NANYISTA BOGLÁRKA:
„HÉTKÖZNAPI TAPASZTALATTÓL A TITKOS TANÍTÁSIG” – A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS VÁLTOZATAI PÁZMÁNY PÉTER PRÉDIKÁCIÓIBAN

A tudományos gondolkodás változatairól úgy beszélhetünk, ha megpróbáljuk meghatározni azt, hogy mit értünk tudományosság alatt. A címmel igyekeztünk sugallni, hogy melyik két véglet között képzeljük ezt el. A vizsgálatunk a prédikációkban olyan elemekre irányult, amelyek valamilyen speciális tudásról, szaktudásról árulkodtak, ill. tudománytörténeti adalékul szolgálhatnak. Mindehhez Pázmány Péter összes munkáinak 1905-ös kiadását vettük alapul, ezen belül pedig összesen 23 prédikációval foglalkoztunk.[1]

Közismert tény a szakirodalomban, hogy Pázmány sokszor művészi képanyagát többek között a mesterség és művesség emberi világából meríti,[2] ezen túlmenően a prédikációkban hatalmas műveltségi anyag található, olyannyira, hogy Schram Ferenc[3] etnográfiai tanulmányt írt a prédikációk alapján. A képek ezekben az esetekben olyan dolgokra utalnak, amiket mindenki tud, a hallgatóság hétköznapjaiban gyakori jelenségek. Mint Kecskeméti Gábor is utal rá, a prédikációeszmény fokozatosan változott, és a 15. század közepétől a prédikációs kézikönyvek „az egyszerűbb népnek megfelelő beszédmódot írják elő.”[4] Minden bizonnyal Pázmány mindkét igényt – elméletit és gyakorlatit – ki akarta elégíteni.

Másrészről a természet különféle jelenségei is sokszor képezik a képek alapját. Itt alkalma van természettudományos megfigyeléseket, tudósok eredményeit is beépíteni a prédikációkba. Ezek az egyszerűbb emberek számára újdonságként is hathattak, bár Pázmány mindig nagyon szemléletes képeket alkot.

Az összegyűjtött példák segítségével azt próbáltuk megvizsgálni, hogy Pázmány hogyan használta fel az ún. „tudományosságot” prédikációiban. Érdekes azt elemezni, hogy kimutatható-e, és ha igen, milyen kapcsolat mutatható ki az egyes prédikációk témája és az alkalmazott exemplumok között. A példák sohasem önmagukban érdekesek, hanem konnotációikkal. Gyakran előforduló eljárása például a szerzőnek, hogy egy szakszó segítségével az egész tudományterületet felidézi, és asszociációkat indít el, vagy még gyakrabban egy hasonlattá fejleszti. Például: balsam – Krisztus: „nincs a világ patikájában olyan szerszám, mely az ember lelkének keserűségét orvosolhassa”.[5]

Valószínűleg a prédikációs funkcióból is adódik, hogy sok az ismétlődő exemplum. Az már viszont Pázmány alkotó technikájának köszönhető, hogy többször és többféle jelentésben képes egy képet használni, ugyanabból a jelenségből egészen más értelmet kiolvasni. Néhány jellegzetes példa segítségével mutatnánk be a szemléltetésnek ezt a formáját, és azt, hogy hogyan használja ki a képekben rejlő lehetőségeket. Ő is, mint minden más korabeli protestáns és katolikus prédikátor gyakran kölcsönzi hasonlatait. Képalkotásában elsősorban a Biblia szolgál forrásként, de merít ókori szerzőktől, egyházatyáktól és kortárs művekből is. Épp emiatt gyakran kerül ellentmondásba kora tudományos felfedezéseivel, de ezeknek az ellentmondásoknak a mondanivaló szempontjából nincsen jelentőségük, hiszen a hasonlatoknak funkcionális jelentősége van a prédikációkban. Pázmány számára a beszéd egészének legfontosabb funkciója mindig a tanítás. Ezt szolgálják a hasonlatai, melyek a meggyőzés fontos kellékei. Az exemplumok alkalmazásának ekkor már igen nagy hagyományai voltak: „az exemplum ugyan mint a kegyességet közvetítő eszköz fontos, de ennek hatékony közvetítésére természetesen azáltal képes, hogy a tanítást megédesíti, ... szórakoztatóvá teszi. A kegyességi céloktól egyre függetlenedő, gyönyörködtető, szórakoztató, vagyis voluptas-célú história-használat pedig akár még az írástudatlan közönségnek is széles rétegét átfoghatta.”[6] Ugyanebből fakad az is, hogy a hasonlatoknak segíteniük kell az átélést, ami a jezsuitizmus alapfogalma.

Metaforái és hasonlatai egy részét foglalkozásokból meríti, ezek közül néhány bibliai hasonlat, ahol Pázmány a hagyományos értelmezési lehetőségtől nem tér el; ezekre nem térünk ki részletesen az elemzésben. Például Krisztus gyakori bibliai megfelelője a bíró, ill. ítélőmester, és az orvos. Istent gyakran hasonlítja jó gazdához, mert mindketten képesek megkülönböztetni a jó teremtményt a rossztól.

A hopmester,[7] szekretárius,[8] kancellárius,[9] hóhér,[10] tömlöc-tartó[11] mesterségek egy-egy metafora alakjában jelennek meg a prédikációkban.

A hopmester Keresztelő Szent János metaforája; Isten hopmestere, azaz a királyi udvartartás vezetője. Olyan valaki, aki elrendezi a felsőbb hatalom ügyeit, ahogy Keresztelő Szent János is Krisztushoz küldte tanítványait.

A szekretárius és a kancellárius János apostolnak felelnek meg. A képalkotást magyarázza, hogy János még az apostolok között is kivételes helyzetű volt, ő volt leginkább bizalmas viszonyban Jézussal. A szekretárius és a kancellárius poszttal együtt jár a beavatottság is. A középkori Magyarországon a kancellár az uralkodó nagypecsétjét és titkos pecsétjét őrizte, és a pecsét alatt kibocsátott iratok tartalmáért is ő volt a felelős.

A hóhér és a tömlöc-tartó az ördög metaforái, szellemes Pázmány megoldása, hiszen a Christus igaz szabadító című prédikációban szerepelnek. Krisztus felszabadít, az ördög pedig börtönbe zár, ellentétüket ugyanabból a fogalomkörből kiválasztott szavakkal is érzékelteti:

„Azért, semmi fizetést, semmi elégtételt nem kellett adni az ördögnek; kinek, mint hóhérnak, és tömlöcz-tartónak birtokába, Isten igazsága adta az embert, hogy fogva tarcsa.”[12]

Az egyes szakmák nemcsak metaforák, hanem hasonlatok alkotásához is remek alapot szolgáltatnak. Példáink között található az orvos, dajka, kő-faragó, építőmester, fazekas, kép-író és szám-tartó.

A kézműves mesterségek, mint a kő-faragó, építőmester, fazekas, kép-író általában Isten hasonlatai, az érintkezés alapja ezekben az esetekben a teremtés, alkotás mozzanata:

„... éppítőmesterek vagyunk, és a magúnk lelkében házat csinálunk Istennek”.[13]

„A régi kép-irók, munkájok-alá azt szokták írnyia: faciebat, csinyállya vala. Ezzel érteni adták; hogy jobbitás lehet munkájokban, mert még azt végbe nem vitték.”[14]

„... mint a fazekas, lágy sárból künnyen akár-mit csinál; úgy Isten ... mint erős kő-faragó, metéléssel, véséssel, faragással, formálta és ékesítette Isten.”[15]

A szám-tartók munkája szintén Isten munkájához hasonló, mikor Isten az embert teremtette, ugyanúgy összegezte benne a teremtés végeredményeit, ahogy összesítenek a szám-tartók:

„Mert, míképpen a szám-tartók, a mely számokat imit-amot rész-szerént írtak laistromokba; azokat a levél végén, rövid summába eggyüvé foglalják: úgy Isten, az emberben, mint microcosmos kis világban, summába foglalá a töb állatok böcsűlletes méltóságit.”[16]

Első látásra egyszerűnek tűnő foglalkozás a dajka, mégis Pázmány ennek a tevékenységnek több, különböző mozzanatát is ki tudta domborítani. Egyrészt a dajkák lemondása a szülők javára indukálhatta az összehasonlítást Keresztelő Szent Jánossal a tanítványokról való lemondás által:

„Láttátok-e, mint bánik a dajka a szoptatott gyermekkel? Ha betegeskedik a gyermek, a dajka vészen orvosságot: ételben italban regulára fogja magát, mint-ha ő vólna beteg. Ha a dajkához felettéb hajt a gyermek és ismérni sem akarja édes annyát, hanem ahoz siet a kinek tejéhez szokott: hogy magátúl annyához szoktassa, megkeni mellyét ürömmel; idegeníti magátúl a gyermeket és annyához igazíttya, hogy holmi szépséggel és nyalánksággal hozzá édesedgyék. Ezen módon cselekedék Keresztelő János: ollyanná lén, mint a dajka. Mert, hogy tanitványinak kételkedését meggyógyítaná, úgy tetteti, mintha maga kételkedését orvoslaná: hogy tőlle elfajúllyanak és Christushoz szokjanak”.[17]

Az alázatosságrul című prédikációban viszont a dajkaság az ´alapvető dolog, létfeltétel´ értelemben szerepel:

„az alázatosság fondamentoma, gyökere, forrása, sőt annya, dajkája, erőssége, kincs-tartó háza minden tekélletes jószágoknak.”[18]

Számos hasonlata, utalása származik az orvostudomány köréből. Módszerének kettőssége ebben az esetben is megfigyelhető, vagyis hogy tudományos ismeretet és hagyományozódott ismereteket egységesen felhasznál a cél érdekében. A legautentikusabb tudományos források, amelyekhez ebben a témában nyúlni tudott, Galénosz és Hippokratész művei voltak, melyeket ekkor még kétségbevonhatatlanul igaznak gondoltak. Pázmány e két alapmű elméletét és szemléletmódját ismerte, és be is építette a prédikációkba. Hippokratész kimondta, hogy az ember akkor egészséges, ha a testnedvek egyensúlyban, harmóniában vannak, és a betegségek oka a nedvek egyensúlyának zavara. A harmóniát az ellentétes hatású szerekkel kell helyreállítani, például a bőr kiszáradása esetén, pótolni az elvesztett vizet. Erre az egyensúlyelméletre ismerhetünk rá a Mely üdvösséges a magúnk-ismerése című beszédben:

„Mert, ha az éhség, étellel; a szomjúság, itallal; a fáratság, nyugodalommal; a nyugodalom munkával; a vigyázás, álommal; az álom, vigyázással; a hévség, hidegitéssel; a fázás, melegítéssel nem orvosoltatik, megöli az embert”.[19]

Vagy Az étel és aluvás mértékletességéről szóló prédikációban:

„Az okosság és naponként-való próba-is azt mutattya, hogy csak nem minden betegség teliségből vagyon; azért minden gyógyítások a test üressítésén és fogyatásán fordúlnak. Mert érvágással, köpöllyel, verítékezéssel levonatnak nedvességeink, a purgatiók üressítik gyomrúnkat, bélünket és egyéb tagjainkat: a dietá-val és koplalással füremednek minden részeink. Ez az orvoslás ismérteti, hogy teliségből vannak a betegségek és azért kel, ellenkező üressítéssel helyre állatni az egésséget.”[20]

Ugyanitt idézi Galénosz gyomorműködésről szóló leírását, látható kíváncsisággal bővítgeti, példázva ezzel saját anatómiai érdeklődését is. Az anatómiai érdeklődés mellett a szemlélet is hasonló: Galénosz módszerében uralkodóak a reális, tapasztalaton alapuló megfigyelések, az ilyenek Pázmánytól sem állnak távol. Ez a mi vizsgált anyagunkban is megfigyelhető, példáink között van egy részletes öregség és halál-leírás. Mindkettő előadásmódja meglehetősen naturalisztikus, melyet a téma határoz meg, hiszen azt akarja érzékeltetni, hogy a földi élet és a test nem fontos:

„Mert a vénség szűnetlen betegség: melyben szemeink homályosodnak; hallásunk siketedik; szaglásunk és izlésünk tompúl; illetésünk nehezűl. A köhögések, szem-folyások, taknyosságok, fájdalmak, erőtlenségek, ízetlen ételek, szakadozott aluvások, mindennapi kenyér a véneknél. Sőt az elmének élessége, az emlékezésnek elevensége, az okosságnak világossága, vagy meghomályosodik, vagy megfogyatkozik a vénségben.”[21]

„És mikor szemeid elfordúlnak, dobog mellyed, rekedez röhögő torkod, fogaid megfeketednek, orrod megvékonyodik, vak szemed béesik; eljő maga a halál és erővel kiviszi testedből a lelket.”[22]

Az egyensúlyelv nyomait fedezhetjük fel a Miért sanyargattatnak az igazak című prédikációban is:

„Láttátok-e, mint bánnak az orvosok a betegekkel? A kinek életét meg akarják tartani, vassal, tűzzel kínozzák; éhséggel, szomjúsággal fárasztyák; csontyokat szedik; tagokat metélik; keserű italokkal kérődtetik: egy-szóval, úgy bánnak a szegény beteggel, mint-ha szegődségek arra vólna, hogy kínozzák őtet.”[23]

Itt az orvosok munkája Isten tevékenységéhez hasonló, hiszen azt kínozzák, akit életben akarnak tartani.

Az Ellenségünk szeretésének kötelességérűl című beszédben a hasonlat alapja az, hogy a rossz is lehet hasznos, így az orvosok méregből gyógyszert csinálnak, ellenségünk pedig nekünk lehet hasznos, mert általa lelki hasznot húzunk a rosszból:

„Azt felelé: jól ély és ellenségeddel jót cselekedgyél. Így lészen, hogy, mint a doktorok a mérges állatokból terjéket és egyéb hasznos orvosságot csinálnak, néked-is hasznosok lésznek ellenségid.”[24]

Példaanyagunkban szép számmal találhatók a csillagászat területéről merített hasonlatok. Tudománytörténetileg ezek azért igen érdekes exemplumai, mert sokszor ellentmondanak a tudomány korabeli álláspontjának. Pázmány nagyjából egy időben élt Keplerrel, időben közvetlenül előttük pedig Kopernikusz munkálkodott. Ekkor már rég elkezdett a hagyományos arisztotelészi fizika és világkép bomlani, és nyilvánvalóvá vált, hogy az univerzum nem mozdulatlan és örök. Pázmány nagyon is tisztában volt a matematikai levezetések és bizonyító eljárások erejével, cáfolhatatlanságával, számot vetett a tapasztalati igazságokkal, és ezeket soha nem is vonta kétségbe. Ugyanakkor ezek mellett megkülönböztetett egy másik szférát, a szupraracionális megismerés szféráját, melyben az alapvető ismeretforrás a Bibliában és az egyházi tradíciókban testet öltött kinyilatkoztatás.

Amikor prédikációiban a csillagászat területéről vett hasonlatokkal operál, mindkét szféra megjelenik. A tudományos tényeket úgy válogatja, hogy azok mindenki által ismert, hétköznapi tapasztalatként is jelen lévő dolgok legyenek:

„Mikor a hóld távul vagyon a naptúl, akkor telinek látczik és inkáb fénylik; de mentűl a naphoz közeleb jár, annál keveseb része tetczik: igy vagyon az embernek dolga. A kik meszeb estek Istentűl, azok sokszor inkáb fénylenek világi dücsősségekkel: a kik pedig közeleb járnak Istenhez, csak alég látczanak, mert a világ-előt, nincs semmi tekíntet reájok.”[25]

A tudományos tények segítségével ezekben az esetekben  a hasonlatok képi oldalát dolgozza ki, erős vizuális hatást váltva ki.

Ugyanakkor a prédikáció műfaj hagyományos toposzait is alkalmazta, ezekben az esetekben válik láthatóvá az ellentmondás a tények és a kinyilatkoztatás között. Ilyen például A lelki irgalmasságrul című beszédben az örök élet összevetése a csillagok örökös létével:

„Isten igéreti az; hogy a ki felebaráttyának megmutattya az igazság úttyát, örök élete lészen. És nem akár-minémű grádicson; hanem, a kik egyebeket igazságra tanítnak, mint a csillagok fényeskednek örökkön örökké.”[26]

Szintén tetten érhető a tudományos tények mellőzése a Miért lett Isten emberré? című műben, és jól látható a bibliai örökség:

„És, miképpen a nap, hogy alkalmatos esőt szerezzen a főldnek gyümőlcsöztetésére; felemelvén a felhőket, béfedi, noha el nem veszti maga tulajdon fényességét: úgy a mí Istenűnk, hogy minket mennyei áldásoknak harmatival nedvesítene, emberi természetnek felhőjével isteni méltóságát elrejté.”[27]

A reneszánsz természetfilozófiájában a racionális megismerés mellett helyet kapott az irracionális is, ekkor óriási kultusza volt az asztrológiának. Sokan a bolygóknak különböző erőket és hatalmat tulajdonítottak, melyek a földi életre befolyással vannak. Ez a hit szintén megkérdőjelezte az univerzum mozdíthatatlanságát és determináltságát. Érdekes, hogy Pázmány hivatkozik erre, pedig ez az egyház tanításával szembenálló eszme. Megtehette talán azért, mert egyrészt tudta, hogy korának ez általános vélekedése, másrészt volt antik irodalmi hagyománya is az asztrológiának:

„Azért, az emberi elmének súgára örömest visgállya nemcsak a föld-szinén látható állatok természetit, hanem a földben-temettetett érczeknek, sőt az egekben helyheztetett csillagoknak erejét és tulajdonságit.”

„Végezetre: job és dicsíretesb, a ki isméri magát, hogy-sem a ki érti és tudgya az egek forgását, a csillagok erejét, a töb teremtett állatok micsodaságát és tulajdonságát”[28]

Utaltunk arra, hogy Pázmány egy-egy képet többször is használ, néha több, néha kevesebb változtatással; ezen túlmenően remekül kihasználja a hangsúlyeltolódásban rejlő lehetőségeket.  Kedvelt képe a napsütésben láthatóvá váló porszemek áramlása, két beszédben is szinte változtatás nélkül megjelenik. A kép szerepeltetésekor Lucretiusra és egyben egy meglehetősen egyszerű, hétköznapi tapasztalatra is hivatkozik. Lucretius azt akarta szemléltetni, hogy az anyagokat hogyan építik fel az atomok:

„Nézd ugyanis, valahányszor a napnak a házba szüremlő
Fénye homályos zúgba bocsátja aranysugarát, hát
Sok csöpp testecskét láthatsz kavarogni az űrben,
Erre meg arra libegve a fény ragyogó mezejében;
S mintha örök harcot harcolva, tusázva, csatákat
Vívnának seregestől, egy percet se pihenve,
Szét-szétugranak, aztán ismét megtömörülnek.
Elképzelheted ebből is, hogy az őselemek mint
Járják le s föl táncukat egyre a végtelen űrben.”[29]

Pázmánynál az egyik változatban Az utólsó itéletnek rettenetességérűl című prédikációban Isten az, aki a lelkek titkait napsugárként felfedi,

„Mivel az Istennek jelen-léte, világossá tészi a setétségben elrejtett dolgokat és kinyilatkoztattya a szűveknek magában-tartott titkos tanácsit. A házban levegő-ég, sűrün teli sok apró porocskákkal; de ezeket külömben nem láttyuk, hanem a mely lyukon bészolgál a verő-fény súgára.”[30]

A másik változatban, Az alázatosságrul című beszédben pedig úgy alakítja a hasonlatot, hogy inkább az alázatos ember önvizsgálatát szemlélteti:

„... mennél nagyob szentségre emeltetik ember, annál nagyob mennyei világossága vagyon: annál jobban érti akármely apró vétkek rutságát: annál töb fogyatkozásokat talál magában. Ha a verő-fény súgára bé nem jő házunkba, port nem látunk: de ha egy kis lyukacskán béfúrja magát a fényesség, oly sűrű por látszik, hogy egy-mást éri.”[31]

Egymáshoz képest is van némi eltérés a két hasonlat között, de nyilvánvaló az eltérés a Lucretius-féle hasonlattól.

Szintén kedvelt képe az arany tűzzel való megtisztítása. Az alázatosságrul című beszédben a dicséret olyan próba az ember számára, mint a tűz az arany számára; hogyha igaz a próba nem árthat neki:

„... mint az aranyat a tűz, az ezüstöt az olvasztó kemencze: úgy probállya embert a dicsíret. Füstbe mégyen és elenyészik a tűzben a hamis arany; tisztúl és fényeseb lészen az igaz arany.”[32]

Megváltozott formában jelenik meg ez a kép a Miért sanyargattatnak az igazak című beszédben, a tűz itt a megtisztulást jelenti, az igaz ember szenvedéseivel áll párhuzamban:

„... a mint az aranyat, ezüstöt, tűzzel olvasztyák, hogy kitisztúllyon a réztül: úgy az igazak tisztíttatnak és a mennyei tár-házba készíttetnek a világi nyomoruságok-által.”[33]

A hétköznapi, megélhető tapasztalatoktól a legtávolabb a titkos tanítások vagy tudományok állnak. Ha ezt a kifejezést használja, akkor általában arra akar utalni, hogy ezek az ember számára nem, vagy csak nehezen megérthető dolgok. Ebben az esetben mindig valamilyen isteni kinyilatkoztatásról van szó, próféciáról vagy Krisztus istenemberi mivoltáról.

„A Fiú Istennek emberi természetűnkel személy-szerént-való eggyesülésének méltóztatása, nem csak oly titkos tudományt foglal magában, hogy, ha tellyes életűnket ennek értésében fogyatnók, sem volnánk elégségesek által-látására”.[34]

A vizsgált anyagban az érthetőséget, világosságot, átélést elősegítő képek és hasonlatok mindig szervesen illeszkednek az adott prédikáció logikai menetébe. Mint láttuk tartalmilag a prédikáció tartalmához igazodó költői eszközöket használ, melyeket a tanító és a gyönyörködtető céloknak rendel alá. E két funkció előtérbe helyezésében a korabeli protestáns és katolikus prédikációeszmény követését is láthatjuk, ugyanakkor, mint Kecskeméti megállapítja az exemplumhasználatra vonatkozó 16-18. századi elméleti irodalom csak azt határozta meg, hogy mely forrásból meríthetők az exemplumok, de „nem szólnak az alkalmazásuk mikéntjéről és az alkalmazás során rájuk ruházható funkciókról”.[35] Pázmány, mint korának egyik legmeghatározóbb elméleti és gyakorlati szerzője, prédikációi révén döntően hozzájárulhatott az exemplumhasználat eszményének alakításához.

A téma nem hivatkozott irodalmából:

• BITSKEY István, Hitviták tüzében, Budapest, 1978.
• BOTH Mária-CSORBA F. László, Tudománytörténet I., Budapest, 1993.
• GARIN, Eugenio, Science and civic life in the Italian renaissance, New York, 1969.
• Pázmány Péter és kora, szerk. HARGITTAY Emil, Piliscsaba, 2001.

Boglárka NANYISTA:

„From Everyday Experience to Secret Teachings” the Variations of Scientific Thinking in the Sermons of Péter Pázmány

There is a well distinguished group of examples in Baroque sermons that are linked to the results or methods of scientific thinking. Because the moral lesson was a priority the preachers did not consider it their task to share up-to-date knowledge but instead used knowledge relating to everyday experience or knowledge already strengthened by oral tradition to prove their points. Knowledge connected to different professions, ranks, medicine, and astronomical images are common. It also occurs that the same image is used in different interpretations. For example there are many different uses refering to Lucretius´ observation of particles of dust.