Laskai Osvátnak, a későközépkori ferences írónak az egyházi év egészét felölelő prédikációi négy kötetben maradtak fenn, s ezek a beszédek jelenleg is csak ősnyomtatványokban illetve régi nyomtatványokban olvashatók.[1] A Sermones de sanctis-kötet 112, a szentek ünnepeire írt prédikációt tartalmaz, ezek között három beszédet találunk Szent Lászlóról (48., 49., 50.), kettőt-kettőt Szent Istvánról (76., 77.), Szent Imréről (104., 105.) és Szent Erzsébetről (108., 109.), egyet pedig Szent Adalbertről (35.).[2] Laskai a magyar szentek sermóiban gyakran idéz az illető szent legendájából, sokszor kifejezetten hosszú, összefüggő passzusokat. Egy-egy ilyen idézettel kapcsolatban néha hivatkozik is a legendára, azonban a hivatkozás használatában nem következetes.

     A legendarészek mellett krónikából származó szövegeket is olvashatunk a ferences írónál, de nemcsak a magyar szentek beszédeiben, hanem elszórtan mind a négy prédikációgyűjteményében.[3] A szakirodalomban többször fölmerült az a feltételezés, hogy Laskai használt egy jelenleg ismeretlen krónikát is, a kutatás azonban eddig még nem szentelt komolyabb figyelmet ennek a problémának.[4]

     Ahhoz, hogy a ferences szerző legenda- és krónikahasználatával kapcsolatban világosabban lássunk, a további vizsgálatoknak mindenképpen foglalkozniuk kell a következő kérdésekkel: Közvetlenül vagy másodkézből ismerte Laskai a legendákat, illetve a krónikát? Mely legendaváltozatokat, illetve melyik krónikaredakciót ismerte? Használt-e jelenleg ismeretlen szövegezést? A szájhagyomány milyen mértékben talált utat a prédikációiba? Laskai egyéni leleménye mekkora szerepet játszik az egyes források szövegeinek átformálásában? E kérdések megválaszolása a ferences szerző írói magatartásának, forráskezelő módszerének megismeréséhez is közelebb vihet.

     A kutatásnak nemrég sikerült kimutatnia, hogy Laskai közvetlenül használta Thuróczy János krónikáját.[5] A vizsgálatokból leszűrt megfigyeléseket az alábbiakban összegezhetjük: A ferences szerző többször is hivatkozik a magyarok krónikájára, azonban a hivatkozás használatában nem következetes. Forrása szövegét céljának megfelelően, tudatosan alakítja. Mindig rövidít, tömörít, ugyanakkor betoldásokat is eszközöl, de nem önkényesen, hanem az adott prédikáció témáját, mondanivalóját szem előtt tartva. Ebből az következik, hogy az egyes krónikahelyeket csak mint a prédikációk szerves részeit lehet vizsgálni.

     Az a sermórészlet, amit most szeretnék bemutatni, újabb adalékokkal szolgálhat Laskai Osvát forráshasználatával kapcsolatban. A nagyböjti beszédeket tartalmazó kötet 23. prédikációjában olvasható történet a nagyobb Gellért-legendának a Csanád és Ajtony közti küzdelmet leíró fejezetéhez áll közel.[6] Azonban a szerző nem a legendára, hanem a magyarok krónikájára hivatkozik:

Az epizód valós történeti magját Szent Istvánnak a Maros-vidék ura elleni hadjárata képezi.[9] Ajtonyról két forrásunk tesz említést: Szent Gellért nagyobb legendája[10] és Anonymus gesztája.[11] A két egymástól független tudósítás alapja egy Csanádról szóló közelkorú hősi ének lehetett.[12] Az idézett sermórészlet forrásaként Anonymus biztosan nem jöhet szóba a két elbeszélés teljesen eltérő volta miatt.[13] Azonban más a helyzet a Gellért-legendával. Bár a nagyobb Gellért-legenda tudósítása sokkal bővebb a prédikációbeli változatnál, a szó szerinti és tartalmi egyezések mégis arra utalnak, hogy a Laskainál olvasható történet rövidülhetett a legendából. A ferences író csak az elbeszélés számára fontos lényegét írta le, sokkal tömörebben, összevontabban, mint a forrása. Használ szinonimákat, egy-két a legendában leírt eseményt más helyre illeszt, s néhányszor meg is toldja annak szövegét; Csanádra a fidelis jelzőt alkalmazza, míg Vatára következetesen az infidelis jelzőt. Az egymással küzdő felek hívő illetve hitetlen voltát ilyen módon - saját betoldásaival - szándékosan hangsúlyozza. Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni arra, hogy az idézett legendahely milyen szövegkörnyezetben helyezkedik el, s hogyan tagozódik be a prédikáció mondanivalójába.

     A nagyböjti beszédeket tartalmazó gyűjtemény 22. és 23. sermójának fő tárgyszava a háború.[14] Laskai ezt a témát járja körül. A Csanád-történetet példaként említi a 23. beszéden belül a „C” jelű bekezdésben, ahol azokkal a tulajdonságokkal és képességekkel foglalkozik, amelyekkel egy hadvezérnek rendelkeznie kell. A tematikus sermo felépítése felől közelítve azt mondhatjuk, hogy az idézett hely a beszéd egyik alfelosztása negyedik pontjának kifejtésében olvasható. A kifejtés így kezdődik: „Quarto preterea capitaneo necesse est, ut faciat exhortationem suis militibus tempore conflictus cum bona confidentia de auxilio divino. Debet quippe plus confidere in Dei auxilio, quam in suis militibus, quia dicit Psal.: Bonum est, id est melius confidere in Domino, quam sperare in principibus.[15] Bonum enim ducem belli adiuvat ipse Deus, ipsi angeli et homines, pro quibus defendendis bellum committitur. Debet idcirco et ipse invocare magni Dei nomen, de quo Psal.: Protegam eum, quoniam cognovit nomen meum”.[16] Látható, hogy a mondottak illusztrálására igen alkalmas a legendarészlet: A hívő Csanád csak isteni segítséggel tudja legyőzni pogány ellenfelét. A ferences író a két szereplő ellentétes jelzőinek tudatos alkalmazásával valószínűleg a szituációt akarta élesebbé, s ezáltal a beszéd mondanivalója számára még alkalmasabbá tenni.

     A prédikációban olvasható változattal kapcsolatban két problémára szeretnék kitérni. A Gellért-legendában Csanád ellenfele nem Vata, hanem Ajtony. Vajon mivel magyarázható a személycsere? Vata neve szerepel mind a legendában,[17] mind a Laskai által ismert és használt Thuróczy-krónikában,[18] ezért feltételezhető, hogy emlékezetből történő idézés vagy egyszerű tévesztés következtében keveri össze a két „pogány”-t a ferences író.

     A másik problémát az okozza, hogy Laskai kifejezetten a magyarok krónikájára hivatkozik. Amennyiben elfogadjuk ezt a hivatkozást, úgy fel kell tételeznünk egy olyan krónikát, amelyik a legendabeli történetet magában foglalta. Az ismert redakciók azonban ennek ellentmondanak.[19] Valószínűbbnek tűnik, hogy a ferences szerző egyszerűen tévesztett. Ez igaz lehet akkor is, ha előtte feküdt a legenda szövege, és akkor is, ha fejből idézett. Ezt a feltételezést támogathatja az előbb említett Ajtony-Vata személycsere is, továbbá az a tény, hogy sem a krónikára, sem a magyar szentek legendáira nem hivatkozik következetesen.

     Azt is érdemes megemlíteni, hogy Laskai, akárcsak kortársa, Temesvári Pelbárt, egy beszédet sem írt Szent Gellértről[20]. Azonban ebből nem következik az, hogy ne ismerhette és ne használhatta volna Gellért nagyobb legendáját. E forrás közvetlen használatát - a szó szerinti és tartalmi egyezéseken túl - még legalább három helyen kitapinthatjuk.

     Laskainál azt olvashatjuk, hogy az imádkozás közben álomba merülő Csanádnak egy oroszlán azt mondja, ébredjen fel, mert ő lesz a győztes. Miután felébred, az összehívott seregnek elmeséli az álmát, és csak ekkor derül ki, hogy Szent György jelent meg neki oroszlán alakjában. A legendában Szent György az egész jelenet egyik központi alakja. Arról, hogy Csanád a csatát megelőző éjszakán hozzá könyörög, csak a legenda tájékoztat,[21] miként arról is, hogy a monostor építésére vonatkozó fogadalmát a vértanú szentnek tette.[22] Mivel a ferences szerző erősen rövidíti forrását, a prédikációban olvasható szöveg tömörsége már-már értelemzavaró. Az egész passzusnak kivonat-jellege van, s érezhető rajta, hogy Laskai ismert egy bővebb változatot. Erre utal a kivágott nyelvvel kapcsolatos megjegyzése is.

     Az idézett sermórészlet végén azt olvashatjuk, hogy a győztes Csanád Vata kivágott nyelvét eltette a tarsolyába: „... ac linguam illius abscissam reposuit in peram”. Ez a tagmondat a szövegkörnyezetet tekintve fölösleges. A Gellért-legendából kiragadott és a beszéd mondanivalójához igazított részlet e tagmondat nélkül is kerek egész. A kivágott nyelvre vonatkozó utalás azt mutatja, hogy a ferences író ismerte az utalás hátterében álló történetet. Ez az epizód a Csanád-Ajtony-jelenetben, abba beágyazva olvasható. Érdemes idézni: „Azután átkeltek a Tiszán (tudniillik Csanádék), és a királyhoz mentek. Már ekkor Ajtony feje a városkapu tornya fölött függött. A király pedig Csanád láttára megörült igen nagy örömmel, de társát, Gyulát, mindenkinél jobban kitüntette. Ezt hallva Csanád mosolyogva így szólt: <<Ha a fejet elhozta a királynak ide, miért nem hozta el a nyelvét is vele, aki a király ellenségét megölte?>> Gyula ugyanis hazudott, mikor a fejet bemutatta, azt állította ugyanis, hogy ő ölte meg a király ellenségét. S mikor a fejet, hogy a király megnézze, levették, és száját felnyitva a nyelvét nem találták, Gyulát hazugságáért a király udvarából kidobták. Csanádot pedig, aki a nyelvet a tarsolyából előmutatta, a király felmagasztalja.”[23] Laskainak erre a történetre nem volt szüksége, ezért azt nem is tárgyalja. De az utalásából látszik, hogy ismeri, s forrásában benne kellett lennie.[24]

     Végezetül meg kell említeni, hogy a ferences szerző a szentekről szóló beszédeket tartalmazó kötet 76., Szent István-napi sermójában egy mondat erejéig utal Ajtony legyőzésére, nevén nevezve a Maros-vidék urát: „Sicque factum est post debellationem Atthon, qui in Niir morabatur...” [25] Laskai tehát Ajtonyt a Nyírségbe helyezi. Ez a tévesztése talán egy sorba állítható a már említett Ajtony-Vata személycserével és a magyarok krónikájára történő téves hivatkozással. Mindenesetre ez a mondat is, attól függetlenül, hogy az adott prédikációban milyen szövegkörnyezetben található, a fenti feltételezést támasztja alá.

     Az elmondottak az alábbiakban foglalhatók össze:

     A vizsgálatok alapján biztosra vehetjük, hogy Laskai Osvát ismerte és használta Szent Gellért nagyobb legendáját.

    Az idézett sermórészlettel kapcsolatban a ferences szerző forráskezelő módszeréről lényegében ugyanaz mondható el, amit a Thuróczy-krónika használatáról a kutatás már korábban megállapított.

Balázs KERTÉSZ:

The Problem of the Usage of Our Medieval Chronicles and Legends in Osualdus de Lasko´s Sermons

Osualdus de Lasko´s work Sermones de sanctis contains 112 sermons written for the celebrations of saints. In the case of the sermons about Hungarian saints he often quotes from the legend of a given saint, but his usage of reference is not consistent. Also texts from chronicle can be read in the works of our Franciscan writer. There is an assumption that Osualdus de Lasko might have used a chronicle which is unknown today. To see more clearly the connection with his usage of legends and chronicles further research must deal with the following questions: Did Osualdus de Lasko know the legends and the chronicle directly or second hand? Which legend and chronicle variants did he meet? Did he use variants we don´t know today? Did the oral tradition play a role in his sermons? How did he form his source texts? The writer of this essay analyses a sermon and tries to answer these questions.