Untitled Document
LACZKÓ ESZTER:
„ANGELUS”
– TEMESVÁRI PELBÁRT
ANGYALOKRÓL
SZÓLÓ PRÉDIKÁCIÓINAK PÁRHUZAMOS HELYEI
Szeptember 29. az európai kalendárium egyik
legjelesebb napja, mivel a VII. század óta e napot, a római Szent Mihály-bazilika
szentelésének dátumát tették a nyugati egyházban Szent Mihály arkangyal
ünnepévé. A középkor folyamán e napra szerzett prédikációikban emlékeztek meg a
papok Szent Mihályról és vele kapcsolatban valamennyi angyalról, mivel utóbbiak
külön ünneppel csak a XVII. század óta rendelkeznek.
Temesvári Pelbárt Pomerium de sanctis című prédikáció-gyűjteményének
nyári részében, a 66.-tól a 69. prédikációig találjuk a Szent Mihály ünnepére
szánt beszédeket, melyek egyfajta összegzését nyújtják mindannak az angyalokra
vonatkozó tudásnak, mely a Biblia, az egyházatyák és más tanítók elgondolásai
alapján a középkor századaiban kialakult. Ennek a tudásnak egyetemes
elterjedtségét mutatja, hogy párhuzamaival a középkori prédikátorok írásai
mellett a képzőművészetben és a szépirodalomban is találkozhatunk.
Dolgozatomban ennek a Pelbártnál is megjelenő tanításnak az előzményeit, a
középkori vallásos irodalomban való megjelenését, illetve a képzőművészetben, a
szépirodalomban, valamint, a népi vallásosságban is megfigyelhető párhuzamait
szeretném bemutatni, a téma szerteágazó volta miatt a teljesség igénye nélkül.
Pelbárt angyaltana
A
párhuzamok vizsgálata előtt hasznosnak tűnik Pelbárt angyaltanának
összefoglalása a vizsgált négy prédikáció szövege alapján
, melyek
mindegyikében a skolasztikus ars praedicandi szabályainak megfelelően egyetlen
szentírási mondatból kiindulva, azt részeire bontva (divisio), s újabb és újabb
tekintélyekre hivatkozva
rendszerezi szerzőnk
mondanivalóját.
Pelbárt tanítása szerint az angyalok az
emberhez hasonlóan Isten értelemmel rendelkező teremtményei (rationalis
creatura), melyek ugyanakkor tisztán lelki természetűek, a leginkább
hasonlítanak Istenhez, s így az embernél magasabb rendű lények (69.B). Részük
van a mennyei boldogságban (supernalis felicitas), mert mindig látják az
Isten arcát (66.H).
Méltóságukat (nobilitas) fejezi
ki Istenhez hasonló szépségük (speciositas, deiformis), melyet a bukott
angyalok elvesztettek, s az ő külsejük félelmet kelt az emberben (66.B,C).
Hatalmuk (potestas) megnyilvánul gyorsaságukban, hiszen egy pillanat
alatt ott vannak, ahová az Isten akarata rendeli őket. Ők mozgatják az eget és
a szférákat az ítélet napjáig, s így a természet állandó változásának is
okozói. Erejük érzékeltetésére az egyiptomi elsőszülöttek megölésén kívül még
más bibliai példát is említ Pelbárt (66.C). Az emberhez hasonlóan értelemmel (intellectualitas)
rendelkező lények, ám sokkal tökéletesebb formában, mint az ember, amennyiben
nekik nincs szükségük megfontolásra, összehasonlításra. Az Istenhez hasonló
előrelátással azonban ők sem rendelkeznek, így saját bukásukat sem tudhatták
előre (66.C,D). Az emberhez hasonlóan szabad akarattal rendelkeznek, de a jó
angyalok már nem tudnak elpártolni Istentől, csak a jót tudják követni (recta
voluntas), mivel ők közvetlenül a teremtés után estek próbatétel alá, s
akkor jóknak és rosszaknak egyaránt véglegesen eldőlt a sorsuk (66.E). Szintén
nemességük bizonyítéka halhatatlanságuk (immortalitas, 66.E) az isteni
kegyelem folytán, mely az emberi léleknek is sajátja.
Pelbárt tanítása szerint az angyalok az
emberek életére vonatkozóan öt feladatot (officium) teljesítenek. Elsősorban
őrzői (officium custodiendi) az embereknek, akiknek szükségük is van
erre a segítségre, s ezáltal az angyalok is betölthetik bukott társaik helyét
(66.F). Az angyalok társul szegődnek az ember mellé, segítőivé (officium
assistendi) válnak. Az ő feladatuk a bűnösök, elsősorban a fényűzők,
istenkáromlók, szentségtörők, gőgösök és a szegények elnyomóinak megbüntetése (officium
puniendi). Közbenjárói (officium interpellandi) is Isten
választottainak, s a megholtak lelkét ők viszik (officium portandi) az
égbe (66.G).
Az őrangyalokra vonatkozó tanítását a
67. prédikációban tárgyalja. Az őrangyalok segítsége az ember életének
mindegyik állomásán tapasztalható. Az anyaméhben, valamint a születés
pillanatában ők óvják a magzatot, nehogy az áteredő bűntől terhelve,
keresztelés nélkül életét veszítse, s ez megfossza őt az istenlátás örömétől. A
földi élet folyamán az angyalok segítik az embert, hogy a bűnöktől el tudjon
fordulni (67.B), majd a halál pillanatában ők ismertetik védencük jótetteit az
ördög fenyegetései közepette. A halál s az ítélet után angyal vezeti a lelket a
tettei alapján neki rendelt helyre, a Mennybe vagy a Purgatóriumba, s a
kárhozottakat pedig bukott angyalok ragadják el, s viszik magukkal a Pokolba
(67.C). Az őrangyalok jelenléte, mely az isteni szeretet megnyilvánulása
(66.A), a Paradicsom óta kíséri az emberek életét (67.D). Egyedül Jézus
Krisztusnak nem volt őrangyala, mivel őt nem lehetett a bűn útjára vonni, s ha
kellett, angyalok serege szolgált neki, de még az Antikrisztusnak is lesz
őrangyala (67.E).
Az embernek kegyvesztettsége miatt (ingratitudo)
van szüksége az angyalok segítségére, amely az angyalok nagy száma miatt (multitudo)
megvalósítható (67.F), s ők nemcsak a jókra vigyáznak, de haláluk pillanatáig
nem hagyják el a legmegrögzöttebb bűnösöket sem. Az angyalok minden órában és
minden helyen az ember mellett állnak, s végzik készségesen (promptitudo)
munkájukat (67.G). Az ő segítségükre az égiek aggódása (sollicitudo)
miatt van szükség, ami abban is megnyilvánul, hogy az egyes emberek mellett
minden államnak, királyságnak, városnak, illetve azok vezetőinek is külön
őrangyal rendeltetett. A világi vezetőkhöz hasonlóan az egyházi elöljáróknak, a
pápának és a püspököknek is van külön angyaluk, akit a születésükkor nekik
rendelt angyal mellé „kapnak”, az adott hivatal sikeres betöltéséhez (67.H,I).
Az őrangyalok sikeres munkája, a lelkek megtérése az égiek örvendezését (amplitudo
gaudiorum) is növeli (67.K).
Az őrangyalok tevékenységének
eredményeit Pelbárt tizenkét pontban foglalja össze. Ők feddik meg a bűnösöket,
s szólítják el őket a bűntől. Eltávolítják a jótettek előtt álló akadályokat, s
feloldják a bűn bilincseit. Távol tartják a démonokat, s közbenjárnak
védenceikért, valamint azok imádságait Isten elé viszik. Feltárják a
halandóknak a hit titkait, az értelmet megvilágosítják, s elviszik a
szenvedőknek, sanyargatottaknak a vigasztalás örömét. A veszedelmeket
elhárítják, az ellenséget legyőzik, az elbukókat megerősítik, a kísértéseket
enyhítik, s a megholtak lelkét a Mennybe vezetik (67.L).
Istennek ezek a csodálatos teremtményei
bizonyos szempontból hasonlóak az emberhez, hiszen őket is a semmiből
teremtette Isten, a saját képére, ezért emlékezettel (memoria),
értelemmel (intellectus) és akarattal (voluntas) rendelkeznek.
Mindezek a tulajdonságok azonban az emberénél tökéletesebb formában
jelentkeznek náluk, ezért az angyalok nem felejtenek, gondolkodás nélkül
felismernek dolgokat, s akaratukat késedelem nélkül viszik véghez. Az emberhez
hasonlóan közvetlenül az Isten árasztotta rájuk kegyelmét, s mindkettőt az örök
boldogságra rendelte. „Polgártársak” (concives), hiszen mindketten
ugyanannak az országnak a tagjai, s mindkettőjüket a szeretetük alapján ítéli
meg Isten. Egymásért lettek teremtve, s az angyal segíti az embert, míg az
helyreállítja az angyalok bukását (69.C).
Ugyanakkor az angyalok sok tekintetben
felülmúlják az embert. Tökéletesebbek, hiszen test nélküliek, változatlanok, s
a legkisebb angyal is nagyobb, mint a legnagyobb szent. Az égben teremtette
őket Isten akkor, amikor a Mennyet, az időt és az anyagot teremtette, s
választásuk pillanatában megkapták jutalmukat. Számuk nagyobb, mint az embereké
(69.D,E,F).
Bizonyos szempontból azonban az ember
felül is múlja az égi teremtményeket, hiszen Krisztus az embert váltotta meg és
nem az angyalokat. Az emberi természet eljut az Istennel való egységre, ő is
látja az Istenséget, s maga is megdicsőül testében, üdvözülve az angyalok fölé
magasztaltatik (69.G).
Pelbárt prédikációjában kilenc angyali
kart (ordo) különböztet meg, mely felosztás véleménye szerint csak akkor
jött létre, miután az angyalok egy része véglegesen döntött Isten mellett, míg
másik részük a bűn mellett. Pelbárt úgy gondolja, hogy Isten az angyalokat valamiféle
próbatétel elé állította, aminek azután egy részük elbukása lett a
következménye. Megállapítja, hogy ez a döntés nagyon rövid idő alatt, néhány
pillanat alatt ment végbe az angyaloknál.
Pelbárt a Mennyországot földi
királysághoz, királyi udvarhoz hasonlítja, amelyben különféle méltóságú, rangú
alattvalók vannak, egyesek egészen közel állnak a királyhoz, jelen esetben az
Istenhez, míg mások alacsonyabb ranggal rendelkeznek. Az angyalok legfelső
rendjét a Szeráfok (ordo Seraphin) alkotják, akik
a legnagyobb szeretettel vannak Isten iránt, ők állnak hozzá legközelebb.
Olyanok, mint egy földi király esetében a barátok, testvérek, szövetségesek
vagy a király szobájába bejáró komornyikok. Őket követik a Kerubok (ordo
Cherubin), akik isteni bölcsességgel teljesek, s egy földi királyság
tanácsadóihoz hasonlíthatók. Az angyalok harmadik csoportját alkotják a mennyei
királyság ülnökei, a Trónok (ordo Thronorum), akik Isten bírói
tevékenységének társai. Az Uralmak (ordo Dominationum)
alkotják a következő kart, akik a jó angyalok elöljárói, mint a földön a
tábornokok, hadvezérek, nádorok, vajdák. A Fejedelemségek (ordo
Principatuum) az összes igaz ember élén állnak, szerepüket a földi
ispánokéhoz hasonlítja Pelbárt. A Hatalmasságok (ordo Potestatum)
feladata az ellenséggel való harc, a démonok távoltartása, ahogy azt a földön a
hadvezérek, katonák, légiók teszik. Az Erők (ordo Virtutum)
a mennyei királyság bárói és bánjai, akik egy meghatározott terület, provincia
vagy állam feletti felügyeletet kapták feladatként. Míg az Arkangyalok (ordo
Archangelorum) valamilyen nagyobb sokaság élén állnak, mint a földön a
városok vezetői, addig az Angyalok (ordo
Angelorum) mint az egyes emberek felügyelői teljesítik feladatukat. Pelbárt
szerint csak az angyalok alsóbb csoportjai, az arkangyalok és angyalok
teljesítenek feladatot az emberek világában, a magasabb rangúak csak akkor
avatkoznak be, amikor nagyobb baj van. Utóbbiaknak tehát külső küldetésük (missio
exterior) van, míg a többieknek az angyalok világán belül van feladatuk (missio
interior, 67.F), egymást „értesítik” Isten titkairól (69.H).
Pelbárt az angyalokról szóló
négy prédikációja közül egyet teljes egészében Mihálynak szentel, akire a
harcokban való győzelem bízatott, ahogyan Gábrielre a titkok kinyilvánítása,
Raphaelre a testi és lelki betegségek gyógyítása (68.B).
Mihály eddig a történelemben
már négy harcot megvívott. Az első az ördöggel való összeütközése, amikor
Lucifert és angyalait letaszította a Mennyből (68.B). Pelbárt ezzel a harccal
kapcsolatban leszögezi, hogy ez egy lelki, de valóságos harc volt, melynek
során a gonosz lelkek a sötét égbe (aer caliginosus) lettek száműzve,
ahol elég közel vannak az emberekhez, hogy próbára tegyék őket. Bár sokan
vannak a bukott angyalok, de náluk többen maradtak hűek Istenükhöz. Nagy
számuknak köszönhető, hogy az egyes emberek mellett az egyes vidékeknek,
városoknak, településeknek őrangyalukon kívül egy gonosz angyaluk is van, aki
állandóan próbára teszi őket (68.C,D,E). Sőt hozzáteszi, hogy valamennyi
látható dolog rendelkezik angyali felügyelettel (angelica custodia), ha
nem is egyenként, de fajtánként külön-külön (69.L). Mihály második harcát a
zsidó nép megszabadításáért vívta Egyiptomban, majd a következőt a sivatagban a
sátánnal Mózes testéért, nehogy a zsidók bálványimádás tárgyává tegyék.
Negyedik harca legendájához kötődik, amikor leterítette a nápolyiak seregét,
akik a sipontumi keresztények ellen támadtak (68.F). Ötödik, egyben utolsó
harcát majd a világ végén vívja az Antikrisztussal (68.G).
Pelbárt tanítása szerint
Mihály az angyali seregek vezére és az egyház vezetője (princeps Ecclesiae),
ahogyan az Ószövetségben a zsidó közösség élén állt (princeps Synagogae).
Máshol megjegyzi, hogy Mihály teljesít szolgálatot a mindenkori pápa mellett
segítőként (67.I). Az emberi világot segítő (missio exterior) angyalok
közül ő az első. Megzabolázza a gonosz lelkeket, s az ő műve, hogy Krisztus
népe előrehalad az igazságosság, irgalom, szeretet, alázatosság,
istentisztelet, az evangéliumi tanítás állhatatos őrzésének erényeiben.
Mihály és angyalai jelen vannak a misén az átváltoztatás pillanatában. Továbbra
is óvja népét a bálványimádástól, ahogy tette ezt a sivatagban, s majd ő kötözi
meg a gonoszt ezer évre a végső időkben (68.H).
Annak ellenére, hogy vannak
Mihálynál sokkal magasabb rangú angyalok is, az egyház különös tiszteletben
részesíti őt különleges kiváltságai (privilegia) miatt, melyek közül
elsőként említi a szerző az egyház vezetésének (princeps Ecclesiae)
feladatát. Mihály segíti életük során a választottakat, s ő méri meg a holtak
tetteit (officium ponderandi) az isteni igazságosság mérlegén –
hivatkozik Pelbárt bizonyos világi könyvekre (libri laicorum). Ő vezeti
az égbe a lelkeket, s mutatja be őket Máriának, majd Krisztusnak. Az ő feladata
lesz az utolsó ítéletre szólítani mindenkit, s ekkor Krisztus zászlósaként (signifer)
is fel fog tűnni a kereszt jelét hordozva, majd ő hajtja végre a kiszabott
ítéletet (69.I).
Pelbárt a 66. prédikáció
végén elmeséli Szent Mihálynak a Garganus hegyhez kapcsolódó legendáját,
valamint azt a történetet, amikor az arkangyal legyőzte a sipontumiak és
beneventuimiak ellen támadó nápolyiakat (66.H), mely történetek a Legenda
aureában is olvashatók.
A Biblia tanítása az angyalokról
Bár a Pelbárt által legtöbbet idézett tekintély a
Szentírás, tegyük hozzá, többnyire ugyanazok a
részek, valójában az itt felvázolt tanításnak csak töredéke található meg a
Bibliában, mely különböző módon kétszáznál is többször említi
az angyalokat. Maga az angyal kifejezés hivatalukra
és nem mivoltukra utal. Több alkalommal mennyei seregekként
vannak jelölve (2Krón 18,18; Lk 2,13), de az Isten fiai kifejezés is előfordul az angyalokra
vonatkoztatva (Jób 2,1). A Szentírás tanúságot tesz arról, hogy ezek a lények
Isten teremtményei (Neh 9,6), de hogy mikor jöttek létre, arról, szerzőnkkel
ellentétben, semmi biztosat nem állít. Életmódjukra Máté evangéliuma utal,
amikor elmondja, hogy az angyalok „nem nősülnek, férjhez sem mennek” (Mt
22,30.) Kizárólag szellemi síkon léteznek (Lk 24,39), de alkalmanként képesek
megjelenni emberi alakban (Mt 28). Ezeket a lényeket nem korlátozza a
fizikai valóság, hiszen Gábriel nagyon gyorsan megjelenik válaszul Dániel
hívására (Dán 8, 15). Isten hatalmas erővel ruházta fel őket, hiszen egyetlen
angyal száznyolcvanötezer asszír harcost vágott le egyetlen éjszaka (2Kir
19,35).
Az angyalok a Bibliában Jahve
küldöttei, akik az általuk megszólított embereknek adnak át üzenetet, feladatot
vagy sietnek segítségükre. Részt vesznek a folytonos Istent dicsőítő énekben
(Zsolt 148,2; Jel 4,8), s egykor az ítélet végrehajtásában is segítenek (Jel
6-19). Jézus életének egyes állomásainál is feladatot teljesítenek (Lk 1,26;
2,9; Mk,16,5; ApCsel 1,10).
Az Ószövetségből olvasható ki az a
Pelbártnál is megjelenő elképzelés, miszerint az angyalok Isten mennyei
udvartartását alkotják (Iz 6, 1-4), mely a kánaánita királykultusz hatását
tükrözi. Ennek a szemléletnek megfelelően Jahve „király minden isten fölött”
(Zsolt 95,3), az angyalok pedig a trón birtokosának oltalmazói. Ebből következik, hogy a földi
királyság felépítéséhez hasonlóan az angyalokat a trón körül elfoglalt rangjuk,
illetve feladatuk alapján lehet azonosítani. Ezekiel és Izajás prófétánál
olvashatunk a trónhoz legközelebb álló csodálatos lényekről, a kerubokról és
szeráfokról. A kerub kifejezés egyes feltevések szerint a ’megművel’,
’szánt’ jelentéssel hozható kapcsolatba. Az
Ezekiel próféta könyvének elején (Ez 1-3) megjelenő, Isten trónjához kapcsolódó
mennyei élőlényeket szokta a hagyomány a kerubokkal azonosítani, melyek
leginkább az emberi fejjel, oroszlán testtel, pata formájú talppal és
sasszárnyakkal rendelkező babiloni karibukhoz, illetve az
asszír-babiloni lamasszukhoz hasonlítanak, melyek hatalmas szobrokként a
palota bejáratának őrei voltak. A bibliai lények szám szerint
négyen vannak, ember, oroszlán, bika és sas arcot viselnek, négy szárnyuk közül
kettővel testüket fedik, lábuk egyenes, talpuk borjútalp, kezük az emberi
kézhez hasonló. A mellettük lévő kerekek, melyek tele vannak szemekkel, követik
őket. A szeráfok, akik nevének jelentése ’égő’, Izajás
próféta látomásában jelennek meg (Iz 6). Ezek a lények a fönséges király fölött
lebegnek, mindnek hat-hat szárnya van. Kettővel arcukat, kettővel lábukat fedik
be, míg a másik kettővel lebegnek. Harsány hangon kiáltják: Szent, szent, szent
a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet (Iz 6,3).
Hozzájuk hasonló csodálatos
teremtmények az Újszövetségben is megjelennek, a Jelenések könyvében (Jel 4).
Ezek szintén az Úr trónusa körül helyezkednek el, s az, hogy négyen vannak, s
arcaik az Ezekielnél említett élőlényekéhez hasonlítanak, valamint hogy a
szárnyaikon szemek találhatók, a kerubokhoz teszik őket hasonlatossá,
ugyanakkor a szeráfokhoz hasonlóan ők is hat szárnnyal rendelkeznek. Ezek
a sajátosságok is mutatják, hogy a mennyei élőlényeknek, angyaloknak pontos
csoportosítása a bibliai szöveg alapján is nehézségekbe ütközik.
A többi angyali kar elnevezése
újszövetségi eredetű, Pál leveleire vezethető vissza, ahol a következő
megnevezésekkel találkozhatunk: fejedelemségek, hatalmak/hatalmasságok, erők,
uralmak, trónusok (Ef 1,21: „supra omnem principatum et potestatem et
virtutem et dominationem”; 1Kol 1, 16: „sive throni sive
dominationes sive principatus sive potestates”). Ám arról nem beszél a
szerző, hogy ezek milyen viszonyban állnak egymással, esetleg milyen sorrendben
követik egymást.
Mihály, Gábriel, Rafael nevei szintén
bibliai eredetűek. Mihály (Michael) neve ötször fordul elő a Szentírásban, nevének jelentése ’ki olyan, mint
Isten’. A Biblia egy helyen a főangyal megnevezést használja rá (Júd 9).
Leginkább Izrael népéért (Mihály a ti fejedelmetek), annak megvédéséért
felelős (Dán 10,13; 10,21; 12,1; Júd 9; Jel 12,7-12). Nem bibliai eredetű,
hanem a jámbor zsidó hagyományban gyökerezik az az elképzelés, hogy maga Mihály
vívott meg a sivatagban a sátánnal Mózes testéért, hogy az ne lehessen
bálványimádás tárgya. Gábor (Gábriel) különleges
megbízásai az Isten választott embereinek szóló kijelentéssel kapcsolatosak (Lk
1; 1,11; Dán 8,16; 10,5). Nevének jelentése ’Isten embere’. Rafael (Raphael)
Tóbiás könyvében az ifjú Tóbiás kísérője (Tób 5,5). Nevének jelentésére, ’az Úr
meggyógyított’, utal Tóbit szemének a hal epéjével való meggyógyítása (11,10).
A
Sátánra gyakran alkalmazott Lucifer név szintén bibliai eredetű, valójában egy
nyelvi tévedés következménye. Izajás próféta könyvében (Iz 14,12) olvasható egy
gúnydal a babiloni királyról, akit a szöveg az égből lehulló fényes hajnalcsillagnak
nevez. Jeromos V. századi fordításában Lucifernek fordítja a
hajnalcsillag kifejezést. Mivel a Kr. e. II. századból származó, az Énok
titkai címet viselő apokrif hasonló módon írja le az angyalok lázadásának,
mennyből való levettetésének történetét, ezért a későbbi bibliamagyarázók ezt a
részt egyértelműen a Sátánra alkalmazták. Majd a név eredeti jelentésének
elhalványulásával a bukott angyalok fejedelmének elnevezéseként vált
általánossá. Máshol a Szentírás a Sátánt
Belzebubnak (Mt10,25) nevezi, továbbá rá vonatkozik még a „világ fejedelme” (Jn
12,31) és a „világ istene” (2Kor 4,4) kifejezés is. A többi bukott angyalt,
akik a Sátán angyalai lettek, a Biblia démonokként emlegeti, és Jézus
működésekor is feltűnnek, gyakran valamilyen élőlény testébe költözve (Lk
8,32). Romlottságuk eredményeként Isten az alvilág sötét mélyébe taszította
(2Pét 2,4) és örök bilincsekben tartja őket (Júd 6), ott várnak a végső
ítéletre, amikor az örök tűzre vettetnek (Mt 25,41).
Érdemes
megjegyezni, hogy a babiloni fogság előtt és alatt keletkezett szövegekben még
ritkán esik szó ördögi hatalomról. A Sátán a régebbi ószövetségi hagyomány
szerint valójában nem Isten ellenlábasa, hanem az ő szolgálatában áll mint az
emberek vádlója Isten ítélőszéke előtt (Zak 3,1; 1Krón 21,1; Zsolt 109,6). Az
ilyen típusú szövegekhez tartozik Jób könyve is, ahol a Sátán úgy jelenik meg,
mintha bejáratos lenne Isten országába, s egyezséget köt Istennel (Jób 1,6-12).
Az Úr bizonyos mozgásteret biztosít a Sátán működésének, de csak az anyagi
világ feletti rendelkezést engedélyezi neki. A „fogadásnak” ez a motívuma
később az európai irodalomban többször is feltűnik. A későbbi bibliai írások
szerint aztán Isten és a Sátán egyre engesztelhetetlenebbül állnak szemben
egymással (Lk 10,18; Jn 12,31; Jel 12,9). A démonokról szóló tanításban
is fokozatos alakulás figyelhető meg, egyértelműen negatív démonnal először
Tóbiás könyvében találkozunk, akit Azmodeusnak hívnak.
Az
angyalok külső megjelenésére vonatkozóan a Szentírás leginkább ragyogó
külsejüket emeli ki. Az embereknek általában ragyogó fehér ruhába öltözött,
átható tekintetű férfi képében jelennek meg (Dán 10,5; Mt 28,3; ApCsel 1,10).
Arról nem szól a szöveg, hogy ezeknek az ember formájú angyaloknak is lennének
szárnyaik, ezzel az elképzeléssel csak a kerubok és szeráfok esetében
találkozunk.
A római katolikus egyház tanítása az angyalokról
Az Ószövetség és Újszövetség angyalokról és démonokról szóló elképzelései
gazdagon fejlődtek tovább a későbbi egyházi hagyományban, elsősorban annak
keleti változatában. A hivatalos egyházi tanításban
viszont feltűnően kevés dokumentum található, amely kifejezetten az angyalok világával
foglalkozik.
A niceai hitvallás (325.) a
világ dualista ősállapotát feltételezőkkel szemben fogalmazza meg a látható és
láthatatlan világ, így az angyalok Isten általi teremtettségét. Szintén eretnekekkel szembeni
állásfoglalás a IV. lateráni zsinaton (1215.) megfogalmazott hittétel. A kathar
eretnekek felfogása szerint ugyanis a világ gonosz, mert a Sátán teremtette, de
szigorú aszkézissel, a világról való teljes lemondással a hívek számára
legyőzhető. A zsinat megismétli a niceai
hitvallás látható és láthatatlan világra vonatkozó tanítását, majd hozzáfűzi,
hogy az ördögöt és más démonokat is jónak teremtette eredetileg az Isten, de
azok saját akaratukból elfordultak tőle. Ezt a
hittételt ismétli majd meg, majdnem szó szerint a tridenti és később az első
vatikáni zsinat.
Az egyház hivatalos
megnyilatkozásain kívül azonban nagyon sok szerző foglalkozott az angyalok
világával, tulajdonságaikkal már az egyházatyák korától kezdve. A második
századi Órigenész az angyalokról szólva azok szabad akaratát emeli ki. Isten
kezdetben megteremtette az összes értelemmel bíró teremtményt szabadnak és tökéletesnek. E szabadság felhasználásával a
teremtmények angyalokra, emberekre és démonokra oszlottak. Ő még a démonok
esetében is azt gondolja, hogy fokozatos tisztulásokkal visszanyerhetik az
eredeti állapotot. Pelbárt bár többször is hivatkozik
Órigenészre, ez utóbbi elgondolásnak épp az ellenkezője jelenik meg
prédikációiban (69.C).
Szent Ágoston De civitate Dei című, Pelbárt által is idézett munkájában foglalkozik az angyalok világával.
Ágoston megállapítja, hogy az angyalokat Isten az anyagi világgal együtt
teremtette, s megkülönböztet hűséges és lázadó angyalokat. Az előbbiek,
valamint az Istenhez hű emberek alkotják a művének címében is szereplő civitas Dei-t. A másik, földi város (civitas terrena) épp az
angyalok bukásának eredményeként jött létre. Szeretetük alapján tartoznak az
emberek egyik vagy másik birodalomba, melyek között szüntelen harc folyik, s
nehéz őket megkülönböztetni. Csak a végső ítélet fogja elválasztani őket
egymástól.
Az angyalok karairól szóló, még ma is
hivatkozott szövegeket a hagyomány az Apostolok Cselekedeteiből (ApCsel 17,34)
Pál tanítványaként megismert Dionysius Areopagita nevéhez kapcsolja. Ma sem
tudhatjuk pontosan, hogy ki volt az az író az „V. század végén, aki ezen a
néven tette közzé négy hosszabb-rövidebb értekezését és tíz levelét. A levelek
címzettjei között is olyan nevek találhatók, melyek mind az apostoli korra
utalnak. Valószínűleg a szerző így akart tekintélyt, súlyt adni írásainak.”
A Pelbárt által is idézett
Dionysius De caelesti hierarchia (Peri tész uraniasz hierarchiasz) című
munkájában dolgozta ki az angyalok hierarchiájának rendszerét, melynek
előzményeit a Biblia tanítása kapcsán már megismerhettük. Dionysius tanításában
valamennyi tiszta szellem a mennyei hierarchiában lakik, mely szigorú rend
szerint épül fel. Az angyalok három triásza koncentrikus körökben
helyezkedik el Isten körül úgy, hogy tőle távolodva „rangjuk” is csökken. A
három triász közül az elsőnek, melyet a Szeráfok (Σεραφιμ), Kerubok (Χερουβιμ) és Trónok (θρονοι) alkotnak,
kitüntetett helye van, mert ez az egyetlen triász, mely közvetlen, bensőséges
kapcsolatban áll magával Istennel. A szellemi kozmosz összes többi triásza csak
ennek az elsőnek a közvetítésével juthat hozzá az isteni kisugárzáshoz, mely
természetesen egyre gyengül, ahogy a középponttól távolodunk. A második triászt
alkotják az Uralmak (Κυριοτητες), Erők (Δυναμεις) és Hatalmasságok (Εξουσιαι), a harmadikat a Fejedelemségek (Αρχων), Arkangyalok (Αρχαγγελων) és
Angyalok (Aγγελων). Ez utóbbi triász áll legközelebb az
emberek világához. Dionysius sémáját az apostoli konstitúciók nyolcadik
könyvébe is felvették, így az a kanonizált iratok közé tartozik, bár a művészet
és az irodalom gyakran igen önhatalmúan bánt vele.
Az angyalokkal kapcsolatban szintén
gyakran idézett szerző a VI-VII. század fordulóján tevékenykedő Nagy Szent
Gergely. Gergely Ágostontól veszi át azt a gondolatot, hogy Isten az angyalokat
az anyagi világgal együtt teremtette, s majdnem változatlanul veszi át
Dionysius angyalhierarchiáját. Nála is kilenc kar rendeződik triászokba, ám ő
az Erők és Fejedelemségek helyét felcseréli, így előbbi a
harmadik, míg utóbbi a második triászba kerül. Gergely elgondolása szerint
ugyanis csak a harmadik triász angyalai szolgálnak az embereknek, a második
triász feladata pedig az uralkodás, ezért logikusabbnak érezte e két kart másik
triászba helyezni. Ezt az elgondolást építi be
prédikációjába Temesvári Pelbárt is, megemlítve, hogy Dionysius bizonyos
dolgokat másként gondolt (69.K).
A görög egyház által ma is
első dogmatikusként emlegetett, a VII-VIII. században működő Damaszkuszi Szent
János is merített Dionysius angyaltanából. Tanítása szerint a test nélküli
angyalok próbára tételük előtt nehezen voltak kaphatók a rosszra, s ezt követően
Isten kegyelméből olyanná váltak, akik nem képesek rosszat tenni (akünetoi).
Védik a világot, a népeket, segítenek különböző alkalmakkor. A Szent Jánosnál
megjelenő hierarchia is Dionysiusra vezethető vissza. Az ő
gondolatai is megjelennek Pelbárt prédikációiban.
A Pelbárt által hivatkozott
egyházatyákon kívül a középkor számos egyházi írója, szentje nyilatkozott az
angyalokról, akiket szintén tekintélyként tüntet fel prédikációiban. Az
angyalokról évszázadok során kialakult nézeteket a doctor angelicusként emlegetett Aquinói Szent Tamás, a
XIII. századi skolasztika későbbiekben is mérvadó személyisége is összefoglalja Summa theologica című munkájában.
Szent Tamás angyaltanáról, az
angyalokkal kapcsolatban fölvetett és megválaszolt problémákról művének
mutatóját végignézve képet kaphatunk. Pelbárt szinte valamennyi tanítása
megtalálható Aquinói Szent Tamás Summájában, aki természetesen olyan
témákat is érint, melyek Pelbártnál nem jelennek meg, hiszen a teológia azon
rétegéhez tartozó fejtegetések, melyek aligha számíthattak értő érdeklődésre a
prédikációt hallgató hívek részéről. Tamás folytatva az ágostoni hagyományt, az
angyalokat Isten teremtményeinek tartja, akik a világ teremtésekor jöttek létre
Isten kegyelméből az örök boldogságra rendelve, eredetileg mind jónak teremtve.
Láthatatlan, értelemmel rendelkező szellemi lények, lakóhelyük az ég (caelum
empyreum). Valamennyi teremtményt szolgálják és segítik, s valamennyi
embernek szüksége is van segítségükre az anyaméhtől fogva, de nem elsősorban az
ember miatt jöttek létre. Tamás megkülönböztet az angyalok feladatai között az
emberi világhoz szóló küldetést (missio exterior) és a magasabb rangú
angyalok részéről az alacsonyabb rangúak felé irányuló belső küldetést (missio
interior). Kezdetben tudtak bűnt elkövetni, ami azonban megbocsáthatatlan,
így a jók örökre jók, míg a rosszak örökre rosszak maradnak. Szabad akarattal
rendelkeznek, de a próbatétel után akaratuk már nem változik. Számuk igen nagy,
ők maguk annyi félék, ahányan vannak. Bár közülük sokan elbuktak, a jó angyalok
száma nagyobb, mint a gonoszoké. Nincs testük, de az
ember érdekében a levegő összesűrítésével képesek testet ölteni, s így is
hatást gyakorolni az emberi értelemre. Ezt a bukott angyalok is meg tudják
tenni.
Tamás is részletesen tárgyalja az angyalok három hierarchiába
rendeződő kilenc karát, mely tanítása teljesen összhangban áll Dionysius
véleményével. Beszél továbbá gondolkozásukról, egymás közötti
kommunikációjukról, mozgásukról és helyváltoztatásukról, amely tanítás azonban
kevéssé vagy egyáltalán nem is jelenik meg Pelbárt szövegeiben. Név szerint két
angyallal, Mihállyal és Gábriellel foglalkozik. Mihály szerinte vagy a
Fejedelemségek, vagy az Arkangyalok karából származik, míg Gábrielről elmondja,
hogy ő a legnagyobb (summus) az arkangyalok között.
A démonokkal kapcsolatban nála is megtaláljuk, amit Pelbártnál is
olvashatunk, hogy a ködös-homályos levegőben (aer caliginosus) laknak,
hogy az embereket, Isten akaratból, próbára tegyék. Bukott angyalok valamennyi
rendből származnak. Képesek természeti jelenségeket, esőt, szelet előidézni,
illetve általában valamilyen vadállat formájában megjelenni.
Aquinói Tamás tekintélyének köszönhetően tanítása egészen a XX. század
első feléig meghatározta az egyház angyalokról való gondolkodását, így
lehetséges, hogy a húszas években a magyar Schütz Antal Dogmatikájában
szinte teljes egészében megismétli a Tamás révén hagyományozott középkori
tanítást. Ő sem hivatkozik másra, mint az angeologia általam is
felsorakoztatott tekintélyeire, Dionysius Areopagitára, Szent Ágostonra, Nagy
Szent Gergelyre, Damaszkuszi Szent Jánosra és természetesen Aquinói Szent
Tamásra.
Párhuzamos elképzelések a
középkori vallásos irodalomban
Mivel a
középkor vallásos szerzői valamennyien az előzőekben tárgyalt tudásanyagból
merítenek, ezért nem meglepő, hogy számtalan párhuzammal találkozhatunk mind az
európai, mind a hazai szerzők műveiben. Ezek részletes bemutatásáról lemondva
néhány mű segítségével olyan párhuzamos helyeket veszek sorra, melyek a
hasonlóság mellett egyéb tanulsággal is szolgálhatnak.
A XIII. század második felétől a XVI. századig páratlan népszerűségnek örvendő Legenda
aurea Szent Mihályról szóló fejezete több ponton mutat hasonlóságot Pelbárt
szövegével, hiszen maga is prédikációszerűen épül fel. Ismerteti a Monte
Garganóhoz kapcsolódó legendát, valamint még két másik Mihály-jelenés
történetét, majd pontokba szedve mutatja be az angyalok világát,
tulajdonságaikat, feladataikat. Jacobus de Voragine is foglalkozik a bukott
angyalokkal, s a démonok sokaságának érzékeltetésére azt a hasonlatot találjuk
nála is, mellyel Pelbártnál is találkozhatunk, miszerint annyian vannak, mint a
Nap fényében látható porszemek. Forrásként mindkét
szerző egy Haimo-idézetre hivatkozik, sőt a Legenda aurea idézi is a helyet,
ahol a IX. századi szerzetes filozófusokat és keresztény tanítókat említ e
hasonlat kapcsán. Ezek után nem véletlen, ha Lucretius De rerum naturája
porszem-hasonlatának továbbélését véljük felfedezni a későközépkori magyar
ferences prédikációjában.
Jacobus de Voragine az angyalhierarchia sorrendjében szintén egyezést mutat
Pelbárttal, hiszen mindkét szerző Nagy Szent Gergely elgondolását követi az
angyalok sorrendjét illetően.
Annak ismeretében, hogy „összes középkori beszéd-irodalmunknak több mint
kétharmada az egyszerű ferencrendi szerzetes munkáinak fordítása és
átdolgozása, s mintegy tizenegy kódexünkből majdnem száz prédikáció
határozottan a Pelbárt-irodalom terméke”,
nem meglepő, hogy az Érdy-kódex Szent Mihály-prédikációja az
angyalhierarchia kapcsán is Temesvári Pelbártot követi, talán elsők között
nevezve meg e karokat magyar nyelven: Szeraphin, Kerubin, Székösök,
Uralkodók, Fejedelem angyalok, Hatalmasok, Jószágosok, Arkangyalok, Angyalok.
Természetesen Szent Mihály alakja is megjelenik az Érdy-kódexben, akinek a
középkori népszerűségét mutatja, hogy első szövegemlékünkben, a Halotti
Beszédben már feltűnik a neve boudog michael arcangel formában. Mihály ugyanakkor szerepel a magyarországi latin nyelvű vallásos
irodalomban is. Szent Patrik purgatóriumának, a középkor egyik legtitokzatosabb
búcsújáróhelyének mindkét magyarországi zarándokát, Krissafánfia Györgyöt és
Pokoljáró Tar Lőrincet is az arkangyal kalauzolja a túlvilágon, de
találkozhatunk vele egy XVI. századi szekvenciában,
valamint a kolozsvári Szent Mihály templom sajátos felépítésű gradualéjában.
Angyalok ábrázolása a
képzőművészetben
Mivel maga
Pelbárt több helyen hivatkozik képzőművészeti ábrázolásokra, ezért fontosnak
tartom áttekinteni az angyalábrázolások legfőbb vonulatait, egybevetve azokat
Pelbárt szavaival.
Az angyalok ábrázolása a harmadik századtól követhető nyomon a
keresztény művészetben. Eleinte férfialakban jelennek meg, antik római
viseletbe öltözve (tunica, pallium). Kezdetben szárnynélküliek, ez egybeesik a Biblia
elképzelésével, amely szép termetű, ragyogó ruhájú férfinek festi le őket. (első kép) Szárnyaik a IV. század végétől jelennek
meg, s válnak a továbbiakban az angyalok legfőbb ismertetőjeleivé. A szárnyakról lehet felismerni a
keresztény művészetben a földöntúli lényeket, a mennyeieket és pokolbelieket
egyaránt (ez utóbbiakat általában denevérszárnyukról), mivel
a repülés mindig is a földhöz kötött lét fizikai korlátjaitól való mentességet
jelképezte. Pelbárt beszél ezekről a
szárnyas angyalokról, s elmondja, hogy a festők a szárnyakkal jelzik e lények
gyorsaságát. Szintén e századhoz köthető az első
ruhátlan angyal megjelenése. Majd csak a reneszánsz
(Michelangelo: Utolsó ítélet) és barokk művészetben találkozhatunk ismét szárny
nélküli angyalokkal.
A bizánci művészetben a szárnyak mellett állandó attribútumuk a dicsfény, s ott gyakran ábrázolják udvari
öltözetben, ünnepélyes, szigorú alakként őket, akik Krisztus vagy Mária kísérőiként
lépnek fel. Az érett középkorra egyre inkább
emberhez hasonlítanak, a gótika a fiatalosan szép angyaltípust kedvelte, s
többnyire liturgikus öltözetben, diakónusként jeleníti meg. Ebben az időben már
előfordulnak lányként ábrázolt angyalok is. Ezzel egy időben terjednek el
a gyermekangyalok, elsősorban Itáliában, föltehetően az antik Ámor-figurák
hatására, akik már Giotto és későbbi festők képein mintegy asszisztensként
vannak jelen Krisztus sírba tételénél, mártírokat ölelnek át vagy zenélnek és
örvendeznek Krisztus születésekor. Ebből a típusból alakulnak aztán ki a puttók
és a szárnyas angyalfejek.
Az angyalok általában fehér vagy fénylő színű ruhát viselnek, ami összhangban
van a Biblia külsejükről szóló, korábban már tárgyalt beszámolóival. Ha vörös
ruhában vagy vörös háttér előtt jelennek meg, ez az isteni, égi szférához való
tartozásukra, míg a kék szín a levegőre, vagyis a bűnös, földi szférára utal. A
bíborszínű ruha a mennyei udvartartás tagjának mutatja az angyalokat.
A keresztény művészet ábrázolásain megjelennek a kerubok és szeráfok is,
általában a dicsőséges Krisztus ábrázolásain. Többnyire nem lehet őket
elkülöníteni egymástól, mivel az Izajás szeráfjaira emlékeztető lényeket hol
kerubnak, hol szeráfnak nevezik a feliratok. Előfordul továbbá, hogy meg sem
különböztetik őket a hosszú inget viselő, kétszárnyú angyaloktól, sőt a
reneszánsztól fogva gyakran puttókkal vagy szárnyas angyalfejekkel helyettesítik
őket. A barokktól gyakran kerülnek
angyalok a Szentségház két oldalára, és kegyképtartó szerepük is lehet.
Az angyalhierarchia képi ábrázolásainak szereplőit a nyugati művészetben
felirataik, jelzőik alapján lehet megismerni. A bizánci művészetben a Trónok és
Uralmak jelölésére alakultak ki a szárnyas kerekek. Az angyalhierarchia
ábrázolásain az angyalok többnyire a trónoló Krisztus körül állnak, de
előfordulnak a Szentháromság, Mária halála vagy koronázása megjelenítésein is.
Az utóbbi esetben a fő jelenettől lefelé elkülönítve.
A VI. századi bizánci miniatúrafestészetben már megjelennek a bukott angyalok
ember alakú, szárnyas lényekként. Ilyeneket legkorábban a megszállottak
gyógyításának jeleneteiben találhatunk. Külsejük azonban a X. századtól egyre
fantasztikusabbá, ijesztőbbé vált. Szörnypofával, állatfejjel, lánghajjal,
szarvakkal, állatbőrben vagy tollasan madárkarmokkal, kecskelábakkal és
farokkal ábrázolták őket. Az egyre rútabbá váló külsővel hangsúlyozták a
kontrasztot Isten angyalai és a gonoszlelkek között. (második
kép) Erre utal Pelbárt is, amikor hangsúlyozza, hogy a bukott angyalok
büntetésként az angyalokra jellemző külső szépséget is elvesztették.Az állatokhoz hasonló külső bibliai
alapokhoz nyúlik vissza. Az Ószövetségben a kígyó, sárkány, leviatán, oroszlán,
baziliszkusz, áspiskígyó jelöli a gonoszt, amit a keresztény művészet kiegészít
békával, krokodillal, denevérrel, majommal és medvével. Ezek az állatok gyakran
jelennek meg román templomok faragványain.
A korai középkorban néha szép termetű embernek is ábrázolják Jézus
megkísértésének jeleneteiben, majd később szerzetesnek öltözve vagy „démonikus
szépségű” ifjúként szerepel. A Lucifer-ábrázolások az Apokalipszis koronás,
hétfejű, tízszarvú, tüzes sárkányával való azonosításon alapulnak.
A Pelbártnál is megjelenő arkangyalok tisztelete főként a keleti egyházban
terjedt el, ahol uralkodói díszben, drágakövekkel kirakott ruhában, koronával,
jogarral ábrázolják őket. Szárnyaikat pávatollak alkotják, ami érdekes lehet,
ha meggondoljuk, hogy a keresztény szimbolikában a páva mint a halhatatlanság
jelképe fontos szerepet játszott. Amikor
angyalok szárnya pávatollból áll, akkor ez az isteni hírnök származására utal,
vagyis a mennyei birodalomra, illetve a mennyei trón bibliai őrzőinek szemekkel
borított szárnyaira.
Gábriel arkangyal leggyakrabban az angyali üdvözlet ábrázolásain jelenik meg.
Szárnyain, koronáján és a dicsfényen kívül az Úr küldöttének járó hírnöki
botról, keresztes botról, liliomos jogarról, valamint a békeköveteket megillető
olajágról lehet megismerni. (harmadik kép) Pelbárt
is ezt, a titkokat kinyilvánító szerepét hangsúlyozza prédikációjában.
Rafaelt Tóbiás kísérőjeként jeleníti meg a keresztény művészet, ő lett az
őrangyal-ábrázolások mintaképe. A XV. századtól a
Tóbiás-történet egyetlen epizódját ragadták ki: Tóbiás és kísérője a vándorúton, miközben egyik kezében tartja a
szelencét, mely a hal epéjét tartalmazza, mellyel Tóbitot meggyógyította. Ezt a gyógyító tevékenységét emeli
ki Pelbárt is, kiterjesztve azt a lelki bajok gyógyítására is.
Az előzőekhez képest azonban sokkal számottevőbb Mihály arkangyal jelentősége,
akinek valóságos kultusza alakult ki a középkor folyamán, s a folklorizáció
segítségével a legutóbbi időkig befolyásolta az angyalokról való vallásos
gondolkodást. Kultusza a keleti egyházból indult, elsősorban Konstantinápolyban
bontakozott ki, ami összefügg azzal, hogy a bizánci birodalom patrónusaként, a
császár testőreként tisztelték az ókeresztény kortól a Paradicsom
őrének és az utolsó ítélet angyalának tartott Mihályt.
A bizánci jámborság vonzáskörébe tartozik a Pelbárt által is idézett
dél-itáliai Monte-Gargano legenda, s a kultusz a nyugati egyházban szintén a
Bizánc által befolyásolt területeken tűnt fel először.
A leggyakrabban ábrázolt Szent Mihály-téma a sárkány, Sátán
legyőzése, melyet Pelbárt Mihály első harcai között említ. A
IX-X. században Mihály győztesként tipor a sárkányra, eleinte pajzsot és
lándzsát, illetve kardot tart kezében, később páncélingben, illetve teljes
lovagi díszben jelenik meg, Az érett középkorra e jelenet már drámai küzdelemmé
válik (például Dürer fametszet-sorozatán, negyedik kép),
majd e típus a barokk művészetben jut el csúcspontjára, ahol Mihály
kíséreteként egész angyali sereg küzd, s győzedelmeskedik a bukott angyalok
hada felett.
Mihály másik, szerzőnk által is említett harca Mózes testéért folyt a
Sátánnal, nehogy a zsidók túlzott tisztelete bálványimádásba forduljon. Ennek a
jelenetnek is megtalálhatjuk képi ábrázolását. (ötödik kép)
Külön csoportot alkotnak azok a képek, melyek az arkangyalt az utolsó
ítéletkor, kezében mérleget tartva ábrázolják. (hatodik
kép) Ilyen képekre maga Pelbárt is hivatkozik,
laikusok könyveit említve, amely kifejezés hórás könyveket takar. Ezek a minden bizonnyal ókori
előzményekre visszavezethető ábrázolások először román és gótikus templomok
faragványain jelennek meg. Mihály az ítélet kétkarú mérlegét tartja kezében,
melyen a meztelen gyermekként ábrázolt lélek jó és rossz cselekedeteit méri. A
késő középkorban a mérlegre gyakran rákapaszkodik egy ördög, aki próbálja az
épp megmért lelket elvitatni tőle.
Az isteni igazság mérlegének elképzelése valójában nem áll távol a
bibliai gondolkodástól sem, ez az elképzelés többnyire az Ószövetségben jelenik
meg (Jób 31,6; Péld 16,11; Iz 40,5). A mérleg és ítélet képzetkörének
összekapcsolódását az ókori zsidóság gondolkozásában jól mutatja az elképzelés,
miszerint a mérleg feltalálója a fivére fölött ítélkező Káin.
Az angyalokról való középkori és későbbi elgondolásokban, illetve azok
képi megjelenítésében könnyen fedezhetünk fel párhuzamot az ókori görög-római
művészettel, hiszen szárnyas lények ókori ábrázolásokon is megjelennek, és az
angyalokhoz hasonló funkciót betöltő lényekkel már az ókori római vallásban is
találkozunk. Az görög istenek közül Hermész az, akinek elválaszthatatlan
attribútuma a szárny, pontosabban a szárnyas saru és kalap, valamint a hírnöki
pálca. (hetedik kép)
Ezenkívül Szent Mihályhoz kapcsolható azáltal, hogy őt is ábrázolták lélekvezetőként
és a holtak tetteinek mérlegelőjeként.
Nem annyira külsejükben, mint inkább funkcióikban hasonlítanak a
keresztény őrangyalhoz a római geniusok. A rómaiak felfogása szerint
minden egyes embernek, sőt városnak és államnak van geniusa, mely elkíséri őt
fogantatása pillanatától egész életén keresztül haláláig. Megosztozik vele
minden örömében és bánatában, őrködött sorsa felett. A régebbi elképzelés
szerint a genius az emberrel együtt meghal, majd a későbbi felfogás úgy
gondolta, hogy tovább él védence halála után, és meg-meglátogatja sírját.
Az angyalok
megjelenése a folklórban
Mivel Szent
Mihály és angyalok oltárképeken és szobrokon való ábrázolása széles körben
elterjedt a magyarországi templomokban, ezért nem véletlen, hogy a hozzájuk
kapcsolódó elképzeléseknek igen nagy számát találjuk a magyar folklórban, népi
vallásosságban, mely olyannyira magáénak érezte Szent Mihály alakját, hogy a
XVIII. században megtalálható volt bajuszos, magyar dolmányos, sárga csizmás
ábrázolása is.
A szóbeli hagyományban gazdag variációit találjuk az angyal-témának.
Ortutay Gyula gyűjtéséből származik az a több változatban is előforduló
legendaszerű mese, amelyben Szent Mihályt az Úr elküldi egy haldokló asszony
lelkéért. Az asszony haladékot kér, hogy gyermekeit felnevelhesse, amit Mihály
meg is enged, de dolgavégezetlen nem mer visszatérni a mennybe, ezért
elszegődik egy urasághoz kocsisnak. Néhány kaland után mégis visszatér a mennybe,
ahol az Úr jól megszidja, visszaküldi az asszony lelkéért, s attól fogva nem
szabad az angyalnak emberalakban járnia.
Gábor és Mihály arkangyal is megjelenik abban a bűnbeeséshez kapcsolódó
mondában, amiben az Úr először Gábort, a magyar angyalt küldi az Édenkertbe,
hogy űzze ki onnan Ádámot és Évát. Éva azonban finom ételt készít neki, s addig
hízeleg, míg az dolgavégezetlenül távozik. Utána jön a román angyal, Petrátyi
(más változatokban Flórián), akitől meg írást követel a két ember, mert ők
anélkül nem hajlandók kimenni. Végül jön Mihály, a német angyal, aki miután
szintén jóllakott, azt mondja: „Mars, herausz!”, s Ádámnak és Évának mennie
kell. A mese tanulsága szerint azóta a muszáj a legnagyobb úr a világon. A Mihályt német angyalnak tartó
elképzelés talán összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy a németek Szent
Mihálynak, a hit védelmezőjének tulajdonították a pogány magyarságon aratott
győzelmeiket, zászlaját a sereg élén vitték és énekükben is őt hívták
segítségül, bár lehet, hogy egyszerűen csak a
Habsburg-befolyás időszakának tapasztalataiból ered ez az azonosítás.
Szintén a kiűzetéshez kapcsolódik az a történet, amely tudni véli, hogy az
angyalokhoz hasonlóan a Paradicsomban az embernek is volt szárnya, de aztán
jött a „kardos angyal”, aki kiűzte onnan, s azóta nincs az embernek szárnya.
Szent Mihály halottkísérő funkciójához kapcsolódik az az ősi szegedi
hiedelem, mely szerint Szent Mihály a halott vőfélye, ő kéri ki és viszi a
menyasszonyt, az emberi lelket az örök menyegzőre. Ehhez az elképzeléshez
kapcsolódik az a máig élő szokás, mely a hordozható ravatalt Szent Mihály lovának
nevezi, s hogy egy tápéi szólás szerint aki meghalt, azt „mögrugta a Szent
Mihály lova.”
Szent Mihály napja, akiről egyébként az egész hónap is a nevét kapta,
egykor a gazdasági évnek is nevezetes fordulója volt. Valamikor eddig legelt a
Szent György napkor kieresztett marha a pusztán, s ilyenkor tértek vissza a
pásztorok is a havasokból. Számos hiedelem is fűződött ehhez a naphoz. Sok
vidéken úgy gondolták, hogy ezen a napon nem jó búzát vetni. Ez az elképzelés minden
bizonnyal a középkori halottkultuszra nyúlik vissza: ne bolygassuk ilyenkor a
földet, a halottak porát. Máshol maskarát szúrtak a tyúkólakra, baromfivész
ellen, vagy a hétórai harangszó alatt lemorzsolt kukoricát szórták a tyúkok
elé, nehogy télen baj érje őket.
Ez a néhány elképzelés, hagyomány jól mutatja, hogy a középkorban, sőt
gyakran korábban útjukra indult motívumok és hiedelmek milyen mélyen gyökeret
vertek nemcsak a vallásos kultúrában, hanem az emberek mindennapi
gondolkodásában is, melyeknek magyarországi elterjedésében Pelbárt szövegei is
fontos szerepet játszhattak.
Eszter
LACZKÓ:
Pelbartus de Themeswar’s Doctrine of Angels
29 September is one of the most important days of European calendar, because in
the Western Church since the 7th century this day, the date of consecration of
Saint Michael Basilica in Rome has been appointed for the celebration of Michael
archangel. In the Middle Ages priests commemorated Saint Michael and every angel
in their sermons written for this day. Sermons of the celebration of Saint
Michael in Pelbartus de Themeswar’s collection of sermons Pomerium de sanctis
summarize all the knowledge of angels formed by the Bible, conceptions of
Fathers of the Church and other masters in the Middle Ages. It was widespread
and universal knowledge, which is not only shown in the writings of medieval
preachers but it can also be found in fine arts, literature and folklore.
A
hivatkozott források:
· Aquinatis, Thomas, Summa theologica, Parizs, 1862.
· BÁlint Sándor, Ünnepi kalendárium, II–III., Szeged,
1991.
· Currie, James B., Angyalok, Budapest, 2001.
· Denzinger, Henricus, Enchiridion symbolorum, Roma, 1957.
(Röv.: DS)
· Fontana, David, A szimbólumok titkos világa, Tericum
Kiadó, 1995.
· Heussi, Karl, Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest,
2000.
· HoppÁl Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–SzemadÁm György, Jelképtár,
Budapest, 1997.
· HorvÁth Cyrill, Pelbárt és codexeink, Budapesti Szemle,
1891, 382–400.
· HorvÁth Károly, Az ember tragédiája szereplőinek és
motívumainak bibliai és világirodalmi előzményeiről, ItK, 1993, 301–336.
· Lammel Annamária – Nagy Ilona, Parasztbiblia, Budapest, 2001.
· Lochmaier, Michael, Sermones de Sanctis cum sermonibus 23
Pauli WANN annexis, Hagenau, 1497.
· Lucretius, De rerum natura, Budapest, 1969.
· MolnÁr József – Simon Györgyi, Magyar nyelvemlékek, Budapest, 1980.
· NagymihÁlyi Géza, Az angyalok (Liturgia és ikon a keresztény
keleten), Kairosz Kiadó, é.n.
· Pavic, Juraj – Tensek,
Tomislav Zdenko, Patrológia, Szeged, 1997.
· Sachs, H. – BadstÜbner, e. –
Neumann, H., Christliche Ikonographie
in Stichworten, Lipcse, 1988.
· Seibert, Jutta, A keresztény művészet lexikona,
Budapest, 1986.
· Schneider, Theodor, A dogmatika kézikönyve, I.,
Budapest, 1996.
· SchÜtz Antal, Dogmatika, Budapest, 1923.
· Tarnai Andor, „A magyar nyelvet írni kezdik.”
Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon, Budapest, 1984.
· Thienemann Tivadar, Temesvári Pelbárt német kortársai, EPhK,
1920, 54–61.
· VanyÓ László, Az ókeresztény egyház irodalma,
Budapest, 1988.
· Voragine, Jacobus de, Legenda aurea, Budapest, 1990.
· Zamarovszky, Vojtech, Istenek és hősök a görög-római
mondavilágban, Budapest, 1970.
Az
angyalhierarchia másik, dionysiusi változata is megjelenik a középkori
prédikációirodalomban, így Pelbárt kortársánál, Michael Lochmaiernél, aki ezt a
sorrendet követi, egy hadsereg felépítéséhez hasonlítva a karok feladatait. LOCHMAIER, 1497,
94. C. Szintén Dionysiusnak ad igazat DANTE Isteni színjátékában, ahol egy valamire való
prédikátor módján mindkét szerzőt megemlíti, előbbinek adva igazat. „S
Dionysios oly vágytól ragadva / gondolt föl e szent hierarchiára, / hogy sorba,
mint én, nevüket megadta. / És Gergely, kinek más teóriája / volt, mihelyt
följött s szemeit kitárta / ebben az égben: nevetett reája!” (Paradicsom, XXVIII,
130-135, ford. BABITS Mihály).
Seibert, i. h. Sajátosan értelmezett változata ennek a témának
a római Il Gesú templom oltárképe, ahol a Mihály által eltiport gonoszlelkek
arca a reformáció nagy egyéniségeire, Kálvinra és Lutherre hasonlít, ezzel
sugallva az ellenreformáció győzelmét a hitújítás eszméi felett.