ERDEI ZSUZSANNA:
OBSZCÉN EPIGRAMMA EGY STELLARIUM-PÉLDÁNY CÍMLAPJÁN

Temesvári Pelbárt a középkori Magyarország legjelentősebb író-prédikátora volt, az obszerváns ferences szerzetesek közé tartozott, akiket a szakirodalom előreformátoroknak is szokott tekinteni. Mivel Pelbárt nem érhette meg a lutheri reformáció korát, így korántsem lehet azt állítani róla, hogy az ellenreformáció híve lenne. Műveit azután mindkét oldal szívesen forgatta, forrásként használta a Karthauzi Névtelen is az Érdy-kódex megírásakor, aki nem volt restellte Luthert az Antikrisztussal azonosítani művében, ugyanakkor Rausher Jeromos is forrásként használta a 16. század közepe táján, aki pedig lutheránus teológusként működött. Hogy kerülhetett Temesvári Pelbárt Stellarium Corone benedicte Marie virginis című prédikációgyűjteménye 1501-ben Hagenauban megjelent kiadása egyik példányának [1] címlapjára (más kezektől származó possessor-bejegyzések környezetében) a következő epigramma?

Distichon Contra Lutherum

Septeno loquitur Lutherus ore,
Septem ergo comedit bibitque collis,
Hinc septem stomachos habebit, aeque
Et fedas totidem nates, sagittas
Cacabit tocies simulque minget.
Felicem monachum viro sub illo!
Que sint caetera facta, nemo nescit...

A vers szerzője nincs feltüntetve, és kutatásaim során sem sikerült eddig ezt az adatot feltárni. A vers betűhű átiratban látható, a központozás segíti az értelmezést.

Első megjegyzésem a címmel kapcsolatos; a cím azt mutatja, hogy a versnek distichonban kellett volna íródnia, ami sorpárt jelent, ezt a feltevést még maga a vers írásképe is igazolná, mert külső megjelenésében sorpárokból állónak tűnik, de ha jobban megvizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy páratlan számú sorból áll. Skandálni akkor tudjuk, ha felismerjük, hogy catullusi stílusú hendecasyllabusokban íródott.

A vers stílusát tekintve a priapikus hagyományokra támaszkodik. Ennek a témának Csehy Zoltán a legnagyobb magyar kutatója ma. Bár ez a vers nem a Priapus-szobrok attribútumaként ismert merevedő fallosz erotikus momentumára helyezi a hangsúlyt, így is érezhetően megvalósul benne a gyalázkodás maximuma, mely a priapikus hangoltságú versek jellemzője. Ez a versben található fokozással még erőteljesebbé válik: a comedit – bibit – cacabit – minget négyes fokozás, mely után következik maga a kimondatlan BŰN, a paedicatio, amit a versépítkezés logikájának értelmében nyilván ugyanúgy hétszeresen végez el a „boldog” szerzetes, de természetesen a legnagyobb titokban, ennek megfelelő poétikai eszköz az elhallgatás, insinuatio. A középkori homoerotikus költészet gyakran a tanár-diák kapcsolatot a legbensőségesebb, erotikát sem nélkülöző kapcsolatként ábrázolta, [2] így itt sem meglepő ennek megjelenése, hisz maga Luther is működött magisterként. 

A testnyílások megjelenítése és az ezzel kapcsolatos cselekvések végzése is a vers priapikusságát erősíti meg. Priapus három testnyílás ura: a szájé, a faré és a vulváé. Ez a hármasság a görög nyelvű költészetben egy mítoszparódia fontos elemévé válik, úgy, hogy allegorikus dimenziókat állít párhuzamba a testrészekkel, mint mikor Nikarkhosz az Iliász azon jelenetét parodizálja, amikor a három főisten megosztozik a világmindenségen, úgy, hogy háromfelé osztanak egy nőt, [3] ebben az epigrammában is értelmezhetjük így a szervek megjelenését.

A vers priaposzi jellegét taglalva vissza kell térnünk arra, hogy az epigramma hendecasyllabusokban íródott, azzal ellentétben, hogy a címben a distichon szó szerepel mint a vers versmértéke. Az is a vers neopriaposzi jellegét bizonyítja, hogy a Carmina Priapea című ókori versgyűjtemény obszcén versei között is három metrum váltakozik: a distichon, a hendecasyllabus és olykor egy-egy choliambus. [4] Így azt is feltételezhetjük, hogy a verset a másoló több epigramma közül választotta ki a Stellarium címlapjára, és vagy rossz verscímet másolt hozzá, vagy esetleg ő adott címet a versnek.

Most térjünk át egy másik feltűnő jelenségre a versben. Az epigrammában kiemelt szerepe van a hetes számnak – talán antikrisztusi motívumént. A következőkben a teljesség igénye nélkül szeretném bemutatni a bibliai hetes szám és a versben lévő motívumok kapcsolatát.

A reformátorok és az ellenreformátorok azzal vádolták egymást kölcsönösen, hogy bűnös, Babilonból származó hitvallást hirdetnek. Ebben a témában számos obszcén invektívát írtak egymás ellen. [5] Ez a vers ennek is példája.

A versben a szerző minden testrészt a hetes számmal illet, amire a Bibliában egy utalást találhatunk az Antikrisztussal kapcsolatban. Septem colla, azaz hét nyak átvitt értelemben hét fejű szörnyet jelent, ezt a következő idézet támasztja alá a  Vulgatából: „et vidi de mari bestiam ascendentem, habentem capita septem et cornua decem, et super cornua eius decem diademata, et super capita eius nomina blasphemiae”, mely magyarul így hangzik: „Ekkor láttam, hogy egy fenevad száll föl a tengerből, melynek hét feje és tíz szarva volt, és szarvain tíz királyi korona, fejein pedig a káromlás nevei.”(Jel 13,1). Bizonyára innen származik a vers és a hetes szám kapcsolata, mert Luthert az ellenreformáció Antikrisztusként akarta bemutatni, mint erre már a bevezetőben is utaltam a Karthauzi Névtelen egyik adventi beszéde alapján. Nyilvánvaló, hogy ezért kíséri végig a verset a hetes szám mint a hét főbűnben megvalósuló gonoszság szimbóluma. Ugyanezt a hasonlatot használták a reformátorok is az ellenreformátorok jellemzésére, erre bizonyíték például Pathai István polemikus műve, melynek címe Amaz hét fejű… parázna Babilonnak… tüköre 1626-ból, melyben a katolikus egyházat támadta. [6]

Izgalmasnak tűnhet magyarázatot találni hetes szám első, az anális funkciókat megelőző megjelenítésére az 1. sorban: „Septeno loquitur Lutherus ore”. Gondolhatunk arra az egyszerű tényre is, hogy Luther tanulmányai során kapcsolatba került a hét szabad művészettel, mint minden tanult ember e korszakban; ez esetleg átvitt értelemben jelentheti azt, hogy „hét nyelven beszél”. Gondolhatnánk arra, hogy a nyelvismeretéről van szó, mert arról a forrásokban nincsenek pontos utalások, hogy hány nyelven beszélt, de valószínűsíthető, hogy csak öt nyelvet ismert, [7] melyek a latin, a görög, a héber, a német és az angol. De talán a legkézenfekvőbb arra gondolni, mivel itt a hazug beszédre gondolhat a szerző, hogy a nálunk is ismert ’kétszínű’ kifejezést túlozta el kissé. De még az is lehetséges, hogy az, hogy valaki „hét nyelven beszél”, valamiféle toposzként működött a korszakban, de ennek kiderítése még további kutatásokat igényel.

A vers további részeivel kapcsolatban semmilyen párhuzamot nem találtam, viszont megfigyelhető az összefüggés a száj, nyak (azaz a torok), gyomor, ülep szavak között, mintha az emésztőcsatornán végigmenő táplálék végformája és Luther tanításai azonosak lennének.

E vers megjelenési helye alapján azért senki nem gondolhatja azt, hogy Temesvári Pelbárt Stelláriumát a reformáció után csak katolikus szerzők forgatták az idők folyamán, ezért protestáns részről is hoznék egy példát. Egy németországi 16. századi nyomtatványokat feldolgozó katalógusban, a Drucke des 16. Jahrhunderts, azaz a „VD 16” -ban [8] bukkantam rá egy műre, ami segít alátámasztani az előbbi állításomat:

Ez a mű Hieronymus Rauscher 16. századi lutheránus teológus egyik munkája, a Centuria Tertia, mely Luther Márton előszavával jelent meg. Ennek a műnek a címlapján is olvasható, hogy munkája során a Stellariumot használta a szerző, sőt egész művét annak szentelte, hogy vitatkozzon Temesvári Pelbárt munkájával. Rauscher Jeromos műveit Magyarországon is előszeretettel forgatták a reformáció korában. [9]

Egyelőre teljesen átfogó képet nem tudok ugyan adni a versről és kontextusáról, de talán sikerült bemutatnom egy felettébb érdekes verset. Úgy hiszem, ezzel is rávilágíthattam arra, hogy a középkori és kora újkori prédikációs és vallásos irodalomban nem az számított, hogy valaki milyen rendhez vagy felekezethez tartozik, hanem a korabeli szerzők ha felismerték azt, hogy értékes munkával állnak szemben – mint például Temesvári Pelbárt művei esetében –, azt felekezeti hovatartozás nélkül forgatták is.

Zsuzsanna Erdei: Obscene epigram on the title page of a Stellarium

According to a title page photo appearing in an auction catalog, an anonym epigram outraging Martin Luther was written presumably in the 16th century to the title page of Pelbartus de Themeswar's book Stellarium, which contains texts about the Virgin Mary – model sermons in tractate form. The verse consists of seven hendecasyllables and begins with an apocalyptical motif. It follows the Priapic poetic tradition which has antique origins and was popular among humanists, however, examples can be found even in the Middle Ages.