MAROSVÖLGYI GÁBOR:
SZENT MÁRTON VESSZEJE
Megjegyzések Szent Márton kultuszának pogány
sajátosságaihoz
Az Érdy-kódex Szent Márton-legendája egy Európa-szerte tisztelt szent
életét beszéli el, ez ad alkalmat arra, hogy áttekintsük a legendájába szőtt
kulturális szálakat. Szent Márton egyike azon szenteknek, akiket két nemzet, a
magyar és a francia is patrónusának tart, a magyarok származása, a franciák
letelepedése miatt. Személye szorosan összefonódott a katonaszent, lovagszent,
vagyis az Athleta Christi eszméjével, és az aszketikus életideállal, kevésbé
közismert azonban, hogy nagy hatású gyógyító és ördögűző is volt, pedig –
véleményem szerint – ezen a ponton mutatható ki legvilágosabban, hogy alakja
sokat megőrzött a pogány hiedelemvilágból. A népi hagyományokban is, ahol legjobban
tetten érhető a keresztény és a pogány kultusz keveredése, leginkább ilyen
minőségben szerepel. Nem törekedhettem e téma teljes körű feldolgozására,
inkább csak egy gondolatmenet vázlatát állítottam össze, annak a közismert
jelenségnek illusztrálására, hogy a szentkultusz magába olvaszt pogány
elemeket.
Az Érdy-kódex legendája feltehetően a Jacobus de Voragine-féle Legenda aurea szövegének kivonata és magyar változata. Ennek pedig fő forrása a Sulpicius Severus
által 400 körül megírt életrajz, amit saját bevallása szerint kiegészít
bizonyos Severus és Gallus Dialógusával (erről nem sokat tudunk) és Johannes Beleth szövegével, akit „bölcs nevű János mesternek” is neveznek (Legenda aurea, Érsekújvári Kódex). Az említetteken túl Márton életét a középkorban
többek között Tours-i Szent Gergely és Venantius Fortunatus is megírta.
Magyarországi
kódexeink közül nem egyedül az Érdy-kódex ír Mártonról. A XII. század
végi Ernst-kódex például szintén tartalmaz Szent Márton életéről szóló
művet, és legendája szerepel az Érsekújvári Kódexben is. A XIX.
században Jordánszky Elek állított össze egy kompendiumot a középkori Szent
Márton-életrajzok és más források barokk kori kiadásainak felhasználásával.
Sulpicius Severus,
Szent Márton életrajzírója
Márton még élt,
midőn életrajzát Sulpicius Severus megírta, aki 360-ban született Aquitaniában.
Ez az időszak a vallási átrendeződés kora is: 313-ban a milánói ediktum
Constantinus és Licinus császár uralkodása alatt vallásszabadságot hirdetett.
380-392: a kereszténység lesz a birodalom államvallása, Theodosius császár
idején. Severus tanúja volt tehát a kereszténység fölemelkedésének, és a
származására nézve szenátori arisztokrata buzgó hívő lesz.
Műve nagy
siker az egyszerű hívek között, de vallásos körökben nem arat osztatlan
elismerést: „Sulpicius Severus, aquitaniai fanatikus író Tours-i Szent Márton
aszketikus püspök nagyrészt kitalált életrajzával 403 körül nagy sikert ért el,
mert azt akarta bizonyítani, hogy Gallia még az egyiptomi aszkétáknál is különb
szentet tudott adni a világnak. [...] A regénynek köszönhetően az egyik
legnépszerűbb szent lett a barbár nyugaton, elsősorban mint katonaszent és a
harci erények patrónusa.” Ennek a kultusznak legfőbb ellenzője Johannes Cassianus szkíta származású
szerzetes, aki hosszú aszketikus gyakorlatnak vetette alá magát Palesztinában
és Egyiptomban a III-IV. században. 400 után el kellett hagynia Egyiptomot,
Konstantinápolyban Aranyszájú Szent János diakónussá szentelte, majd annak
bukása után 404-ben Rómába, végül 415-ben Massiliába (Marseille) ment. „Nem szerette ezt a fajta csodahíresztelést, és többször helytelenítette az
efféle igényt. [...] Úgy vélte, ez nem a valódi aszketikus hagyomány, annak
igazi célja ugyanis a tiszta szívből fakadó ima.”
Szent Márton
élete
Severus Vitája
az ókeresztények alázatos és aszketikus beállítottságát emeli ki már azzal is,
hogy Márton gyerekkorától ájtatos volt, és nagyon fiatalon csatlakozott a
keresztény valláshoz, valamint azzal, hogy a kényszerű katonáskodás során
Márton szerepet cserélt a szolgájával. Munkájának irányzatosságát bizonyítja,
hogy 356-ra teszi, amikor Márton elhagyta a katonaságot (Julianus császár ekkor
Vangionnál állomásozott), tehát még csak húsz éves lett volna az általa
megadott születési időpont szerint, azonban Tours-i Gergely A frankok
története című művében azt írja, hogy Márton 316-17 körül született
(Constantinus császár kora), 371-ben lett püspök, és 397-ben halt meg. Severus
változtatásának az lehetett az oka, hogy a kánoni szövegek ekkoriban ellenzik a
katonáknak a klérusba való bebocsátását, így lerövidítette Mártonnak a
keresztelés utáni katonaidejét, jóllehet még évekig katonáskodott azt követően.
A katonaságtól való távozás a katonavértanúk esetére emlékeztet.
Zsoldfizetéskor bejelentette, hogy nem vesz föl több bért, ugyanis nem megy
csatába: „Eddig neked szolgáltam, engedd meg, hogy most már Istennek
katonáskodjam!” „Én Krisztus katonája vagyok.” De a császár gyávasággal vádolja meg, mire fölajánlja, hogy fegyvertelenül
átsétál az ellenség táborába. Börtönbe vetik, hogy meg ne szökjön, de másnapra
az ellenség megadja magát. E kijelentésének és katonai előéletének köszönhetően
válik népszerű katonaszentté a lovagok körében. Talán emiatt is kapott helyet a Magyar Anjou Legendáriumban, ebben a jellegzetesen internacionális kódexben,
hiszen az Anjouk francia, nápolyi és magyar családi kapcsolatokkal
rendelkeztek, a miniatúrák pedig bolognai művészek munkái. A kódexlapon a
köpeny megfelezése, egy beteg gyógyítása, egy akasztott ember megmentése és
Márton püspökké választása kapott helyet.
Az
aszketikus élet választása hányatott sorsot hoz számára, mintha őrizné harcos
múltját, úgy küzd az eretnekekkel. Mediolanumban (Milánó) remetéskedett, de
kiűzték Auxentius ariánusai, majd Illíriából is kiűzték az ariánusok. Gallinaria
szigetére vonul vissza, ezt követően Pictavium (Poitiers) mellett (Ligugé)
remetelakot épített, később pedig Marmoutier-ban monostort alapít
(barlangcellák). Végezetül eléri a megbecsülés, és Tours püspökének választják.
Meghalt Arcadius és Honorius uralkodásának kezdetén, 395. november 8-án,
életének 81. évében.
Kereszténység
és mágia
Az életében
történt csodás esetek egy részében Márton a pogány mágusokhoz hasonlít, ahogy
megfékezi az elemi erőket, vagy azok hatalma ellen irányul, mikor szent
területüket szétveri. Egyszer lerombolt egy ősi pogány szentélyt, majd a
„démonoknak szentelt” fenyőfát akarta kidönteni. A népek csak azzal a
feltétellel engedték, hogyha alááll, amit meg is tett, majd az utolsó
pillanatban „fölmutatta az üdvösség jelét”, és a fa az ellenkező irányba esett. Leprosum (Levoux) lakosai meg elűzték, mikor le akarta rombolni templomukat. Három
napi böjt után „két lándzsás és nagy pajzzsal felszerelt angyal jelent meg neki
az égi seregből”, és ők segítettek befejezni munkáját. Vagy máskor felgyújtott egy szentélyt, de a lángok veszélyeztették a szomszédos
házakat, ezért fölmászott a háztetőre, hogy elterelje a tüzet: „...azt lehetett
látni, hogy a szél erejével szembefordul a tűz, mintha egymással harcoló elemek
küzdelme lett volna.” A párhuzam megvonása nem teljesen önkényes, hiszen „a benedikciók sok nyomát
őrzik annak, hogy az egyház komoly ellenfélnek tekintette a varázslókat, és
mintegy hatalmi harcot vívott velük, melynek során a mágia hasonló eszközeit
alkalmazta.” „A vad népek számára a mítosz az, ami a keresztényeknek a teremtés és az
eredeti bűn bibliai története, vagy a Krisztus kereszthalála által elért
megváltás.” A kereszténység dogmatikus tételeiből sok minden átkerült egy mondavilágba,
hogy az előző mítoszokat, ill. azok funkcióját helyettesítse. Céljuk, hogy
kidomborítsák Isten hatalmát és erejét az ellentétes erőkkel szemben, az
esetleges ellenségek (köztük természetesen a pogány istenek és papok) és a
fizikai betegségek feletti hatalmat. Ezt látjuk Márton esetében, mikor legyőzi
a pogány szentélyek erejét. Isten minden hatalommal rendelkezik, mivel csak
benne egyesülhet az az erő, melyet korábban különböző istenek birtokoltak.
Emellett hamar és immár nem az antik istenek pótlására, hanem azért, hogy az
emberiség és a megközelíthetetlenül hatalmas Isten között közvetítő kapcsolat
létesüljön, kibontakozik Krisztus, anyja és a szentek kultusza.
Erre példa
Márton életéből, hogy az ördög pogány istenek képmásában is felkereste:
„Megtörtént, hogy Juppiter, vagy legtöbbször Merkur alakjában, gyakran meg Venus
és Minerva formáját magára öltve jelent meg neki. Márton a kereszt jelének és
az imádságnak a segítségével mindig félelem nélkül védekezett ellene.” Látható, hogy a pogánysággal való küzdelemben is megőrizte harcos szent
szerepét: „A legkegyetlenebbnek Merkurt tartotta, Juppiterről azt mondta, hogy
ostoba és dadogós.” De ennek ellensúlyozására cellájában meglátogatták szentek is, Ágnes, Tekla és
Mária, de Péter és Pál is föl szokta keresni. A népi keresztény vallásosság
tehát a természetfeletti világot olyan személyekkel népesíti be, akiknek
előadhatja saját szükségleteit, problémáit, aggodalmait. Ennek a viszonynak
egyik alapvonása a csodába vetett hit, mely megerősíti azoknak a hatalmát,
akikhez a hívő imájával fordul. „A hit tételeit a konkrét élet erkölcsi és
gyakorlati szempontjait figyelembe véve, s nem elméleti ismérvek alapján
tárgyalják, és különös tekintettel vannak azokra a vonásokra, melyek
szintetizálva a pogányság fennmaradását tanúsítják akkor is, amikor ezek – nem
egy adat bizonyítja – már a folklór részévé váltak. A klasszikus példa erre az az
évkezdeti rítus, mely Rómában még a VII. század közepén is szokásos volt a nagy
német misszionárius és püspök, Bonifatius Zakariás pápához írt levele és ez
utóbbi szégyenkező válaszának tanúsága szerint.” Ilyen párhuzamosságra példa
Nagy Szent Gergely egyik levele: a pogány szentélyeket sem kell lebontani,
hanem keresztény templomként kell használni őket kiirtva belőlük a pogányság
minden nyomát. Természetes tehát, hogy Galliában Márton alakjához is mágikus
erő képzete tapadt: „a keresztény hittérítők hamar megértették, hogy a keltákra
a varázserő gyakorol mély hatást, a germánokra pedig a fizikai erő és a harcra
való képesség.”
Szent Márton
köpönyege
Leghíresebb és
legtöbbet ábrázolt tette, köpenyének megfelezése a koldussal, valójában nem
csoda, hanem irgalmas cselekedet, de a legendaírók nem mellőzik belőle a csodás
elemeket. Márton még katekumen (hitújonc) volt, mikor Ambianum (Amiens)
környékén megtörtént a köpeny megfelezése. A Karthauzi Névtelen így írja meg az
esetet:
„Eg/y:/ /y:/d/o´/ben m/y:/koron ambi
ensis varas kapw/y:/an k/y:/mene lowa
hataan az teeb v/y:/tez/o´/k k/o´/z/o´/t . eeg/y:/ rozzas
zegheen embert el/o´/l talala . k/y:/nek sen
k/y:/ alam/y:/snaat keerween [senk/y:/] nem aad
vala . Zent Marton Cristusnak zerelmes
v/y:/tez zolga/y:/a [m]eg erte hog/y:/ ew [n]ek/y:/
marath es [t]artatoth wolna meg ken/y:/er/w´´/le ra/y:/tta
es m/y:/koron eeg/y:/eb /y:/ozaga nem volna
mert /y:/maran m/y:/nd Cristus zeegen/y:/nek
[oz] oztogatta vala . teeb az eeg/y:/ palastt/y:/a
naal nem vala . Annak ees eegg/y:/k ze
leet az zegheennek adaa . az mas rezeet
magara takaro/y:/taa k/y:/t az teeb v/y:/tez/o´/k
lathwan bolondsagnak veel/y:/k vala .
/y:/me kedeeg azon ee/y:/el almaban Cristus
Iesus wran lataa az ffel palastot d/y:/che
kodween benne az zent ang/y:/alok el/o´/t
mondwan . hog/y:/ az meg h/y:/wl/o´/t mar
ton v/y:/tez atta volna azt ewnek/y:/ . zent
marton /y:/ollehet meg /y:/smeree hog/y:/ ke
llemetes volt volna wr istennek az ew
alam/y:/sna/y:/a”
A félbevágott
köpeny egyik felét a Merovingok nemzeti ereklyeként őrizték, ahogy az Érsekújvári
Kódex említi: „Szent Mártonnak az ő kápáját, miként mondja bölcs nevű János
mester [Johannes Beleth], szokták az francia királyok hadba viselni.”A
latin cappa magyarul kápa „köpeny”, őrzési helye latinul capella,
azaz magyarul kápolna, őrzője pedig a latin capellanus, magyarul káplán .
„A XII. század első felében már úgy értelmezték a capellát, mint hordozható kis
templomot, amely kecske (capra) bőréből készült, ezért neve capella.
Ekkoriban már – úgy tűnik – Magyarországon is hordozható oltárnak vették a capellát,
s a szolganépek egy részének kötelessége volt az oltár, s a föléje borítható
sátor hordása. [...] Nem lehetetlen tehát, hogy a pannonhalmi capella később valóban hordozható oltárt jelentett, amelyben Szent Márton ereklyéje,
akár köpenyének darabkája volt elrejtve.” Egy közmondásunk is született köpenyéről: „Ő is csak Szent Márton palástját
viseli”, melynek értelme, hogy mindenki egyforma a szentek és Isten irgalma
előtt.
E
rejtélyes jelenet sokféle értelmezésével találkozunk. „Legendájában a Skorpió
szimbolikájába illő jelképes alakok és állatok szerepelnek. Az ördög, mivel az
Alvilág lakója, s annak kapuja épp a Skorpióban van. A koldus, mivel a
mitologikus jelbeszédben a kolduslét megfelel a rab-, illetve a halotti
állapotnak, s az évmítoszban mindháromnak a Skorpió a helye. A nyúl és a
vadászebek [megállítja a nyulakat üldöző kutyákat; Márton nevére elnémul a
kutya], mivel Márton napja körül már javában folyik az éjszakai égen a
csillagvadászat, melynek mellékalakja a Nyúl (Lepus) a sarkában a Kis és a Nagy
Kutya csillagképekkel. Valamint a kígyó [visszafordítja a folyón átkelő
kígyót]. A köpeny megfelezése a koldussal ugyanígy naptári mondanivalót
hordozna. Az időpont (hideg, hó), a szereplők (katona és koldus), a tárgyak
(kard és köpeny) valamint az aktus (kettéosztás) jelképes, naptári értelemben
csak a Skorpió csillagképhez illeszthetők. Ennek a feltevésnek az az alapja,
hogy a köpeny az ég palástját is jelképezheti. Sok középkori királyi és főpapi
palást rajzolata ezt egyértelműen bizonyítja. Szent István királyunk sógorának,
II. (Szent) Henrik német császárnak a palástját az égbolt csillagképei
díszítik, az egykorú magyar koronázási palástot, mely eredeti rendeltetése
szerint miseruha volt, a mennyei rendek népesítik be. A kettéosztott mintázatú casula, ´miseruha´ szó szerint ´házacskát´ jelent, s a középkori templom egykorú
felfogás szerint falaival és mennyezetével az ég (menny) kicsinyített mása
volt. Az ég palástja a nyári és a téli égfélre hasad ketté az Ikrek meg a Skorpió
csillagképe között, a látható repedés a Tejút. Szibériából, Belső-Ázsiából
ismert ilyen felfogás: a sátorlakó nomádok költészetében a csillagok az ég
sátorán átszüremlő fények. A Tejút pedig varrat az égi sátortakarón.”
Temetkezési
rítussal is kapcsolatba hozható az esemény: „Ha a köpenyemet megszaggatom,
akkor ezzel azt jelképezem, hogy szegény, a más védelmére szoruló ember vagyok.
A zsidó temetési rítusba így siklott bele ősi lélekhiedelmek nyomán a ruha
megszaggatásának szokása. A halottak szellemei ugyanis egykönnyen válhatnak az
élő ember ellenségeivé. Ezért félre kell azokat vezetni.”
Az ábrázolások
többnyire fehér lovon és veres köpenyben mutatják Mártont, melynek szimbolikus
olvasata szerint a fehér szín a hóra, a veres pedig vérre utalna, így esetleg
áldozati jelenetként is felfoghatjuk. Ennek egyik alapja az, hogy ünnepnapja
egykor határnap volt, ahogy még a XIV. századi krónikákban is áll: a
tisztújítás, a jobbágytartozás levonásának napja. A Márton-napi járandóság a
pap, a felköszöntés (recordatio) a tanító javadalmai között szerepelt. Az 1649.
évi céhszabályzat a pásztorok járandóságára utal: „Szent Márton napján ... valamint
régi szokás volt, most is, akiktül mi lehet, megadassék.” Az egykori
kötelezettségek a későbbi századokban elfelejtődtek, vagy ajándékozássá
alakultak át. A pásztor sorra járta azokat a házakat, amelyeknek állatait őrizte,
s a ház gazdájától ajándékot kapott. „Szent Márton adaja” volt az őszi szolgáltatás neve, e szokás eredetét Bod
Péternél így olvashatjuk: „Klodovéus Frantzia Királ fogadást tett vólt, hogy a Lowát
Szent Mártonnak ajándékozza, úgy mindazonáltal, hogy ha szűksége lészen reá,
száz Arannyal válthassa vissza. Hartzra kelletvén menni utánna küldötte a Lónak
a száz aranyat, de meg izenték a Királynak, hogy a Ló ki nem akar menni az
istállóból. Küldött azért még százat s azt izente: «S. Martinus bonus est in Consilio,
carus in negotio.» (Szent Márton kegyes a tanácsban, drága a pénzügyekben.)
Hogy illen jó eksékutor volt Szent Márton, azért rendelték erre a napra az
Adónak és Adósságnak fel-hajtatását.”
Az
áldozati jelenetként való értelmezés másik alapja az évvégi áldozati
szertartások hagyománya, amit népszokások igazolnak, például a Dunántúlon e
napon vágták le Márton lúdját, s kóstolták meg az újbort, a mohácsi sokácok e
napon „vért eresztenek”, hogy a szent megvédje a majorságot,
az ortodox szerbek pedig Márton napján a ház küszöbén kakast vágnak, néhány
napig nem dolgoznak (mratinci a napok neve).
Sok
néphagyomány kialakulását eredményezte, hogy Márton napja egykor határnap volt.
Az ünnep Mindenszentek utáni tizedik napra esik. Ilyen 10-12 napos ünnepköz
még: Luca-nap (december 13) – Karácsony (december 24); Karácsony (december 25)
– Vízkereszt (január 6); a kelta évszakkezdő ünnepek keresztény utódai, pl.
Áldozócsütörtök (május 1) – Pünkösd (május 11). Az archaikus naptárakban mindig
határnaphoz, többnyire az év vége és az újév „közé” illesztették a
szökőnapokat, e 10 nap körüli időköz eredete is összefügghet azzal a
törekvéssel, hogy a napév és a holdév közti 11 napos időkülönbséget
kiigazítsák. Márton napja határünnepnap lehetett, erre utal, hogy
Mindenszentekkel együtt kezelték, mintha a két ünnep között „megszűnne az idő”.
Régi göcseji neve Minciénmárton (Mindszentmárton) volt, s a rábaközi „szentmártonrétes”
neve másképp mencinrétes (a mindszent szóból). Erre utal továbbá, hogy Márton és a téli napforduló között 40, Márton és
Karácsony között 43 nap telik el. Mindenszentekkor ér véget az előző 40 napos
ciklus, mely az őszi napéjegyenlőségkor kezdődik, s hogy a téli napfordulóig,
illetve Karácsonyig kijöjjön a „negyven lépés”, be kell iktatni a 10 napos
ünnepközt. A Mártonnal kezdődő Karácsony előtti 40 nap böjtös időszak. Ezzel az
év végi böjti ciklussal zárul a naptári év felváltva böjtös, vígságos időinek
sora, angol nevén Saint Martin´s Lent, „Szent Márton böjtje”, németül Martinfasten. Bod Péter (1757) ezt írja róla: a „Martinalia ... olyan második Fársáng is volt
ezen régieknél. Sült ludat ettek, s új bort ittak”,
innen a „Márton pohara”, „Nagypoharú Szent Márton”, „Borfujtó Szent Márton”,
„Szent Márton nyavalyája” elnevezések,
valamint „a bornak Szent Márton a bírája”, „Márton-pohár”, „Borkostoló Márton püspek
hetében” kifejezések. „Márton napja a gazdasági év végét, sőt itt-ott
(gall-kelta mintára) az Adventtel és böjttel kezdődő újesztendőt jelentette. A
György-napkor kihajtott állatokat sok helyütt ekkor terelték téli szállásra.”
A kelta
ünnepek között is találunk egy hasonlót: „Az egyik legnagyobb kelta ünnep Samain
[okt. 31.]. Ilyenkor befogták az állatokat és karámba terelték őket a téli
időszakra. Leölték a felesleges állományt, amelyet a hideg és ínséges téli
hónapok alatt nem tudtak volna életben tartani. [...] A kelta újévet Samainkor
ülték meg. Az egész világon ez a nap a Mindenszentek ünnepe. [...] Samain
rítusai a halottakkal, a jóslással és a történetmondással voltak kapcsolatban. Hatott
a Halottak napjának szertartásaira.” „Úgy gondolták, hogy Samain éjszakáján a holtak kapcsolatba lépnek az élőkkel,
balszerencsésnek tartották ezt az éjt, és csak nagyon kevesen merészkedtek ki
ilyenkor a házból.” Márton napját is emlegetik „gonoszjárónapként”, Baranya és Muravidék lakói
szerint nem szabad mosni, teregetni, libatojást elültetni, „mert odasiet a dög
[ördög], és elpusztul a jószág”, vagy kétfejű kisliba kel ki. Az eredeti kelta szokás nyilván megőrizte az évvégi tisztítóáldozat rítusát, a
korábban említett veres köpeny, mely a vérre utal, így az áldozathozatal
szimbolikáját hordozná. Nem lehet véletlen az sem, hogy a köpeny megfelezése
arra az időszakra esik, amikor nagy a halandóság. Véleményem szerint nem lehet
tehát kizárni annak a lehetőségét, hogy itt egy rituális megváltó-szertartás
maradványai jelentkeznek, ahol a koldus az áldozat, a köpeny a kiontott vér,
illetve a test. Ez kapcsolódhatott össze Márton patrónusi attitűdjével, melyet
megerősít, hogy lova fehér, mint a hó, mely megvédi a földet a fagytól, a
növényeket a pusztulástól. „A Márton-napi ókori évkezdésnek mára megszűnt a
csillagászati alapja. Régen a Tejúton még valóban novemberben kelt át a nap,
manapság azonban ugyanez decemberben következik be.”
Márton
fontos attribútuma, a köpenye további mágikus konnotációkat is hordozhat, ahogy
más szentek példái alapján látjuk: „egy 8. századi adat szerint Hy kolostor
szerzetesei Szent Columba (megh. 598), a helyi időjárás-patrónus szobrának köpenyét
húzgálták a frissen szántott földön, a föld termékennyé tétele céljából; vagy Nevers
lakói a 729-ben meghalt Daedalus püspök köpenyével csinálták ugyanezt, ha túl
sok eső, vagy nagy szárazság volt.” Az időjárás befolyásolása, ill. előrejelzése nem volt idegen Márton figurájától
sem.
Márton lúdja
A Márton-napi
szokások fő alakja a lúd, mivel a szent szerénységből a ludak óljába bújt
püspökké választása elől, ezek azonban zajongásukkal elárulták. A szokás és
legenda római eredetű: Aesculapiust ünnepelték ez idő tájt újborral és
libasülttel. A ludat a rómaiak Mars madarának tartották, egyrészt mert Kr. e.
390-ben a gall-római háború idején a capitoliumi ludak riasztották az őrséget.
Másrészt a vadludak húzásának tavaszi, őszi csúcsideje Mars két hónapjára esett
(március, november). Érdekes, hogy a lúd latinul avis Martis (azaz Mars madara), mely nagyon
hasonlít az avis Martini-ra (Márton madara).
A
Márton-napi lúd révén bekerül a kultuszba az időjósló mágia, mellcsontja ha
áttetsző, tiszta, fehér, az száraz, kemény telet ígér, homályos, sötét csontlap
csapadékos, enyhe időt. Ebből adódik az a kifejezés, miszerint a lúd csontja „Márton nyerge”, és ez
emlékezetünkbe idézi, hogy a sámán dobját (varázseszközét) a „sámán lovának”
nevezték, mellyel képes volt a szellemek világába lovagolni, hogy a szellemeket
segítségül hívja gyógyításhoz, elveszett állat megtalálásához és időjósláshoz.
Látható, hogyan keveredik a pogány sámán-hit és a keresztény szent-kultusz.
Márton
napja önmagában is időjósló jelleggel bírt, amit sok népi rigmus őriz: „Márton
palástja alatt megenyhül az idő (Szent Márton nyara)”;
„Ha Márton napján esik a hó, akkor hosszú lesz a tél”; Ha jókedvű Márton,
kemény lesz a tél”; „Borús Márton, borongós tél”; „Ha Mártonkor a lúd jegen
áll, karácsonykor sárban botorkál”; A Márton-napi idő a márciusi időt mutatja
meg”;
„... aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik” (Écs).
A népi időjóslás szerint kemény tél várható, ha Márton fehér lovon jön (ha
Márton napján esik a hó), ha barna lovon jön, enyhe.
Márton és Mars
Márton és Mars
nevének összecsengése, az, hogy Márton napja (november 11.) Mars hónapjában
van, és hogy Mars hadisten, Márton pedig katona volt, arra enged következtetni,
hogy Galliában a római hódítók által elterjesztett Mars-tisztelet Márton
kultuszába ment át, sokat megőrizve abból.
Ennek
további bizonyítékát találhatjuk meg talán a kelta művészetben. A lovagként
megjelenő hadisten a római-kelta kultúra jellegzetessége, még akkor is, ha Mars
nevét viseli. A római Mars isten általában nem lovas katona, és harcos
lovagként való fölfogása a kelta társadalomban jelen lévő uralkodó lovagi
osztály és a kitűnő kelta lovasság szemléletéből alakult ki. A ló nagy
fontossággal bírt a kelta vallásban,
így például Epona lovas istennő népszerű lehetett mind a civilek, mind a
katonák között. A kelta Mars és az uralkodó elit közötti nyilvánvaló
kapcsolatot feliratok is alátámasztják. A Mars Rigisamus név „a királyok
királyára” utalt, és a magas eget kormányzó Jupiter fölvehette a Loncetius,
„fényes” vagy a Belatucadrus, „ragyogó” nevet. Közismert a ló és a
napszimbólumok szoros kapcsolata a kelta vallásban, amit számos jelenség
bizonyít, például kelta érmék, melyek lovakat és napszimbólumokat ábrázolnak,
vagy a lovak és a kelta Apolló közötti kapcsolat, valamint a ló és a kelta ég-/nap-isten
összefüggése. A feliratok lelőhelyei alapján látjuk, hogy a kelta Marsot sok
helyütt Galliában ég-istenként tisztelték.
Mind
Galliában, mind Britanniában bőséges adat bizonyítja a lovas katona kultuszát:
így a prehisztorikus lovag-ábrázolás St-Michel-de-Valbonne-ban, valamint
ugyanitt és nem messze tőle két helyen is Drôme-ban a római-kelta időkben Mars Rudianust
tisztelték: ő lehet lovagként megörökítve St-Michelben is. Más gall
lovas-ábrázolásokat is lehet istenekkel azonosítani. Megerősíti a kelta
hadisten és a lovak közötti összefüggést például Mars Mullo jelentős kultusza
Északnyugat-Galliában, Rennes és Allonnes (Sarthe) vidékén. Nem tudjuk ugyan,
hogyan ábrázolták Mars Mollót, de kelta neve „öszvérest” jelent. Magas rangját
mutatja császári megnevezése az Allonnes-i feliraton, és általános, intézményes
kultusza Rennes-ben, ahol hivatalosan előírták tiszteletét. Tudjuk, hogy Kr. u.
a II. század elején a város templomaiban azóta elveszett szobrok és feliratok
lehettek. Volt egy kelta Marsnak szentelt hely lóábrázolásokkal Sougère-en-Pulsaye
(Yonne) és egy Mars Camulusnak szóló felirat (aki talán belga istenség volt,
mely később összeolvadt a római istennel) egy reimsi lovas katonától Kr. u.
200-ból.
Ezekre az
ábrázolásokra emlékeztet Márton és a koldus alakja, amint a lóháton ülő szent
karddal felhasítja köpenyét, előtte pedig a koldus görnyedt alakja, ugyanis a
kelta égisten leggyakrabban lóháton ülő harcosként jelenik meg az
ábrázolásokon, akár egy római hadvezér, amint lovával eltapos egy félember, félkígyó
lényt, egy földóriást, akinek feje és felsőteste emberi. Fölmerül, hogy a torz, mankóra támaszkodó, vagy földön csúszó koldus alakja
végső soron visszavezethető erre a típusra.
Fölvethető,
hogy mimódon kapcsolható össze az irgalmas patrónus Márton és az erőszakos és
férfias Mars személye, azonban tudjuk, hogy Galliában a háborús hadisten
teljesen átalakul békés, védő, megtermékenyítő, bőséget hozó istenséggé, aminek
az a magyarázata, hogy Itáliában Mars eredetileg pásztoristen és földvédő isten
volt. Római-kelta környezetben tehát elhagyta erőszakos, támadó jellegét, és
békés védistenné vált, aki óvta és őrizte az egészséget, termékenységet és
mindazt, ami jó volt a földi életben.
Gyógyító Márton
Ennek
megfeleltethető, hogy Márton csodatételei között leginkább gyógyításokról, halottfeltámasztásokról
és ördögűzésekről olvashatunk. Treveriben (Trier) meggyógyít egy fiatal béna
lányt: „Először földre borult, és imádkozott, mert ez volt a meghitt fegyvere,
amelyhez ilyenkor folyamodni szokott. Majd rátekintett a betegre, és olajat
kért. Mikor megáldotta, és az erőt adó szent folyadékot a leány szájába
öntötte, azonnal hangot adott.” Egy leprás arcát hamvassá teszi Párizsban,
Arborius lánya meggyógyul Márton levelétől.
Nolai Paulinus szembaját meggyógyítja: „szivacsos anyaggal érintette meg a
szemét...” Mikor Gallinaria szigetére vonult vissza, és gyökereken élt, egy növény mérgét
eltávoztatja magából: „Egyszer, mint mondják, a hunyor mérges szárát vette
magához eledelül, de mikor megérezte, hogy a méreg átjárja testét, s közel van
a halála, a félelmetes veszedelmet imádságával elűzte, és azonnal megszűnt
minden fájdalma.” Esése sebeit önmagán elmúlasztja. Utolsó története egy magyar gróf (Hungarus comes) süketnéma leányának a szent
sírjánál való csodálatos gyógyulását adja elő.
Élete
során három alkalommal hoz valakit vissza a halálból. Mikor Ligugé környékén
remetéskedett, csatlakozott hozzá egy katekumen, de Márton távollétében
megbetegedett, s mire visszatért, meghalt keresztség nélkül: „Mivel teljes
lelkével érezte a Szentlélek jelenlétét, megkérte az ott lévőket, hogy hagyják
el a cellát, amelyben a holttest feküdt. Majd az ajtókat bezárva, a halott
testvér tagjaira borult. Egy időre imádságba merült, és érezte, hogy jelen van
az Úr lelkének ereje. Majd felkelt, a halott arcára szegezte tekintetét, és
türelmesen várta imádságának és mindenekelőtt az Irgalmas Úrnak a csodás
tettét. Alig telt el két óra, mikor azt látta, hogy a halott minden tagja lassan
mozdulni kezd, és a felnyílt szemeit látáshoz szoktatja.” Lupicinus, gazdag földesúr birtokán egy szolga fölakasztotta magát, de Márton
föltámasztja: „...kiküldve mindenkit ráborult a testre, és egy ideig imádkozott
érte.” A harmadik esetet a Legenda aurea említi, melyben egy ifjút föltámaszt a
mező közepén nagy pogány sokaság között.
Ördögűző Márton
Mindezen csodás
cselekedetek mellett kiemelkedő Márton ördögűző tevékenysége, melyet nem
esetlegesen és alkalmanként, hanem hivatásszerűen űzött. Felhatalmazását Poitiers-i
Hilariustól kapta: „A nagy bölcsességű férfi belátta, hogy csak egy módon tudja
lekötelezni, ha olyan feladattal bízza meg, amelynek elfogadására alázatra van
szükség. Így arra kérte, hogy ördögűző legyen. Ezt a papi fokozatot Márton nem
utasította vissza, nehogy úgy tűnjék, hogy megveti a kisebb papi rendet.”
Ezen a helyen kis kitérőt kell tennünk, hogy megértsük az ördögűzés
pszichológiáját, és lássuk hagyományát. A megszállottság (obsessio) a
természetfelettivel való kommunikáció egyik formája, módosult tudatállapot
(ASC= Altered States of Consciousness); „többes személyiség (multiple
personality)”,
amikor nem hatol a testbe, kísértés, szorongattatás (circumsessio),
amikor az alany csak közvetít, médiumnak nevezzük. Vannak jó és rossz szellemek
(démonok, „rossz” halottak, agathodaimon-kakodaimon). Az első ördögűzést
a III. századból ismerjük, ez egy keresztelő szertartás volt. Az újszülöttet a
Sátán által megszállottnak tekintették. E szertartás után pedig a Szentlélek
szállja meg, ezt „fújás” (insufflatio) közvetíti, amely Jézus
„fújásának” – amely által ő a Szentlelket a tanítványaira lehelte – a rituális
ismétlése (János 20,22). A pap lélegzete által a víz és olaj is szent, Szentlélektől
megszállott lesz, és ördögűző hatalmat nyer.Az
első engedélyezett formula VII. századi.
A keresztelő ördögűző szertartása is már egy babiloni, héber,
görög-római démonűző hagyományhoz kapcsolódott, erre utal, hogy a következő, betegséget is jelentő kifejezések démonkiűző
szöveghelyzetben fordulnak elő: süly, igézet, szentantaltüze, rossz szél. Illetőleg egy IX. századi hideglelést gyógyító benedikció-szöveg a hét lázdémon
legyőzésére hét szentet vonultat föl (a „hét alvó” legendájából). E szövegben a
lázdémonok néphitből ismert alakjainak megnevezései is megmaradtak: „Sancti
VII dormientes Maximianus, Malekus, Martinianus, Dionisius, Johannes, Seraphim,
Constantinus orate pro famulo domini N... Coniuro vos, frigores et febres – VII
sorores sunt – sive meridianas, sive nocturnas, sive cotidianas, sive secundarias,
sive tercianas, sive quartanas, sive silvanas, sive iudeas, sive hebreas, vel qualicunque
genere sitis, Adiuro vos per patrem et per filium et per spiritum sanctum ut
non habeatis licentiam nocere huic famulo dei...” [Szent hét alvók... könyörögjetek
N-ért, Isten szolgájáért. Esküszöm, hogy ti hidegrázások és lázak – a hét nővér
– akár déli, akár éjszakai, akár mindennapi, akár másod-, harmad- vagy
negyednapi, akár erdei, júdeai, héber vagy bármilyenek is vagytok, esküszöm az
Atyára, Fiúra és a Szentlélek Istenre, hogy nem lehet hatalmatok Isten e
szolgájának ártani.]
Szertartását eleinte mindig alkalmazták a katekumenekre, és az 1549-es
szabályzat meghagyása szerint egy ilyen pap kell a keresztelési ceremóniához. A
római-katolikus szertartásokban három ördögűzést alkalmaztak a keresztelési
rítusban a tényleges megkeresztelés előtt. Az 1969-es szabályzat kisgyermekek
megkeresztelésére vonatkozó rendelete azonban már csak egy kiűzést tartalmaz,
mely el is hagyható, míg az 1972-es felnőttek beavatását előíró rendelkezés
alapján különböző szintű ördögűzést kell végrehajtani a visszafogadott katekumeneken,
de nincs a keresztelési rituáléban. Mind a keresztelési kiűzés, mind a későbbi
ördögűzés ugyanazokat az eszközöket használja, mint például keresztvizet, de
nem feltételezi a megszállottság állapotát, bár vallató papok vannak jelen,
hogy megkössék a gonosz hatalmat.
A XII. században megszaporodó adatokból látható a női megszállottak
számának növekedése, és az, hogy egyes betegségeket jellegzetesen démonikusnak
tartottak: lelki betegségek, epilepszia, őrültség, depresszió, holdkórosság,
hisztéria. Jellegzetes tünetei: „...az ördög elveszi a megszállott normális gondolatait, a
külsejét, az megvadul, ordít, állatként viselkedik, kirohan a vadonba, vagy
öngyilkossági rohamok törnek rá, görcsökben fetreng, eltorzul a teste, fél a
szent dolgoktól, szent nevektől, szentelményektől”; pozitív adottság lehet a
különleges testi erő, nyelveken szólás, okkult képességek, felemelkedés,
gyorsaság, különleges nehézség, fények, lángok mgjelenése. Keith Thomas részletesen leír egy 1573-as esetet, amikor egy megszállott
teljesen átalakul, ördögszerű szörny lesz belőle.
Kegyhelyek szolgáltatása volt az áldáson, gyógyításon túl az ördögűzés.
A XVIII. századi Itáliában füvekkel gyógyítottak, rontást is elhárítottak. Legfontosabb eszközei az olaj, kézrátétel, kereszt, böjtölés, esetleg ereklye
fejre tett kendőbe csavarva. Az ördögűző kötelező felszerelései közé tartozhat
még a miseruha (fehér, bokáig érő tunika) és a bíbor színű stóla. Régen
megduplázták, hogy a megszállott nyakába tehessék „védő szellemi kapocsként”.
Módszere a párbeszéd (célja a démon nevének, nemének, vágyának,
természetének megismerése), utána távozásra szólítja fel a pap, és felsorolja
azokat a testrészeket, ahol tanyázhat, majd ezeket meghinti szenteltvizével,
Isten és a szentek neveit sorolja, szent tárgyakat mutat föl. Erre példa egy
ráolvasás-szöveg: „Azt mondom neked pokolvar, hogy menj ki a fejéből, a feje
velejéből s a karjaiból, s a lábaiból, s a fogaiból ... mert ha ki nem mégy,
megfoglak, s éppeg a havasba viszlek...”.
Az ördög távozása látható formájú (széklet, hányás), mivel egyes nézetek
szerint a gyomrot, altestet foglalja ilyenkor el. Máskor állat (kígyó, légy
stb.) alakjában távozik.
Az ördögűző személye a római katolikusoknál csak püspöki engedéllyel
rendelkező, erre hivatott pap lehetett. 1614, V. Pál pápa óta van előírása az
ördögűzésnek (Rituale Romanum). 1993-ban alakult meg a Nemzetközi
Ördögűző Szövetség, és 1999. január 26-án új szertartásrend lépett életbe. Az
új rendelkezés nem tekinti megszállottságnak az epilepsziát és a skizofréniát.
Mellőzik a keresztelés előtt állóknak szánt só megtisztításának szövegét:
„Isten teremtése, só (víz), kiűzöm belőled az élő, szent, igaz Isten által a
démonokat.” A jelenlegi kritériumok: „Ismeretlen nyelvekből származó szavak
ismétlése, távoli vagy rejtett dolgok tudása, ellenállás Istennek és a
Szűzanyának, illetve a kereszt jelének és a szentképeknek.”
Az ördögűzés a kereszténységben Jézus nevében zajlik, ő adja
legitimitását. Az Újszövetség számos példát mutat alkalmazására. A megszállott
bibliai neve ördöngős, az ördögé démon, daimon, daimonion, Légió, tisztátalan
lélek, néma lélek. Az ördögűzés mint elhivatás jelentkezik a gyógyítás egy
formájaként: „És előszólítván tizenkét tanítványát, hatalmat ada nékik a
tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak minden
betegséget és minden erőtelenséget.” (Máté 10,1) „Betegeket gyógyítsatok,
poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek.” (Máté
10,8). Gyakran a megszállott személy egyúttal más bajoktól is szenved: „Akkor
egy vak és néma ördöngőst hoztak ő eléje; és meggyógyítá azt, annyira, hogy a
vak és néma mind beszél, mind lát vala.” (Máté 12,22). Jézus is párbeszédet
folytat az ördögökkel: „És amikor eljutott vala a tulsó partra, a Gadarénusok
tartományába, két ördöngős ment eléje, a sírboltokból kijövén, igen
kegyetlenek, annyira, hogy senki sem mer vala elmenni azon az úton. És ímé kiáltának
mondván: Mi közünk te veled Jézus, Istennek fia? Azért jöttél ide, hogy idő
előtt meggyötörj minket? Tőlük távol pedig egy nagy disznónyáj legelészik vala.
Az ördögök pedig kérik vala őt mondván: Ha kiűzesz minket, engedd meg nékünk,
hogy ama disznónyájba mehessünk! És monda nékik: Menjetek. Azok pedig kimenvén,
menének a disznónyájba: és ímé az egész disznónyáj a meredekről a tengerbe rohana,
és oda vesze a vízben.” (Máté 8,28-32) Megtaláljuk a tünetek leírását is: „És
mondván: Uram könyörülj az én fiamon, mert holdkóros és kegyetlenül szenved;
mivelhogy gyakorta esik a tűzbe, és gyakorta a vízbe.” (Máté 17,15) „És
felelvén egy a sokaságból, monda: Mester ide hoztam hozzád az én fiamat, akiben
néma lélek van. És ahol csak előfogja, szaggatja őt; ő pedig tajtékot túr, a
fogát csikorgatja, és elfonnyad.” (Márk 9,17-18) Érdekes a kiűzött ördög
természetéről szóló leírás: „Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz
nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresvén; és mikor nem talál, ezt mondja:
Visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És oda menvén, kisöpörve és
felékesítve találja azt. Akkor elmegy, és maga mellé vesz más hét lelket,
magánál gonoszabbakat, és bemenvén ott lakoznak; és annak az embernek utolsó
állapota gonoszabb lesz az elsőnél.” (Lukács 11,24-26) Elrettentésül pedig
példázatot kapunk a hamis ördögűzőkről: „Elkezdtenek pedig némelyek a lézengő
zsidó ördögűzők közül az Úr Jézus nevét hívni azokra, a kikben gonosz lelkek valának,
mondván: Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál. Felelvén pedig a
gonosz lélek, monda: A Jézust ismerem, Pálról is tudok; de ti kicsodák vagytok?
És reájok ugorván az az ember, akiben a gonosz lélek vala, és legyőzvén őket,
hatalmat vőn rajtuk annyira, hogy mezítelenen és megsebesülve szaladának ki
abból a házból.” (ApCsel 19,13; 15-16)
Az ördögi megszállottság népi kultúrákból ismert nézetei és rítusai (mi
több: részben az elit egyházi nézetek is) sok tekintetben szorosan a démoni
vagy a halotti megszállottság nem keresztény tradícióira épülnek;
de a néphitet is befolyásolja az egyház. „A laikus gyógyítók [...] a hivatalos
ördögűzést utánzó rítusokba foglalt ráolvasásokkal űzik ki e démonokat a beteg
testéből.” Ennek a tendenciának valószínűleg a Rituale Romanum (1614) megjelenése
vet véget, mely rögzíti a szertartás menetét. „A kolostoroknak az egész
középkor folyamán nagy szerepük volt az exorcizmusok szövegkészletének
fenntartásában, terjesztésében. Különösen a VIII. században sok, kolostorokból
eredeztethető új forma jelenik meg. Több, később falusi gyógyítók
ráolvasásaként ismert szövegtípusról mutatták ki konkrétan a XV-XVI. századi
félhivatalos egyházi keletkezést. Hivatalosan összeállított rituálék csak a XV.
században jelentek meg, 1480-1532 között már nyomtatott, de helyi rituálék
láttak napvilágot.” Ilyenekre nálunk s akad példa: a gyöngyösi és pozsonyi ferences kolostornak
kéziratos exorcismus-gyűjteményei voltak a XVII. századból, Katona Lajos pedig
közread egy „XVII. századi ördögűző könyvecskét” [Ethnographia, XIII, 60-70,
103-111] a ferencrendiek gyöngyösi könyvtárából, mely egy régebbi könyv
másolata, az eredeti pedig egy különösen súlyos eset számára készült, mikor egy 19
esztendős leányt egész légiónyi (6666) ördög szállt meg, mégpedig a „beteg
leányzóban lakó ördögök egyikének áruló utasítása szerint”. De a Peer-kódex is őriz 1526-ból nem hivatalos áldás- és átok-szövegeket, így egy varázserejű
szöveg-képet, melyet epilepszia ellen ajánl: az oltárra helyezett lap fölött a
Tizenegyezer szűz miséjét kell elmondani. A szöveg a mágikus amulettek
fogyó-sémáját követi.
„A népi gyógyítók ördögellenes tevékenységének vannak olyan típusai is,
amikor ők mint „isteni megszállottak” szállnak harcba a Sátánnal, ilyenkor
egyazon rendszerben van jelen az ördögi megszállottság destruktív és az isteni
megszállottság konstruktív aspektusa.” Talán ehhez a vonulathoz kapcsolódik Márton, aki Krisztus katonájaként vív
harcot az ördögökkel.
Márton ördögűzési módszere jól igazodik a fent vázolt gyakorlathoz. Egyszer
Taetradius proconsulnak a szolgáját a sátán szállta meg, és halálra gyötörte:
„...a gonosz lelket sehogy se lehetett kihozni abból a cellából, amelyben volt,
mert úgy rátámadt a fogaival a közeledőkre, mint egy őrült.” „Márton rátette
kezét a gyermekre, és kiűzte belőle a tisztátalan lelket.” Más alkalommal betér egy házba, „a küszöbön azonban megállt és kijelentette,
hogy a ház udvarán egy rettenetes démont lát. Mikor ráparancsolt, hogy
távozzék, a démon megszállta a ház urának szakácsát, aki az épület belső
terében tartózkodott. A nyomorult vicsorgatni kezdte a fogát, és dühöngve
rontott rá azokra, akikkel szembetalálkozott. [...] Márton szembefordult a
dühöngővel, és megparancsolta, hogy azonnal álljon meg. Mikor ez a fogát
csikorgatta, és száját kitátva harapással fenyegetőzött, Márton a szájába dugta
az ujjait. «Ha van hatalmad, akkor nyeld le őket!» – mondotta. Mintha tüzes vas
ment volna a torkába, messze visszahúzta fogait szent ujjaitól, hogy hozzájuk
ne érjen. Ekkor azonban a démon a megszállott testből a büntetés és a gyötrelem
miatt menekülni kényszerült, de mivel nem távozhatott a szájon keresztül,
hasmenéssel ment ki belőle, undorító nyomokat hagyva hátra.”
Márton élénk kapcsolatban volt a természetfeletti lényekkel (halottak
lelkei, ördögök, angyalok). Elment egyszer egy ismeretlen sírjához, akit
szentként tiszteltek a népek: „Ott ráállt magára a sírra, és imádkozott az
Úrhoz, hogy mutassa meg neki, kit temettek itt el, és milyen érdemei voltak. Akkor
balra fordulva látta, hogy a közelében egy gondozatlan külsejű vad árnyalak
áll. Ráparancsolt, hogy mondja meg a nevét és érdemét. Az megmondta nevét és
bűnösségét is megvallotta: rabló volt, a gaztettei miatt ölték meg...” „Köztudott, hogy angyalok is gyakran megjelentek neki, szóba elegyedtek és
társalogtak vele. Az ördögöt pedig olyan élesen és világosan látta szemével,
hogy akár saját természetében, akár a gonoszság különféle álarcait felöltve,
bármilyen alakban felismerte. Mivel az ördög tudta, hogy nem tud elrejtőzni
előle, gyakran szórta rá átkait, mert fortélyaival nem tudta megtéveszteni.” Gyakran kereste meg a Sátán, mintha próbálgatná erejét. Még Mediolanumból
kijövet megjelent előtte ember képében a Sátán, és azt mondta, hogy bármit csináljon
is, a Sátán akadályozni fogja. „Egyszer az ördög egy ökör véres szarvát tartva
kezében, hatalmas robajjal tört be a szobájába. Majd véres jobbját mutatva ezt
mondta neki, miközben legújabb gonosztettének örvendezett: «Hol van a te erőd,
Márton? Éppen most öltem meg valakit a tieid közül!» [...] Egy pénzért
felfogadott parasztember kiment az erdőbe, hogy szekerével fát hozzon. Ekkor
megparancsolta, hogy néhányan menjenek ki és keressék meg. Nem messze a
kolostortól meg is találták, már alig volt benne élet. Miközben még utolsókat
lélegzett, elmondta a testvéreknek, mi okozta halálos sebét: Mikor a járomban
levő ökreinek meglazult szíjait szorosabbra akarta fűzni, az egyik ökör
kiszabadította fejét, és szarvaival a lágyékába döfött. Kis idő múltán a
parasztember meg is halt.” Előfordult, hogy a Sátán Krisztus képében kísérti meg Mártont: „De a Lélek
felfedte neki, és megértette vele, hogy ez a Sátán és nem az Úr, ezért így
szólt: „Jézus urunk nem mondta, hogy majd bíborba öltözve fog eljönni, se
ragyogó diadémmal. Én nem hiszem, hogy Krisztus jött el, hacsak abban az
alakban nem jön, amelyben szenvedett, és ha a keresztre feszítés nyomait viseli
magán.” E szavakra az rögtön úgy eltűnt, mint a füst. A kis cellát pedig bűz árasztotta
el kétségtelen jeleként annak, hogy a Sátán járt ott.” Így írja le ezt a
jelenetet az Érdy- kódex:
„...Ol/y:/ nag/y:/ malaz
tt/y:/a ees vala ez d/y:/ch/o´/seeges zent Conf
essornak hog/y:/ wg/y:/an zem latomast ees
meg latt/y:/a vala pokolbel/y:/ erdeghnek
/y:/arasaat es m/y:/welk/o´/det/y:/k es m/y:/koron
eg/y:/z/o´/r eg/y:/ koranas k/y:/ral zemel/y:/wben
nek/y:/ /y:/elent volna monda . Marton
zeretw zolgaam /y:/smerz ee en vag/y:/ok
az Cristus : zent Marton reea tekeenth
ween . monda ha az en aldot meg v
altomat azon zemeelben nem latondom
k/y:/ben zenwedween meg valtotta ez v/y:/
lagot nem h/y:/zem : Azt halwan az
erdegh ffel chattana es gonoz b/y:/zzel bel
t/o´/ltee az zent Iambornak cella/y:/aat”
Egy másik
kódexünk is tanulságos, és érzékletesen előadott történetben írja le
beszélgetését az ördöggel, persze nem hiányozhat végéről a tanulság sem: „Olvastatik
Szent Bereckről [Márton szerzetbeli társa] illyen példa, hogy mikoron Szent
Márton pispek misét mondana egy időben, Szent Bereck – ki vala Szent Márton pispek
diakonusa – láta pokolbeli ördögöt ülvén az oltár megett és írnya, és mikoron
az ördögnek elfogyott volna hárgyája, akará az erdeg az hárgyát fogával
kihúzni, hogy többet írhatna reá. Mikoron az erdeg az hárgyát húznája, az hárgya
elszakada, és az erdeg igen üté fejét hátra az fő falhoz. Melyet látván Szent Bereck,
kezde nevetni. És mikoron Szent Márton pispek kérdenéje, hogy miért nevetett
volna, megmondá neki Szent Bereck nyilván. Megkérdvén az ördeget, mit írt
volna, felelé az erdeg, hogy az hévságos igéket írnája, melyeket az emberek
szent egyházban beszélnek. Úgy mond Szent Gergely, ha az öres igékről okot kell
adnonk az utolsó napon, meg kell mértéklenönk, mennye gonoszságok következtek az
sok szólásból. Szent Bernald úgymond, ha meggondolod, mely erős számot vesznek
az öres igékről, nem lészen igen utálatos teneked az szilenciom, az
veszteségtartás.”
Nemcsak emberből, hanem állatokból is képes volt kiűzni az ördögöt:
„Egy tehén futtatnéjék az ördögtől és mindenütt nagyon kietlenkednéjék és
sokakat átaleklelne, és Szent Márton felé és ő társai felé nagy haraggal futa.
És az Szent Márton kezét felemelé és parancsolá neki, hogy megállana. És az
tehén indulatlan megálla. És látá Szent Márton az ő hátán ülnie egy ördeget,
melyet Szent Márton megfeddvén és mondá: Távozjál el az baromtól és szűnjél meg
ártatlan lelkest futtatnod. És legottan eltávozék, és az tehén leesék Szent
Mártonnak az ő lába előtt. És Szent Mártonnak parancsolatjára nagy szelídséggel
méne az csorda köziben.” Utolsó útján Condacum (Candes) közösségét látogatta meg, és „...egy folyón
búvármadarakat pillantott meg: halakra leselkedtek, s néhányat el is ragadtak.
«Ez az ördögök módszere – mondta –, azokra leselkednek, akik nem vigyáznak
magukra. Elragadják a vigyázatlant, felfalják, amit elragadtak, de nem laknak
vele jól.» Megparancsolta hát a madaraknak, hogy hagyják el a vizet és menjenek
lakatlan vidékre.” Kétségkívül azzal a hatalommal szólt a madarakhoz, amellyel az ördögöket szokta
kiűzni.
Márton vesszeje
A hivatalos
ördögűzés tehát nemcsak az embert megszálló Sátán kiűzését jelentette, hanem
minden démontól megtisztító szertartást: élőlények, tárgyak, területek, levegő
megtisztításának rituáléját jelenti. Új házak, halottak által megszállt házak
tisztítására, állatbetegségek ellen is használták. Márton ilyen minőségben,
jószágvédő szentként a legjelentősebb. Marstól örökölte ezt a tisztségét is,
aki eredetileg pásztoristen volt. A nép farkas és állatvész ellen kérte
oltalmát, és használta „vesszejét”. A farkasok ellen az ortodox szerbek is segítségül hívják. Répcevidéki
néphagyomány, hogy disznóvész idején egy Mártonhoz imádkozni Szombathelyre menő
pásztor gyógyító nyírfaágat kapott. A frissen vágott, zöldellő ág gondűző
eszköz (György, Katalin, Borbála, Aprószentek napja). Az Érsekújvári Kódex zsolozsmájában is így szerepel: „Sacerdos Dei, Martine
pastor egregie, ora pro nobis.” Nyugat-Magyarországon és Szlovákia egyes vidékein Márton-nap előestéjén a
kanász Márton vesszejével (nyírfavessző) járta sorra a házakat, és köszöntőt
mondott. Azt tartották, hogy ahány ága van a gazdának, vagy gazdaasszonynak
átadott vesszőnek, annyi szaporodás lesz az állatokban.
Mártonhoz tehát általános megtisztítási rituálék kapcsolódtak hozzá, ez
a jelenség minden nép kultúrájában előfordul: „...amikor a bajok általános
kitisztogatására időszakonként kerül sor, a szertartások megülése között
rendszerint egy év telik el, a rítus időpontja pedig az éven belül rendszerint
az évszak valamilyen határozott változásával esik egybe, mint a tél kezdete
vagy vége a sarkvidéken és a mérsékelt égövben, az esős évszak kezdete vagy
vége a trópusokon. A halandóság növekedését, amelyet az ilyen klímaváltozások
szoktak előidézni, [...] a primitív ember a démonok tevékenységének
tulajdonítja, ezeket tehát ki kell kergetni.” „De bármelyik évszakban
(vetéskor, vagy aratáskor) tartják is, az általános ördögűzés rendesen az új év
kezdetét jelzi. Mert az emberek mielőtt az új évbe lépnének, igyekeznek
megszabadulni azoktól a bajoktól, amelyek a múltban nyomasztották őket.” Így Márton egyszerre harcol a pogánysággal és az ördögökkel, hogy kiűzze az
emberekből a régi vallás démonjait, és helyébe a Szentlelket helyezze. A IV.
században különösen szüksége volt a katolikus egyháznak egy ilyen szentre. A
helyi népi hiedelmek elemeit ötvözte a keresztény eszményekkel.
Gábor MAROSVÖLGYI:
The Twig of Saint Martin – Notes on the Pagan Features of the Cult of Saint
Martin
Saint Martin is closely associated with the idea of soldier saint namely the
Athleta Christi and the ideal of ascetic life. However, it is less well-known,
that he was a very effective healer and exorcist and his figure has preserved
many elements of pagan superstitions (mostly in the folklore). His legend in the
Érdy Codex is supposedly the extract and Hungarian variant of the Legenda Aurea,
main source of which is the biography written by Sulpicus Severus around 400.
The essay deals with the work of Sulpicius Severus, the life of Saint Martin and
the relationship between Christianity and magic. It examines the pagan features
of the legend of this saint: his cloak, goose, the connection between Martin and
Mars, his miracles (healings, raising from the dead and exorcisms) and rituals
in the folklore, for example purifying things with Martin´s twig.
____________________________
