Skrapits Melinda:

MegjegyzÉsek a Karthauzi NÉvtelen kÁnonjogi hivatkozÁsaihoz

 

Mai értelemben vett hivatkozásokról természetesen nem beszélhetünk a Karthauzi Névtelen esetében, hiszen szinte soha nem jelöli a pontos locust, hivatkozásai legtöbbször nélkülözik a precizitást, idézett szöveg előtt sokszor csak a (lehetőleg nagy tekintélyű) szerző nevét említi. Ugyanakkor Pelbártra akkor sem hivatkozik, ha szó szerint fordítja latin nyelvű prédikációit. Az okokat a középkori gondolkodásmódban kell keresnünk, mely nem ismeri a szerzői jog fogalmát, az egyes művek szövegére mint közkincsre tekint, melyből bárki szabadon meríthet. A középkori szerző elsősorban a nagyobb hitelesség, nagyobb bizonyító erő kedvéért hivatkozik munkáiban;[1] egyházi írók pedig így is elkerülhetik a tévelygés, az eretnekség gyanúját.[2]

Másrészt viszont soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy ezek nem a Karthauzi Névtelen saját hivatkozásai, hanem Pelbárttól veszi át őket, az ő hivatkozásait idézi. Kettős, sőt hármas hivatkozásokról beszélhetünk tehát, hiszen Pelbárt maga is csak Gratianus törvénykönyvén keresztül idéz egyházi tekintélyeket. (Mind Pelbártról, mind Gratianusról bővebben is szó esik majd a későbbiek során.) Annyiban beszélhetünk mégis a Karthauzi Névtelen egyházjogi hivatkozásiról, amennyiben ezek eltérnek az eredeti latin forrásmunka hivatkozásaitól.

Igaz ugyan, hogy formailag ezek valóban kánonjogi hivatkozásoknak tekinthetők, hiszen a karthauzi szerzetes a törvénykönyvre utalva hivatkozik, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy kánonjogon itt nem a mai értelemben vett egyházi jogot értjük. Bár a jogtörténet Gratianus Decretumát a klasszikus kánonjog első dokumentumaként tartja számon, a törvénykönyv jelentős hányada ma inkább a teológia vagy a dogmatika körébe tartozna.

Szembe kell tehát nézni a fogalmak problematikusságával, ugyanis a pozitív tételes jog követelményeinek Gratianus gyűjteménye nem felel meg.[3] A törvénykönyv szövege teljességgel nélkülözi az imperatív formát, ennek ellenére a már kialakult hagyomány miatt célszerű ragaszkodni a „kánonjog” terminushoz. A terminus érvényességét megerősíti az is, hogy a jogelmélet szerint a kánonjog ma is egyszerre tartozik a jogtudomány és a teológia körébe.[4] Ennek fényében jelen dolgozatban az Érdy-kódex néhány kánonjogi hivatkozásának tisztázására, pontos locusának meghatározására vállalkozom, majd ebből kiindulva a történeti jogi, dogmatikai háttér vázlatos megrajzolására.

 

Korábbi kutatások, módszertani nehézségek

 

Az Érdy-kódex kánonjogi vonatkozásairól Bán Imre tanulmánya[5] felvillant néhány érdekes szempontot, de részletekbe menően nem foglalkozik egyházjogi kérdésekkel. Sokoldalú tanulmánya inkább a teológiai, földrajzi, nyelvi, történelmi és általános kultúrtörténeti megközelítést állítja a középpontba.

Bán Imre három jogi idézetettel foglalkozik, ebből kettőnek nem találta a forrását sem Pelbártnál, sem Gratianusnál. Megtalálta viszont az Erzsébet-napi beszédben idézett paragrafust: Ezenrøl wgy mond prosper, es be yrtaak az tørwen kenyvbe de pe. d. II. § Charitas hogy vala hol leend az wr istennek kellemetessee teewb malazttya, mynden isten ellen valo bynnek ellene aal: yo mywelkødetøkben bewølkødyk: ez vylaghy ragadwanyoknak kesalkodasaat meg wtaltattya, es vala mi embery gyarlosaghnak nehez lattatyk az teetetyk emberrel kyrøl mas yras wgy mond, mert az zeretønek semy nehez nem lattatyk terhesnek.[6] A latin eredeti a Decretum Gratianiban így szól: Ergo si caritatem Deo exhibeamus, et proximo de corde puro, et conscientia bona, et fide non ficta, facile peccato resistimus, bonis omnibus abundamus, saeculi blandimenta contemnimus, vel aspera etiam, cum delectatione perficimus, si tamen Deum caritate perfecta, quae nobis ex illo est, ex toto corde, ex tota anima, ex totis viribus diligamus.[7] A Karthauzi Névtelen hozzáfűzött megállapítása (az zeretønek semy nehez nem lattatyk terhesnek) valóban nem szerepel Gratianusnál, Bán Imre ezt Kempis Tamásnak tulajdonítja,[8] valószínűbb azonban, hogy proverbiumról, közszájon forgó mondásról van szó, melyet a középkori szerzők fejből idéztek.

A másik két szöveghely eredete tehát ismeretlen. Ha megkeressük őket az Érdy-kódex vonatkozó beszédeiben (negyedik menyegzős vasárnapi beszéd, kántorböjt első szerdai sermo[9]), látni fogjuk a felmerülő nehézségeket. Az idézethatárok sokszor megállapíthatatlanok, a mondatlezárások és az idézeteken belüli idézetek felismerése nehézkes. A gyakran alkalmazott rövidítések ugyan rutinos teológiai szakemberre vallanak,[10] a locus jelölése mégis a legtöbbször pontatlan, elnagyolt, hiányzik az incipit.

A fent idézett esetek azonban még mindig könnyebben megfejthetők az alábbiaknál: ...vala mÿnemw ÿozaggal wr Isten embert zereth . eelteeben . myndenbøl kÿ aggÿa tÿzedeet wr Istennekkÿth be ees ÿrttanak az terween kenÿben...;[11] ...kÿrøl az terwen kenÿben wgÿ vagÿon megh ÿrwan hogÿ az hÿtezeesth es bÿzonsagoth ÿnkaban kel tartanÿ;[12] Ewtød okaat vetÿ az eeghez tørwenkenÿw ees kÿben wgÿ vagÿon megh ÿrwanvala mÿ dologh zenth lelek mÿath leezen semÿ tørween azt meg nem bonthattÿa.[13] Ilyenkor megkereshetjük az Érdy-kódex internetes katalógusában[14] a kérdéses beszéd forrását; ezt igen gyakran Temesvári Pelbárt Pomerium című prédikáció-gyűjteményében találhatjuk meg, ez képezi ugyanis a Karthauzi Névtelen legtöbb beszédének alapját. Bár a karthauzi szerzetes nagyon szabad fordítást készített Pelbárt prédikációiból, a jogi idézetek mégis szinte szó szerint követik a latin eredetit. Pelbárt hivatkozásainak locusjelölése azonban sokkal pontosabb, a nyomtatott Pomerium jóval nagyobb precizitásra törekedve idéz, mint a kéziratos Érdy-kódex. Pelbárt hivatkozásaiból kiindulva a keresett locus a legtöbbször megfejthető. (A különbség nem a két szerzetes eltérő műveltségében rejlik, inkább a különböző megjelenési formának köszönhető. Az Érdy-kódex beszédei hangsúlyozottan szóbeli előadásra készültek, ez érződik az elnagyolt locusjelölésekben. Ezt erősíti a latin és a magyar nyelv szembenállása: a kifejezetten tudományos jellegű latinnal szemben a magyar a korban még elsősorban a szóbeliség nyelvének számított.)

Kérdésként merülhet fel továbbá, hogy léteznek-e olyan jogi citátumok, melyek hiányoznak a párhuzamos Pelbárt-szövegből. Eddig ilyennel nem találkoztunk, a kérdéssel azonban majd akkor lesz érdemes részletesebben foglalkozni, ha elkészül a Pomerium internetes kritikai kiadása, mely lehetővé teszi a digitális keresést a teljes korpuszban is.

 

A Karthauzi Névtelen mint kánonjogász?

 

Az Érdy-kódex prédikációiban szereplő jogi hivatkozások a legtöbbször nélkülözik a pontosabb helymegjelölést, csak a „törvénykönyv” szó alkotja az idézet hivatkozás-részét. E prédikációk élvezetes, fordulatos ünnepi beszédek, melyek messzemenően kihasználják a szóbeliség-adta lehetőségeket. A megszólítások, mondatmodalitás-váltások erős retorizáltságot kölcsönöznek a szövegnek. Nyilvánvaló, hogy a mai értelemben vett jogi paragrafusokkal teletűzdelt szöveg a hallgatók nagy többsége számára befogadhatatlan lenne.

A beszédeket alaposabban vizsgálva kitűnik, hogy a Karthauzi Névtelen (illetve Temesvári Pelbárt, és csak rajta keresztül a Karthauzi Névtelen) nem jogi paragrafusokkal támasztja alá gondolatmenetét, sokkal inkább bizonyító erejű teológiai, dogmatikai érveket keres. A törvénykönyv, amelyre hivatkozik, Gratianus Decretuma. Ez nem a modern egyházjogi értelemben vett törvénygyűjtemény ugyan, bár formailag megfelel a modern jogi követelményeknek, és a jogtörténet is egyértelműen kijelöli a Decretum helyét a kánonjogon belül. Valójában azonban a Decretum Gratiani tematikus rendbe szedett idézetek gyűjteménye, melyben Szent Ágostontól Nagy Szent Gergelyig számos kiemelkedő egyházi író gondolatai helyet kaptak.

Tehát sem Temesvári Pelbárt, sem a Karthauzi Névtelen esetében nem beszélhetünk szorosabb egyházjogi kötődésekről, hiszen ha valóban szakszerű, precíz jogi idézeteket kerestek volna, nem egy 12. századi, sohasem kanonizált,[15] félhivatalos törvénykönyvet használtak volna, hanem olyan később kiadott autentikus, hivatalos kollekciókat, mint a Liber extra vagy a Liber sextus. A speciális magyarországi joggyakorlat ráadásul helyi törvényeket alkalmazott, ezeket a szerzetesközösségek saját regulái, a pápai bullák és kiváltságok, valamint a formuláskönyvek egészítették ki (pl. Nyási Demeter-féle formuláskönyv).[16] Magyarországon szokásjog alapján törvénykeztek, nem ismerték el sem a német-római császár fennhatóságát, sem a római jogot, bár a püspökválasztás egyes források szerint a Decretum Gratiani alapján történt.[17]

Pelbárt tehát nem jogi forrásokat keresve fordult a Decretumhoz, hanem a törvénykönyvet idézetgyűjteményként használva kiemelkedő egyházi szerzők műveinek részleteivel támasztotta alá gondolatmenetét a bizonyítás során. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy maguk a Decretumban citált szerzők sem a jogalkotás szándékával írták műveiket, az egyes részleteket csak az utókor emelete be egyetlen, szintézisre törekvő, mégis heterogén törvénygyűjteménybe.)

 

A Decretum Gratiani

 

Mivel Pelbárt beszédeinek hivatkozásai pontos képet adnak a keresett forrás szerkezeti felépítéséről, kijelenthető, hogy a Karthauzi Névtelen jogi hivatkozásainak közvetett forrása a Decretum Gratiani. Újra le kell azonban szögezni, hogy a Decretum nem a mai modern jog elvárásainak megfelelő gyűjtemény. Bár az egyházi jogtörténet innen számítja a klasszikus kánonjog (ius novum) időszakát,[18] a művet ma mégis inkább tematikusan rendszerezett idézetgyűjteménynek vagy dogmatikai kézikönyvnek tekinthetjük.

Szerzője (vagy inkább szerkesztője), Gratianus nagy egyházi írók műveiből állította össze munkáját, ő maga alig írt a nevével fémjelzett gyűjteménybe. Keletkezése két korábbi hagyomány egyesülésének köszönhető: a civiljogi interpretációnak, valamint a 11-12. századi skolasztikus dialektika módszerének, mely lehetővé tette a szisztematizálódási folyamatot a jog világában is. Gratianus sokféle jogi hagyományból merít, többek között a Szentírást, az egyetemes és részleges zsinatok dokumentumait, a pápai dekretális-leveleket, vezeklési könyveket, püspöki statútumokat, egyházi írók műveit, valamint a római jogot követi. Munkamódszere nem egyszerű kompiláció, hanem a szövegek szisztematikus elrendezése.[19] Ez a fajta szisztematizáló igény korábbi szerzők műveiben is fellelhető, melyek így a Decretum előzményeinek tekinthetők. Ki kell emelni Chartres-i Szent Ivo „kibékítési elvét”, mely kimondja, hogy a különböző normatív szövegek a látszólagos ellentmondás ellenére sem állnak szemben egymással.[20] Hasonló erejű szintetikus törekvés figyelhető meg Petrus Abaelardus Sic et non című művében, mely 158 kérdést felvetve próbálja feloldani az ellentétes állásfoglalást jelentő szövegek közti feszültséget.[21] Gratianus gyűjteménye tehát válasz a 12. században erőteljesen jelentkező szisztematizálódási–szintetizálódási skolasztikus igényre. (Eredeti címe – Concordia discordantium canonum – szintén erre enged következtetni.)[22]

A rendszerezés menete, hogy Gratianus felvet valamilyen problémát, melyet aztán források segítségével fejt ki. A kánonjogi szövegek tekintéllyel rendelkező érvek (auctoritates), ezért viselik a jogforrásszövegek az auctoritas nevet. A különböző szerzőktől való idézetekhez kapcsolódnak Gratianus saját fejtegetései, melyek a dictum nevet viselik. A középkori szerzők ezeket paragrafusoknak nevezik, és § jellel hivatkoznak rájuk, ha jelezni akarják, hogy a dictum egyik passzusát idézik, és nem az auctoritas-helyet.[23] (Pelbárt meglehetősen következetlenül alkalmazza vagy hagyja el a § jelet, a Karthauzi Névtelen pedig egyáltalán nem használja.)

A mű felosztása a különböző szövegváltozatokban eltérhet; a hagyományos felosztás szerint az első rész (Pars prima) 101 distinctióra, ezek pedig canonokra, néha fejezetekre, azaz caputokra, capitulumokra oszlanak. A második rész (Pars secunda) ezzel szemben 36 causára oszlik, melyek quaestiókra, majd caputokra tagolódnak. A második rész 33. causájának 3. quaestiója a bűnbánatról szóló rész (De poenitentia), mely 7 distinctióra oszlik; ez a rész valószínűleg később került a műbe. A harmadik rész (De consecratione) öt distinctióra oszlik, melyek a házasságon kívüli szentségeket valamint az ünnepeket tárgyalják.[24] Mivel ebben a részben nem szerepelnek dictumok, és az első változatban még csak az első két rész kapott helyet, szinte biztosra vehető, hogy a harmadik rész későbbi hozzátoldás eredménye.[25] A később betoldott szövegrészek az ún. paleák, melyek elhatárolása az eredeti, Gratianus által összeállított részektől máig problematikus.[26]

Gratianus Decretumát az egyház hivatalosan soha nem hagyta jóvá, ennek ellenére a törvénygyűjtemény széles körben elterjedt mint a kánonjog oktatásának alapszövege.[27] A Decretum tehát egy új, autonóm jogi tudománynak, a kánonjognak az első kézikönyve, ekkortól kezd az egyházjog különválni a teológiától. Ez az elkülönülés a 12. században még meglehetősen ingatag talajon állt, legalábbis erre következtethetünk a Decretumot vizsgálva, a gyűjteményben ugyanis a jogi forma dogmatikus–teologikus tartalommal ötvöződik. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kánonjog ma is erősen teologikus színezetű, hiszen a tételes egyházi törvény gyakran Istenre hivatkozik mint törvényhozóra.)[28] Modern értelemben vett kánonjogról talán 1582-től beszélhetünk, amikor XIII. Gergely létrehozta a Corpus Iuris Canonicit, három magángyűjteményt csatolva a már meglévő hivatalos törvénykönyvekhez.[29]

Összegzésként elmondható, hogy a középkori szerzők előszeretettel forgatták a Decretumot mint idézetgyűjteményt; a könnyű kereshetőséget segítette a mű logikus felépítése, világos szerkezete, valamint pontos hivatkozásai az idézett szerző nevével, a mű címével, valamint a pontos fejezetmegjelöléssel. Másképpen aligha magyarázhatók az Érdy-kódex hasonló hivatkozásai: zent leo papa meg wgy mond az tørveen kenyvben d j.[30]

 

A még nem tisztázott jogi hivatkozások és magyarázatuk

 

A negyedik menyegzős vasárnapi prédikáció jogi hivatkozását Bán Imre egy érdekes félreértés miatt hitte megfejthetetlennek, a sikertelenséget a következőképpen magyarázza: A törvénykönyvre hivatkozik szerzőnk a 4. menyegzős vasárnap epistolájáról írt beszédben egy Leó pápával kapcsolatos citátum (I. 135: 12) során is, a locust azonban, különös módon DIO-val jelöli. Ez a distinctio eltorzított rövidítése, lényegében nem mond semmit. A beszéd forrását Temesvári Pelbárt De tempore kötetében kereshetnők, de azt tapasztaljuk, hogy a Karthausi ezeket – igen röviden – az evangéliumokról mondott beszédeiben veszi át, az epistolákról szólók (legalábbis a „post Epiphaniam” időkörében) nem ezeket követik. A hivatkozás forrását tehát egyelőre nem találjuk.[31] Az Érdy-kódex Volf György-féle átiratában ez olvasható: zent leo papa meg wgy mond az tørveen kenyvben D I O meel bewseeges az wr istennek az bynesekkel valo kegyelmezeese, hogy nem chak zent kereztseegnek malazttyanak myatta De annak felette nag bynnek førtelmeebøl ees ky vonzon az erek Idwesseegre zent penitencianak myatta, az ew zent akarattyanak zerelme zerent.[32] Bán Imre valószínűleg csak ezt az átiratot használhatta, az eredeti szöveg fényképét nem tanulmányozta. Volf György valóban D I O-ként írja át az Érdy-kódex rövidítését, a kézirat fényképét nézve azonban kitűnik, hogy erről szó sincs. A Karthauzi Névtelen két minusculát használ a rövidítésben: egy d-t és egy j-t. A d itt distinctiót jelöl, a j pedig hagyományos módon sorszámnevet. Első distinctióról van tehát szó, a fennmaradó O betű pedig – a kézirat sortörése is sokat segít – az idézett szöveg része: O meel bewseeges...

 

Érdy-kódex 86b

Bán Imre feltételezésével ellentétben az idézett rész Pelbártnál is szerepel: Proinde Leo papa de poenitentia di.I. c. „Multiplex” inquit: Misericordia Dei lapsibus humanis subvenit, ut non  solum per baptismi gratiam, sed etiam per poenitentiae medicinam spes vitae reparetur aeternae divinae – inquit – voluntatis praesidiis ordinatis, scilicet ex charitate.[33] A keresett incipit tehát a Multiplex, melyet visszakeresve Gratianusnál ezt olvashatjuk: Multiplex misericordia Dei ita lapsibus subvenit humanis, ut non solum per baptismi gratiam, sed etiam per poenitentiae medicinam spes vitae reparetur aeternae, ut qui regenerationis donum violassent, proprio se judicio condemnantes, ad remissionem criminum pervenirent, sic divinae bonitatis praesidiis ordinatis, ut indulgentia Dei, nisi supplicationibus sacerdotum, nequeat obtineri.[34]

A Karthauzi Névtelen Isten üdvösségszerző kegyelméről beszél, mely a keresztség és a bűnbánat szentségén keresztül nyilvánul meg az emberek felé. A keresztség és a bűnbánat szentségének összekapcsolása az ősegyház korából eredeztethető. A bűnbocsánat elsődleges formáját – a keresztséget – ingyenes bocsánatnak tartották, mellyel szemben állt a baptismus laboriosus, a fáradságos keresztség, melynek során a már megkeresztelt ember próbál visszajutni abba az eredeti, bűn nélküli kegyelmi állapotba, melyet a keresztséggel nyert el. Az első és második keresztség közti különbséget jól érzékelteti latin megnevezésük is: regeneratio, azaz a teljes és tökéletes újjászületés, a bűn nélküli állapot, valamint a reparatio, az eredeti kegyelmi állapot helyreállítása. A keresztség az idők folyamán az őskeresztény fogadalomból, beavató szertartásból egyre inkább az isteni kegyelem megnyilvánulásává vált. A középkorban a keresztség kegyelmi adományként való felfogása erősödött meg – főleg Szent Ágoston nyomán. Az isteni kegyelem egyedüli üdvözítő hatásának hangsúlyozása ugyanakkor a sokat kárhoztatott protestáns tanokkal állítható párhuzamba.

Korábbi álláspont szerint az őskeresztény korban a megkeresztelkedés után elkövetett bűnökre már nem lehetett bocsánatot nyerni, e vélemény később árnyalódott, szem előtt tartva, hogy már az első századokban is létezett a nyilvános bánattartás lehetősége, mellyel elérhető volt a megbékélés, a reconciliatio. Az őskeresztény gyakorlatot (mely szerint a vétkest kizárták az eucharisztikus közösségből, és csak nyilvános vezeklés után fogadták vissza) egyre inkább felváltotta a feloldozó bűnbánat, valószínűleg kelta hatásra. A 11. század elejére már általánossá vált a fülbegyónás szokása, ezzel csökkent a közösség, de nőtt a pap szerepe. Az 1215-ös Lateráni zsinat már előírja a kötelező évenkénti gyónást.[35] A skolasztika korára megtörtént  szentségek individualizációja, mely összekapcsolódott hatékony voltukkal és gyógyító jellegükkel.[36]

Ha a modern, ma érvényes kánonjog tanítását keressük a keresztségről és a bűnbocsánatról, jelentős eltolódást tapasztalunk a gyakorlat irányába. A jog elsősorban a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatos gyakorlati és elméleti kérdésekre szorítkozik, a szentségek mibenlétét csak egy-egy rövid kánonban tárgyalja. Eszerint: A keresztség a szentségek ajtaja, mely tényleges alakjában, vagy legalább vágy formájában szükséges az üdvösségre; általa az emberek megszabadulnak a bűnöktől, Isten gyermekeivé születnek ujjá, és eltörölhetetlen jeggyel Krisztushoz hasonlóvá válva az egyház tagjai lesznek. Érvényesen csakis valódi vízzel való lemosás és megfelelő formájú szavak útján lehet kiszolgáltatni.[37] A bűnbocsánat szentségéről hasonlóan szűkszavúan ír: „A bűnbocsánat szentségében azok a hívők, akik bűneiket törvényes gyóntatónak megvallják, megbánják, és meg akarnak változni, a gyóntató által adott feloldozás révén elnyerik Istentől a keresztség után elkövetett bűneik bocsánatát, s egyszersmind kiengesztelődnek az egyházzal, melyet bűneikkel megsebeztek.[38] Érdekes, hogy az őskeresztény gyakorlattal párhuzamosan az egyház említésével újra előtérbe került a bűnbocsánat közösségi jellege; hasonlóképpen a keresztséggel kapcsolatban is megfigyelhető bizonyos fokú visszatérés az ősi gyökerekhez.

Az Érdy-kódex beszédei a skolasztika korára jellemző kegyelemfelfogást tükrözik mind a keresztség, mind a bűnbocsánat szentségének kérdésében, mely főleg Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás teológiai munkáira vezethető vissza. Jól látszik azonban a korra már megszilárdult rendszeres gyónási gyakorlat hatása is.

 

Érdy-kódex 20a

 

A másik keresett jogi hivatkozás a kántorböjt első szerdai beszédében olvasható, mely a halál utáni ítélettel, valamint az utolsó ítélettel foglalkozik: wg mond az tørwen kenyvben depe. d. III hogy wr isten nem teezøn eegyrøl ket yteeletøt, kyrøl zent Gergel doctor meg wgy mond vala mynt ember ennen ez vylagbol ky meegyen olyan leezen mind ørøkkee.[39] Pelbártnál ez így olvasható: Non consurget duplex tribulatio et sic non iudicabit Deus bis in idipsum, sicut habetur de peni. di. III. § auctoritas.[40] Ez a következő Gratianus-paragrafusra vezethető vissza: „Non judicabit Deus bis in idipsum”, de his tantum intelligi oportet, quos praesentia supplicia in melius commutant, super quos non consurget duplex tribulatio.[41] A „Gergely doktortól” való idézetet is megtalálhatjuk kicsit később, ugyanabban a Pelbárt-beszédben: Nam Grego. dicit. XXV. dist. Qualis inquit hinc quisque egredit talis in iudicio presentabitur.[42] Incipit alapján a Decretumban ezt találjuk: „Qualis hinc quisque egreditur, talis in judicio praesentatur;...”[43]

A kettős ítélet elvetése, valamint a halál utáni állapot örökös jellegének védelme valószínűleg Órigenész később eretneknek nyilvánított tanai miatt volt szükséges. Az őskeresztény korszakot erős eszkatologikus remény jellemezte. E reményteljes várakozás nyomai érezhetők az apostoli hitvallásban. Ám míg a Credo krisztológiai része az ítélet kétpólusú voltát hangsúlyozza (Jézus Krisztus, aki eljön, ítélni az élőket és a holtakat), addig a pneumatológiai rész nem fogalmazza meg a kettős kimenetelt, csak az ítélet pozitív oldalára koncentrál (a test feltámadását és az örök életet).

A 3. században fellépő Órigenész korának legnagyobb hatású teológusa volt, tanai az egyháztörténet későbbi fejezeteiben újra és újra felbukkantak. (A 6. századtól természetesen már csak ellenpontként találkozhatunk velük, ekkor ugyanis az ágostoni tanok mellé állva az egyház eretnekké nyilvánította az órigenészi gondolatokat.)[44]

Órigenész teológiája megpróbált közvetíteni a bibliai hit és a görög filozófia között. Az idő ciklikusságát tanította, vallotta, hogy a kezdet mindig vég, és a vég mindig kezdet is. Apokatasztaszisz-tana azt hirdette, hogy Isten végtelen jósága legyőzi a gonoszt, minden élőlény Isten felé, a tökéletes harmónia irányába halad. A halál utáni büntetések csak ideiglenesek, nevelő-gyógyító szerepűek, mely után a lélek megtisztulva újra ítélet elé állhat. Ezzel szemben a 4-5. században erőteljesen előtérbe került az ítélet kettős kimenetele: az ember halála után számadással tartozik, mely után elnyeri az örök üdvösséget, vagy elkárhozik. Szent Ágoston De civitate Dei című munkájában hangsúlyozottan örök üdvösségről és örök kárhozatról beszél. Aquinói Szent Tamás Ágostonra hivatkozva szintén elhatárolódik Órigenésztől, aki szerint a feltámadás már a keresztséggel megkezdődik, és a keresztény élet gyakorlása, majd a halál utáni tisztulási folyamat által teljesedik be. Ez később nagy vitákat váltott ki mind keleten, mind nyugaton, olyannyira, hogy sokáig a tisztítótűz létét sem fogadták el. Ágoston bizonytalan a kérdésben, de megengedő álláspontot képvisel. (Keleten jóval merevebb az Órigenésztől való elzárkózás, éppen ezért ott a tisztítótűz létét máig nem fogadják el, a lelkek az utolsó ítéletig lebegnek.) Bár Ágoston a kettős ítéletet elveti, a halál utáni javulás lehetőségét kizárja, mégis két feltámadásról beszél: az első feltámadás már most is végbe megy, ez a lelkek feltámadása a halálkor. Ekkor csak azok jelennek meg, akik válaszoltak Krisztus hívására, míg a második, világvégi testek feltámadásakor mindenkinek meg kell jelennie. Az első feltámadás a kegyelem, a második pedig az ítélet megnyilvánulása lesz.[45]

Ágostont követve a skolasztikus teológia is szembe találja magát a két ítélet problematikájával, az ellentmondást azonban nem tudja megnyugtatóan feloldani. Nem meggyőző a Karthauzi Névtelen kántorböjti beszédének okfejtése sem, a két ítélet szükségességét neki sem sikerült világosan tisztáznia.

Látható, hogy Ágostonnál is erős a bizonytalanság az utolsó napokat illetően. Mivel azonban Órigenészt később eretneknek nyilvánították, a Decretumba már csak Ágoston azon gondolatai kerülhettek be, melyek szembehelyezkedtek a kettős ítélet és a halál utáni változtatás eszméjével.

A modern kori teológia is újra és újra megpróbálja az utolsó ítélet kérdését tisztázni, a heves viták, ellentmondások, kérdésfelvetések nyomán azonban végső, konszenzusos állásfoglalás nem jött létre. Értelemszerűen a társadalmi viselkedést szabályozó, normatív kánonjog említést sem tesz a halál utáni életről. Említésre méltó viszont a II. Vatikáni zsinat Az egyház a mai világban című konstitúciója, mely az örömteli várakozás sugalmazásával az őskeresztény időket idézi, de mintha fellelhetők lennének benne Szent Ágoston Isten városáról / államáról alkotott elképzelései is: Az új föld várásának mégsem szabad csökkennie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait.[46]

 

Összegzés, a kutatás további irányai

 

Összegzésül a következő megállapításokat tehetjük:

• A középkori szerzők számára az auktoritásokra való hivatkozások megcáfolhatatlan bizonyítékokként nagyobb hitelt kölcsönöztek a szövegeknek, valamint pajzsként szolgáltak az eretnekség vádja ellen.
• A jogtudomány és a teológia csak az 1565-ös Tridenti zsinattól kezd végérvényesen különválni, addig a két tudományág nagyfokú egybeolvadása volt tapasztalható.
• Gratianus törvénygyűjteménye sem tisztán jogi szöveg, a teológiai-dogmatikai jegyek igen erőteljesek; logikus, szisztematikus felépítése azonban lehetővé teszi a gyors keresést, az idézetgyűjteményként való használatot, s ezzel a középkori szerzők előszeretettel éltek.

 

A kutatás további irányairól szólva ki kell emelni a digitális keresőprogramok egyre növekvő szerepét, ezzel párhuzamosan pedig az internetes kritikai kiadások fontosságát. Számos kérdésre csak a digitalizált korpusz birtokában érdemes választ keresni, a számítógépes keresőprogramok segítségével pedig a legpontatlanabb módon jelölt locusok is megfejthetők lesznek.

Tanulságos lenne továbbá megvizsgálni a kánonjog esetleges hatását a Karthauzi Névtelen gondolkodásmódjára, beszédeinek szerkezetére, hiszen a jog által megkövetelt analogikus és szisztematikus gondolkodás nyomai fellelhetők az Érdy-kódex prédikációiban.

 

 

Melléklet: A Gratianus Decretumára való hivatkozások konkordanciája[47]

 

 

 

 

Melinda Skrapits:

Remarks on the Canonical Citations of the Érdy Codex

 

Sermons written in vernacular languages often quote their sources´ canonical passages. However, in most of the cases they simplify or leave out the citations. By doing that they make it necessary for those dealing with the critical edition to compare the translations to the orignal Latin texts.  The same problems are experienced in connection with the canonical citations, or the lack of them, in the sermons of the Karthauzi Névtelen. This essay shows the effective method of comparing the text of the Karthauzi Névtelen with the original Latin texts when it comes to identifying the shortened or distorted forms of citations and also gives a brief introduction to the basic sources of canon law.