VARSÁNYI ORSOLYA:
PÁZMÁNY PÉTER A MAHOMET VALLÁSA HAMISSÁGÁRUL című munkájához használt segédkönyvek s ezek alkalmazása
I.
Bevezetés
Dolgozatom középpontjában annak bemutatása áll, hogy Pázmány Péter milyen közvetlen segédkönyveket használt az iszlámról írt munkájához, és hogy ezek hogyan alkalmazhatóak. A felhasználás lehetőségeit példákkal is szemléltetem; végül a citátumhasználatból azokat az eseteket mutatom be, melyekben a sok hivatkozott idézet néhány közvetlen forrásból származik.
II.
Milyen segédkönyveket használt Pázmány az adott témához?
Hogy megértsük, milyen forrásokra illetve segédkönyvekre lehetett szüksége a szerzőnek, tudnunk kell, milyen jellegű munka A MAHOMET VALLASA HAMISSAGARUL.
Szokás ezt a művet Korán-cáfolatként említeni.
[1]
Ez a meghatározás részben igaz is, hiszen sok érve használja fel a Korán szúráit. De nem állja meg tökéletesen a helyét, hiszen Pázmány e munkája sok más irányból indít támadást az iszlám ellen, érvei nem mind a Koránra vonatkoznak, hanem Mohamedre, követőire; s az iszlám veszélyes voltát bizonyítandó, a törökök történetét is röviden leírja. A Koránnal csak a harmadik részben foglalkozik, de ott sem elemzi szúráról szúrára, csupán részeket választ ki belőle.
Mindezek alapján már nem meglepő, hogy a segédkönyvek is polemikus és történelmi források közül kerülnek ki.
A Mahomet vallása hamisságárul forrásai
[2]
A források egy jelentős része Theodor (Buchmann) Bibliander, a tizenhatodik században élt zürichi teológus kolligátumából kerül ki. Ez tekinthető talán a legfontosabb forrásnak, illetve annak a gyűjteményes kútfőnek, melyből a tényleges citátumok legnagyobb része származik. Egy másik szempontból is ezt tekintem a legmeghatározóbb forrásnak: felosztása nagy hatással volt Pázmány munkájának szerkezetére is. A MAHOMET VALLASA HAMISSAGARUL három fő része: a MAHOMETRÜL ES AZ EOTET KEOVETEOKRÜL, mely rövid életrajzzal indul, majd „történetírásként” folytatódik; A TEOREOKEOKRÜL, mely „krónika”; végül a harmadik rész: A MAHOMET TVDOMANIA HAMISSAGANAK, TIZ nilvan valo bizonisaghi, mely vitairatnak tekinthető. A Bibliander-féle kolligátumon belül a különböző turcica írások téma, illetve műfaj szerint rendeződnek kötetekbe. Az első kötet az előszavak, apológiák után a Mohamed életéről, tanításairól szóló könyveket foglalja össze, és még a Korán latin fordítását is közli. (Pázmány is ezzel a témakörrel kezdi írását.) A második kötet a Confutationes címet viseli: Mohamed tanításait és az iszlám szent könyvét cáfoló könyveket tartalmaz; polemikus írások gyűjteményét nyújtja. A harmadik kötet címe: Historiae; a török hódítással foglalkozó könyveket gyűjti össze. (Pázmány e két témakört fordított sorrendben dolgozza fel.)
-
Codex authenticus doctrinae Machumeticae ex Arabico versus per eundem Robertum Retenensem, et Hermannum Dalmatam = Ed. BIBLIANDER, Theodor, Machumetis Sarracenorum principis vita ac doctrina omnis, quae et ismaelitarum lex, et ALCORANUM dicitur, ex Arabica lingua ante CCCC annos in Latinam translata. Basileae, 1543. (A továbbiakban: BIBLIANDER) I. kötet 8-188. fol. Ez az „Alcoran”.
-
Doctrina Machumetis summatim comprehensa, quae apud saracenos magnae authoritatis est, ab eodem Hermanno ex Arabico translata = BIBLIANDER I. kötet 189-200. fol.
-
De generatione Mahumet, et nutritura eius, eodem Hermanno Dalmata interprete. = BIBLIANDER, I. 201-212.
-
Chronica mendosa et ridiculosa saracenorum, de vita Mahumetis et successorum eius, eodem [Hermanno Dalmata] interprete. = BIBLIANDER I. 213-223.
-
Nicolaus DE CUSA, Cribratio Alcorani = BIBLIANDER II. kötet 22-82.
-
De moribus, religione, conditionibus et nequitia Turcorum, Septemcastreni, quodam autore incerto. = BIBLIANDER III. 7-59.
-
Turcicarum rerum commentarius Pauli Iovij episcopi Nucerini,…. = BIBLIANDER. III. 107-135.
-
Ioannes CANTACUZENUS, Contra Mahometicam fidem Christiana et orthodoxa assertio = BIBLIANDER. A III. kötet után áll. A tartalomjegyzék nem említi a harmadik kötet munkái között; különálló műként a kolligátum végéhez kötötték.
A történelmi hivatkozások egy igen jelentős hányada a Corpus universae historiae című kolligátum szerzőit említi forrásként. Ezek a szerzők mind bizánci történetírók; Mohameddel és az iszlámmal történelmi jelentőségük alapján foglalkoznak, nem pedig polemikus céllal.
-
Ióannés Zonaras, Annales = Corpus universae historiae,Lutetiae, 1567. A kolligátum I. könyve.
-
NICETAE ACOMINATI CHONIATE Magni Logothetae Secretorum, inspectoris et indicis veli, praefecti sacri cubiculi: LXXXVI annorum historia, videlicet ab anno restitutae salutis circiter MCXVII. in quo Zonaras definit, usque ad annum MCCIII. = Corpus universae historiae,Lutetiae, 1567. (a kolligátum II. könyve)
-
Nicephoras Gregoras, Romanae, hoc est Byzantinae historiae libri XI. In: Corpus Universae historiae, praesertim Bizantinae. Lutetiae, 1567. (A kolligátum harmadik könyvében.)
-
LAONICI CHALCOCONDYLAE ATHENIENSIS Historiarum de origine ac rebus gestis TURCORUM = Corpus universae historiae,Lutetiae, 1567. (A kolligátum harmadik kötetében, Gregoras után. 64-120. fol.)
Két francia történetíróra támaszkodik Pázmány:
[3]
-
Vincentius Bellovacensis, Speculi Maioris tomi quatuor, Venetiis, 1591.
-
Jean Jacques Boissard, Vitae et icones sultanorum Turcicorum, principum Persarum. Francfort. 1596.
Két egyháztörténeti forrást használt fel Pázmány, az első a protestánsoké, a másik az erre válaszképpen született katolikus egyháztörténet:
-
[Magdeburg] Septima Centuria Ecclesiaisticae historiae, continens descriptionem amplissimarum rerum in regno Christi, quae Septimo post eius nativitatem seculo acciderunt. Basileae, 1564.
-
Caesar Baronius, Annales ecclesiastici. Antverpiae. 1597-. (Damascenust, Cedrenust, Theophanest és Eulogiust idézi; e szerzőket Pázmány Baronius kiadásából citálja.) (A továbbiakban: BARONIUS)
További történelmi források:
-
Guillelmus Tyrius, Historia belli sacri verissima….. Basileae, 1564.
-
BONFINI, Antonio, Rerum Ungaricarum Decades Tres, Basileae, 1543.
Végül egy kifejezetten polemikus céllal született mű:
-
Gulielmus REGINALDUS, Calvino – Turcismus id est Calvinisticae perfidiae cum Muhametana collatio et dilucida utriusque sectae confutatio. Coloniae Agrippinae, 1603. (A továbbiakban: REGINALDUS.)
III. Hogyan használhatók e segédkönyvek?
E segédkönyvek többféleképpen használhatók. Ha a történelmi forrásokat vesszük, ezek a használatot vagy a pontos dátumok megadásával segítik, vagy uralkodók szerint tárgyalják az eseményeket. Így pl. elegendő egyszer időben, illetve bizánci uralkodó szerint elhelyezni Mohamedet és a hódításokat, s a többi történelmi forrásban már az uralkodó alapján könnyedén megtalálható a keresett korszak, történelmi esemény. Mind a történelmi, mind a más jellegű források használhatóságával kapcsolatban meg kell említenünk, hogy marginális jegyzetekben bővelkednek. E jegyzetek többféleképp könnyíthetik a felhasználó munkáját. Hivatkozhatnak más szerzők – akár el nem érhető – munkáira, így az olvasó-felhasználó, ha szeretne saját munkájában eme szerzőkre hivatkozni, megteheti akár anélkül, hogy maga is olvasná őket. Előfordulhat az is, hogy egy ilyen marginális feljegyzés hívja fel a felhasználó figyelmét egy másik, elérhető kiadványra, melyre nemcsak hivatkozhat, hanem el is olvashat és alkotó módon fel is dolgozhat. A marginális feljegyzések egy igen jelentős hányada azonban nem hivatkozik más forrásokra, hanem kiegészítő információt ad, magyaráz, értelmez, (sokszor rosszindulatú) megjegyzéseket tesz. E legutóbbi típusú margináliák is fontos támaszai a felhasználónak: ötletet meríthet belőlük, s ha a szöveg nem támasztaná alá azt, amiről ő maga szeretne írni, mégis hivatkozhat rá úgy, hogy a szöveg helyett már a marginális megjegyzést használja fel.
IV.
Példák arra, miképpen segítik a kézikönyvek a felhasználó munkáját
Lássunk először példát arra, mikor a források marginális jegyzetei értelmezik, magyarázzák is a szöveget. Különösen jellemző ez a Korán Bibliander-féle kiadására és a kolligátum több más szövegére is. Pázmány Pétert sokszor ezek a jegyzetek segítették. Ha érveléséhez anyagot keresett, sokszor a forrás jegyzete hívta fel a figyelmét egy-egy fontos adalékra. Máskor pedig a szövegben nem talált olyasmit, ami támogatta volna mondandóját, így a megjelölt forrásnak nem a szövegére, hanem jegyzetére támaszkodott. Ezt olvashatjuk Pázmánynál: „Eggiüt azt mongia, (f) hogy csak az Istenre szabad eskünni. Masut pedigh, (g) esküzic a szelre, eordeogeokre, (h) Az eo pennaiara, etc.”
[4]
Ehhez a szöveghez az „1936 f, Azo. 12. init.” jegyzet tartozik. Ha megnézzük a forrást, a szövegben csak ennyit találhatunk: „Nullus item nisi per Deum iuret.”
[5]
A margón azonban megtalálható a Pázmány által is megjegyzett ellentmondás: „Iurandum in Dei nomine, Machumet autem iurat per coelum, etc.”
Vagy nézzük meg az „1947. r, Azo. 49. ant. med.” jegyzethez tartozó szöveget és forrását: „Azt iria, (r) hogy az Alcoran mindenüt eggiez, es nem ellenkezic eo magaual, kibe megh erteoc mely niluan hazud.”
[6]
A forrás margóján pedig ez áll: „Alcoran sibi ubique consonat: Ideo divinitus datus. Sed aliquoties sibi discrepat dis dia pason [!]: Igitur non est ex Deo.”
[7]
Pázmány negyedik bizonysága példát hoz arra, hogy a Korán több helyütt is „merít” az Ószövetségből, de az ószövetségi históriákat összekeveri. Jegyzetében ez áll: „1966. c, Vide Azoa. 2. et 36. de Moyse, et lati Azoar. 30. Azoar. 3. Confundit historiam Sauli, et Gedeonis.” Ha megnézzük e szúrák marginális jegyzeteit, azt látjuk, hogy maga Bibliander hívja fel mindenhol a figyelmet arra, mely ószövetségi történetek elemei keverednek az adott szúrában. A 2. szúra esetében: „Commiscet duas historias. Exod. 15 et 17. historia Exo. deprauata.”
[8]
A 36. szúra esetében: „Moysi ad Pharaonem legatio fatalis aspers[io]: ut iam aliquoties factum est, quod redarguitur Exod. 25”.
[9]
A 30. szúrában: „Repetit, sed perperam quae leguntur Exod 3 et 6”
[10]
A harmadik szúrában: „Videtur Gedeonis historiam admiscere. Iudic. 7. 1. Re 18. aliter narratur hic.”
[11]
V.
Példák arra, mikor a sok hivatkozás néhány közvetlen forrásra vezethető vissza
Az első ilyen esettel még A Mahomet vallása hamisságárul elején találkozunk. A szövegben ez áll: „Efféle beszédeket keoltnec rolla, maga biszoni, (a) egy teue Paztor volt Mahomet eleoszeor, de Eordoghi mesterseggel, egy gazdag eozuegy Azzont szerelmere indituan, ezzel sok gazdagsagot veon, Es miuelhogy korsagos vala, azt keolte, hogy az Angial ieo vala hozza, es attul valo feltébe deol vala fel, kit az Azzoni el hiuen, a zomzedsaggalis el hitete. Es mikor egy Sergius neüü szeokeot eretnec barát akat volna hozza, ennec csalardsagabol szerze az eo tudomaniat.”
[12]
A margón ezt a jegyzetet találjuk: „1852 a Zonar. Tom. 3. Annal. In Heraclio. Vincent. li. 24 Speculi hist. a cap. 40. ad 67. Baron. Tomo 9. an. 630. quo anno ait obijsse Mahomet. Damas. In fine libr. De haeres. Cedrenus, Theophanes, Anastasius, Eulogius apud Baronium.” A fontos források tehát Zonaras, Vincentius és Baronius. Már a jegyzet alapján egyértelmű, hogy Baroniusnál található Cedrenus, Theophanes, Anastasius és Eulogius. E forrásokra tehát Baroniuson keresztül találhatunk rá, aki Pázmányhoz hasonlóan folyamatosan marginális jegyzetekben utal forrásaira. Pl. „Vnde autem ei obuenerit, ut propheta a suis creditus sit, citati annales ita declarant”; a margón: „Theophan. et Cedren. hoc anno Heraclij Imp.”
[13]
(Cedrenustól Zonaras is idéz a hivatkozott, Heracliusról szóló fejezetben.) Damascenus külön forrásnak tűnhetne, csupán onnan tudhatjuk, hogy ő is a többi szerző sorába illeszkedik, ha megnézzük Baroniust, aki így ír: „Praecursorem quidem Antichristi hunc omnium scelestissimum extitisse, Ioannes Damascenus existimavit.” Margón: „Damasc. De hares. In fin.”
[14]
Kevéssel ezután hosszas leírást olvashatunk a korai hódításokról.
[15]
Ehhez tartozik a következő jegyzetpont: „1854 c Cedrenus. Baron. Tomo 9. anno Christi 653. 654. et ab eo citat. Theophanes. Ibidem Baronius anno 678. mortuo Masuuiae Gizid succedit.” Ezt a felsorolást egy forrás megjelölésének számítom, mivel az imént már láttuk: Pázmány Baroniuson keresztül idézi Cedrenust és Theophanest. (Ld. a margón: „Theophan et Cedren hoc anno 24 Heraclij”
[16]
; „Cedren. hoc anno in fine”
[17]
)
A „1862 Zonar. Tomo 3. in Monomacho. Vide Guliel. Tyrium. Lib. 1. cap. 7. de Bello sacro. Nomen Turcorum, ait Laonicus lib. 1. significat hominem, qui agrestiorem victus rationem sequitur.” jegyzet esetében a források száma egyértelmű. Érdekessége: Zonarasnál csupán a Monomachus császár uralkodásáról szóló fejezetre utal, de leírásában a megelőző, Basileus Porphyrogenitus császár uralkodásáról szóló zonarasi fejezetre is támaszkodik. Tyrius a törökök eredetéről beszél, arról, hogy vándorló nép voltak, de Pázmány csak hivatkozik, nem pedig támaszkodik rá: a Pázmány által leírt konkrét tényanyagból nála semmi sem olvasható. Felmerülhet tehát annak a gyanúja is, hogy Pázmánynak ő is csak közvetett forrása. Laonicusra támaszkodik is; forrás és idézet egyeznek.
Az „1887. k, Orestidam vocat Laonic. Vide Bonfin. Decad. 3 lib. 2. jegyzet esetében is hasonló jelenséget figyelhetünk meg. Bonfini utal ugyan arra a személyre, akiről Pázmány e helyen ír, de a Pázmány által említett konkrét anyag nem található nála. Ha ehhez még azt a megfigyelést is hozzáadjuk, amit az „1895. c, Boissard. fol. 30. Laonicus lib. 5. 6. 7. quae sequuntur habet. Bonfin. Decad. 3. lib. 6.” jegyzet kapcsán tehetünk, elgondolkodtató eredményre jutunk Bonfinivel kapcsolatban. A Boissard és Laonicus által leírt anyag alapján úgy tűnik, Pázmány anyaga egyezik forrásaiéval, a különbség csupán annyi, hogy Pázmány rövidít, kivonatol, parafrazeál. De még ennél a tömörített mennyiségnél is jóval szegényebb a Bonfininél olvasható tényanyag.
A „1916. q, Magdebu. Cent. 7. cap. 15. Caluin. Turci. Libr. 4. cap. 14. fol. 890.” jegyzet esetében is találunk érdekességet. A Magdeburgi Centuriátorok olyan forrásokra utalnak, amelyekre Pázmány is hivatkozik (Bibliander kolligátumainak kötetei, Vincentius, Zonaras). De még meglepőbb az, amit a Calvino-turcismus hivatkozott helyén találunk a margón: a negyvenharmadik szúrát és a Magdeburgi Centuriátorokat hozza pontosan: „[Magdeburg] gen. centuria 7 ca. 15 pag. 651.”
[18]
Pázmány szövegének végén találunk még pár érdekességet: „TIZEDIK bizonisagh: (a) Az Mahomet köuetöynec eletebeol, magoc viselesebeol vétetic.”
[19]
S ehhez a következő forrásmegjelölés tartozik: „2000. a, Plura vide apud Cardin. Cusanum, lib. 3. Cribrationis Alcorani. Ioannem Cantacuzenum prius Imperatorem, post Monachum in Assert. Orthodoxa cont. Mahomet. etc.” Nicolaus de Cusa írása három könyvből áll, és az „Alchoranról”, annak ellentmondásairól, Krisztusról szólnak fejezetei. Cantacuzenus munkája négy Apologiából áll. Mindegyik Apologia „Mahomet” egyes keresztények szerint „téves” tanításának részletes cáfolata. Egyik cáfolatban sem találtam olyan fejezetet, amely Mohamed követőinek fajtalanságairól szól. Pázmány valószínűleg „ajánlott irodalmat” jelölt meg forrásként munkája végén.
VI.
Összefoglalás
Pázmány forrásait számba véve láttuk, milyen kiterjedt forrásanyaggal dolgozott a szerző. Az egyes konkrét példák vizsgálata nemcsak abban segíthet minket, hogy a forráskezelés pontosságának vagy szabadságának mértékét lássuk; hanem rávezet arra, mi könnyítette meg a szinte áttekinthetetlen mennyiségű kútfő alkotó földolgozását. Közvetett hivatkozások közvetlen forrásokból teszik lehetővé, hogy több auctoritast sorakoztathasson fel a szerző egy-egy állítás alátámasztására. A forrásul használt kézikönyvek sokszor felhívják az olvasó figyelmét más, számára is elérhető forrásokra. A kútfők jegyzetei azonban nemcsak forrásmegjelöléseket tartalmazhatnak, hanem szerzői, illetve szerkesztői megjegyzéseket is. Ezek a megjegyzések hol „ötleteket” adtak Pázmánynak, hol lehetővé tették számára, hogy a szöveget jelölje meg forrásként, de a szöveg helyett annak marginális jegyzetét használja fel.
Orsolya Varsányi: Reference books and their use in PÉTER PÁZMÁNY’S TREATISE: A MAHOMET VALLÁSA HAMISSÁGÁRUL (ON THE FALSITY OF MUHAMMAD’S RELIGION)
By listing all the sources of Péter Pázmány, we intended to demonstrate what extensive the material our author used was. If we examine the use of these sources, we may see how accurate or free the use of citations is, and we might also see what made it easier to handle all this vast material. Using indirect citations made it possible to enumerate more authorities in support of his statements. The direct sources cite those authorities that were quoted indirectly by our author. And these sources also contain editorial notes that were used by Pázmány. So the notes of the sources sometimes directed his attention to other sources, or he just took the quotations form these notes, and thus used indirect citations without signing them, or used the editorial notes as “text” without indicating that the citation given is not a part of the original text, but a note belonging to it.