiűzettetik országából fiával, Meskóval együtt. Magyarországra menekülnek, ahol Boleszláv betegségben, fia mérgezés következtében meghal; az Úr büntetése, hogy Boleszláv utódai elhaljanak. (Ezt a Magyarországra menekülést a magyar krónikás hagyomány nem ismeri, noha tud Szent László lengyelországi hadjáratáról. Szent László-legendájában a Névtelen sem hozza összefüggésbe Boleszláv Magyarországra menekülését és Szent László lengyelországi harcait.)[15] A Karthauzi a híressé vált kormegjelölő mondattal fejezi be Szaniszló püspök életét, mely szerint a legenda Mohács és a magyar király és főurak elveszésének esztendejében íródott.

Szent Szaniszló magyarországi tisztelete

Nem tudjuk, miért választotta ki a Névtelen Szent Szaniszló legendáját. Talán azért, mert a szent püspök népszerű volt Felső-Magyarországon. Ottani tisztelete a XIII. század második felétől kimutatható. Már 1274-ből van okleveles adatunk arról, hogy mindössze két évtizeddel a kanonizálás után az Eperjes közelében lévő, Sáros vármegyei Nagysáros Ágoston-rendi kolostorának Szent Szaniszló a tituláris szentje.[16] A szentnek patrocíniuma volt Frigyesvágásán, Milajon, Pongrácfalván (Szepes vármegye), Németlipcsén és Rózsahegyen (Liptó vármegye), valamint Sztárán (Zemplén vármegye) is.[17] Tisztelete tehát a Lengyelországgal határos vármegyékre korlátozódott, Mező András ezért regionális kultusznak gondolja.[18]

A XIV. században az Anjouk családi kapcsolatai révén a szent népszerűsége tovább nő. Lokietek Erzsébet, Károly Róbert felesége és a Lengyelországot egyesítő Lokietek Ulászló lánya támogatja a nagysárosi kolostort. Az Anjouk korában készült magyar megrendelésre a Magyar Anjou Legendárium néven ismert kódex, melynek lapjain Szent Szaniszló legendája is megjelenik. Ez a változat a Legendárium kutatója és a fakszimile kiadás közreadója, Levárdy Ferenc szerint hűen követi a Wincenty Kylc-féle nagyobbik legenda szövegét.[19] Az ismert csodák (Péter vitéz feltámasztása, a test sasok általi őrzése és összeforrása) mellett egy magyar vonatkozású csodát is elbeszél – egy magyar gyermek meggyógyulása a szent közbenjárására és szüleivel együtt tett hálaadó zarándoklata Szaniszló sírjához az új esemény. A nagyobbik legendában szerepel ez a csoda.[20] A szerkesztés céltudatos programra vall. A megrendelő valószínűleg a királyi család köréből került ki, a kódex az uralkodói reprezentáció részeként készült, talán Károly Róbert kisebbik fia, András vagy törvénytelen fia, Kálmán győri püspök számára.[21]

A XV-XVI. század folyamán a szent tisztelete tovább terjedt, az élénk magyar-lengyel kapcsolatoknak, leginkább a Jagelló-dinasztia magyarországi uralkodásának köszönhetően. Szent Szaniszló ábrázolásai sok felső-magyarországi szárnyasoltáron láthatók ebből a korszakból. 1420-30 táján készülhetett egy kétszárnyú házioltárka, amelyik egyik szárnyán Szent Vencelt, másikon Szent Szaniszlót festették meg. Az oltárka eredete ismeretlen, talán Szepes megyéből származik.[22] A szentet ábrázolják az 1440-1450 között készült kassai Szent Antal-oltáron, Németlipcse 1450-re datált egykori főoltárán, az 1500-1505 között készült kisszebeni Szent István- és Szaniszló-oltár főtábláján, az 1503-ban festett nagyszalóki Szent Miklós-oltáron, a kisszebeni Szent Anna-oltáron (1510-1515 között), az 1516-ban készült szepesszombati Szent György-főoltáron, valamint egy Bélakorompáról ismert táblán. Egyetlen ismert hazai szobrászati ábrázolása a gánóci Szent Szaniszló-oltár 1480-1490 körül faragott faszobra.[23]

Számunkra a legérdekesebb azonban egy ismeretlen eredetű szárnyasoltár három töredéke, amelyek a legenda egy-egy jelenetét ábrázolják.[24] (A táblák Jankovich Miklós gyűjteményéből kerültek a Nemzeti Múzeumba, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában találhatók.) Az első táblán a szent halála látható, akit imádkozás közben ér a király kardja. A második tábla egy számomra meghatározhatatlan, a temetés után történő csodát ábrázol; egy fogoly szabadul meg a sírnál láncaitól. Érdekes, hogy a művészettörténeti szakirodalom az ezen a képen látható jelenetet szokta Péter vitéz feltámasztásával azonosítani; ez a legenda szövegének ismeretében helytelen meghatározás.[25] A harmadik kép Boleszláv király halálának egy kései, apokrif verzióját beszéli el, mely szerint a király Magyarországra menekülése után álruhában egy ausztriai kolostorban vezekelt tettéért, csak halála előtt fedvén föl kilétét és bűnét. Ezt a történetet Jan Długosz krakkói kanonok Évkönyveiben és az általa írott legendában megtalálhatjuk[26], korábbi szerzők nem említik.

Összefoglalás

Összefoglalva az eddig mondottakat: az Érdy-kódex Szent Szaniszló-legendája hűen követi forrását, a Legendae sanctorum regni Hungariae-ben levő rövid változatot. Ez a változat a nagyobbik legenda szövegének redakciója. A középkori Magyarországon két másik változat is bizonyosan ismert volt: az egyik a Magyar Anjou Legendárium-féle, amely szintén a szent nagyobbik legendája alapján készült, különlegessége az abban szereplő magyar vonatkozású csoda; a másik az ismeretlen eredetű három táblán látható, ez egy kései, apokrif, Boleszláv vezekléséről és haláláról szóló epizóddal egészíti ki a legendát.

A magyarországi Szent Szaniszló-tisztelet elterjedésének megállapítására további vizsgálatok szükségesek. Tisztázni kellene azt is, hogy mikor és miként került be Szent Szaniszló Magyarország szentjei közé, hogy a Legendae sanctorum regni Hungariae... összeállítója is a magyar nemzeti szentek közé sorolta legendáját. Legkorábban erre az Anjou-korban kerülhetett sor. Érdemes lehet feltérképezni a szent püspök kultuszának magyarországi elterjedését a rendelkezésre álló adatok alapján.

Miklós István TÓTH:
About the Legend of Stanislaus of Cracow (Also known as Stanislaus Szczepanowsky) in the Érdy Codex
(The Honour of Stanislaus of Cracow in Hungary and His Legend in the Érdy Codex)

This essay examines the variable judgements of Stanislaus of Cracow's rule in the medieval Polish history and the written sources of his legend. Furthermore, the paper deals with the legend of the Érdy Codex comparing with its source, which can be found in the Legendae sanctorum regni Hungariae in Lombardica Historia non contentae. In the Middle Ages two other legend-variants were known in Hungary, where a Hungarian-related (magyar vonatkozású csoda?) miracle and a late, apocryphal episode about the penitence and death of King Boleslaus can be read. The spread of the honour of Stanislaus of Cracow in Hungary and the fact of regarding him as a Hungarian saint are the following themes to be examined.

________________________

* Ezúton szeretnék köszönetet mondani Tapolcai Lászlónak, aki tanácsaival nagymértékben megkönnyítette e dolgozat létrejöttét.

[1] GRUDZIŃSKI, Tadeusz, Boleslaus the Bold, called also the Bountiful, and Bishop Stanislaus: The Story of a Conflict, transl. by Lech PETROWICZ, Warsaw, 1985.

[2] Anonymus Gallus kiadása: Monumenta Poloniae Historica, I., ed. August BIELOWSKI, Lwów, 1864, 379-484. (A továbbiakban: MPH I.) Újabb kiadása: Gesta principum polonorum. The Deeds of the Princes of the Poles, transl. and ann. by Paul W. KNOLL and Frank SCHAER, Budapest-New York, 2003. (A továbbiakban: Gesta principum...) Sajnos, a kiadás adatainak és bibliográfiájának felhasználására már nem jutott idő.

[3] GRUDZIŃSKI, i.m. 130-134.

[4] Gallus állásfoglalását (I. 27. c.) ld.: MPH I. 422. és Gesta principum..., 96.: „Illud enim multum sibi nocuit, cum peccato peccatum adhibuit, cum pro traditione pontificem truncationi membrorum adhibuit. Neque enim traditorem episcopum excusamus, neque regem vindicantem sic se turpiter commendamus, sed hoc in medio deferamus, et ut in Ungaria receptus fuerit disseramus.”

[5] Gallus gregoriánus szemléletéről ld.: GRUDZIŃSKI, i.m. 134-135.

[6] KADŁUBEK krónikájának kiadása: Monumenta Poloniae Historica, II., ed. August BIELOWSKI, Lwów, 1872, 249-247. (A továbbiakban: MPH II.)

[7] Kadłubekről ld. GRUDZIŃSKI, i.m. 142-166.

[8] A sas (amellett, hogy János evangelista szimbóluma) a testi és lelki feltámadás jelképévé vált a keresztény jelképrendszerben, két bibliai hely (Zsoltárok 103,5: „mint a sasé, megújul ifjúságod”; Izaiás 40,31: „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.”) alapján. Valószínűleg már Arisztotelész, majd a középkorban nagy népszerűségnek örvendő Physiologus is (ld.: Physiologus. A Zsámboki-kódex állatábrázolásaival, ford. MOHAY András, az utószót és a képmagyarázatokat írta KÁDÁR Zoltán, Budapest, 1986, 16.) a főnixszel mosta egybe. Már az ókeresztény szarkofágokon megjelenik mint feltámadás-szimbólum. A keselyűvel való összemosódására a két állat egyazon ógörög elnevezése lehet a magyarázat. A sas a heraldikában a győzelmet, a nagyhatalmi törekvéseket szimbolizálja, és megjelenik Lengyelország címerében is. Ld.: Lexikon der christlichen Ikonographie, hrsg. von Engelbert KIRSCHBAUM, I., Rom-Basel-Wien, 1970, 70-75.; Szimbólumtár. Szerk.: PÁL József, ÚJVÁRI Edit, Budapest 1997, 403-404.

[9] A csoda leírása: MPH II. 297., 300.

[10] A kislegenda kiadása: Monumenta Poloniae Historica, IV., ed. W. KĘTRZYŃSKI, Lwów, 1884, 253-285. (A továbbiakban: MPH IV.)

[11] A nagyobbik legenda kiadása: MPH IV. 362-438.

[12] A Długosz-féle legenda kiadása: Acta Sanctorum, ed. BOLLANDUS, J. stb., Maii Tom. II. 200-242. (A továbbiakban: AS)

[13] BÁN Imre, A Karthauzi Névtelen műveltsége, Budapest, 1976, 15. – A legendagyűjteményt először 1484-ben adták ki Strassburgban, második alkalommal Velencében, 1498-ban, Johannes Paep budai könyvkereskedő költségén. A Magyarországon fellelhető példányokra ld.: Catalogus incunabulorum, quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur, ediderunt Géza SAJÓ et Erzsébet SOLTÉSZ, I., Budapest, 1970, 615-616. (2044. és 2045. tétel). A legenda szövegét az Országos Széchényi Könyvtárban található, strassburgi kiadású példány alapján dolgoztam fel (OSzK Inc 462 (1)). – A legendagyűjtemény magyar eredetéről ld.: TARNAI Andor: „A magyar nyelvet írni kezdik.” Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Budapest, 1984, 80-87.

[14] Az Érdy-kódex Szent Szaniszló-legendájának kiadása: Nyelvemléktár IV., kiadja VOLF György, Budapest, 1876, 427-436. (A továbbiakban: Nyelvemléktár IV.) – A Névtelen pl. elhagyja azt a mellékes információt, hogy Ottó mellékneve Rufus volt, beszúrja, hogy Meskó éppúgy asszonyember tanácsa miatt vesztette el országának nagy részét, mint (II.) Lajos magyar király a maga országát és életét (Nyelvemléktár IV. 428. – Bán Imre szerint a Névtelen itt a nemzeti párt melletti elkötelezettségnek és a gyűlölt lutheri eszmékkel rokonszenvező Habsburg Mária királyné elutasításának adott hangott. Ld.: BÁN, i.m. 101-102.; DIENES Erzsébet, Középkori külföldi kapcsolataink az Érdy-kódex legendáinak tükrében = Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon, szerk. BÉKÉSI Imre – JANKOVICS József – KÓSA László – NYERGES Judit, Budapest-Szeged, 1993, 43-48., 47-48.)

[15] Szent László lengyelországi hadjáratáról a XIV. századi krónikakompozícióban ld.: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum, edendo operi praefuit Emericus SZENTPÉTERY, Budapest, 1937, I. 415.: „Deinde irruit in Poloniam. Poloni vero contra ipsum venientes pugnaverunt, sed Hungari adiuvante Deo victoriam habuerunt. Exinde Hungari castrum Korokou tribus mensibus obsederunt. Interim obsessi et obsidentes ceperunt egere.” Ezt veszi át szó szerint Thuróczy is (Johannes de THUROCZ, Chronica Hungarorum, I. Textus, ediderunt Elisabeth GALÁNTAI et Julius KRISTÓ. Budapest, 1985, 118.; mindössze annyi változtatással, hogy az adiuvante helyett a iuvante szót használja, ill. Krakkó elnevezése nála „Krokow”), és a Névtelen valószínűleg innen fordítja a Szent László-legenda vonatkozó részét (ld. Nyelvemléktár V., kiadja VOLF György, Budapest, 1876, 90.: „Annak wtanna az kegyes kyral meene Lengyel orzagra es zallaa meg Cracco varasaat harom honapig. Azok lathwaan hogy ellene nem alhatnanak Bekessego^et zerzeenek egymassal.”)

[16] CSÁNKI Dezső, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, I., Budapest, 1890, 287. –FALLENBÜCHL Ferenc, Az ágostonrendiek Magyarországon, Budapest, 1943, 51-52.

[17] MEZŐ András, Patrocíniumok a középkori Magyarországon, Budapest, 2003, 395-396.

[18] MEZŐ András, A templomcím a magyar helységnevekben (11-15. század), Budapest, 1996, 195-196. – BÁLINT Sándor, Ünnepi kalendárium, I., Budapest, 1977, 361.

[19] Magyar Anjou Legendárium, kiadja LEVÁRDY Ferenc, Budapest, 1975.

[20] MPH IV. 402. (III. 10. c.)

[21] A legújabb összefoglalás a Legendáriumról: WEHLI Tünde, Magyar Anjou Legendárium = Három kódex. Az Országos Széchényi Könyvtár millenniumi kiállítása, 2000. augusztus 17. - november 17., Budapest, 2000, 73-87., a megrendelő személyéről uo. 87.

[22] RADOCSAY Dénes, A középkori Magyarország táblaképei, Budapest, 1955, 322.

[23] Kassa, Szent Antal-oltár: uo. 341.; Németlipcse egykori főoltára: uo. 409-411.; a kisszebeni Szent István- és Szaniszló-oltár: uo. 355.; a nagyszalóki Szent Miklós-oltár: uo. 404.; a kisszebeni Szent Anna-oltár: A Magyar Nemzeti Galéria régi gyűjteményei, szerk. MOJZER Miklós, Budapest, 1984, 108. kép (VÉGH János szócikke); a szepesszombati Szent György-oltár: RADOCSAY, i.m. 448.; Bélakorompa: uo. 277.; a gánóci Szent Szaniszló-oltárról ld.: RADOCSAY Dénes, A középkori Magyarország faszobrai, Budapest, 1967, 86-87., 166. kép.

[24] A táblaképekről: LAJTA, Edith, Trois scènes de la légende de St. Stanislas = Bulletin du Musée Nationale Hongrois des Beaux-Arts (1954) Vol. 5., 29-35.

[25] Lásd: A Magyar Nemzeti Galéria régi gyűjteményei, szerk. MOJZER Miklós, Budapest, 1984, 87. kép, TÖRÖK Gyöngyi szócikke; UŐ. = Jankovich Miklós (1772-1846) gyűjteményei, szerk.: MIKÓ Árpád. Budapest 2002, 65-66.

[26] The Annals of Jan Długosz, transl. Maurice MICHAEL. IM Publications, 1997, 59. (A. D. 1079); AS 238. (XIII. c. 78.)