LaczkÓ Eszter:

Liturgikus szÖvegek megjelenÉse TemesvÁri PelbÁrt prÉdikÁciÓiban

Aki kutatásai során akár csak egyszer is találkozott a tematikus sermo műfajával, abban rögtön kialakul az az általános benyomás, hogy az egyes prédikációk nagy részét egy hatalmas hagyomány legkülönbözőbb pontjairól hivatkozott idézetek alkotják.[1] A többnyire a Bibliából, egyházatyáktól, teológusoktól és más, tekintélyként elismert auktoroktól származó citátumoknak egy sajátos csoportját alkotják a liturgikus szövegekből kiemelt részletek. Dolgozatomban e liturgikus idézeteknek a megjelenését vizsgálom Temesvári Pelbárt Pomeriumában, s arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen elgondolás vezethette a szerzőt, amikor ezeket az idézeteket, kortársaihoz hasonlóan, beemelte prédikációiba, továbbá hogy milyen liturgikus könyvekre vezethetők vissza a prédikációkban megjelenő citátumok. Liturgikus szövegnek tekintem azokat az idézeteket, melyeket a szerző az Ecclesia canit kifejezéssel vezet be, utalva arra, hogy a locusok valamilyen, többnyire az adott szent ünnepéhez kötődő istentiszteleti cselekmény, mise-, illetve zsolozsmaszövegre vezethetők vissza.

Temesvári Pelbárt Pomerium de sanctis című prédikációgyűjteménye nyári részében mintegy 93 alkalommal vezet be hivatkozást Ecclesia canittal.[2] Az általam eddig vizsgált szövegek többnyire az aznapi miséből, ill. zsolozsmából vett könyörgések, antifonák, responsoriumok, himnuszok. A legtöbb ilyen típusú idézetet a Szent Ferenc, valamint Szent Mihály ünnepéhez kapcsolódó prédikációkban találhatjuk. Dolgozatomban a Szent Mihály napi szövegek citátumaival szeretnék részletesebben foglalkozni.[3]

A négy Mihály napi prédikáció összesen 9 Ecclesia canittal bevezetett idézetet tartalmaz (egyiket két helyen idézve), közülük is a legtöbbet a nyári rész 68. prédikációja. Ezek nagy része megtalálható korabeli breviarium- vagy missale-kiadás szeptember 29-re, vagyis Szent Mihály napjára rendelt szövegeiben, illetve valamilyen himnuszgyűjteményben. Az alábbi táblázat első oszlopában közlöm az említett idézeteket, a másodikban az idézet lelőhelyét, illetve az adott szövegben betöltött szerepét, a harmadikban néhány kortárs prédikációgyűjtemény párhuzamos idézeteinek helyeit. A táblázatban a Breviarium Romanumban,[4] Missale Romanumban,[5] valamint a Breviarium Strigoniensében[6], illetve a Missale Strigoniensében[7] megtalált helyeket emeltem ki.[8]

Nem véletlen, hogy többnyire a római liturgia, pontosabban a pápai udvar szertartásrendjének szövegeire vezethetők vissza a ferences Pelbárt szövegei, hiszen a fratres minores rendjét jóváhagyó III. Ince pápa (1198-1216) nevéhez fűződik e gyűjtemények fölkarolása, ezért a ferencesek, hálából, az ő kedvelt liturgikus könyveit fogadták el 1223-ban, s igen széles körben el is terjesztették.[14] S bár a Tridentinum előtt a magyar liturgiában is nagy változatosság alakult ki, legnagyobb hatása mégis Esztergomnak volt,[15] így a Breviarium Strigoniense ismerete Pelbárt esetében is feltételezhető.

            A különféle auktorok mellett a liturgikus idézetek felhasználása is általánosnak mondható a korabeli prédikációs gyakorlatban, s ezt a táblázat harmadik oszlopában feltüntetett kortárs szerzők Szent Mihály napi beszédeiben található néhány párhuzamos idézet hivatott szemléltetni. Ezek feltüntetésénél korántsem törkedtem teljességre.

Hogy ennek a kortárs prédikációszerzőknél jelentkező gyakorlatnak az elméleti hátterét megismerjük, a korabeli ars praedicandicandik utasításait érdemes megvizsgálni. A 13-14. században virágkorát élő ars predicandi a középkori vallásos kultúra igen reprezentatív terméke.[16] Augustinus, a műfaj tulajdonképpeni megalapozója óta egészen a 16. század elejéig szerzők sokasága igyekezett hosszabb-rövidebb művében megfogalmazni a prédikálás mesterségének, majd idővel a tematikus sermo felépítésének, előadásának szabályait.[17] E művek közül a Magyarországon is megtalálható kiadásokból válogattam.

Antoninus Florentinus Summa Sacrae Theologicaja[18] a műfaj utolsó korszakának egyik kiemelkedő darabja. A kötet harmadik része 18. titulusának 3-6. capitulumáig a prédikátor feladatairól, illetve a prédikáció felépítéséről találhatunk útmutatást, ahol számunkra az idézetekkel kapcsolatos megjegyzések fontosak. A 6. caputban beszél a szerző de modis dilatandi materiam et libris authenticis Ecclesiae et apochryphis, „a tartalom kifejtésének módjairól és az egyház hiteles és nem hitelesített könyveiről.” A tartalom kifejtésének kilenc módját nevezi meg, melyek közül az elsőben, hangsúlyos helyen találhatunk „felszólítást” a különféle idézetek felhasználására:

Nam primo circa conclusionem vel materiam, de qua agitur, inducenda est aliqua auctoritas vel Sacrae Scripturae vel canonis vel sancti doctoris et aliquando etiam gentilium, sed raro.

(„Ugyanis először a következtetéssel vagy a tartalommal kapcsolatban, amelyről szó van, be kell vezetni vagy a Szentírás, vagy a kánonjog, vagy egy szent tanító véleményét, néha pogányokét is, de csak ritkán.”[19])

Később:

Ab auctoritate primo Scripturae Sacrae est maximus, secundo auctoritas canonis, et tertio doctorum, quorum doctrinae approbatae sunt per Ecclesiam.

(„Először legnagyobb a tekintélye a Szentírásnak, másodszor a kánonjognak, és harmadszor a tanítóknak, akiknek tanításait az egyház jóváhagyta.”)

A továbbiakban a szerző kínos részletességgel felsorolja azokat az egyházatyákat, teológusokat, akiknek munkáit tekintélynek ismeri el, majd további két hasábon keresztül részletezi a hasznosan forgatható, de nem kanonizált szövegeket. Látható, hogy ez a locus nem beszél a miséből vagy zsolozsmából vett szövegrészek felhasználásáról. A canon szó némiképp megtévesztő lehet, hiszen utalhat liturgikus szövegre, egyrészt a mise egy kisebb, bár nem jelentéktelen részét jelöli, az ún. eucharisztikus imát, a Sanctustól a Pater nosterig terjedő részt, valamint Du Change szerint jelölheti a zsolozsmát: ´officium Ecclesiasticum´.[20] Ebben az esetben azonban véleményem szerint a szerző egyházjogi értelemben használja a canon kifejezést, amit alátámasztanak a korabeli prédikációkban, így Pelbártnál is megjelenő egyházjogi hivatkozások. A középkori prédikátor, ahogy az auctoritas kifejezés is mutatja, az imént említett idézetek beépítésével a mondanivalót, a kiérlelt hitigazságokat kívánja alátámasztani,[21] ahogy máshol írja:

Iste modus est magistralis et magis scientificus

(„Ez a mód tanítóhoz méltó és igen tudományos”),

ezért a liturgikus citatumok felhasználásának, beépítésének indoklása máshol keresendő.

A Magyarországon is fellelhető ars praedicandik egyike az Aquinói Tamásnak tulajdonított, valójában a német Henricus de Hassiától származó De arte et vero modo praedicandi,[22] mely a műfaj egy rövidebb, az ars praedicandik ún. populáris korszakában keletkezett darabja. A kötet harmadik pontjában az Antoninus Florentinusnál olvasottakhoz hasonló gondolatokkal találkozunk. A tartalom kifejtésének itt is kilenc pontját figyelhetjük meg, melyek közül az elsőben utal a különféle tekintélyektől származó idézetekre.

Sermo primo prolongatur per concordantias autoritatum. Concordantiae autoritatum sunt triplices, videlicet Bibliae, autoritatum sanctorum et philosophorum moralium.

(„A sermo először a tekintélyek egyezése révén terjeszthető ki. A tekintélyek egyezése hármas, tudniillik a Bibliáé, a szent szerzőké és az erkölcsfilozófusoké.”)

Az eddigiek lényegében az Antoninius Florentinus szövegében megismerteket ismétlik, sőt némileg kevesebbet, mert a kánonjog tekintélyét nem említik. Érdekesebb azonban számunkra a kötet utolsó része, mely összefoglalja a thematikus sermo részeit. Ezeket egy, a témával kapcsolatban sokszor emlegetett képpel egy fa részeihez hasonlítja:

Thema = radex, prothema = truncus, divisiones = rami principales, subdivisiones = rami.

(„A thema a fa gyökere, a prothema a törzse, a divisiók alkotják a főágakat, a subdivisiók az ezekből kinövő ágakat.”)

Ezek után tér rá a prédikálás három módjára (triplex est modus praedicandi), melyek közül az elsőben a sermo fent említett részeit újra összefoglalja, majd a következő megjegyzést illeszti hozzá:

Et post haec fieri debet invocatio Sancti Spiritus, quia talia sine adiutorio exprimere non valeat, et quod implorat Beatam Virginem salutando cum Ave Maria sive per aliam invocationem. Et modus iste est laicalis sive popularis et pulcher.

(„És ezek után szokott történni a Szentlélek segítségül hívása, mivel ilyen dolgokat nem való segítség nélkül kimondani, és ami könyörög a Boldogságos Szűzhöz, köszöntve az Üdvözléggyel vagy más megszólítással. És ez a mód laikusokhoz vagy a néphez illő és szép.”)

Úgy vélem, ez a megjegyzés érzékletesen megvilágítja nemcsak az imádságok, hanem a liturgiából vett szövegek felhasználásának célját, hiszen bizonyos szövegek, imák, himnuszok vagy épp a temetési mise éneke ismerősen csengett a liturgia többi részét egyébként nem anyanyelvén hallgató hívek, laikusok számára, másrész az anyanyelven beszélő prédikátornak alkalmat teremtett az idegen szöveg elmagyarázására, megvilágítására, ahogyan ez Pelbártnál az idézetből kiinduló magyarázatoknál is megfigyelhető. Ez mindenképpen szükséges egy olyan korban, amelyet sokan a liturgia hanyatlásának is neveznek, amikor a liturgia végzése csupán a pap feladata, a hívő nagyrészt passzív szemlélője az eseményeknek.[23] Ám ezen a ponton felmerülhet a kérdés: Ha ez lenne a liturgikus szövegek szerepeltetésének egyedüli célja, akkor mit keresnek köztük igen nagy számban a breviáriumból, a napi zsolozsmából vett idézetek, hiszen ennek végzése ebben az időben elsősorban a papság feladata, így ennek szövegei szélesebb közönség előtt ismeretlenek, legfeljebb a hívekkel közösen végzett vesperás alkalmával hangozhattak fel.[24]

A választ a kérdésre talán az idézetben szereplő pulcher szónál kereshetjük. A szövegben megjelenő imák, antifonák, responsoriumok, himnuszok nem csupán azért lehettek érdekesek, mert a hallgatóság bizonyos tagjainak ismerősen csengtek, hanem azért is, mert a fárasztó, precíz logikával felépített prédikáció hallgatása közben a tanítás mellett a hallgatóság gyönyörködtetését szolgálták. A skolasztika szigorú szabályrendszerével felépített szövegekben az erkölcsi igazság mellett az esztétikum megjelenését szolgálták.[25] Különösen alkalmasak erre a feladatra a különféle időmértékes vagy épp hangsúlyos-rímes himnuszok, melyre Pelbárt vizsgált prédikációjában két példát is találhatunk.

Ahogy a középkor rendszerező, összegző tevékenysége a hittudományban létrehozza a summa theologicát, úgy a liturgiában életre hívja a breviáriumokat és missalékat az addig külön használt psalteriumok, lectionariumok, antiphonalék, hymnariumok tartalmát egy kötetben egyesítve.[26] Ilyen szempontból a missalékat, illetve breviáriumokat bizonyosfajta liturgikus summáknak tekinthetjük, nemcsak abban az értelemben, hogy a szükséges részeket magukban foglalják, hanem véleményem szerint abból a szempontból is, hogy Pelbárt és más szerzők ezeket a summákhoz hasonló módon használták, kiemelve belőlük bizonyos szövegrészeket. Elmondhatjuk, hogy a korabeli missalék és breviariumok is aközé a néhány könyv (summák és prédikációskötetek) közé[27] tartozhattak, melyek segítségével a korabeli prédikátor akár rövid idő alatt is bármely témához kapcsolódóan prédikációkat írhatott. Kézenfekvő is ezek használata, hiszen minden pap és szerzetes keze ügyében előfordultak.

Ugyanakkor a liturgikus idézetek felhasználásában talán nagyobb szabadságot engedhetett meg magának a lelkipásztor, ezek esetében gyakrabban előfordulhatott emlékezetből idézés, amire a halotti mise offertoriumának, napjainkban ismertebb nevén a Requiemnek sajátos, hibás idézésmódja is árulkodik, melynek pelbárti szövegváltozatával más helyen egyelőre nem találkoztam.[28]

A Pelbárt sermóiban előforduló liturgikus szövegek vizsgálata nem hoz ugyan meglepetésszerű felfedezéseket, hiszen az idézetek alapos kutatással valamely korabeli gyűjteményben fellelhetők, funkciójuk azonban némiképp elkülöníti őket a szövegbe beépülő idézetektől, mivel a mondottak alátámasztásán, az idegen szövegek magyarázatán túl a hallgatóság gyönyörködtetését is szolgálhatták. Körvonalazható továbbá segítségükkel, hogy a szerző és közössége milyen liturgikus könyveket ismert, s ezzel együtt milyen liturgiát alkalmazott.[29] Végül a szövegekben megfigyelhető tévedések árulkodhatnak arról is, hogy a prédikáció-szerkesztésnek ezek a citátumok voltak azok a részei, ahol a szerzők nagyobb önállósággal, az elődöktől eltérő ízléssel, akár emlékezetből is dolgozhattak, ami talán nem is kis dolog egy ennyire erőteljesen szabályozott műfaj esetében.

Eszter LACZKÓ:

The Appearance of Liturgical Texts in the Sermons of Pelbartus de Themeswar

The digital edition of Pelbartus de Themeswar´s sermons enables us to collect the quotations including the phrase ´Ecclesia canit´. Comparing these quotations with the texts of liturgical books of that age we can find out that the liturgical quotations of Pelbartus de Themeswar – similarly to others in his order – stand close to the Roman, papal liturgical tradition. In the case of liturgical quotations coming from the Bible, our author made certain corrections to his own text according to the Vulgata Clementina, the crystallized version of the Bible.

The richness of Pelbartus de Themeswar´s writings in terms of liturgical quotations corresponds with the preaching methods of addressing the laymen (laicalis, popularis) defined by Antoninus Florentinus, and it serves the delectation. This makes the opportunity for the preacher to explain in his sermons the liturgical texts and verses often heard only in Latin.