LUDÁNYI BRIGITTA:
KÉTBETŰS MAGÁNHANGZÓK AZ ÉRDY-KÓDEXBEN

1999 óta vagyok tagja annak a csoportnak, amely az Érdy-kódex kritikai kiadásával és betűhű átírásával foglalkozik. E kéziratos nyelvemlékünk kimeríthetetlen vizsgálati lehetőséget nyújt mind irodalomtörténeti, mind nyelvészeti szempontból. Dolgozatomban a kódex nyelvtörténeti sajátosságait, hangtani jellemzőit vizsgáltam, különös tekintettel a kétbetűs magánhangzók szerepére.

Az Érdy-kódex, e fólió alakú papírkódexünk a legterjedelmesebb XVI. századi magyar kéziratos könyv, a legnagyobb magyar legendagyűjteményt tartalmazza. A kódex írója egy lövöldi, ismeretlen nevű karthauzi szerzetes volt, akit az irodalomtörténet Karthauzi Névtelenként említ. Bán Imre így ír róla:

„... a Karthausi Névtelen anyanyelvének mestere volt.” „... írói önállósága főként stílusában keresendő, a műfajok, a hangnemek, a szent retorika igen színvonalas használatában, és ... a meggyőzés hevében.”[1]

A kompilálás, másolás, fordítás eszközeivel is élő író egységes mondanivalójú és nyelvi megformálású művet kívánt létrehozni. E tényt igazolja a kódex eredeti kézirata is: elsősorban az írótól származó számos tartalmi, hangjelölési és nyelvjárási jellegű szövegjavítás. Az a megállapítás tehát, amelyet Benkő Loránd tesz az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékiről, hogy azok „... hűen tükrözik az egykori írott nyelvi közlés sajátosságait, és szélesebb körű következtetések levonására alkalmasak az egykori beszélt nyelv sajátosságainak a megállapításában is”[2], fokozott mértékben érvényes az 1526-27-ben keletkezett Érdy-kódex nyelvi sajátosságaira nézve.

A kódexről és írójáról kétségkívül elmondhatók a következők:

A szöveg és a szerző elválaszthatatlan egymástól szövegtani szempontból is. A szöveg kapcsán ugyanakkor megállapítható, hogy minden összekapcsolódik mindennel, így nehéz csak egy adott jelenségre koncentrálni, a feldolgozás módszerét, a tárgyalás menetét meghatározni. Imre Samu véleményével lehet egyetérteni: „Én is úgy látom, hogy a jövőben elkészülő nyelvemlék-monográfiák számára egységes módszert kialakítani nem lehet. ... A módszert egyes monográfiák szerzőinek... minden esetben saját maguknak kell kialakítaniuk a feldolgozandó nyelvemlék jellegének, terjedelmének, a nyelvemlékekkel kapcsolatos különleges problémáknak megfelelően.”[3]

Kutatásaim során én is ezt az elvet kívántam követni. Amikor az Érdy-kódex nyelvtörténeti-hangtani vizsgálatához kezdtem, a nyelvemlék helyesírásából indultam ki. A kódex kevert helyesírású; mind a kancelláriai, mind a XV. századtól élő huszita mellékjeles helyesírás sajátosságai érvényesülnek a szövegben. Kniezsa István a kevert helyesírású kódexek közé sorolja, vagyis az egyik hang jelölése az egyik,  a másik hangé  a másik rendszerből vett jelekkel történik.[4]

Ezt követően tanulmányoztam a szakirodalomnak az Érdy-kódex hangtani sajátosságaira vonatkozó részeit. A nyelvészek  már a múlt század óta foglalkoznak nyelvtörténeti szempontból a kódexszel, azzal a kérdéssel, hogy mi a hangértékük az Érdy-kódex kettőzött magánhangzóinak, elsősorban az ee betűknek. A szakmunkák általában együtt vizsgálják az Érdy-kódexet a hasonló helyesírási sajátságokat mutató Jordánszky-kódexszel.

Kezdetben általános volt az a vélemény, hogy az ee a zárt hosszú é hangot jelöli. Azonban Suhajda Lajos megjelentetett egy tanulmányt, amelyben leszögezte, hogy az Érdy- kódex az e betű kettőzésével a hangzó zártságát jelöli tekintet nélkül annak rövid vagy hosszú voltára.[5] Suhajdának ezen véleményét a szakirodalom különösebb bírálat nélkül fogadta el, s az azt követő évtizedek legjelentősebb munkái is átvették. 1933-ban Mészöly Gedeon mutatott rá arra a tényre, hogy az Érdy-kódexben a magánhangzók kettőzése kvantitást, azaz hosszúságot jelöl. Mészöly ösztönzésére kezdett foglalkozni a kérdéssel Dienes Erzsébet, aki méltán nevezhető nyelvészeti szempontból a legnagyobb Érdy-kódex szakértőnek. Az ő elméletéből indultam ki, amely megerősítést nyert kutatásaim során. A nyelvemlék vizsgálatával bebizonyosodott, hogy a kettőzött magánhangzók a magánhangzók hosszúságát jelölik: a kettős ee az é, a kettős aa az á, a kettős oo a hosszú ó, a kettős óó a hosszú ő hang jele.

1876-ban tette közzé Volf György az egész kódexet a Nyelvemléktár 4-5. kötetében. A kiadás betűhűsége nem nyújt megbízható alapot; minden esetben szükséges a nyomtatott szövegnek és a kézirat megfelelő szövegrészének összehasonlítása. Különösen lényegesek az író saját kezű javításai, kihúzásai, törlései, hiszen csak így tudunk következtetéseket levonni hangjelöléseire vonatkozóan.

A kódexből három különböző jellegű szöveget emeltem ki, amelyekből a példákat is hoztam az elmélet megerősítésére; az első szöveget, Advent első vasárnapjának episztoláját,  ill. Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliumát a kódexnek csaknem a közepéről, a kódex második részéből pedig egy legendát Szent Anna asszonyról. A vizsgálat során arra a következtetésre jutottam, hogy a kétbetűs magánhangzókkal történő kvantitásjelölés következetesebb a végződésekben és toldalékokban, mint a szótőben. A legjellemzőbb eseteket emeltem ki példákkal szemléltetve. Leggyakoribb az ee-vel való jelölés. Kisebb számban jellemző az aa használata. Az oo alkalmazása is megfigyelhető, de már kevésbé következetes. A legritkább a hosszú ő óó-val történő jelölése.

Az ee-vel írt, zárt hosszú é hangot jelölő esetek

I. Az -ek, -ëk, illetőleg az -ék végződések írása

Az -ek jelöléssel szemben – amely következetesen a kijelentő és felszólító módú, jelen idejű, alanyi ragozású, E/1 igealakokban, valamint a -k jellel ellátott többes számú névszókban található – az -eek jelölés a kijelentő módú, elbeszélő múlt idejű, alanyi ragozású, E/1; a feltételes módú, jelen idejű, alanyi ragozású, E/1; ikes igékben: a kijelentő módú, elbeszélő múlt idejű, E/3, valamint a feltételes módú, jelen idejű, E/3 és a felszólító módú, jelen idejű, tárgyas ragozású, T/3 igealakokban jellemző.

Advent első vasárnapjának episztolája:

6a 10-11[6] zolgalneek

4a 15 lakozyeek

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

121b 44 ysmereek

124a 23 megh leeleek

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

438b 14-15 fogantathneek

440b 59 mwllyeek  

II. Az -en, -ën, illetőleg az -én, -vén, -vém, -mény végződésének írása

Az -en jelöléssel szemben – amely a kijelentő módú, jelen idejű, alanyi ragozású, E/3 igealakokban; a névszó locativus -n ragja előtt utolsó magánhangzóként található – az

-een jelölést használja a Karthauzi Névtelen azokban a szavakban, ahol az -n locativus ragot E/3 birtokos személyjel előzi meg.

Advent első vasárnapjának episztolája:

2a 15-16 vetween

4a 83 eelween 

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

119b 17 meteltethween

123a 10-11 beltellyeseythween

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

440b 9 elween

441a 17-18 ysmerween

III. Az -et, -ët, illetőleg az -ét végződések írása

Következetesen e-vel jelölődik a névszó utolsó e vagy ë magánhangzója a -t tárgyrag előtt. Ezzel szemben -eet jelölés található a szóban akkor, ha a -t tárgyragot E/3 birtokos személyjel előzi meg.

 Advent első vasárnapjának episztolája:

6a 27 vezedelmeet

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

119a 36 Istensseegheet

122a 50 teetemeenyeet

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

440a 23 ynnepeeth

         48 gymelcheet

IV. A -ség képző írása

A kódex egészében a -ség főnévképzőt ee-vel írja a kódexíró, azonban a jelölés nem minden esetben mutat következetességet.

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

121b 45 tekeelletesseegghel ~ tekeelletessegghel

123b        10-11  ydwesseeghw´nkre     ~          124a    15-16
setethssegh

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

438b 41 tyzto´sseeg

439b 14 zenthseeg

Az aa-val írt, hosszú á hangot jelölő esetek

A hosszú á hangok kódexbeli jelölése nem annyira következetes, mint az é hangoké, azonban az adatok nagy száma mutatja, hogy az író pontosan meg akarta különböztetni egymástól a rövid a és a hosszú á hangokat.

I. Az -a, illetőleg az -á végződések írása

A kódex egészére nézve következetességet mutat a kijelentő módú, elbeszélő múlt idejű, E/3, alanyi ragozású igealakok -a-val, ezzel szemben a tárgyas ragozású igealakok -aa-val történő jelölése.

Advent első vasárnapjának episztolája:

6a 2 tartaa

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

119b 9 mwtataa

120b 24 hozaa

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

438a 3 valaztaa

439b 9 felewl mwlaa

II. A -na, illetőleg a -ná végződések írása

A kódex egészére nézve következetességet mutat a feltételes módú, jelen idejű, E/3, alanyi ragozású alakok a-val, ezzel szemben a tárgyas ragozású igealakok aa-val történő jelölése.

Advent első vasárnapjának episztolája:

3b 22 adnaa

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

119a 39 mwtathnaa

119b 25 byzonoytanaa

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

441a 2 halgathnaa

III. Az -at, illetőleg az -át végződések írása

Következetes a névszó utolsó magánhangzójának a betűvel való jelölése a -t tárgyrag előtt. Ezzel szemben aat jelölés található a szóban akkor, ha a -t tárgyragot E/3 birtokos személyjel előzi meg.

Advent első vasárnapjának episztolája:

4a 8 meltosagaat

5a 12 horayaat = óráját

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

122b 17 magaat

123b 21 varasaath

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

439a 37 tanacchaat

440a 15 arannyaat

IV. A -ság képző írása

A -ság főnévképzőnek aa-val való jelölése nem következetes ugyan a kódexben, azonban nem kétséges, hogy az aa-val írt esetekben a magánhangzó hosszúságát kívánta az író jelölni.

Advent első vasárnapjának episztolája:

2a 19 mondasa ~ 4b 13 vylagossaag

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

119b 7-8 alazatossagnak

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

437b 26 magtalansaag

V. Az –ás képző írása  

Az –aas ´ás´ képzőben nyilvánvalóan a magánhangzó hosszúságát kívánta az író jelölni a betűkettőzéssel, noha igen gyakori a képzőnek a-val való írása.

Advent első vasárnapjának episztolája:

2a 39 fogyatkozasnak

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

121a 5 maradassal

Szent Anna asszonynak ünnepéről:

438b 18 valaztaas

Az oo-val írt, hosszú ó hangot jelölő esetek

A kódexíró nem tartotta lényegesnek a különbségtételt. Azonban az írásmód, az íráshibák, a javítások jelzik, ahol szükségesnek vélte a hosszú ó hang jelölését.

Advent első vasárnapjának episztolája:

4a 29 zool

Kiskarácsony és vízkereszt oktávájának evangéliuma:

120a 11 latook

122a 18 hallook

Az óó-val írt, hosszú ő hangot jelölő esetek

Ugyancsak következetlenséget mutat az óó használata. Mind a folyóírásban, mind a gót betűs írásban az ew, o´ jelölés jellemző. A három kiemelt szövegrészben csak egyetlen helyen találkoztam a kétbetűs jelöléssel, ez is jelzi, hogy a kódex egészében nagyon ritka a használata:

Advent első vasárnapjának episztolája:

5a 5 eztendo´o´t

Vizsgálataimmal, példáimmal is azt kívántam igazolni, hogy szabály nincs, csak érvényesülő tendencia. A bemutatott jelenségekkel Dienes Erzsébet elméletét tudom megerősíteni – a kétbetűs magánhangzók a hosszú magánhangzókat jelölik. Azt is meg kell erősíteni, amit már dolgozatom elején is hangsúlyoztam, hogy kézirat nélkül nyelvészeti szempontból szöveget nem lehet elemezni. Ezt a hiányosságot próbálja a kutatócsoport feloldani a kódex kritikai kiadásának munkálataival, hiszen ez nyújthat támpontot eddig még megoldatlan hangtani, de egyéb jellegű kérdések tisztázásához is. Hangjelölési rendszerének teljes adatfelsoroláson alapuló feltárása igen nagy haszonnal járna a nyelvtörténeti kutatások számára.

Brigitta LUDÁNYI:
Two-letter Vowels in the Érdy Codex

The author of this paper has been a member of the team dealing with the critical edition and literal transcription of the Érdy Codex since 1999. In this essay she examines the historical, phonetic features of the codex, with special regard to the role of two-letter vowels. Since the last century linguists have dealt with the question what the sound quality of the doubled vowels of the Érdy Codex is, first of all the ee letters. By examining the text it has been proved that there is a tendency for doubled vowels mark the length of the vowels: ee is a sign of é sound, aa is a sign of á, oo is a sign of ó, and óó is a sign of ő.