MENÜ

 

BERHIDAI PIUSZ:

TEMESVÁRI PELBÁRT HELYE A FERENCES IRODALMI HAGYOMÁNYBAN

 

Temesvári Pelbárt mint hitszónok és sermo-szerző igen szerteágazó érdeklődést tanúsítva összegyűjtötte kora ismereteit, elképzeléseit, s így a nagy „áthagyományozó” szerepében áll előttünk. Szentekről szóló beszédei között különösen fontos lehet számunkra az a hat darab, amelyet saját rendi közössége alapítójának tiszteletére írt. Ezekben ugyanis talán tetten érhetjük azt az eszményt, amely egy egész életpályát képes volt motiválni, s amely a 15. századi magyarság gondolatvilágában is jelen lehetett. Ez az időszak a ferences rend történetében a megújulás korszaka, Magyarországon is ebben az időben erősödik meg az obszerváns mozgalom, és mint minden reformágnak, az obszervánsoknak is fontos lehetett, milyen Szent Ferenc-képet képviselnek hivatásuk kiindulópontjaként. Ennek az előzetes szempontrendszernek köszönhető, hogy az elemzés során – miközben a beszédek forrásait igyekszem meghatározni, és arra keresek választ, hogy azok milyennek mutatják be a rendalapító szentet – a rendtörténeti háttérre és a ferences életrajzirodalom jellemzésére részletesebben kitérek.

A címben szereplő „ferences irodalmi hagyomány” kifejezésen szűkebb értelemben azt a történelemben nyomon követhető valóságot értem, amit a Szent Ferencről való gondolkodás – és talán érzésvilág is – teremtett mindmáig, s amelynek konkrét irodalmi nyomai vannak. Ezt az irodalomtörténeti jelenséget kezdetben a ferences életrajzok, legendák, később rendi krónikák és liturgikus versek alkotják, ám az obszervancia korában kiegészítik ezeket a prédikátorok szentbeszédei, majd az ezeket (is) forrásul használó újabb kompilált szövegek vagy fordítások, és nem utolsó sorban a mindezt magukba építő szépirodalmi megnyilatkozások.[1]

 

Temesvári Pelbárt Szent Ferenc-beszédei

 

 

A Pomerium de sanctis, Pars aestivalis sermo-sorozatának hat darabja készült Assisi Szent Ferenc ünnepére: sermones LXX-LXXV.[2] Mind a hat sermo egy-egy themára épül, s ezek – ahogy később látni fogjuk – szervesen illeszkednek abba a Szent Ferenc-ábrázolásba, amely az idézett ferences forrásoknak is sajátja. Ezért bevezetésül tekintsük át a sermones LXX-LXXV „tematikáját”:

 

 

Sermones

A themául választott locus

A sermo vezérgondolata

LXX

„Vidi septem candelabra aurea, et in medio septem candelabrorum aureorum similem Filio hominis.” Apo 1,12[3]

Ferenc az Emberfiához hasonló.

LXXI

„Nemo mihi molestus sit, ego enim stigmata Domini Iesu in corpore meo porto.” Gal 6,17

Ferenc Jézus sebeit hordozza.

LXXII

„Christo confixus sum cruci. Vivo autem iam non ego, vivit vero in me Christus.” Gal 2,20

Ferenc, mint Krisztus, keresztre feszített.

LXXIII

„Similem illum fecit in gloria sanctorum”

Sir 45,2

Ferenc megdicsőült szent.

LXXIV

„Ego enim stigmata domini Iesu in corpore meo porto.” Gal 6,17

Ferenc Jézus sebeit hordozza.

LXXV

„Vidi alterum angelum ascendentem ab ortu solis habentem signum Dei vivi.” Apo 7,2

Ferenc az Isten jelét viselő angyal, Krisztus előfutára a világ végén.

Temesvári Pelbárt Szent Ferenc-beszédeinek themái és tematikája

 

Temesvári Pelbárt Szent Ference a fentiek alapján elsősorban a stigmatizált szent, akinek egyedülálló volta a szentek között abból adódik, hogy Krisztus sebeit valóságosan hordozta, és éppen ez a tény igazolja páratlan üdvtörténeti szerepét: ő Krisztus második eljövetelének előhírnöke. Ezt a mondanivalót erősíti az is, ha megvizsgáljuk, hogy az egyes themák milyen összefüggésben voltak jelen a hitszónok korabeli ferences közösségének életében. Pelbárt kiindulópontja vagy az ünnepi liturgia (az ünnepi mise olvasmányát, illetve a zsolozsmát idézi), vagy az ahhoz kapcsolódó „kötelező” olvasmány, Szent Bonaventura Legenda maiorja. Vagyis a rendalapító személyének ez a beállítása megegyezik a korabeli hivatalos életrajz – a mondott Legenda maior – felfogásával. Ez az attitűd nem Temesvári Pelbárt sajátja. A nála előforduló themák kedvelt kiindulópontjai a szentről szóló prédikációknak évszázadokon keresztül. Erre vet fényt egyrészt Jacques-Guy Bougerol, aki elsőként készítette el és közölte azoknak a Szent Ferencről szóló prédikációknak a nyitó bibliai idézeteit, amelyeket 1228 és 1350 között jegyeztek le.[4] A francia kutató 540 prédikációkezdetet sorol fel. A felsorolásból kitűnik, hogy egy-egy szentírási hely kedvelt thema volt a rendalapítót dicsérő szónokok számára, de csak néhány olyan van, amely a repertóriumban tíznél többször fordul elő.[5] Ha a magyar hitszónok themáinak nézünk utána a felsorolásban, azt látjuk, hogy a Jelenések könyve és a Galata levél általa alkalmazott sorai a kedvelt themák között is a két leggyakrabban előforduló idézetet tartalmazzák.

 

A thema helye a Szentírásban

Az idézet

A locus előfordulása a repertóriumban

Apo 1,12-13

Conversus vidi in medio septem candelabrorum...

3-szor

 

Et conversus vidi in medio septem candelabrorum...

1-szer

 

Vidi in medio septem candelabrorum...

5-ször

 

Vidi septem candelabra...                              

5-ször

Apo 7,2

Vidi alterum angelum...

31-szer (!)

Gal 2,20

Christo confixus sum...

3-szor

Gal 6,14–17

De cetero nemo mihi molestus...

3-szor

 

Ego enim stigmata...

10-szer

 

Mihi absit gloriari

20-szor (!)

 

Quicumque hanc regulam

11-szer

 

Stigmata Domini Iesu in corpore meo porto...

9-szer

Sir 45,1–2

Dilectus Deo et hominibus...

2-szer

 

Similem illum fecit...

4-szer

Pelbárt themáinak megjelenése korábbi (1228–1350) Szent Ferenc-beszédekben

 

Az 1228-tól 1350-ig tartó időszak mellé odatehetjük a Schneyer-repertórium (1350-1500) adatait is, amely 61 szent Ferencről szóló beszédet említ. Feltűnő, hogy a vonatkozó szerzők között Pelbárton kívül csak kettő olyan van, aki hat vagy annál több sermót állított össze (Henricus Herp és Sziénai Bernardin). A 61 prédikáció themáit végignézve azt látjuk, hogy a többnyire ferences vagy domonkos hitszónokok kb. az esetek felében (27 alkalommal) ugyanazokat a szentírási idézeteket veszik alapul, amelyeket Pelbárt. A leggyakoribb a Szent Ferenc-napi mise, illetve zsolozsma olvasmánya, a Gal 6,14-17, amely a stigmatizáció eseményére utal e szavakkal: „Ego enim stigmata Domini Iesu in corpore meo porto.”

A Szent Ferenc-beszédek alapját tehát túlnyomó részt azok a bibliai idézetek nyújtották, amelyek a rendalapítónak – a sebhelyek által – Krisztushoz való tényleges hasonulását és üdvtörténeti küldetését emelték ki.

 

A sermók forrásai

 

Miközben az egyes forrásokat csoportosítom, tartalmukból, valamint rend- és eszmetörténeti összefüggéseikből kifolyólag részletesebben kitérek a liturgikus szövegek idézésére és a pápai bullákra való hivatkozásokra.

 

1. A Szentírás

 

A bibliai idézetek számbavételekor szembetűnik, hogy az újszövetségiek vannak túlsúlyban az ószövetségi utalásokhoz képest (ezért talán célszerűbb az előbbieket további csoportokra – evangéliumiak és egyéb – bontani).

 

Sermones:

LXX

LXXI

LXXII

LXXIII

LXXIV

LXXV

Ószövetség

Gn 1,26-27

Ps 141,2

Ps 141,8

Ez 9,4

Dn 3,92

Sir 29,20

Ps 118,131

Ps 38,4

Can 4,9

Ps 31,9

Ps 81,6

Ps 138,7-8

Sir 45,2

Sir 13,19

Sir 23,28

Ps 9,38

Cf. Sap 11,17

Is 6,2

Ps 144,19

Is 6,1

Is 6,2

Is 6,2

Is 6,2

Is 6,2

Is 6,2

Ez 9,4

Evangélium

Mt 5,48

Mt 5,45

Mt 5,44

Cf. Mt 24,12

Cf. Mt 16,24; Mc 8,34; Lc 9,23

Lc 14,11; 18,14

Lc 11,33

Cf. Lc 12,47

Cf. Lc 10,16

Ioh 15,13

Cf. Mt 10,38

Mt 16,24

Mt 16,24; Lc 9,23

Cf. Ioh 15,6-8

Lc 16,22

Lc 18,14

Mt 16,24

Mt 19,17

Cf. Lc 13,3

Lc 14,33

Ioh 13,35

 

Egyéb újszövetségi iratok

Rm 8,17

Gal 6,16

Gal 6,17

Cf. Gal 6,14

Apc 1,12-13

Apc 7,2

I Cor 2,5

Gal 6,16

Gal 6,17

Gal 6,18

Gal 6,18

Rm 8,9

Rm 8,13

Rm 13,12

I Cor 11,27

Gal 2,19-20

Gal 2,19-20

Gal 5,24

Cf. Phil 2,8-9

Col 3,1-2

I Tim 4,8

II Tim 2,11

I Pt 2,21-22

I Io 4,16

Cf. Apc 21,27

I Cor 5,17

II Cor 5,20

I Io 4,16

I Cor 13,34

II Cor 12, 2-4

Gal 6,17

Apc 14,13

Gal 5,24

I Io 3,8

I Io 2,15

I Io 4,16

Apc 7,2

Apc 7,2-3

Apc 21,27

Szentírási idézetek Pelbárt Szent Ferenc-beszédeiben[6]

 

Az összesítésből kiderül, hogy vannak szentírási sorok, amelyek Szent Ferenc bemutatásában és dicséretében különösen fontosak voltak a prédikátor számára. Egybevágnak ezek a sermók themáiban olvasható citátumokkal. Leggyakrabban (egy kivételtől eltekintve minden sermóban) a Galata levél két-három locusa fordul elő.

 

2. Az egyházatyák

 

Az egyes szerzők előfordulásának gyakorisága nem mutat jelentős különbséget. A következő összesítés csupán azt támasztja alá, hogy a hitszónok számára a beszédalkotás nélkülözhezhetetlen forrásai voltak a patrisztikus írások.

 

s. LXX

s. LXXI

s. LXXII

s. LXXIII

s. LXXIV

s. LXXV

Ambrosius

Augustinus

Chrysostomus

Gregorius M.

Isidorus

Athanasius

Augustinus

Ps.-Dionysius

Augustinus

Gregorius M.

Augustinus

Boethius

Cyprianus

Damascenus

Gregorius M.

Palladius

Augustinus

Ps.-Dionysius

Augustinus

Gregorius M.

Ps.-Dionysius

Pelbárt hivatkozásai az egyházatyákra a Szent Ferenc-beszédekben

 

Leginkább Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely – kettő a négy nagy nyugati egyháztanító közül –  írásai jelennek meg a beszédekben. Tőlük cím szerint is megemlíti Pelbárt a következő műveket:

Aurelius Augustinus: De civitate Dei; De disciplina Christiana; Homiliae; De Trinitate; Super Exodum; Contra Manicheos; De opere monachorum. Gregorius Magnus: Super Ezechiel.

 

3. Középkori teológusok, prédikátorok

 

Ebben a kategóriában különösen sokat idézett a két tizenharmadik századi (szintén ferences) prédikátor és kommentáríró: Nicolaus de Lyra és Franciscus de Mayronis, valamint a tizenkettedik század első felében élő Clairvaux-i Szent Bernát és Szent-Viktori Hugó. E két utóbbi szerző a középkori spekulatív misztikának és spirituális teológiának meghatározó képviselője, s így gondolatrendszerük összefüggésben áll az éppen a 15. században kibontakozó devotio modernával[7], ezért jelenlétük Temesvári Pelbárt beszédeiben egyáltalán nem közömbös.

 

s. LXX

s. LXXI

s. LXXII

s. LXXIII

s. LXXIV

s. LXXV

- Anselmus

- Bernardus Claravallensis

- Franciscus de Mayronis (4)

- Hugo de Sancto Victore

- Petrus Lombardus[8]

- Albertus Magnus

- Bernardus Claravallensis

- Franciscus de Mayronis

- Hugo de Sancto Victore

- Scotus

- Bernardus Claravallensis (3)

- Gorra[9]

- Hugo de Sancto Victore

- Nicolaus de Lyra (5)

- Bernardus Claravallensis

- Franciscus de Mayronis

- Franciscus de Mayronis (2)

- Hugo de Sancto Victore

- Scotus

- Bernardus Claravallensis (2)

- Franciscus de Mayronis (4)

- Nicolaus de Lyra (4)

Pelbárt hivatkozásai középkori teológusokra és prédikátorokra[10]

 

4. A nem ortodox írások

 

A LXX. sermo négy, a LXXIV. egy olyan hivatkozást tartalmaz, amely látszólag a hivatalos egyházi tanítással egybe nem vágó forrásra utal. Ezek közül összesen három esetben olvashatunk részletet Joachim apát, azaz Gioachino da Fiore Liber concordantiae c. művéből. A későbbiekben még többször kitérek az említett szerzőre, akiről azonban már itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy tizenkettedik századi szerzetes volt, akinek próféciái leginkább halála után kavartak vihart a következő évszázad(ok) egyháztörténetében, ugyanis tanait összefüggésbe hozták a koldulórendek megjelenésével és különféle khiliasztikus tanokkal. A nevével fémjelzett, és a 13. században elítélt joachimizmus képviselői nemcsak újra olvasták műveit, hanem itt-ott ki is egészítették. Azonban Bartholomaeus de Pisa – Pelbárt Ferenc-beszédeinek egyik fő forrása – úgy hivatkozik Gioachino da Fioréra, hogy azt állítja, műveit egy kivételével jóváhagyta a Szentszék. Ugyancsak nála (a Conformitatum első oldalain) olvashatjuk, hogy Joachim, valamint a cumaei Sibylla és egy bizonyos Kármel-hegyi Cirill anakoréta is említésre méltó dolgokat jövendölt Assisi Ferencről. Nyilvánvaló tehát, hogy amikor Temesvári Pelbárt Joachim apátot, Sibyllát és Kármel-hegyi anakorétát említ, Pisai Bertalan Conformitatumát követi.[11] Ezért a sermókat olvasva ezeket a hivatkozásokat sem szabad úgy tekintenünk, mintha valami teljesen keresztényietlen vagy pogány iratokra utalnának, márcsak azért sem, mert többnyire a tizenharmadik század alkotásai. Ugyanígy nem „keresztény-idegen” a topica regula hivatkozás sem, amely valószínűleg Arisztotelész – a vitatkozás szabályait tárgyaló – Topika c. művének egy sententiáját idézi.[12]

Érdekesebb kérdés az, hogy mikor, milyen szövegösszefüggésben idézi ezeket Pelbárt, főleg az első kettő, khiliasztikus felhangokkal bíró művet.

Az említett „nem ortodox” források mindegyikét felvonultató beszéd a LXX., amelynek vezérgondolata a Jelenések könyvének egy sorára épít: Ferenc az Emberfiához hasonló, és ez jelzi üdvtörténeti küldetését, ő az előhírnök Krisztus második eljövetele előtt. A kérdés, amit részletezve megválaszol a prédikátor: Miért küldte nekünk Krisztus Ferencet a világ végén? Miközben a Szent Krisztushoz való hasonlóságát fejtegeti, Pelbárt rögtön az első párhuzamot a prófétai jövendölésben látja. Ahogy Krisztust prófécia jelezte előre, úgy Ferencről is előre hírt adott nekünk az Írás. Az Írás elsősorban a Szentírást jelenti, a szónok négy locust is hoz bizonyításképpen, utána viszont mindezt megtoldja nem kánoni írásokkal is: „Quinto Cyrillus anachoreta montis Carmeli, atque sexto Ioachim abbas libro Concordantiae de Francisco et eius ordine ac habitu et vita expresse praedixerunt. Septimo Sibylla Cumaea praedixit Christum et apostolos et post eos beatum Franciscum.” Ennek a szövegrészletnek több tanulsága van. A bibliai könyvekkel egy sorban említés azt sugallja, hogy mindhárom név a Szentírás tekintélyével ha nem is egyenlő rangú, de hitelt érdemel. Másrészt fény derül arra, hogy Pelbárt saját szerzetesrendjét, illetve annak alapítóját üdvtörténeti jelentőségűnek tartotta, és hogy khiliasztikus elképzelései voltak. További kutatást, és más sermók hivatkozásaival való összevetést igényelne annak kiderítése, hogy ez a khiliazmus milyen mélységű volt,  és hogy vajon hordozott-e – és ha igen, milyen – konkrét elképzeléseket a végidőre vonatkozólag.

 

5. Liturgikus szövegek

 

Pelbárt világosan utal rá, hogy olykor az Egyház liturgiájából, azon belül is a szent ünnepéhez kötődő liturgikus szövegekből idéz. Legtöbbször ilyen bevezetéssel látja el a citátumot: Ecclesia canit; vagy egyszerűen csak: canitur. A források tisztázásához az Analecta Franciscana (továbbiakban AF) X. kötete (Quaracchi – Firenze, 1926-1941) nyújt leginkább segítséget, mely a következő liturgikus szövegeket tartalmazza:

  • Julianus de Spira: Officium rhythmycum S. Francisci, AF X, 372–388.
  • Tres Missae antiquae in honorem S. Francisci, AF X, 389–396.
  • Sequentiae quattuor antiquae in honorem S. Francisci, AF X, 397–404.

Szent Ferenc középkori liturgikus ünneplésére vonatkozó további fontos adat, hogy ünnepének nyolcadában a zsolozsma matutinumainak (éjszakai vagy hajnali imaóráinak) egyes olvasmányait Bonaventura Legenda minorja szolgáltatta.[13] Néhány esetben az idézeteket nem találtam meg a fenti kiadásokban, ilyenkor ideiglenes megoldásként újabbkori, de még a II. vatikáni zsinat előtti ferences missalét és breviáriumot használtam.[14] Mindezek fényében Pelbárt forrásai az egyes liturgikus utalások kapcsán:

 

Sermo LXX és LXXI:

  • „canit Ecclesia” (PA 070.C, PA 071.A) – Epistola missae in honorem S. Francisci: Gal 6,14-18[15]

(Fratres, mihi autem absit gloriari... Gratia Domini nostri Iesu Christi cum spriritu vestro, fratres. Amen.)

A LXXI. sermóban a themát is e szavak adják, így az egész prédikációnak ez az idézet a szervezőelve.

 

 

Sermo LXXII:

  • „collatio” – Csaknem ugyanezt a szöveget találjuk a ferences missale stigmatizáció-napi miséjének postcommuniójában.[16] Baloldalon közlöm a sermóban olvasható könyörgést, jobboldalon a missale szövegét:

 

Deus, qui mira crucis mysteria in beato Francisco multiformiter demonstrasti, da nobis, quaesumus, devotionis suae semper exempla sectari et eiusdem Sanctae Crucis assidua meditatione muniri. (PA 072.B)

Deus, mira crucis mysteria in beato patre nostro Francisco confessore tuo multiformiter demonstrasti, da nobis, quaesumus, devotionis suae semper exempla sectari, et assidua eiusdem Crucis meditatione muniri.

 

Sermo LXXIII:

1. Julianus de Spira: Officium rhythmicum s. Francisci; Ad II vesperas – Hymnus[17] ötödik versszaka, amelyben a strófazáró negyedik sor Venantius Fortunatus Szent Kereszt-himnuszának kezdősora.

Hunc sequantur,
huic iungantur,
qui ex Aegypto exeunt,
in quo duce
clara luce
„vexilla Regis prodeunt” .
(PA 073.B)

2. Julianus de Spira: Officium rhythmicum s. Francisci; Ad I vesperas – Antiphona IV. (A strófa utolsó két és fél sora már hiányzik a beszédben.)

Franciscus evangelicum
nec apicem vel unicum
transgreditur, nec iota
nil iugo [Christi suavius,
hoc onere nil levius
in huius vitae rota.] (PA 073.B)

3. Versus gradualis missae secundae in honorem S. Francisci.

O patriarcha pauperum,
Francisce, tuis precibus
auge tuorum numerum
in charitate Christi,
[quos, cancellatis manibus,
caecutiens, ut moriens
Iacob, benedixisti.
Alleluia.]
(PA 073.D)

4. Julianus de Spira: Officium rhythmicum s. Francisci; Ad I vesperas – Antiphona V.

Hic creaturis imperat,
qui nutui subiecerat
se totum creatoris.
[Quidquid in rebus reperit
delectamenti, regerit
in gloriam Factoris.] (PA 073.D)

 

5. Julianus de Spira: Officium rhythmicum s. Francisci; Ad I vesperas – Ad Magnificat antiphona részlete.

In te signis radians,
in te ventura nuncians
requievit spiritus
duplex prophetarum. (PA 073.F)

 

6. Julianus de Spira: Officium rhythmicum s. Francisci; Ad I vesperas – Antiphona I.

 

Franciscus, vir catholicus
et totus apostolicus etc.
[Ecclesiae teneri
Fidem romanae docuit,
Presbyterosque monuit
Prae cunctis revereri.] (PA 073.F)

 

7. Julianus de Spira: Officium rhythmicum s. Francisci; Ad laudes – Ad Benedictus antiphona kezdősorai.

O martyr desiderio
Francisce, quanto studio
compatiens hunc, sequeris,
[quem passum libro reperis,
quem aperuisti.] (PA 073.G)

 

 

Sermo LXXIV:

A beszédnek minden liturgikus idézete a Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepén imádkozott officiumból való.

1. „Lectiones matutinales” – A hajnali imaóra olvasmányai Bonaventura Legenda minorjából. (PA 074.C)

2. Pelbárt az officium egy antifonájáról beszél. Először – forrás híján – úgy különítettem el a vers és a sermo többi szövegét, hogy a következő két háromszor nyolcszótagos szakaszt kaptam (ld. baloldali oszlop). Azután rábukkantam egy újkori kiadású breviáriumban a mondott napnál az Ad II vesperas – Ad Magnificat antifónájára.[18] A sermo sorainak forrása minden bizonnyal a stigmatizáció ünnepére szolgáló zsolozsma.

 

A hetvennegyedik sermo idézete (PA 074.F)

Az officium szövege

Crucis apparens hostia

tensis in cruce brachiis,

sex alis recta variis...

suaque sacra stigmata

in eius carne protrahit,

Christusmet passus,impressit...

Crucis apparet hostia

tensis in cruce brachiis,

sex alis tecta variis

cum vultus elegantia;

quae Francisci cor attrahit,

augens ei charismata,

suaque sacra Stigmata

in eius carne protrahit.

A stigmatizáció ünnepi zsolozsmájának részlete Pelbártnál és az officiumban

 

3. Ad I vesperas, Hymnus (Crucis Christi mons Alvernae...):[19]

Ad quem venit rex e caelo
amictu Seraphico
sex alarum tectus velo,
aspectu pacifico,
affixusque crucis telo
portento mirifico.

Cernit servus Redemptorem,
passum impassibilem,
saeculorum imperatorem etc.
[lumen Patris et splendorem,
tam pium, tam humilem;
verborum audit tenorem,
viro non effabilem.] (PA 074.F)

 

4. Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepén: Ad I vesperas, Versus[20]

 

in versu: Signasti, Domine, servum tuum, Franciscum.
(Responsum:) Signis redemptionis nostrae. (PA 074.F)

 

5. Prosa (?) ugyanabból a – valószínűleg stigmatizáció ünnepén imádkozott – zsolozsmából. Forrását egyelőre nem tudtam kideríteni.

 

Tunc alatus vir hierarcha
venit, ecce rex monarcha etc. (PA 074.F)

 

Sermo LXXV:

1. Julianus de Spira: Officium rhythmicum s. Francisci. Ad I vesperas – Antiphona I. Ugyanaz, amely a LXXIII. sermo 6. liturgikus idézeténél is előfordul, csak itt az egész antifóna idézve. (PA 075.F)

 

6. Pápai bullák

 

Az említett szentszéki levelekkel kapcsolatban először is pontosabb meghatározásuk lenne szükséges. Továbbá érdemes tisztázni történeti hátterüket, majd azt, hogy Pelbárt vajon milyen forrás alapján és miért éppen ezeket említi.

A Pomerium de Sanctis pars aestivalis LXXIV. sermója több pápát és általuk kiadott bullát említ olyan szövegösszefüggésben, ahol az egyházi tekintély elsősorban a rendalapító szent stigmatizáltságát és stigmáinak valódiságát hivatott igazolni. A többi prédikáció kizárólag egy bullára hivatkozik, de azt precízen mindig meg is nevezi (III. Miklós pp. Exiit qui seminat kezdetű, 1279 augusztusában kiadott levele).

Az érintett sermók (LXX, LXXI, LXXIV) a következő pápákra hivatkoznak:

  1. IX. Gergely pp. Ő végezte a szentté avatást, és kiadott 3 bullát, valamint a stigmák létét mint hinnivalót (credendum) hirdetette ki.
  2. IV. Sándor pp. Szintén 3 bullát adott a rendnek, valamint egy nyilvános prédikációjában állította, hogy saját szemével látta a szent sebhelyeket.
  3. III. Miklós pp. Exiit qui seminat kezdetű bullája a stigmákat kifejezetten említi. (Csak ez szerepel az első két beszédben.)
  4. XII. Benedek pp. Bullában rendeli el Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepét.

Pelbárt időrendi sorrendben említi a négy egyházfőt. Munkája során valószínűleg egy rendi krónikát vagy hasonlót használt. Hogy ez a forrás mi lehetett, azt nem tudjuk, mivel azonban tartalmaznia kellett a rendre figyelmet fordító pápák rendelkezéseit, biztos nem az életrajz- és legendairodalomban kell keresnünk, valamint az utolsónak említett pápa halála (1342) után kellett születnie.

Lássuk az említett adatokat a történeti ismeretek fényében.[21] IX. Gergely pápaságának ideje: 1227. március 19 – 1241. augusztus 22. A megválasztását megelőző hét éven át – még mint Hugolinus de Anagnia bíboros – ő volt a Kisebb Testvérek Rendjének atyai pártfogója, protector a Szentszék részéről. Róla már a ferences életrajzok és legendák is úgy emlékeznek meg, mint Szent Ferenc igazi tisztelőjéről, aki őt személyesen is ismerte és a rend legfőbb támogatója és elismerője volt.[22] Ennek fényében érthető, hogy amikor a szent halála után alig több mint öt hónappal megválasztják, a következő év nyarán már az ünnepélyes kanonizálást végzi. Az ünnepség Assisiben folyt le 1228. július 16-án. A Mira circa nos kezdetű szentté avatási bulla már Perugiában kelt július 19-én.[23] Páduai Szent Antal – akinek a személyében már egy ferences teológust és hitszónokot tisztelhettek a hívek – szentté avatási eljárása még gyorsabban történik, nem egészen egy év leforgása alatt (megh. 1231. június 13.; szentté avatás: 1232. május 30.)! Ezzel egy időben az egyházfő több ferencest püspökké és érsekké nevez ki. Egyre inkább nyilvánvaló lett, hogy a pápa népszerűsít és támogat egy olyan szerzetesrendet, amely – egyedül a Szentszéknek alárendelve – a hívek tömegeit képes megszólítani, válaszol azok éppen aktuális vallásos igényeire, ugyanakkor létszámát és földrajzi elterjedését tekintve rohamosan növekszik. Ez el nem hanyagolható tény abban a történelmi szituációban, amikor az egyház tekintélyét és világi befolyását II. Frigyes német–római császár próbálta a saját hatalma alá vonni. Megválasztása évében a pápa kiközösíti a világi uralkodót. 1228 húsvétja után Rómából menekülni kénytelen (éppen Umbriába, ahol egyik első útja Szent Ferenc sírjához vezet), és a világi uralkodóval csak 1230-ban köt békét, amelyet azonban kilenc év után ismét kiközösítés és háborúskodás követ. Miközben az Európában szétrajzó kisebb testvérek mint exempt – vagyis csak a pápától függő – rend tagjai hirdetik a bűnbánatot és az evangéliumot az Egyház megújulását előmozdítva, II. Frigyes „a szellem és az irodalom csataterén is” igyekezett az egyházi tekintélyt aláásni, nem kevésbé a püspökök körében.[24] A pápától való függést és az ő atyai támogatását a rend valószínűleg hálásan fogadta, hiszen a rendalapító halála utáni évtizedekben a testvéri közösség egysége veszélyben forgott, és a megoldást belülről már nem lehetett remélni.

A rendtörténeti kronológiák IX. Gergely pápa sok olyan megnyilatkozását felsorolják, amelyek címzettjei a ferencesek voltak. Kérdés marad, hogy Pelbárt melyik három bullára gondol, illetve melyik az, amely a szent sebhelyek létét mint hinnivalót hirdeti ki. Merlo összesen tizenhat enciklikát tart említésre méltónak,[25] és ezek között a rendi közösség életének alakulása szempontjából különösen kettő bír általánosabb érvénnyel és jelentőséggel: a Ferencet a szentek sorába iktató Mira circa nos (1228. júl. 19.)[26] és a Quo elongati (1230. szep. 28). Az előbbi azon túl, hogy meghatározza a szent ünnepét (okt. 4.), a rendalapító személyiségét egy üdv- és egyháztörténeti összefüggésbe helyezi. Itt is megjelenik a Sir 50,6 Ferencre alkalmazása (quasi stella matutina), amelyet a pápa a szentté avatás ünnepi miséjén homiliájában is idéz, valamint amely gondolat már írásban is megjelent a Szent halálát hírül adó körlevélben (Illés testvér írása), továbbá az egyes életrajzokban is (pl. T. Celanensis, Vita prima 125; Bonaventura, Legenda maior, Prologus).[27] A stigmákra azonban még utalás sem történik ebben bullában. A Quo elongati igyekezett megteremteni az egységet a rend különböző irányzatai között, és próbálta meghatározni a testvéreknek, miként is kell értelmezni a regulát. Ezzel a rend belső küzdelme, vagyis eszmény és élhető valóság közötti vívódása jogi síkra terelődik: a szegénység eszménye helyett pénzkezelésről beszélnek, és arról, hogy a testvérek bizonyos helyzetben nem tulajdonjogot, csupán tényleges használati jogot bírnak.[28] Fontos bulla tehát ez is, de a sebhelyek tényét ez sem tárgyalja.

Molnár Arkangyal azonban fordításban közli azokat a bullákat, amelyek a stigmák csodáit érintik:[29]

1.      Usque ad terminos; 1237. március 31. Ennek címzetje az olmützi püspök, aki tagadta Szent Ferenc stigmáit, és emiatt szigorú feddésben részesül.

2.      Non minus dolentes; 1237. március 31. Ebben a levelében a pápa Eberhardt domonkos rendi szerzetest feddi meg, sőt felfüggeszti a prédikálás alól, mivel a stigmák és a ferencesek ellen prédikált.

3.      Confessor Domini gloriosus; 1237. április 5. IX. Gergely az összes hívőhöz intézi ezt a levelét, és igazolja benne a stigmák történeti tényét, valamint hangsúlyozza, hogy éppen ez a tény „szolgáltatott különös okot” a szentté avatásra.

Ezek a megnyilatkozások fényt derítenek arra, hogy Jézus sebhelyeinek megjelenése egy emberen, legyen bár szentéletű, egészen új volt, és éppen ezért nehezen hihető. Ez pedig könnyen alkalmat adott arra, hogy az, aki a ferencesek tekintélyét akarta aláásni, a rendalapító stigmáinak történeti tényét vonja kétségbe. E lehetőség a 15. században is adva volt. Elég, ha némi hitelt adunk annak az Obszerváns Krónika által lejegyzett híradásnak, mely szerint néhány domonkos szerzetes azzal okozott botrányt 1509 körül Bernben, hogy nem hittek egyrészt Szűz Mária szeplőtelen fogantatásában, másrészt tagadták Szent Ferenc stigmáit.[30]

Valószínűleg a LXXIV. sermóban olvasható, IX. Gergelynek tulajdonított három bullát a fent említett öt, illetve hat között kereshetjük:

  • Mira circa nos
  • Quo elongati
  • Usque ad terminos
  • Seraphim volebant iuxta prophetiam (elveszett; ld. a 30. lábjegyzetet)
  • Non minus dolentes
  • Confessor Domini gloriosus

 

IV. Sándor pápaságának ideje: 1254. dec. 15 – 1261. május 25. IX. Gergely unokaöccse, aki a német–római uralkodócsaláddal szemben szintén ellenséges politikát folytat, és szintén erősen támogatja a ferenceseket. 1227-től, azaz Hugolinus bíboros pápává választásától ő a Kisebb Testvérek Rendjének bíboros protectora, és ezt a hivatalt pápaként sem utasítja vissza.[31] Ő avatja szentté Assisi Klárát, a ferences család női ágának, a klarissza apácák közösségének alapítóját.

Az ő idején tetőzött az a ferences renden belüli ellentét, amelyet az okozott, hogy a testvérek között teret nyert a joachimizmus.[32] A már említett, 1201/1202-ben elhunyt Giochino da Fiore az üdvtörténet három korszakát különítette el (Atyáét, Fiúét, Szentlélekét), melyek közül az utolsó kiteljesedése az ún. lelki egyház megszületéséhez vezet, ahol megvalósul az ordo iustorum, valamint az evangelium aeternum hirdetése. Az eszmék – az egyházi és világi hatalom közti háborúskodás befolyására lényegesen átértelmezve és aktualizálva – rohamosan terjedtek Itáliában, és így jutottak el a ferencesek radikális köreihez is. A ferences joachimizmus egyik foglalata az Evangelium aeternum c., eredeti és hamis joachimista iratokat egyaránt tartalmazó gyűjtemény. Míg a régebbi joachimisták felfogásában II. Frigyes volt az Antikrisztus, addig a ferencesekre is ható (ghibellin párti) változatban a pápa. Az iratokban szereplő ordo iustorummal a spirituálisok azonosították magukat. A közülük való Borgo San Donninói Gerhard 1254-ben jelentette meg Párizsban Introductorius in Evangelium vitam aeternam c. művét, amelyet IV. Sándor a következő évben elítélt, és száműzött vagy kolostorfogságra ítélt a későbbiekben is számos ferences joachimista spirituálist. A joachimizmus hatása azonban nem szűnt meg, és Pelbárt Ferenc-képében is tetten érhető jelenléte fölveti kérdést: Vajon a 15. századi Európa és magyarság vallásosságában, valamint a ferencességben mennyire és milyen módon hódítottak ezek az eszmék?

Ugyanebben a történelmi szituációban lett a rend legfőbb előljárója Bonaventura (1257), akinek Szent Ferencről írt Legenda maiorja (1260/1261) értelmezhető a (ferences) joachimizmusra adott teológiai válaszként, és amely hivatalos életrajzot Temesvári Pelbárt mint elsőrangú ferences forrást használt fel. Pelbárt három bullát említ IV. Sándorral kapcsolatban, hogy melyik hármat, azt csak találgatni tudjuk.

Merlo IV. Sándor pápa négy levelét tartja fontosnak kiemelni, amelyek a ferences joachimizmus elítélését, Assisi Klára szentté avatását, valamint az inkvizíció szolgálatában dolgozó testvérek helyzetét írják le.[33] A stigmatizáció témáját azonban a következő bullák érintették:[34]

1. Grande et singulare miraculum; 1255. július 10-én, az összes hívőt arra buzdítja, hogy ne adjon hitelt a stigmákat tagadóknak.

2. Benigna divinae operatio; 1255. október 19-én, felszólítja az egyházi elöljárókat azok megbüntetésére, akik tagadják a stigmákat.

3. A genuai püspökhöz írt levél 1255-ben: felszólítás azok megbüntetésére, akik a S. Maria della Vigna velencei templomban és Szent Sixtus zárdájában Szent Ferenc képéről eltüntették a sebhelyeket. Kiközösítés ígérése azoknak, akik a későbbiekben ilyet tesznek.

4. Quia longum esset; 1258. július 28-án, szintén felfüggesztés és kiközösítés a sebhelyek tagadóinak. Szó szerint ismétli a Benigna divinae operatio egyes részeit. A levél megírását az indokolta, hogy Kasztília és Lyon több szerzetese és világi papja levakarta a sebhelyek ábrázolását a képekről.

Pelbárt arról is szót ejt, hogy ez a pápa volt az, aki egy prédikáció alkalmával megvallotta, hogy saját szemeivel látta Szent Ferenc stigmáit. A LXXIV. sermo írója itt minden bizonnyal Bonaventurát idézi (Legenda maior 13, 8[35]), aki jelen volt ezen a prédikáción, amikor pedig három bulláját említi a pápának, a felsorolt négy közül ismer hármat.

 

III. Miklós pápaságának ideje nem egész három év: 1277 decemberétől 1280. aug. 22-ig. Az egyház tekintélyét és világi befolyását ő az Anjoukkal szemben igyekezett megvédeni.[36] Érdekes, hogy míg a többi pápai megnyilatkozás említésénél Pelbárt sohasem nevezi meg, hogy mely bullákra gondol, III. Miklós esetében mindig idézi az enciklika kezdő szavait, és mindig ugyanazt az enciklikát. Vajon miért? Minden bizonnyal azért, mert a Kisebb Testvérek Rendjének történetében ez az írás különös jelentőséggel bír. Meghatározónak tartották a 15. században, de bizonyos szempontból érvényben volt egészen a modern korig. Ezt bizonyítja egyik kiadása egy olyan kötetben, amely a rendi törvényhozás okiratait tartalmazza.[37] A gyűjtemény közli a ferences család három rendjének (Kisebb Testvérek, Klarisszák, Harmadrendiek) reguláit, azután a Szent Klárának adott pápai engedélyt és a II. Piusz (1458–1464) által megerősített konstitúcióikat, majd következik az Exiit qui seminat, és végül V. Kelemen (1305–1314) Exivi kezdetű konstitúciója.

Az Exiit qui seminat kibocsátásának dátuma: 1279. augusztus 14. Előzménye az Assisiben tartott generális káptalan, ahonnan a miniszter generális (fr. Bonagratia) a pápához ment, elsősorban azért, hogy új protectort kérjen a rend számára. A szentatyához való látogatás másik oka súlyosabb volt: felkérni a szentatyát, hogy újra definiálja a regulát, és határozza meg a világi papság számára is, hogy mi a ferences idea. Ezáltal helyreállhat a béke a Szentszéktől kiváltságokat kapott koldulórendek és az ettől felbőszült világi klérus között. Az, hogy a bulla az evangéliumi szegénység kapcsán a mérsékeltebb, kevésbé radikális véleményt közvetítette, a spirituálisok elégedetlenségét eredményezte.[38]

A bulla prológusa az evangéliumi Magvető példabeszédének képével indít, amelyben a jó földet az isteni Ige magvát befogadó Kisebb Testvérek Rendjével (Religio) azonosítja. Majd kijelenti: „Ez az [a Szerzet], akinek – Pál szavaival élve – senki ne okozzon kellemetlenséget, mert Krisztus az ő szenvedésének sebhelyeivel erősítette meg, azt akarván, hogy annak alapítója az ő szenvedésének jeleivel szembetűnően legyen megjelölve."[39]

Azt tehát, hogy Pelbárt csak és kizárólag az Exiit qui seminat bullát idézi III. Miklóstól, valószínűleg az indokolja, hogy ez az okirat megjelenésétől fogva alapvető fontosságú volt, és ez megalapozta tekintélyét is. Azonkívül valóban kifejezetten említette Szent Ferenc stigmáit, még ha nem is ez volt központi témája.

 

XII. helyett XI. Benedek. XII. Benedek pápaságának ideje: 1334. dec. 20 – 1342. ápr. 25. Az ő nevéhez fűződik a rend életében jelentős ún. „benediktinák” kiadása (konstitúciók, szabályzatok) 1336-ban. Ugyancsak az ő idején történt a már korábban elítélt spirituális, Angelus Clarenus halála (1337). Pelbárt azonban téveszt, ugyanis a stigmatizáció ünnepét XI. Benedek (1303. nov. 12 – 1304. júl. 7.) rendelte el![40] A határozathozatal ezzel kapcsolatban 1304-ben történt, amikor az assisi nagykáptalan végeztével az új miniszter generális (fr. Gondisalvus) az éppen Perugiában tartózkodó szentatyát fölkereste kérésével.[41]

Pelbárt – vagy az általa használt rendtörténeti forrás – tévesztése, miszerint XII. Benedeket jelölt meg a XI. helyett, abból is fakadhatott, hogy XII. Benedek hosszabb pápasága és több lényeges intézkedése (ld. pl. benedektinák) révén szélesebb körben ismert lehetett a ferences családban, így olyat is neki tulajdoníthatott a közvélemény, amely nem neki volt köszönhető.

A fenti vizsgálat alapján azt is megállapíthatjuk, hogy az a rendi krónika (legalábbis valamilyen egyház- és/vagy rendtörténeti feljegyzés), amit Pelbárt használhatott, a következő jellemzőkkel bírt:

  • általános (tehát nemcsak helyi) rendtörténeti forrásokat és adatokat (is) tartalmazott,
  • kb. 1350 és 1480 között írták,
  • talán szintén XII. Benedeknek tulajdonítja a stigmatizáció ünnepének engedélyezését.

A pápai bullákra való hivatkozás mögött mindenképpen az a szándék húzódik, hogy azok hitelesítsék a sermo hallgatóinak Szent Ferenc stigmáit és ezáltal a rendalapító életszentségét. Azonban mindebből az is következik, hogy az a szent Ferenc-kép, amely voltaképp a hivatalos, Szentszéktől is jóváhagyott, sőt propagált ábrázolás, és amely Bonaventura Legenda maiorjában is kirajzolódik párbeszédet képezve a joachimista, spirituális felfogással, az még Pelbárt korában is aktuális.

 

7. A ferences források

 

A beszédek ferences forrásait a hivatkozások alapján gyűjtöm össze és tárgyalom csoportosítva. Ehhez azonban hozzá kell számítanunk, hogy Pelbárt olykor hivatkozás nélkül is beemel korábbi szövegeket sermóiba, néha megelégszik egy szimpla „legitur” utalással, illetve nem mindig világos, hogy pontosan mit is idéz a megemlített műből. Tulajdonképpen annak lehetünk tanúi, hogy a beszédek írója – valódi kompilátor módjára – szabadon felhasználva a forrásokat írja saját változatát.

 

s. LXX

s. LXXI

s. LXXII

s. LXXIII

s. LXXIV

s. LXXV

Conf. (2)

LM (5)

„Vita sociorum beati Francisci”

„antiqua legenda”

Conf.

LM

Conf.

LM (5)

Conf.

LM (2)

Conf. (3)

LM (5)

„Vita sociorum beati Francisci” (2)

LM (4)

A ferences forrásokra való hivatkozások összesítése

 

Temesvári Pelbárt és a ferences irodalmi hagyomány

 

1. A Szent Ferencről szóló életrajz- és legendairodalom általános jellemzése

 

Assisi Szent Ferenc halála után – a szentté avatással szinte egy időben – megkezdődött a rendalapító életéről tanúskodó hagyomány írásba foglalása. Az első életrajzot Celanói Tamás írta (Vita prima; 1229), majd ugyanő készítette el a Legenda ad usum chorit (1230). Írását már forrásul használhatta fel Henricus Abrincensis a hexameterekben megkomponált Legenda Sancti Francisci versificata megalkotásához, valamint Julianus de Spira a Vita et Officium rhytmicum Sancti Francisci elkészítéséhez. Valószínűleg az 1240-es évek elején született az Anonymus Perusinusnak tulajdonított legenda. A rendi közvélemény azonban nemsokára egy új életrajz megírását sürgette, így 1244-ben a genovai káptalan minden testvért felszólított az addig fel nem tárt életrajzi adatok írásbeli beküldésére Crescentius a Jesi miniszter generálishoz.[42] Erre a felkérésre készülhetett a Legenda trium sociorum (I-XVI., a hozzá tartozó, 1246-os keltezésű kísérőlevéllel).[43] Továbbá az e felkérésre beérkezett források alapján készítette el Celanói Tamás a Vita Secundát, illetve a Szent csodáiról szóló gyűjteményt (Tractatus de miraculis).[44]

Alig három évtized alatt hét jelentős életrajz születik Ferencről, amelyek között ott van a rend számára hivatalosan elfogadott Celanói-trilógia és az ünnepi zsolozsma Julianus de Spirától. A ´Vita Francisci´ története mégsem zárul le ezzel, sőt, látjuk, hogy a 13. század második felében példátlan fordulat következik be. 1260-ban a narbonne-i káptalan felkéri Bonaventurát egy új hivatalos életrajz írására, aki engedelmeskedve a testvérek óhajának a ´63-as pisai káptalanon bemutatja művét (Legenda maior, ennek függelékeként a Tractatus de miraculis, illetve a Legenda minor), s ezt a következő, párizsi káptalan jóvá is hagyja (1266), egyszersmind elrendeli az összes korábbi vita és legenda Francisci megsemmisítését. E tény miértjével – tudniillik, hogy mi késztette ilyen döntésekre a rendi vezetést – itt nem foglalkozom, hiszen komolyabb történeti vizsgálódást igényelne. Mégis megfontolandó tény, hogy az életrajzok között Bonaventura műve éppen egy el nem hanyagolható fordulóponton helyezkedik el. Az ő írása lett a legenda nova, szemben a forrásul felhasznált, aztán megsemmisített legenda antiquákkal. Ennek a fordulópontnak köszönhető, hogy a 13. század második felétől – mivel a testvérek érdeklődése újra az eredeti életrajzok felé fordul – nem annyira Ferenc-életrajzok születnek, hanem inkább olyan kompilációk, amelyek gyakran új, akár helyi legendákat is tartalmaznak, és igyekeznek olyan színben feltűnni, mintha ők volnának az igazi, Bonaventura életrajzát megelőző eredeti legendák. A legenda antiqua kifejezés tehát mindig olyan kompilációra utal, amelyben egyaránt olvashatunk Legenda maiort megelőző és azt követő időkben keletkezett elbeszéléseket is. A különböző forrásokból merítő gyűjtemények gyakran más-más árnyalatú szentábrázolást közvetítenek. Ilyen kompilációkból, legenda antiquákból fordították a Jókai-kódex gyűjteményének nagy részét is, és valószínűleg Pelbárt is olvasott ilyet. Amikor ő ilyen forrásra hivatkozik, vagy Bartholomaeus de Pisát követi (ugyanis a Conformitatumban is találunk antiqua legenda-utalásokat), vagy ő maga használ fel egy számunkra talán ma is ismeretlen kompilációt.

 

Thomas Celanensis: Vita prima Sancti Francisci

1229

Thomas Celanensis: Legenda ad usum chori

1230

Iulianus de Spira: Vita et Officium rhythmicum Sancti Francisci

1232–1235

Anonymus Perusinus

1240–41?

Fr Leo, fr Angelus és fr Rufinus: Legenda Trium Sociorum (a 17-18. fejezet nélkül)

1246

Thomas Celanensis: Vita Secunda Sancti Francisci

1246–1247

Thomas Celanensis: Tractatus de miraculis

1250–1252

S. Bonaventura: Legenda maior

1261–1262

S. Bonaventura: Legenda minor

1261–1262

Legenda trium sociorum (teljes)

1266 után

Compilatio Assisiensis

1300 k.

Speculum Perfectionis

1318

Actus beati Francisci et sociorum eius

1322–1340 k.

Bartholomaeus de Pisa: Libri conformitatum...

1385–1390

Fioretti

1390–1396

Jókai-k.

1390u./1440k.

Assisi Szent Ferenc fontosabb életrajzai és legendái[45]

 

A legendagyűjtemények sorába illesztettük az elemzésünk szempontjából fontos Bartholomaeus de Pisa Conformitatesét is, és a Jókai-kódexet is, amely szintén a kompilált Ferenc-legendák egyik változata (valamint a sor végére odagondolhatjuk Temesvári Pelbártot is, aki az 1400-as évek végén írja beszédeit Szent Ferencről).

Az áttekintés jól mutatja azt a tényt, hogy az 1226 októberében bekövetkező halál után gyors egymásutánban igyekeztek tisztázni a rendalapító személyiségét, de a több eltérő irányzatnak és felfogásnak megfelelően több különböző Ferenc-kép született, amelyekben olykor sok a közös vonás, de amelyek soha nem egyformák. Ugyanakkor látnunk kell azt a műfaji (és ezzel együtt tematikus és stílusbeli) különbséget is, amely a legtöbbször felkérésre születő, rendi vezetés által propagált életrajzok között és az 1266 után keletkező kompilátumok között fennáll.

 

2. Azonosítatlan források

 

A ferences források hivatkozásainál mindössze négyszer nem tudjuk pontosan azonosítani az illető szöveget. Egy alkalommal Pelbárt antiqua legendát említ, háromszor pedig egy Vita sociorum beati Francisci c. legendagyűjteményt.

Előbbi esetében, ahogy utaltam rá, gyűjtőnévvel van dolgunk, amelyen bármelyik – ismert vagy ismeretlen – legendakompilátumot érthetjük (egészen a 13. század második felétől a 15. század közepéig). A LXX. sermo illető részét megtaláljuk Bartholomaeus de Pisánál, aki szintén legenda antiquára hivatkozik, valamint ő még egy Assisiből származó testvér tanúságára is. Az Analecta Franciscana Conformitatumhoz közölt vonatkozó lábjegyzete hoz több kódexet, amelyben megtalálhatjuk a történet eredetijét, vagy ahhoz igen közeli változatot.[46] Mégis érdemes egymás mellé tenni a prédikáció és a Conformitatum szövegét, hogy láthatóvá váljon, mekkora mértékű az egybevágóság.

 

Sermo LXX (PA 070.E)

Conformitatum

(fructus IV. pars sec.; AF 108–109)

Sexta [similitudo] est in persecutione, quia sicut Christus natus mox ab Herode daemonum suggestione incitato persecutionem est passus, sic de beato Francisco legitur in antiqua legenda, quod die, qua est Franciscus natus, quidam advenit peregrini in specie angelus ad ostium elemosynam petens, et petivit a famula, ut ei puer natus exhiberetur ad suscipiendum in ulnas. Sed cum famula non auderet concedere, et ille in rogatu persisteret, tandem mandante matre eidem est oblatus, qui puerum accipiens in ulnas osculatus est, et eius humeris in parte dextra crucem impressit, et dixit eum fore futurum de melioribus hominibus mundi, ac mandavit magna custodia gubernandum propter insidias daemonum, quas sibi praeparaverunt. Et his dictis disparuit.

Ut enim legenda pandit antiqua, et fr. Nicolaus de Assisio, guardianus post Spoleti, habuit a domina Margarita sua matre, vicina et nota matri beati Francisci, matre referente et pedissequa beati Francisci, ipso die, quo natus fuit beatus Franciscus, ad ostium domus beati Francisci quidam advenit angelus in specie peregrini, petens instanter a famula, ut puer Franciscus eidem ad videndum et tangendum exhiberetur. Sed cum famula timeret hoc agere, ac ille in rogatu persisteret, tandem mandato matris beati Francisci peregrino Franciscus est oblatus, qui eum in suis ulnis accipiens, stringens et osculans, eius humeris in parte dextra crucem impressit dixitque: „Hodie in isto vico nati sunt duo pueri, hic Franciscus et alius; hic erit de melioribus hominibus de mundo, et alius erit de peioribus.” Demum praedixit infantulum Franciscum magna custodia gubernandum propter insidias daemonum, qui de eius ortu turbati ad necandum eum multas insidias praepararent eidem; atque his dictis, statim disparuit, nullibi in dicta Assisii civitate amplius visus.

A vándor képében megjelenő angyal története Pelbártnál és a Conformitatumban

 

Az összevetés fényében is megmarad a kétség, hogy vajon Pelbárt a Conformitatumból merített, vagy közel megegyező „legenda antiqua”-forrást használtak. Az a tény, hogy Pelbárt nem hivatkozik fr. Nicolausra, illetve hogy ő alamizsnát kéregető vándorról beszél (ami a párhuzamos szövegben hiányzik), talán azt látszik alátámasztani, hogy a sermo írója saját forrást használt, és ezt a történetet onnan vette.

A másik érdekes hivatkozás a Vita sociorum beati Francisci megjelölés, ugyanis pontosan ilyen című legendagyűjteményt nem ismerünk.[47] Így vagy már általunk is ismert forrásra utal a beszéd írója egy sajátos címváltozattal, vagy egy teljesen ismeretlen, talán elveszett és meg nem talált legendagyűjteményre. A LXX. sermo illető része szintén megtalálható a Conformitatumban, de itt a szerző nem hivatkozik semmilyen forrásra. Ugyanakkor ha Pelbárt mégis tőle merített, akkor miért hivatkozik rá itt úgy, mint Vita sociorum beati Francisci? Egyelőre nem akadtam a LXXIV. sermo illető részleteinek forrására, de gyanúm szerint ez is egyike a sok legenda antiquának.

 

3. Liber conformitatum

 

A mű teljes címe: De conformitate vitae beati Francisci ad vitam Domini Iesu auctore fr. Bartholomaeo de Pisa. Libri I-III. Kézirataiban és három tizenhatodik századi kiadásában több címváltozattal szerepel. (Általában Liber v. Libri conformitatum vagy de conformitate, de hivatkoznak rá úgy is, mint Conformitates. 1510-es milánói kiadását az obszerváns fr. Franciscus de S. Columbano gondozta; további megjelenései: 1513. Milánó; 1590. Bologna.)

Szerzője életéről kevés biztos adatunk van.[48] Eredeti nevén Bartholomaeus de Rinonico, első említése: 1352. okt. 15., talán ekkoriban tanult a pisai konventben; később Bolognában folytatja tanulmányait; saját bevallása szerint is magister sacrae theologiae.[49] Műve kezdő és zárósoraiból kiderül, hogy azt 1385 és 1390. március 18. között írta, és a rendi dokumentumok tanúsága szerint 1399. augusztus 2-án hagyta jóvá a Kisebb Testvérek assisi káptalanja. Pisai Bertalan halálának 1401-es dátumának igazolására már nincs történeti hitelű forrásunk.

Alkotásában maga is megnevezi néhány forrását: Scripta s. Francisci, Legenda fratris Thomae (e hivatkozás alatt rendszerint a Vita secundát idézi), Legenda maior, Legenda trium sociorum, Speculum perfectionis, Legenda antiqua és Vaticinia de sancto Francisco. E két utóbbi forrása külön figyelmet érdemel. A legenda antiqua említésnél – úgy tűnik – nem egy konkrét műre gondol. Ugyanis ilyen idézetei közül többet megtalálunk Thomas Celanensisnél, sokszor szó szerint a „Fac secundum exemplar” kezdetű kompilációban. Ezt a legendagyűjteményt két kódex őrizte meg ilyen incipitekkel: „Incipit antiqua legenda sanctissimi patris nostri Francisci” (cod. Vatic. 4354.) és „Pars veteris legendae sanctae Francisci” (cod. 196. Bibliotheca R. Berolinensis). Ugyane kompiláció történeteit nagyrészt megtaláljuk az Actusban és a Speculum perfectionisban. Bartholomaeus de Pisa „legenda antiqua” hivatkozásai között még így is van több olyan, amelyek forrását nem sikerült kideríteni.[50]

A másik figyelmet érdemlő forrás a szent Ferencről szóló jóslatok. A mű első „fructusának” második részében ez olvasható: „quomodo beatus Franciscus est verbis prophetarum declaratus”, majd sorra veszi azokat a szentírási előképeket, amelyek a szentre alkalmazhatóak. Mindehhez csatolja a következő próféciákat:

  1. „Sibyllam, quae fuit tempore regis Priami et belli Troiani”
  2. „Cyrillum presbyterum et anachoretam Montis Carmeli”
  3. Abbas Ioachim de Floris műveit: Concordia novi ac veteris Testamenti; Expositio in Librum Apocalypsis; Psalterium decem chordarum.

Az első kettőt is Gioachino da Fiore alapján közli, és ugyanitt megtaláljuk a – IV. Sándor pápa kapcsán már említett – joachimizmus eszmerendszerének összefoglalását oly módon, hogy abból voltaképp annak tizennegyedik századi ferences változatát is rekonstruálhatjuk. Eszerint három korszaka van a világnak: az elsőben test szerint éltek az emberek, és Krisztusig tartott; a másodikban test és lélek szerint éltek, ez Krisztustól Szent Ferenc és Szent Domonkos eljöveteléig tartott; a harmadik korszak emberei a lélek szerint élnek, és ez csak rövid ideig tart, ugyanis hamarosan beköszönt a világ vége. A három korszaknak a választottak három rendje felel meg: 1. coniugati; 2. clerici; 3. monachi. Az első korszakban az Atyát kellett tisztelni, a másodikban a Fiút, a harmadikban a Szentlelket, és éppen ezért a világ végét megelőző napokban meg is mutatkozik a Szentlélek működése a szent férfiakban. Forrásának ilyen ismeretében újra olvasva Pelbárt első beszédének (sermo LXX.) nyitányát újra felvetődik a kérdés: Vajon az 1500 körüli magyar obszerváns ferencesség és a szavaikat hallgatók vallásosságában miként aktualizálódott a világ végének várása?

Az újabb szakirodalom[51] állítása szerint továbbá a Conformitatum közvetítette a korábbi legendagyűjtemények változatos és gazdag tartalmát a következő három évszázad ferences családjának, szemben a hivatalosan szintén elismert, de sokkal kimértebb és szűkszavúbb Legenda maiorral. Fontos sajátossága az is, hogy a központi téma Ferenc hasonlósága Krisztushoz. Ez a conformitas-téma korábbi életrajzokból származó örökség, különösen a Vita secunda (Thomaso a Celano) és a Legenda maior szövegéből; de ezzel foglalkozik néhány tizenharmadik század végi és tizennegyedik század eleji szerző is (megjelenik például Jacopone da Todi költészetében); sőt a tizennegyedik században ér meg különös fejlődést, amelynek csúcspontja éppen ez a mű. Valamint fontos hatástörténeti következménynek kell elkönyvelnünk igen valószínű befolyását a népnyelvű kompilációkra. (Ld. Fioretti Considerazione sulle stimmate c. része, illetve valószínűleg a Jókai-kódex 153–154!).

Tartalmi szerkezetét tekintve a mű voltaképpen egy allegóriába öntött legendárium. Második előszavának kezdetén az egész alkoltás themáját olvassuk, amely megegyezik a LXXIII. sermó idézetével:

Similem illum fecit in gloria sanctorum, Eccli. 45,2. Ut ea, de quibus tractaturus sum in opere subsequenti de conformitate vitae beati Francisci ad vitam Domini Iesu nostri Redemptoris, succincte pateant, verbum praelibatum assumsi, ubi dicitur, quod Dominus Iesus beatum Franciscum fecit similem, videlicet sibi, et consequenter, quod ipse pater beatus Franciscus tali similitudine fuit et est in gloria sanctorum.[52]

Az előszóból megtudjuk, hogy műve fát képez, amelyben az egyes fejezetek és részek egy-egy faágnak, illetve gyümölcsnek felelnek meg. A fának 10 törzse van (trunci), mindegyik törzsről 2 ág hajt ki (rami), jobbra egy és balra egy. Mindegyik ág két gyümölcsöt (fructus), azaz két hasonlóságot (conformitates) terem. Így az egész mű voltaképpen egy terebélyes fa 40 gyümölccsel. Mindegyik gyümölcs első része Jézus életének egy mozzanatát vagy egy tulajdonságát emeli ki. Erre válaszol a gyümölcs második része azzal, hogy az előbbi mellé állítja Ferenc megfelelő életrajzi elemét. Rögtön az első törzs első gyümölcse-hasonlósága: Iesus prophetis cognitus; Franciscus declaratur. Itt olvashatunk Assisi Ferenc előképeiről (figuris) és az őt előre megjövendölő jóslatokról (vaticiniis prophetarum). A Jelenések könyvének Legenda maiorban és Pelbártnál egyaránt felbukkanó idézete és még több szentírási párhuzam után itt következnek a legsűrűbben Gioachino da Fiore, Sibylla, Cyrillus Kármel-hegyi anakoréta próféciái Ferencre és rendjére, illetve a domonkosokra vonatkozólag.[53] A hivatalos egyházi tanítás és a joachimista tanok szoros összefonódása kitűnik abból is, hogy az említett Apocalypsis-idézetek (6,12 és 7,1) kommentálása során szót ejt a következőkről is: a Jelenésekben szereplő hatodik pecsét II. Frigyes császár idején nyittatik fel; az alter angelus nem más, mint Ferenc. Sybilla próféciáit pedig így kommentálja:

„Stellae quoque duae – glossa: idest ordo Minorum et Praedicatorum – consimiles primae consurgent contra ipsum et non obtinebunt, usque dum veniat abominatio et voluntas Altissimi consummetur.”[54]

A Conformitatumban arra is fény derül, ki a Pelbárt által is idézett Cyrillus anachoreta et presbyter montis Carmeli. A hagyomány szerint szentéletű konstantinápolyi pátriárka, akinek egyszer misézés közben az Úr angyala átnyújtott két görög nyelven írt érctáblát azzal a paranccsal, hogy fordítsa latinra, és küldje el a nyugati egyháznak, amit ő meg is tett, orákulumait pedig Joachim apát megvilágította.[55]

Elgondolkodtató adat, hogy ezek a próféciák nem csak a 13-14. században voltak „divatosak”, hanem később is; az 1500-as évek elején mintha reneszánszukat élnék.[56]

 

4. Legenda maior

 

Bonaventura Szent Ferencről írt életrajzának a ferences legendairodalomban betöltött határpont szerepére már fölhívtam a figyelmet. Ezt az alkotást hagyta jóvá és emelte hivatalos rangra az 1266-os párizsi káptalan, amikor elrendelték az összes korábbi legenda megsemmisítését. Ennek köszönhető, hogy amíg a Legenda maiornak minden rendházban legalább egy példánya akadt, addig a „Celanói-trilógia” alig maradt fenn korabeli kéziratban, nyomtatásban pedig először az 1800-as években jelent meg.[57] Bonaventura azonban fölhasználta a korábbi írásokat, sőt valószínűleg az általa ismert szóbeli hagyományokat is, még ha elég sokat ki is hagyott, illetve elhallgatott belőlük. A mai szakirodalom szerint biztos, hogy a legenda írásakor a szerző előtt hevertek Thomaso Celanensis művei, Julianus de Spira életrajzi írása és zsolozsmája, valamint a Legenda trium sociorum és az Anonymus Perusinus szövege is.[58] Ezzel együtt a Legenda maiornak több olyan sajátossága van, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha a sermók legtöbbet idézett forrása a Szentírás után. Ezek a főbb tulajdonságok a következők:

  • teológiai mű, amelyben fontos eszkatológiai és krisztológiai tételek körvonalazódnak;
  • misztikus mű, a korabeli skolasztikus spekulatív misztika jegyében;
  • a liturgiában és a rend közösségi életében alapvető szerepű mű
  • kompiláció, amelynek tudatosan kialakított szerkezete és pontosan meghatározott szimbólumrendszere van; történelmet és teológiát irodalmi értékűen fűz össze szerzője.

A Legenda maior  nagyobb mértékben teológiai, mint Thomas Celanensis alkotásai, nem beszélve az egyéb életrajzokról és a Bonaventura után keletkezett kompilációkról.[59] Ha átfutjuk a Legenda szerzőjének oeuvre-jét, elkülöníthetjük benne egymástól kezdeti alkotói korszakát (1248–57), rendi elöljárósága első évtizedét (1257–1267), valamint élete utolsó hét évét, amely a polémiák korszaka kétszeresen is: egyrészt a párizsi egyetemen, másrészt a renden belül.[60] Amíg az első korszakra a spekulatív, mintaszerűen skolasztikus teológiaművelés jellemző – lásd: Commentarii, Quaestiones műfaja –, addig a másodikban a ferences lelkiség, illetve a misztikus teológia felé fordulás, s e kettő integrálódik Bonaventura élete végén, amelyet jól szemléltet három előadássorozata (Collationes de decem praeceptis, Collationes de septem donis Spiritus Sancti, valamint a befejezetlen Collationes in Hexaemeron). A Legenda maior tehát a második korszak alkotása. A közvetlenül megelőző művek többek között annak az elvonulásnak gyümölcsei, amelyre Bonaventura 1259-ben határozta el magát – rendfőnöki feladatai közepette –, és amelyet Alvernán töltött Ferenc stigmatizációja felett elmélkedve[61]: Itinerarium mentis in Deum; Soliloquium de quatuor mentalibus exercitiis; De triplici via alias Incendium amoris. Valamint kicsit később, de még a Legenda maior írása előtt alkotta meg a Lignum vitaet.

Ez az életrajz határozott meg évszázadokra egy olyan Szent Ferenc-képet, amelyben Assisi Ferenc a joachimista elképzelésekhez hasonló módon, de nem ugyanúgy, páratlan eszkatológiai küldetéssel bír.[62] Ugyanezt hangsúlyozza Paul Zahner 1999-ben megjelent könyvében, amelyben Bonaventura teológiáját a ferences joachimizmusra adott válaszként értelmezi.[63]

El nem hanyagolható tény az is, hogy Bonaventura felolvasásra írta életrajzait.[64] A rendalapító ünnepének nyolcadában minden ebéd és vacsora alatt elhangozhatott egy-egy fejezet a Legenda maiorból (a Prológussal együtt 16 rész), a matutinum három nokturnusára pedig a Legenda minor megfelelő részei (7 caput, mindegyikben 9 lectio). Az életrajz francia fordítója szerint miközben Bonaventura igyekszik a Szent és Jézus közti misztikus szerelmet kifejezni, hogy mély áhítatot ébresszen, az is a szándéka, hogy az ebédlői és breviáriumi felolvasás hallgatójának lelkében is békét teremtsen. E törekvésnek tudható be szerinte, hogy egyrészt végighúzódik a művön – hallgatólagosan ugyan, és ki nem mondva – az Énekek énekének stílusa, másrészt hogy hosszú, szimmetrikus, harmonikus mondatok követik egymást.

Említést kell még tennünk a Legenda maior szerkezetéről és szimbolikájáról, amely egyébként jól példázza, hogy a kompiláció eredetisége éppen abban áll, hogy a már kész szöveganyagot miként alkotja eggyé a kompilátor. Az emelkedett hangnemű bevezetés tele van bibliai citátumokkal, amelyek többnyire Ferenc előképeiként jelennek meg, és ugyanígy térnek vissza azután a következő tizenöt fejezetben. Az első négy fejezet időrendben beszéli el a szent életét ifjúkorától egészen a rend születéséig, majd kilenc fejezet szól erényeiről, és mindezt zárja a halált és a szentté avatást leíró szakasz. E tartalmi felosztást maga Bonaventura is ismerteti a Prologus végén, azonban a figyelmes olvasó összetettebb szerkezetet talál, amely két szervező elv köré épül. Az egyik a via triplex, vagyis a szentségre jutás hármas útja a via purgativán, a via illuminativán és a via unitiván át (ld. az erényeket tárgyaló rész 3x3-as felosztását[65]), a másik a kereszt hétszeri megjelenése, amely szintén a XIII. fejezetben ér véget. Ennek köszönhető, hogy a Legenda maior csúcspontja a szent sebhelyek elnyerésének leírása, és ezzel Bonaventura Ference (is) elsősorban a stigmatizált szent, az „alter Christus”.[66] Ehhez igazított a mű szimbólumrendszere is. A legszembetűnőbb, leghangsúlyosabb szimbólum a kereszt, és rajta a Keresztrefeszített. Éppen így kerüli el a szerző, hogy Ferenc végidőbeli küldetését túlhangsúlyozza a ferences joachimistákhoz hasonlóan. A Legenda maior inkább a keresztre feszített Krisztusról beszél, mint egy rendkívüli szentről, pontosabban, amikor a sebeket hordozó Ferencet állítja elénk, akkor is Krisztusra mutat. Ez különösen akkor válik fontossá, ha tudjuk, hogy Temesvári Pelbárt őt idézi legtöbbször.

 

Pelbárt „Szent Ference” – A 15. századi Szent Ferenc-kép

 

Természetesen az elemzés során körvonalazódó szentábrázolás nem egészen Pelbárté, csupán egy számára is adott, általa is megértett „ikon”. A forrásvizsgálat során kirajzolódik előttünk, hogy Temesvári Pelbárt az általa művelt ars compilandival szervesen beleilleszkedik saját korának ferences életrajz- és legendairodalmába. Rendtársai, valamint a klérus és a hívek számára elsősorban azt a Szent Ferenc-képet közvetíti, amelyet a Szentszék és a rendi vezetés által propagált Legenda maior tartalmaz. Ennek köszönhetően Ferenc alakja úgy áll előttünk, mint a végidő küldötte, akit főként a testén hordozott stigmák hitelesítenek. Egy szent, akit inkább tisztelni, mint mindenestől utánozni lehetne; aki inkább szimbólum, mint követhető eszmény. Ugyanakkor Pelbárt kiegészíti és átszövi mindezt a változatosabb, érdekfeszítő történetekben és gondolatokban sem szűkölködő ferences legendárium egyes darabjaival, leginkább Bartholomaeus de Pisa művéből merítve.

Ez a megállapítás akkor kezd újabb kérdések kiindulópontja lenni, ha a sermók mellé helyezzük a ferences hagyomány egy másik magyar – valamivel korábbi – irodalmi nyomát: a Jókai-kódex szövegét. Bár nem maradt meg teljes terjedelmében, a számunkra ismert oldalak nagyobb részt a legenda antiquák Ferencét mutatják be az Actusból és a Speculum perfectionisból merítve (mindezt népnyelven, mintegy „magyar Fioretti” gyanánt). Ahol a kódex a Legenda maiort vagy a Conformitatumot idézi-fordítja, ott is csodaleírást találunk és nem a végidő stigmatizált küldöttét. Az 1400 körüli gyűjtemény bevezető sorai is azt ígérik, hogy itt Ferenc és első társainak történeteit olvashatjuk majd. Ennek megfelelően az itt megfestett Ferenc inkább szent ember, akinek szentsége leginkább szegénységében, apostoli életmódjában és csodatételeiben áll. Mintha a 15. századi magyar vallásos gondolkodásban kétféle árnyalattal rajzolnák Assisi Ferencet: az egyik árnyalat a hivatalosan elfogadott, teologizáltabb, szimbolikusabb, amely ugyanakkor magába képes sűríteni eszkatologikus elképzeléseket; a másik inkább a „szent embert” hangsúlyozza szegény és aszketikus életmódjával és csodáival. Pelbárt mindkét árnyalattal él, ám szerkesztésmódjában, forráskezelésében az első tűnik hangsúlyosabbnak. Az árnyalatok további pontosításához a hat szentbeszéd tartalmi elemzése segíthet hozzá.

 

 

Berhidai, Piusz: Pelbartus de Themeswar in the Franciscan literary tradition

Towards the end of the 15. century, the Hungarian Franciscan order underwent a reneissance of observantism. Pelbartus de Themeswar in his Pomerium de sanctis sermon collection devotes no less than six sermons to their founder. The author of the essay explores the ways in which Pelbartus uses his sources in the face of the international Franciscan tradition. He argues that Pelbartus focuses on the Saint Franciscus as present in Bonaventura´s Legenda maior, Doomsday predicator who is attested by his bodily stigmata. Pelbartus, however, also includes interesting material for the reader, relying on Bartholomaeus de Pisa. Thus, it can be concluded that Pelbartus puts less emphasis on the sanctity of Saint Franciscus´s poverty, apostolic life, and miracles.

 



[1] Itt nincs szükség és mód annak igazolására, hogy Assisi Szent Ferenc mennyire toposza lett az európai irodalomnak. A szemléltetés kedvéért elég, ha fellapozzuk Dante Commediájában a Paradiso XI. énekét, vagy ha megpillantjuk a kortárs magyar irodalom palettáján Győrffy Attila Énekek Assisi Szent Ferenc madaraihoz című verseskötetét (Kráter Könyvkiadó, 2006).

[2] A tanulmányban felhasznált kiadás: Pelbartus de Themeswar, Pomerium Sermonum De Sanctis I-II. – [Augsburg] : [Gran, Johannes Rynmann], 1504. – [238] fol. [=7+a8-z8, aa8-ff7] ; 21 cm. RMK III. 121. (Magyar Ferences Könyvtár: 01001282). Az időközben elkészült digitális szövegkiadás alapszövege: Pelbartus de Themeswar, Sermones Pomerii de sanctis II. [Pars aestivalis], Augsburg, 1502. RMK III. 104. (http://emc.elte.hu/pelbart/)

[3] A bibliai idézetek azonosításának forrása: Biblia Sacra Vulgata, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 1994.

[4] BOUGEROL, Jacobus-Guido, Initia latinorum sermonum ad laudem S. F. S. Francesco e la Chiesa = Studi e testi pubblicati nell´ottavo centenario della nascita di Francesco d´Assisi 1182–1982, Romae, Pontificium Athenaeum Antonianum, 1982, 706–794.

[5] Például: Hebr 11,5 tizenötször, Sir 44,16 tizenkétszer, Ez 28,12 tizenhétszer.

[6] A táblázatban minden szentírási idézetet feltüntettem, az ismétlődésekre való tekintet nélkül, hogy egy-egy visszatérő locus gyakorisága is látszódjon.

[7] Gondolhatunk a tizenötödik században írt Imitatio Christi c. műre is, amelyet tulajdonítottak többek között Szent Bernátnak is. (Ld. Rónay György, Előszó Kempis Tamás: Krisztus követése c. művéhez, ford. Jelenits István, Bp., Ecclesia, 1990. 5–11, 6.)

[8] Petrus Lombardus megnevezése a sermóban: Magister.

[9] Nicolaus de Gorra Franciscus de Mayronishoz és Nicolaus de Lyrához hasonló tizenharmadik századi prédikátor, ő azonban domonkos rendi. Az itt vizsgált sermókban csak egyszer fordul elő.

[10] Egy szerző egynél többszöri előfordulását zárójelbe tett számmal jeleztem.

[11]. De conformitate vitae beati Francisci ad vitam Domini Iesu auctore fr. Bartholomaeo de Pisa Liber I-III  = Analecta Franciscana, Tom. IV-V, Quaracchi, 1906 és 1912. IV, 41–60. Az 53. oldalon olvassuk: „Hic abbas Ioachim, cuius opera sunt per ecclesiam approbata, libro excepto, quem edidit contra magistrum Petrum Lombardum.”

[12] A keresztény középkor által befogadott és auktoritásként elismert szövegekre utalnak az ilyen hivatkozások is, mint exemplum, glossa (LXX., PA 070.C, B), regula iuris (LXXI., PA 071.C), amelyekre azonban jelen elemzésben nincs alkalmam részletesebben kitérni.

[13] Vorreux, Damien, Introduction = Vie de Saint Francois d´Assise par Saint Bonaventure, trad., introduction, notes du Damien Vorreux, Paris, 1951, 6–21.

[14] Nemrégiben utánanézhettem a kérdéses soroknak egy 1504-es velencei kiadású antifonáléhoz kötött proprium szövegében is (kérdés, hogy pontosan mikori, de biztosan 1800 előtti), mely a gyöngyösi Magyar Ferences Műemlékkönyvtár tulajdona (és vizsgálódásom idején még nem katalogizált példány).

[15] Ugyanaz a szentlecke mindhárom miseváltozatban.

[16] Missale Romano-Seraphicum, Romae, 1953 . A mondott ünnep saját részénél: Die 17 Septembris in Impressione SS. Stigmatum S. P. N. Francisci. Postcommunio.

[17] E himnusz szerzője a quaracchi atyák kommentárja szerint Thomas Capuanus bíboros. Analecta Franciscana Tom. X. Quaracchi, 1926-1941, pp. XLVIII.

[18] Breviarium Romano-Seraphicum. Pars autumnalis, Romae, 1951, a megfelelő napnál (die 17 Septembris in impressione Sacrorum Stigmatum S. P. N. Francisci). Ugyanezt a szöveget találtam a gyöngyösi proprium megfelelő oldalán.

[19] Breviarium, Romano-Seraphicum. Pars autumnalis, Romae, 1951, a megfelelő napnál (die 17 Septembris in impressione Sacrorum Stigmatum S. P. N. Francisci). A sermo idézetének utolsó verssora hiányzik az általam talált himnuszszövegből, helyette a zárójelben szereplő sor áll; a folytatást is a breviárium szerint közlöm.

[20] Breviarium, Romano-Seraphicum. Pars autumnalis, Romae, 1951, a megfelelő napnál (die 17 Septembris in impressione Sacrorum Stigmatum S. P. N. Francisci).

[21] Ehhez segítséget nyújtanak egyrészt Lucas Wadding Annales Minorum megújított kiadásának megfelelő kötetei (vol. II (1931)vol. VIII (1932), valamint vol. XVII (1935), Quaracchi). Másrészt Grado Giovanni Merlo Nel nome di San Francesco (Editrici Francescane, 2003) című rendtörténeti munkája. Mindkettő felsorolja a renddel kapcsolatos pápai megnyilatkozásokat, illetve az előbbi kronológiája azt is, hogy kik voltak azok a bíborosok és pápák, akik a szerzet tagjai közül kerültek ki, és kik azok, akik a kúria részéről felügyelték, szervezték, jóváhagyták az új közösség életének alakulását. Továbbá fontos adatokat tartalmaz Molnár Arkangyal Assisi Szt. Ferenc stigmái történelmi, teológiai és orvostani szempontból, „Ferences Közlöny” kiadása, Budapest, 1929.

[22] Vö. Thomas Celanensis, Vita prima 99–101; Legenda trium sociorum 61; Bonaventura, Legenda maior 15,6–7. (A ferences forrásokra való hivatkozáskor az utóbbi évtizedekben általánosan elfogadott gyakorlatot követem, amely szerint arab számmal jelöljük az adott mű fejezetét (és nem az oldalszámot!) és azon belül – ha van – a számozott bekezdést is. A számozás mindig a kritikai kiadás számozását követi: Analecta Franciscana tom. X., Quaracchi, 1926-1941.)

[23] Ld. Balanyi György jegyzetét Celanói Tamás Első életrajza szent Ferencről 126-hoz: Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről (Ferences Források 2.), Balanyi György fordítását és jegyzeteit javította Hidász Ferenc, Várnai Jakab, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993. 129.

[24] Szántó Konrád, A katolikus egyház története, III, Bp.,Ecclesia, 1987, 373.

[25] Grado Giovanni Merlo, Nel nome di san Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 481–483.

[26] Lucas Wadding, Annales Minorum II, Quaracchi 1931, 225–227.

[27] Grado Giovanni Merlo, Nel nome di san Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 53–55.

[28] Varga Kapisztrán, A Kisebb Testvérek Rendjének története (kézirat).

[29] Molnár Arkangyal Assisi Szt. Ferenc stigmái történelmi, teológiai és orvostani szempontból, „Ferences Közlöny” kiadása, Budapest, 1929, 72–79. A stigmák csodáját már tipikusan 20. századi szempontokkal is közelítő ferences a vonatkozó pápai megnyilatkozásokat Saturnio Mencherini Codice Diplomatico della Verna e delle Ss. Stimate di S. Francesco d´Assisi (Firenze, 1924) c. munkájából idézi. Molnár Arkangyal szerint IX. Gergely négy bullát adott ki a stigmák védelmében, de egy elveszett, és csak Wadding tesz róla említést (Seraphim volebant iuxta prophetiam).

[30] Az Obszerváns Krónikát az 1400-as évek közepén kezdte írni Szalkai Balázs, majd az utána következő nemzedék folytatta művét. Az idézett történetet Varga Kapisztrán említi. Varga Kapisztrán, A Kisebb Testvérek Rendjének története (kézirat).

[31] Grado Giovanni Merlo, Nel nome di san Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 165.

[32] Heussi, Karl, Az egyháztörténet kézikönyve, Bp., Osiris Kiadó, 2000, 233.

[33] Grado Giovanni Merlo, Nel nome di san Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 485.

[34] Molnár Arkangyal Assisi Szt. Ferenc stigmái történelmi, teológiai és orvostani szempontból, „Ferences Közlöny” kiadása, Budapest, 1929, 80–89.

[35] Bonaventura, Legenda maior = Analecta Franciscana, tomus X, Quaracchi, 1930. (p. 619.)

[36] Szántó Konrád, A katolikus egyház története I, Ecclesia, Budapest, 1983, 389.

[37] Seraphicae legislationis textus originales, Quaracchi, 1897, 181–229.

[38] Grado Giovanni Merlo, Nel nome di san Francesco, Editrici Francescane, Padova, 2003, 234–240.

[39] Nicolaus pp. III., Exiit qui seminat, Prologus 2. "Haec est [Religio], cui, attestante Paulo, nemo de cetero debet esse molestus, quam Christus passionis suae stigmatibus confirmavit, volens institutorem ipsius passionis suae signis notabiliter insigniri." Ld. http://www.intratext.com/IXT/LAT0292/_P1.HTM (Ford. B.L.)

[40] Propriae liturgia horarum pro sodalibus ordinum franciscanum, Madrid, 1974, 180. E kiadvány a római katolikus zsolozsmáskönyv kiegészítése a ferences ünnepek liturgikus szövegeivel.

[41] Lucas Wadding, Annales Minorum, tom. VI, Quaracchi, 1931, 44–45.

[42] Dr. Balanyi György piarista előszava Celanói Tamás művének fordításához (1956). In Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről (Ferences Források 2.), Balanyi György fordítását és jegyzeteit javította Hidász Ferenc, Várnai Jakab, Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, 8.

[43] Várnai Jakab, Előszó. In A három társ legendája (Ferences Források 4.), Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1995, 6.

[44] Hidász Ferenc, Várnai Jakab, Előszó. In Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Agapé, 1993, 14-17, 15.

[45] Az egyes művek datálásához ld. Fernando Uribe bevezetését a ferences életrajzokba és legendákba (Uribe, Fernando, Introduzione alle fonti agiografiche di san Francesco e santa Chiara d´Assisi. Edizioni Porziuncola, 2002).

[46] Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, 108.

[47] Hasonlók: Legenda trium sociorum; Actus beati patris Francisci et sociorum eius.

[48] Ld. Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, Praefatio, I-XXXV.

[49] A Conformitates első előszavában olvassuk: „ego inter minores minimus, sacrae theologiae magister indignus, frater Bartholomaeus de Pisis.” (Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, 2.)

[50]. Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, Praefatio, XVIII: „ergo desideratur clarior cognitio illius legendae antiquae”.

[51] Uribe, Fernando, Introduzione alle fonti agiografiche di san Francesco e santa Chiara d´Assisi. Edizioni Porziuncola, 2002, 436.

[52] Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, 3.

[53] Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, 33–60.

[54] Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, 40. A kiadás lábjegyzete szerint az említett Sybilla-próféciákat tartalmazó iratot 1251–54 között összeállítottnak vélik.

[55] Ld. Analecta Franciscana tom. IV, Quaracchi, 1906, 45–52.

[56] Példa erre az egyik Joachim-kiadás: Liber Concordiae novi ac veteris testamenti, Venetiis, 1519. Ugyanezt szemlélteti egy több művet tartalmazó kiadás is: Abbas Ioachim magnus propheta: Haec subiecta in hoc continentur libello: Expositio magni prophetae Ioachim in librum beati Cirilli de magnis tribulationibus et statu sanctae matris ecclesiae: ab his nostris temporibus usque ad finem saeculi: Una cum compilatione ex diversis prophetis novi ac veteris testamenti Theolosphori de Cusentia: presbyteri et heremite, Venetiis per Bernardinum Benalium, 1516.

[57] Celanensis Vita primájából húsz kézirat maradt meg, a Vita secundából kettő, a Tractatus de miraculisból pedig csak egy. Ezzel szemben a hivatalosnak számító életrajznak legalább 400 példánya maradt fenn. Cousins, Ewert, Introductio. In Bonaventure: The Soul´s Journey into God – The Tree of Life – The Life of St. Francis (The classics of western spirituality), New York – Ramsey – Toronto, 1978, 41.

[58] Dalarun, Jacques, La Malavventura di Francesco d´Assisi per un uso storico delle leggende francescane (Fonti e ricerche 10.), Milano, 1996, 169.

[59] Ezt igazolja Hellmann, Wayne, The Seraph in the Legends of Thomas of Celano and St. Bonaventure: the victorine transition. In Bonaventuriana, Miscellanea in onore di Jacques Guy Bougerol ofm, a cura di Francisco de Asís Chavero Blanco, Vol. 1., (Bibliotheca Pontifici Athenaei Antoniani 27.), Roma, 1988, 347–356.

[60]  Cousins, Ewert, Introduction. In Bonaventure: The Soul´s Journey into God – The Tree of Life – The Life of St. Francis (The classics of western spirituality), New York – Ramsey – Toronto, 1978, 8–11.

[61] Szent Bonaventura pályája, Szent Bonaventura misztikus művei, bevezetők, jegyzetek, fordítás Barsi Balázs, Várnai Jakab, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 26.

[62] Erre utal a mű német fordításának címe is: Franziskus Engel des sechsten Siegels, Sein Leben nach den Schriften des heiligen Bonaventura, kiad. Clasen, Sophronius (Franziskanische Quellenschriften 7.), Werl/Westfalen, 1962.

[63] Zahner, Paul, Die Fülle des Heils in der Endlichkeit der Geschichte – Bonaventuras Theologie als Antwort auf die franziskanischen Joachiten, (Franziskanische Forschungen 41. Heft), Werl/Westfalen, 1999, 121–131.

[64] Vorreux, Damien, Introduction. In Vie de Saint Francois d´Assise par Saint Bonaventure, trad., introduction, notes du Damien Vorreux, Paris, 1951, 6–21.

[65] A kilenc fejezetben a következőképpen tárul fel a hármas út: 1. Ferenc megtisztul a castitas (V.), a paupertas (VI.) és az oboedientia (VII.) által; 2. megvilágosodik a pietas (VIII.), a caritas (IX.) és az oratio (X.) révén; 3. végül egyesül az Úrral in Sacra Scriptura, vagyis Isten Igéjének valódi ismeretében (XI.), in praedicatione, vagyis az Ige hirdetésében (XII.), majd in cruce, a Keresztrefeszített Igével való együttszenvedésben (XIII.).

[66] Muscat, Noel, The Life of Saint Francis in the Light of Saint Bonaventure´s Theology on the „Verbum crucifixum” (Studia Antoniana Cura Pontifici Athenaei Antoniani Edita 32), Roma, 1989, 185–204.