A címben szereplő „ferences irodalmi
hagyomány” kifejezésen szűkebb értelemben azt a történelemben nyomon követhető
valóságot értem, amit a Szent Ferencről való gondolkodás – és talán érzésvilág is
– teremtett mindmáig, s amelynek konkrét irodalmi nyomai vannak. Ezt az
irodalomtörténeti jelenséget kezdetben a ferences életrajzok, legendák, később
rendi krónikák és liturgikus versek alkotják, ám az obszervancia korában
kiegészítik ezeket a prédikátorok szentbeszédei, majd az ezeket (is) forrásul
használó újabb kompilált szövegek vagy fordítások, és nem utolsó sorban a
mindezt magukba építő szépirodalmi megnyilatkozások.
Temesvári
Pelbárt Szent Ference a fentiek alapján elsősorban a stigmatizált szent, akinek
egyedülálló volta a szentek között abból adódik, hogy Krisztus sebeit
valóságosan hordozta, és éppen ez a tény igazolja páratlan üdvtörténeti
szerepét: ő Krisztus második eljövetelének előhírnöke. Ezt a mondanivalót
erősíti az is, ha megvizsgáljuk, hogy az egyes themák milyen összefüggésben voltak jelen a hitszónok korabeli
ferences közösségének életében. Pelbárt kiindulópontja vagy az ünnepi liturgia
(az ünnepi mise olvasmányát, illetve a zsolozsmát idézi), vagy az ahhoz
kapcsolódó „kötelező” olvasmány, Szent Bonaventura Legenda maiorja. Vagyis a rendalapító személyének ez a beállítása
megegyezik a korabeli hivatalos életrajz – a mondott Legenda maior – felfogásával. Ez az attitűd nem Temesvári Pelbárt
sajátja. A nála előforduló themák
kedvelt kiindulópontjai a szentről szóló prédikációknak évszázadokon keresztül.
Erre vet fényt egyrészt Jacques-Guy Bougerol, aki elsőként készítette el és
közölte azoknak a Szent Ferencről szóló prédikációknak a nyitó bibliai
idézeteit, amelyeket 1228 és 1350 között jegyeztek le. A francia kutató 540 prédikációkezdetet
sorol fel. A felsorolásból kitűnik, hogy egy-egy szentírási hely kedvelt thema volt a rendalapítót dicsérő
szónokok számára, de csak néhány olyan van, amely a repertóriumban tíznél
többször fordul elő. Ha a magyar hitszónok themáinak nézünk utána a felsorolásban, azt látjuk, hogy a
Jelenések könyve és a Galata levél általa alkalmazott sorai a kedvelt themák között is a két leggyakrabban
előforduló idézetet tartalmazzák.
Az
1228-tól 1350-ig tartó időszak mellé odatehetjük a Schneyer-repertórium (1350-1500)
adatait is, amely 61 szent Ferencről szóló beszédet említ. Feltűnő, hogy a
vonatkozó szerzők között Pelbárton kívül csak kettő olyan van, aki hat vagy
annál több sermót állított össze
(Henricus Herp és Sziénai Bernardin). A 61 prédikáció themáit végignézve azt látjuk, hogy a többnyire ferences vagy
domonkos hitszónokok kb. az esetek felében (27 alkalommal) ugyanazokat a
szentírási idézeteket veszik alapul, amelyeket Pelbárt. A leggyakoribb a Szent
Ferenc-napi mise, illetve zsolozsma olvasmánya, a Gal 6,14-17, amely a
stigmatizáció eseményére utal e szavakkal: „Ego
enim stigmata Domini Iesu in corpore meo porto.”
A Szent Ferenc-beszédek alapját tehát
túlnyomó részt azok a bibliai idézetek nyújtották, amelyek a rendalapítónak – a
sebhelyek által – Krisztushoz való tényleges hasonulását és üdvtörténeti
küldetését emelték ki.
Miközben
az egyes forrásokat csoportosítom, tartalmukból, valamint rend- és
eszmetörténeti összefüggéseikből kifolyólag részletesebben kitérek a liturgikus
szövegek idézésére és a pápai bullákra való hivatkozásokra.
A
bibliai idézetek számbavételekor szembetűnik, hogy az újszövetségiek vannak
túlsúlyban az ószövetségi utalásokhoz képest (ezért talán célszerűbb az
előbbieket további csoportokra – evangéliumiak és egyéb – bontani).
Az
összesítésből kiderül, hogy vannak szentírási sorok, amelyek Szent Ferenc
bemutatásában és dicséretében különösen fontosak voltak a prédikátor számára.
Egybevágnak ezek a sermók themáiban olvasható citátumokkal.
Leggyakrabban (egy kivételtől eltekintve minden sermóban) a Galata levél két-három locusa fordul elő.
Az
egyes szerzők előfordulásának gyakorisága nem mutat jelentős különbséget. A
következő összesítés csupán azt támasztja alá, hogy a hitszónok számára a
beszédalkotás nélkülözhezhetetlen forrásai voltak a patrisztikus írások.
Leginkább
Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely – kettő a négy nagy nyugati egyháztanító
közül – írásai jelennek meg a
beszédekben. Tőlük cím szerint is megemlíti Pelbárt a következő műveket:
Ebben
a kategóriában különösen sokat idézett a két tizenharmadik századi (szintén
ferences) prédikátor és kommentáríró: Nicolaus de Lyra és Franciscus de Mayronis,
valamint a tizenkettedik század első felében élő Clairvaux-i Szent Bernát és
Szent-Viktori Hugó. E két utóbbi szerző a középkori spekulatív misztikának és
spirituális teológiának meghatározó képviselője, s így gondolatrendszerük
összefüggésben áll az éppen a 15. században kibontakozó devotio modernával, ezért jelenlétük Temesvári Pelbárt
beszédeiben egyáltalán nem közömbös.
4. A nem ortodox írások
A
LXX. sermo négy, a LXXIV. egy olyan hivatkozást tartalmaz, amely látszólag a
hivatalos egyházi tanítással egybe nem vágó forrásra utal. Ezek közül összesen
három esetben olvashatunk részletet Joachim apát, azaz Gioachino da Fiore Liber concordantiae c. művéből. A későbbiekben még többször kitérek az
említett szerzőre, akiről azonban már itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy
tizenkettedik századi szerzetes volt, akinek próféciái leginkább halála után
kavartak vihart a következő évszázad(ok) egyháztörténetében, ugyanis tanait összefüggésbe
hozták a koldulórendek megjelenésével és különféle khiliasztikus tanokkal. A
nevével fémjelzett, és a 13. században elítélt joachimizmus képviselői nemcsak
újra olvasták műveit, hanem itt-ott ki is egészítették. Azonban Bartholomaeus
de Pisa – Pelbárt Ferenc-beszédeinek egyik fő forrása – úgy hivatkozik Gioachino
da Fioréra, hogy azt állítja, műveit egy kivételével jóváhagyta a Szentszék. Ugyancsak
nála (a Conformitatum első oldalain)
olvashatjuk, hogy Joachim, valamint a cumaei Sibylla és egy bizonyos
Kármel-hegyi Cirill anakoréta is említésre méltó dolgokat jövendölt Assisi
Ferencről. Nyilvánvaló tehát, hogy amikor Temesvári Pelbárt Joachim apátot,
Sibyllát és Kármel-hegyi anakorétát említ, Pisai Bertalan Conformitatumát követi. Ezért a sermókat olvasva ezeket a
hivatkozásokat sem szabad úgy tekintenünk, mintha valami teljesen
keresztényietlen vagy pogány iratokra utalnának, márcsak azért sem, mert
többnyire a tizenharmadik század alkotásai. Ugyanígy nem „keresztény-idegen” a topica regula hivatkozás sem, amely valószínűleg
Arisztotelész – a vitatkozás szabályait tárgyaló – Topika c. művének egy sententiáját idézi.
Érdekesebb kérdés az, hogy mikor, milyen
szövegösszefüggésben idézi ezeket Pelbárt, főleg az első kettő, khiliasztikus
felhangokkal bíró művet.
Az említett „nem ortodox” források
mindegyikét felvonultató beszéd a LXX., amelynek vezérgondolata a Jelenések
könyvének egy sorára épít: Ferenc az Emberfiához hasonló, és ez jelzi
üdvtörténeti küldetését, ő az előhírnök Krisztus második eljövetele előtt. A
kérdés, amit részletezve megválaszol a prédikátor: Miért küldte nekünk Krisztus
Ferencet a világ végén? Miközben a Szent Krisztushoz való hasonlóságát
fejtegeti, Pelbárt rögtön az első párhuzamot a prófétai jövendölésben látja.
Ahogy Krisztust prófécia jelezte előre, úgy Ferencről is előre hírt adott
nekünk az Írás. Az Írás elsősorban a Szentírást jelenti, a szónok négy locust
is hoz bizonyításképpen, utána viszont mindezt megtoldja nem kánoni írásokkal
is: „Quinto Cyrillus anachoreta montis
Carmeli, atque sexto Ioachim abbas libro Concordantiae de Francisco et eius
ordine ac habitu et vita expresse praedixerunt. Septimo Sibylla Cumaea
praedixit Christum et apostolos et post eos beatum Franciscum.” Ennek a
szövegrészletnek több tanulsága van. A bibliai könyvekkel egy sorban említés
azt sugallja, hogy mindhárom név a Szentírás tekintélyével ha nem is egyenlő
rangú, de hitelt érdemel. Másrészt fény derül arra, hogy Pelbárt saját
szerzetesrendjét, illetve annak alapítóját üdvtörténeti jelentőségűnek
tartotta, és hogy khiliasztikus elképzelései voltak. További kutatást, és más sermók hivatkozásaival való összevetést
igényelne annak kiderítése, hogy ez a khiliazmus milyen mélységű volt, és hogy vajon hordozott-e – és ha igen,
milyen – konkrét elképzeléseket a végidőre vonatkozólag.
5. Liturgikus szövegek
Pelbárt
világosan utal rá, hogy olykor az Egyház liturgiájából, azon belül is a szent
ünnepéhez kötődő liturgikus szövegekből idéz. Legtöbbször ilyen bevezetéssel
látja el a citátumot: Ecclesia canit; vagy
egyszerűen csak: canitur. A források
tisztázásához az Analecta Franciscana (továbbiakban AF) X. kötete (Quaracchi – Firenze, 1926-1941) nyújt
leginkább segítséget, mely a következő liturgikus szövegeket tartalmazza:
- Julianus de Spira: Officium rhythmycum S. Francisci, AF X, 372–388.
- Tres
Missae antiquae in honorem S. Francisci, AF X, 389–396.
- Sequentiae
quattuor antiquae in honorem S. Francisci, AF X, 397–404.
Szent
Ferenc középkori liturgikus ünneplésére vonatkozó további fontos adat, hogy ünnepének
nyolcadában a zsolozsma matutinumainak (éjszakai vagy hajnali imaóráinak) egyes
olvasmányait Bonaventura Legenda minorja
szolgáltatta. Néhány esetben az idézeteket nem találtam
meg a fenti kiadásokban, ilyenkor ideiglenes megoldásként újabbkori, de még a
II. vatikáni zsinat előtti ferences missalét és breviáriumot használtam. Mindezek fényében Pelbárt forrásai az egyes
liturgikus utalások kapcsán:
Sermo LXX és LXXI:
- „canit Ecclesia” (PA 070.C, PA 071.A) – Epistola missae in honorem S. Francisci: Gal 6,14-18
(Fratres,
mihi autem absit gloriari... Gratia Domini nostri Iesu Christi cum spriritu
vestro, fratres. Amen.)
A LXXI. sermóban
a themát is e szavak adják, így az
egész prédikációnak ez az idézet a szervezőelve.
Sermo LXXII:
- „collatio” – Csaknem ugyanezt a
szöveget találjuk a ferences missale stigmatizáció-napi miséjének
postcommuniójában. Baloldalon közlöm a sermóban olvasható könyörgést,
jobboldalon a missale szövegét:
Deus, qui
mira crucis mysteria in beato Francisco multiformiter demonstrasti, da nobis,
quaesumus, devotionis suae semper exempla sectari et eiusdem Sanctae Crucis
assidua meditatione muniri. (PA 072.B) |
Deus, mira
crucis mysteria in beato patre nostro Francisco confessore tuo multiformiter
demonstrasti, da nobis, quaesumus, devotionis suae semper exempla sectari, et
assidua eiusdem Crucis meditatione muniri. |
Sermo LXXIII:
1.
Julianus de Spira: Officium rhythmicum s.
Francisci; Ad II vesperas – Hymnus ötödik versszaka, amelyben a strófazáró
negyedik sor Venantius Fortunatus Szent Kereszt-himnuszának kezdősora.
Hunc sequantur,
huic
iungantur,
qui ex
Aegypto exeunt,
in quo duce
clara luce
„vexilla
Regis prodeunt”
. (PA 073.B)
2.
Julianus de Spira: Officium rhythmicum s.
Francisci; Ad I vesperas – Antiphona IV. (A strófa utolsó két és fél sora
már hiányzik a beszédben.)
Franciscus evangelicum
nec apicem vel unicum
transgreditur,
nec iota
nil iugo [Christi
suavius,
hoc onere nil
levius
in huius
vitae rota.] (PA 073.B)
3. Versus gradualis missae secundae in
honorem S. Francisci.
O patriarcha pauperum,
Francisce, tuis precibus
auge tuorum numerum
in charitate Christi,
[quos, cancellatis manibus,
caecutiens, ut moriens
Iacob, benedixisti.
Alleluia.] (PA 073.D)
4.
Julianus de Spira: Officium rhythmicum s.
Francisci; Ad I vesperas – Antiphona V.
Hic creaturis imperat,
qui nutui subiecerat
se totum creatoris.
[Quidquid in rebus reperit
delectamenti, regerit
in gloriam Factoris.] (PA 073.D)
5.
Julianus de Spira: Officium rhythmicum s.
Francisci; Ad I vesperas – Ad Magnificat antiphona részlete.
In te signis radians,
in te ventura nuncians
requievit spiritus
duplex prophetarum. (PA 073.F)
6.
Julianus de Spira: Officium rhythmicum s.
Francisci; Ad I vesperas – Antiphona I.
Franciscus, vir catholicus
et totus apostolicus etc.
[Ecclesiae teneri
Fidem romanae docuit,
Presbyterosque monuit
Prae cunctis revereri.] (PA 073.F)
7.
Julianus de Spira: Officium rhythmicum s.
Francisci; Ad laudes – Ad Benedictus antiphona kezdősorai.
O martyr desiderio
Francisce, quanto studio
compatiens hunc, sequeris,
[quem passum libro reperis,
quem aperuisti.] (PA 073.G)
Sermo LXXIV:
A
beszédnek minden liturgikus idézete a Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepén
imádkozott officiumból való.
1. „Lectiones matutinales” – A hajnali
imaóra olvasmányai Bonaventura Legenda
minorjából. (PA 074.C)
2.
Pelbárt az officium egy antifonájáról beszél. Először – forrás híján – úgy
különítettem el a vers és a sermo többi
szövegét, hogy a következő két háromszor nyolcszótagos szakaszt kaptam (ld.
baloldali oszlop). Azután rábukkantam egy újkori kiadású breviáriumban a
mondott napnál az Ad II vesperas – Ad
Magnificat antifónájára. A sermo sorainak forrása minden bizonnyal a stigmatizáció ünnepére szolgáló zsolozsma.
A hetvennegyedik sermo idézete (PA 074.F) |
Az officium szövege |
Crucis
apparens hostia
tensis in
cruce brachiis,
sex alis
recta variis...
suaque
sacra stigmata
in eius
carne protrahit,
Christusmet
passus,impressit... |
Crucis
apparet hostia
tensis in
cruce brachiis,
sex alis
tecta variis
cum vultus
elegantia;
quae
Francisci cor attrahit,
augens ei
charismata,
suaque
sacra Stigmata
in eius
carne protrahit. |
A stigmatizáció ünnepi
zsolozsmájának részlete Pelbártnál és az officiumban
3. Ad I vesperas, Hymnus (Crucis Christi
mons Alvernae...):
Ad quem venit rex e caelo
amictu Seraphico
sex alarum tectus velo,
aspectu pacifico,
affixusque crucis telo
portento mirifico.
Cernit servus Redemptorem,
passum impassibilem,
saeculorum imperatorem etc.
[lumen Patris et splendorem,
tam pium, tam humilem;
verborum audit tenorem,
viro non effabilem.] (PA 074.F)
4.
Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepén: Ad
I vesperas, Versus
in versu: Signasti, Domine, servum tuum, Franciscum.
(Responsum:) Signis redemptionis nostrae. (PA 074.F)
5. Prosa (?) ugyanabból a – valószínűleg
stigmatizáció ünnepén imádkozott – zsolozsmából. Forrását egyelőre nem tudtam
kideríteni.
Tunc alatus vir hierarcha
venit, ecce rex monarcha etc. (PA 074.F)
Sermo LXXV:
1.
Julianus de Spira: Officium rhythmicum s.
Francisci. Ad I vesperas – Antiphona I. Ugyanaz, amely a LXXIII. sermo 6.
liturgikus idézeténél is előfordul, csak itt az egész antifóna idézve. (PA
075.F)
6. Pápai bullák
Az
említett szentszéki levelekkel kapcsolatban először is pontosabb meghatározásuk
lenne szükséges. Továbbá érdemes tisztázni történeti hátterüket, majd azt, hogy
Pelbárt vajon milyen forrás alapján és miért éppen ezeket említi.
A Pomerium
de Sanctis pars aestivalis LXXIV. sermója több pápát és általuk kiadott
bullát említ olyan szövegösszefüggésben, ahol az egyházi tekintély elsősorban a
rendalapító szent stigmatizáltságát és stigmáinak valódiságát hivatott
igazolni. A többi prédikáció kizárólag egy bullára hivatkozik, de azt precízen
mindig meg is nevezi (III. Miklós pp. Exiit
qui seminat kezdetű, 1279 augusztusában kiadott levele).
Az
érintett sermók (LXX, LXXI, LXXIV) a következő pápákra hivatkoznak:
- IX. Gergely
pp. Ő végezte a szentté avatást, és kiadott 3 bullát, valamint a stigmák
létét mint hinnivalót (credendum) hirdetette ki.
- IV. Sándor
pp. Szintén 3 bullát adott a rendnek, valamint egy nyilvános
prédikációjában állította, hogy saját szemével látta a szent sebhelyeket.
- III. Miklós
pp. Exiit qui seminat kezdetű
bullája a stigmákat kifejezetten említi. (Csak ez szerepel az első két
beszédben.)
- XII.
Benedek pp. Bullában rendeli el Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepét.
Pelbárt
időrendi sorrendben említi a négy egyházfőt. Munkája során valószínűleg egy rendi
krónikát vagy hasonlót használt. Hogy ez a forrás mi lehetett, azt nem tudjuk,
mivel azonban tartalmaznia kellett a rendre figyelmet fordító pápák
rendelkezéseit, biztos nem az életrajz- és legendairodalomban kell keresnünk,
valamint az utolsónak említett pápa halála (1342) után kellett születnie.
Lássuk az említett adatokat a történeti
ismeretek fényében. IX.
Gergely pápaságának ideje: 1227. március 19 – 1241. augusztus
22. A megválasztását megelőző hét éven át – még
mint Hugolinus de Anagnia bíboros – ő volt a Kisebb Testvérek Rendjének atyai
pártfogója, protector a Szentszék
részéről. Róla már a ferences életrajzok és legendák is úgy emlékeznek meg,
mint Szent Ferenc igazi tisztelőjéről, aki őt személyesen is ismerte és a rend
legfőbb támogatója és elismerője volt. Ennek fényében érthető, hogy amikor a szent
halála után alig több mint öt hónappal megválasztják, a következő év nyarán már
az ünnepélyes kanonizálást végzi. Az ünnepség Assisiben folyt le 1228. július
16-án. A Mira circa nos kezdetű szentté
avatási bulla már Perugiában kelt július 19-én. Páduai Szent Antal – akinek a személyében
már egy ferences teológust és hitszónokot tisztelhettek a hívek – szentté
avatási eljárása még gyorsabban történik, nem egészen egy év leforgása alatt
(megh. 1231. június 13.; szentté avatás: 1232. május 30.)! Ezzel egy időben az
egyházfő több ferencest püspökké és érsekké nevez ki. Egyre inkább nyilvánvaló
lett, hogy a pápa népszerűsít és támogat egy olyan szerzetesrendet, amely –
egyedül a Szentszéknek alárendelve – a hívek tömegeit képes megszólítani,
válaszol azok éppen aktuális vallásos igényeire, ugyanakkor létszámát és
földrajzi elterjedését tekintve rohamosan növekszik. Ez el nem hanyagolható
tény abban a történelmi szituációban, amikor az egyház tekintélyét és világi
befolyását II. Frigyes német–római császár próbálta a saját hatalma alá vonni.
Megválasztása évében a pápa kiközösíti a világi uralkodót. 1228 húsvétja után
Rómából menekülni kénytelen (éppen Umbriába, ahol egyik első útja Szent Ferenc
sírjához vezet), és a világi uralkodóval csak 1230-ban köt békét, amelyet
azonban kilenc év után ismét kiközösítés és háborúskodás követ. Miközben az
Európában szétrajzó kisebb testvérek mint exempt – vagyis csak a pápától függő
– rend tagjai hirdetik a bűnbánatot és az evangéliumot az Egyház megújulását
előmozdítva, II. Frigyes „a szellem és az irodalom csataterén is” igyekezett az
egyházi tekintélyt aláásni, nem kevésbé a püspökök körében. A pápától való függést és az ő atyai támogatását
a rend valószínűleg hálásan fogadta, hiszen a rendalapító halála utáni
évtizedekben a testvéri közösség egysége veszélyben forgott, és a megoldást
belülről már nem lehetett remélni.
A rendtörténeti kronológiák IX. Gergely pápa sok
olyan megnyilatkozását felsorolják, amelyek címzettjei a ferencesek voltak.
Kérdés marad, hogy Pelbárt melyik három bullára gondol, illetve melyik az,
amely a szent sebhelyek létét mint hinnivalót hirdeti ki. Merlo összesen
tizenhat enciklikát tart említésre méltónak, és ezek között a rendi közösség életének
alakulása szempontjából különösen kettő bír általánosabb érvénnyel és
jelentőséggel: a Ferencet a szentek sorába iktató Mira circa nos (1228. júl. 19.) és a Quo
elongati (1230. szep. 28). Az előbbi azon túl, hogy meghatározza a szent
ünnepét (okt. 4.), a rendalapító személyiségét egy üdv- és egyháztörténeti
összefüggésbe helyezi. Itt is megjelenik a Sir 50,6 Ferencre alkalmazása (quasi stella matutina), amelyet a pápa a szentté avatás ünnepi
miséjén homiliájában is idéz, valamint amely gondolat már írásban is megjelent
a Szent halálát hírül adó körlevélben (Illés testvér írása), továbbá az egyes
életrajzokban is (pl. T. Celanensis, Vita prima 125; Bonaventura, Legenda maior, Prologus). A stigmákra azonban még utalás sem történik
ebben bullában. A Quo elongati igyekezett
megteremteni az egységet a rend különböző irányzatai között, és próbálta
meghatározni a testvéreknek, miként is kell értelmezni a regulát. Ezzel a rend
belső küzdelme, vagyis eszmény és élhető valóság közötti vívódása jogi síkra
terelődik: a szegénység eszménye helyett pénzkezelésről beszélnek, és arról,
hogy a testvérek bizonyos helyzetben nem tulajdonjogot, csupán tényleges
használati jogot bírnak. Fontos bulla tehát ez is, de a sebhelyek
tényét ez sem tárgyalja.
Molnár Arkangyal
azonban fordításban közli azokat a bullákat, amelyek a stigmák csodáit érintik:
1. Usque ad terminos;
1237. március 31. Ennek címzetje az olmützi püspök, aki tagadta Szent Ferenc
stigmáit, és emiatt szigorú feddésben részesül.
2. Non minus dolentes; 1237. március 31. Ebben a levelében a pápa Eberhardt
domonkos rendi szerzetest feddi meg, sőt felfüggeszti a prédikálás alól, mivel
a stigmák és a ferencesek ellen prédikált.
3. Confessor Domini gloriosus; 1237. április 5. IX. Gergely az összes hívőhöz intézi
ezt a levelét, és igazolja benne a stigmák történeti tényét, valamint hangsúlyozza,
hogy éppen ez a tény „szolgáltatott különös okot” a szentté avatásra.
Ezek
a megnyilatkozások fényt derítenek arra, hogy Jézus sebhelyeinek megjelenése
egy emberen, legyen bár szentéletű, egészen új volt, és éppen ezért nehezen
hihető. Ez pedig könnyen alkalmat adott arra, hogy az, aki a ferencesek
tekintélyét akarta aláásni, a rendalapító stigmáinak történeti tényét vonja
kétségbe. E lehetőség a 15. században is adva volt. Elég, ha némi hitelt adunk
annak az Obszerváns Krónika által lejegyzett híradásnak, mely szerint néhány
domonkos szerzetes azzal okozott botrányt 1509 körül Bernben, hogy nem hittek
egyrészt Szűz Mária szeplőtelen fogantatásában, másrészt tagadták Szent Ferenc
stigmáit.
Valószínűleg
a LXXIV. sermóban olvasható, IX. Gergelynek tulajdonított három bullát a fent
említett öt, illetve hat között kereshetjük:
- Mira
circa nos
- Quo
elongati
- Usque
ad terminos
- Seraphim
volebant iuxta prophetiam (elveszett; ld. a 30. lábjegyzetet)
- Non
minus dolentes
- Confessor
Domini gloriosus
IV. Sándor pápaságának ideje: 1254.
dec. 15 – 1261. május 25. IX. Gergely unokaöccse, aki a német–római
uralkodócsaláddal szemben szintén ellenséges politikát folytat, és szintén
erősen támogatja a ferenceseket. 1227-től, azaz Hugolinus bíboros pápává
választásától ő a Kisebb Testvérek Rendjének bíboros protectora, és ezt a
hivatalt pápaként sem utasítja vissza. Ő avatja szentté Assisi Klárát, a ferences
család női ágának, a klarissza apácák közösségének alapítóját.
Az
ő idején tetőzött az a ferences renden belüli ellentét, amelyet az okozott,
hogy a testvérek között teret nyert a joachimizmus. A már említett, 1201/1202-ben elhunyt Giochino
da Fiore az üdvtörténet három korszakát különítette el (Atyáét, Fiúét,
Szentlélekét), melyek közül az utolsó kiteljesedése az ún. lelki egyház
megszületéséhez vezet, ahol megvalósul az ordo iustorum, valamint az evangelium aeternum hirdetése. Az eszmék – az egyházi és világi hatalom közti
háborúskodás befolyására lényegesen átértelmezve és aktualizálva – rohamosan
terjedtek Itáliában, és így jutottak el a ferencesek radikális köreihez is. A
ferences joachimizmus egyik foglalata az Evangelium aeternum c., eredeti és hamis
joachimista iratokat egyaránt tartalmazó gyűjtemény. Míg a régebbi joachimisták
felfogásában II. Frigyes volt az Antikrisztus, addig a ferencesekre is ható
(ghibellin párti) változatban a pápa. Az iratokban szereplő ordo iustorummal a spirituálisok
azonosították magukat. A közülük való Borgo San Donninói Gerhard 1254-ben
jelentette meg Párizsban Introductorius
in Evangelium vitam aeternam c. művét, amelyet IV. Sándor a következő évben
elítélt, és száműzött vagy kolostorfogságra ítélt a későbbiekben is számos
ferences joachimista spirituálist. A joachimizmus hatása azonban nem szűnt meg,
és Pelbárt Ferenc-képében is tetten érhető jelenléte fölveti kérdést: Vajon a 15.
századi Európa és magyarság vallásosságában, valamint a ferencességben mennyire
és milyen módon hódítottak ezek az eszmék?
Ugyanebben a történelmi szituációban lett a
rend legfőbb előljárója Bonaventura (1257), akinek Szent Ferencről írt Legenda maiorja (1260/1261) értelmezhető
a (ferences) joachimizmusra adott teológiai válaszként, és amely hivatalos
életrajzot Temesvári Pelbárt mint elsőrangú ferences forrást használt fel. Pelbárt
három bullát említ IV. Sándorral kapcsolatban, hogy melyik hármat, azt csak
találgatni tudjuk.
Merlo IV. Sándor pápa négy levelét tartja
fontosnak kiemelni, amelyek a ferences joachimizmus elítélését, Assisi Klára
szentté avatását, valamint az inkvizíció szolgálatában dolgozó testvérek
helyzetét írják le. A stigmatizáció témáját azonban a következő
bullák érintették:
1. Grande et singulare miraculum; 1255. július 10-én, az összes
hívőt arra buzdítja, hogy ne adjon hitelt a stigmákat tagadóknak.
2. Benigna divinae operatio; 1255.
október 19-én, felszólítja az egyházi elöljárókat azok megbüntetésére, akik
tagadják a stigmákat.
3. A genuai püspökhöz írt levél 1255-ben:
felszólítás azok megbüntetésére, akik a S. Maria della Vigna velencei
templomban és Szent Sixtus zárdájában Szent Ferenc képéről eltüntették a
sebhelyeket. Kiközösítés ígérése azoknak, akik a későbbiekben ilyet tesznek.
4. Quia longum esset; 1258. július
28-án, szintén felfüggesztés és kiközösítés a sebhelyek tagadóinak. Szó szerint
ismétli a Benigna divinae operatio egyes részeit. A levél megírását az indokolta, hogy Kasztília és Lyon több
szerzetese és világi papja levakarta a sebhelyek ábrázolását a képekről.
Pelbárt arról is szót ejt, hogy ez a pápa
volt az, aki egy prédikáció alkalmával megvallotta, hogy saját szemeivel látta
Szent Ferenc stigmáit. A LXXIV. sermo írója itt minden bizonnyal Bonaventurát
idézi (Legenda maior 13, 8), aki jelen volt ezen a prédikáción, amikor
pedig három bulláját említi a pápának, a felsorolt négy közül ismer hármat.
III. Miklós pápaságának ideje nem egész
három év: 1277 decemberétől 1280. aug. 22-ig. Az egyház tekintélyét és világi
befolyását ő az Anjoukkal szemben igyekezett megvédeni. Érdekes, hogy míg a többi pápai
megnyilatkozás említésénél Pelbárt sohasem nevezi meg, hogy mely bullákra
gondol, III. Miklós esetében mindig idézi az enciklika kezdő szavait, és mindig
ugyanazt az enciklikát. Vajon miért? Minden bizonnyal azért, mert a Kisebb
Testvérek Rendjének történetében ez az írás különös jelentőséggel bír.
Meghatározónak tartották a 15. században, de bizonyos szempontból érvényben
volt egészen a modern korig. Ezt bizonyítja egyik kiadása egy olyan kötetben,
amely a rendi törvényhozás okiratait tartalmazza. A gyűjtemény közli a ferences család három
rendjének (Kisebb Testvérek, Klarisszák, Harmadrendiek) reguláit, azután a
Szent Klárának adott pápai engedélyt és a II. Piusz (1458–1464) által
megerősített konstitúcióikat, majd következik az Exiit qui seminat, és
végül V. Kelemen (1305–1314) Exivi kezdetű
konstitúciója.
Az Exiit
qui seminat kibocsátásának dátuma: 1279. augusztus 14. Előzménye az
Assisiben tartott generális káptalan, ahonnan a miniszter generális (fr.
Bonagratia) a pápához ment, elsősorban azért, hogy új protectort kérjen a rend
számára. A szentatyához való látogatás másik oka súlyosabb volt: felkérni a
szentatyát, hogy újra definiálja a regulát, és határozza meg a világi papság
számára is, hogy mi a ferences idea. Ezáltal helyreállhat a béke a Szentszéktől
kiváltságokat kapott koldulórendek és az ettől felbőszült világi klérus között.
Az, hogy a bulla az evangéliumi szegénység kapcsán a mérsékeltebb, kevésbé
radikális véleményt közvetítette, a spirituálisok elégedetlenségét
eredményezte.
A bulla prológusa az evangéliumi Magvető
példabeszédének képével indít, amelyben a jó földet az isteni Ige magvát
befogadó Kisebb Testvérek Rendjével (Religio) azonosítja. Majd kijelenti: „Ez az [a Szerzet], akinek – Pál szavaival élve – senki ne okozzon kellemetlenséget, mert
Krisztus az ő szenvedésének
sebhelyeivel erősítette meg, azt akarván, hogy annak alapítója az ő
szenvedésének jeleivel szembetűnően legyen megjelölve."
Azt tehát, hogy Pelbárt csak és kizárólag az Exiit qui seminat bullát idézi III.
Miklóstól, valószínűleg az indokolja, hogy ez az okirat megjelenésétől fogva
alapvető fontosságú volt, és ez megalapozta tekintélyét is. Azonkívül valóban
kifejezetten említette Szent Ferenc stigmáit, még ha nem is ez volt központi
témája.
XII. helyett XI. Benedek. XII. Benedek
pápaságának ideje: 1334. dec. 20 – 1342. ápr. 25. Az ő nevéhez fűződik a rend
életében jelentős ún. „benediktinák” kiadása (konstitúciók, szabályzatok)
1336-ban. Ugyancsak az ő idején történt a már korábban elítélt spirituális,
Angelus Clarenus halála (1337). Pelbárt azonban téveszt, ugyanis a
stigmatizáció ünnepét XI. Benedek (1303. nov. 12 – 1304. júl. 7.) rendelte el! A határozathozatal ezzel kapcsolatban
1304-ben történt, amikor az assisi nagykáptalan végeztével az új miniszter
generális (fr. Gondisalvus) az éppen Perugiában tartózkodó szentatyát
fölkereste kérésével.
Pelbárt – vagy az általa használt
rendtörténeti forrás – tévesztése, miszerint XII. Benedeket jelölt meg a XI.
helyett, abból is fakadhatott, hogy XII. Benedek hosszabb pápasága és több
lényeges intézkedése (ld. pl. benedektinák) révén szélesebb körben ismert
lehetett a ferences családban, így olyat is neki tulajdoníthatott a
közvélemény, amely nem neki volt köszönhető.
A fenti vizsgálat alapján azt is
megállapíthatjuk, hogy az a rendi krónika (legalábbis valamilyen egyház-
és/vagy rendtörténeti feljegyzés), amit Pelbárt használhatott, a következő
jellemzőkkel bírt:
- általános
(tehát nemcsak helyi) rendtörténeti forrásokat és adatokat (is)
tartalmazott,
- kb. 1350 és
1480 között írták,
- talán
szintén XII. Benedeknek tulajdonítja a stigmatizáció ünnepének
engedélyezését.
A
pápai bullákra való hivatkozás mögött mindenképpen az a szándék húzódik, hogy
azok hitelesítsék a sermo hallgatóinak Szent Ferenc stigmáit és ezáltal a
rendalapító életszentségét. Azonban mindebből az is következik, hogy az a szent
Ferenc-kép, amely voltaképp a hivatalos, Szentszéktől is jóváhagyott, sőt
propagált ábrázolás, és amely Bonaventura Legenda
maiorjában is kirajzolódik párbeszédet képezve a joachimista, spirituális
felfogással, az még Pelbárt korában is aktuális.
7. A ferences
források
A beszédek ferences forrásait a hivatkozások alapján
gyűjtöm össze és tárgyalom csoportosítva. Ehhez azonban hozzá kell számítanunk,
hogy Pelbárt olykor hivatkozás nélkül is beemel korábbi szövegeket sermóiba,
néha megelégszik egy szimpla „legitur” utalással, illetve nem mindig világos, hogy pontosan mit is idéz a megemlített
műből. Tulajdonképpen annak lehetünk tanúi, hogy a beszédek írója – valódi
kompilátor módjára – szabadon felhasználva a forrásokat írja saját változatát.
s. LXX |
s. LXXI |
s. LXXII |
s. LXXIII |
s. LXXIV |
s. LXXV |
Conf. (2)
LM (5)
„Vita sociorum beati Francisci”
„antiqua legenda” |
Conf.
LM |
Conf.
LM (5) |
Conf.
LM (2) |
Conf. (3)
LM (5)
„Vita sociorum beati Francisci” (2) |
LM (4) |
A ferences forrásokra való hivatkozások összesítése